Shou pov
A koncert előtt
hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki arra törekedett, hogy minden rendben legyen.
Az egész napot azzal töltöttük, hogy a helyszínen is elpróbáltunk néhány
számot. Nagyjából két órás koncertre számítottunk, a jegyek már a közzététel
után hamar elkeltek. Nem sokkal utána Tora bejelentette, hogy megmentett közülük
kettőt Hikarunak és Rannak, amin csak mosolyogtunk.
Pár órával a
koncert előtt elkezdett havazni. A látványa mindig lenyűgözött, épp ezért is
szerettem a telet, ám ez alkalommal reméltem, hogy nem fog sok esni, és nem
lesz gond a közlekedéssel. Egyre többen érkeztek a nézőtérre, mi pedig a
színfalak mögött készülődtünk. A srácok már mind készen álltak és kint
beszélgettek a stábbal, míg én megbizonyosodtam róla, megvan-e mindenem és ellenőriztem
a frizurám, mikor a tükörből megpillantottam Sayurit az öltöző ajtajában állva.
- Szia - intett
nekem.
Ránéztem és
először nem is hittem el, amit láttam. Döbbenten pördültem meg. A felemelt
kezén, amivel integetett ott volt a karkötőm, amit elvesztettem és végül Hikarunál
kötött ki. Sűrűn kezdtem pislogni, mint aki így akar megbizonyosodni róla, hogy
valóban azt látja-e, amit, ám kétség sem férhetett hozzá, hiszen olyan feltűnő
volt, mintha kiabálna, hogy itt vagyok, nézz rám.
- Honnan van? –
böktem rá, miközben próbáltam nyugodt maradni.
Felemelte a
kezét és rá emelte a tekintetét. – Oh, ez? Nem emlékszel? Te adtad nekem nem is
olyan rég.
- Én aztán nem…
Elhallgattam,
mikor megfordult a fejemben egy gondolat. – Ugye nem bántottad Hikarut?
- Én? – emelte
fel védekezően a kezét. – Nem tennék én olyat. Hidd el, feladtam! Elegem volt,
hogy utánad futkosok, mint egy idióta. Végeztem. Elbúcsúzni jöttem.
Nem voltam
benne biztos, hogy igazat mondott. Túl fura volt az egész, főleg így hirtelen.
- Add ide a
karkötőt! – nyújtottam a kezem, amilyen nyugodtan csak tudtam, mire értetlenül pillantott
rám. – Azt mondtad, végeztünk, akkor add ide!
Egy ideig csak
fintorogva méregetett. Sokatmondó tekintettel hosszasan néztem rá, amíg végül
levette és feldúltan elrobogott. Hirtelen rossz érzés fogott el, ahogy a
karkötőre pillantottam.
- Shou, kezdünk,
gyere! – jelent meg Tora. – Gyere, Nao már felment!
Én épp akkor
vettem elő a telefonom, hogy megkérdezzem Hikarut, minden rendben van-e, de már
semmi időm nem maradt. Tora hirtelen megragadott és elkezdett húzni maga után.
Közben Saga elindult a színpadra, a közönség pedig hatalmas ujjongással
fogadta.
Hirtelen
kiabálás és zajongás hallatszott a bejárat felől, és Rant pillantottuk meg, aki
a biztonsági örökön vergődte át magát.
- Hé, engedjék
át! – kiáltotta oda Tora, mire az őrök bizonytalanul, de engedelmeskedtek, Ran
pedig gyorsan hozzánk rohant, mint aki attól tart, hogy meggondolják magukat.
- Srácok! –
kiáltott levegőért kapkodva. Tekintete nem árult el semmi jót. – Hikarut
megfenyegette az a lány, hogy költözzön a szüleihez, különben tönkretesz minket,
titeket is beleértve, főleg Shout. Hamarosan indul a gépe, de észrevettem, hogy az egyik koncertjegy eltűnt. Megígértem, hogy nem szólok
semmit, de szörnyen aggódom és nem tudtam, mi mást tehettem volna.
- Vagyis azt
mondod, itt van valahol? – kérdeztük együtt Toraval.
- Srácok,
gyertek! – kiáltott mögülünk Hiroto, emlékeztetve minket, hol vagyunk, majd
azonnal felment a színpadra.
- Szerintem
igen – bólintott Ran. – Valahol itt kell lennie. Azt mondta, nem akar
elbúcsúzni, de biztosan eljött. Viszont ha nem akarja lekésni a gépet,
bármelyik percben elindulhat.
Toraval
összenéztünk, majd neki is fel kellett mennie a színpadra.
- Én megnézem a
nézőtéren, ti is keressétek, bár a színpadról nem hiszem, hogy sokat láthattok
– mondta Ran, mire bólintottam, és mindketten elindultunk, ki-ki a saját irányába.
A közönség
felujjongott, amint megjelentem, majd odaálltam a mikrofonállványhoz, és amíg
az intronak vége nem lett, Hikarut kezdtem keresni. A nézőtér nem volt
megvilágítva, csak a színpadi fény volt a segítségemre. A közönség számára
kialakított helyet középen egy vékony út szelte ketté, ahol egyszerre csak egy
embernek volt hely. Sehol sem láttam Hikarut. Kerestem elől, a szemeimmel
hunyorítva hátul és még fent is. Semmi. A félhomály és a szemembe világító
reflektorok miatt alig tudtam néhány ember arcát kivenni.
Elkezdődött az
első dal, én pedig mosolyogva próbáltam koncentrálni, de közben továbbra sem
felejtettem el a keresést. Ahogy belefogtam az énekbe, hirtelen megpillantottam
Rant, ahogy nyújtózkodva és leskelődve araszolt a sorok között, egyre hátrébb
ment. A nézők szerencsére semmit sem sejtettek és az első dalt gond nélkül
előadtuk. Épp a másodikba kezdtünk bele, amikor velem szemben, az ajtó előtt
állva megpillantottam Hikarut. A bejárati ajtó előtt állt, ami felett volt egy
kijáratot jelző lámpa. Gyenge volt ugyan a fénye, mégis ahogy egy ideig néztem,
egyre biztosabb voltam benne, hogy ő volt. Meglepettségemben lefagytam, de
tovább énekeltem, miközben pislogás nélkül, szüntelenül néztem őt. Közöttünk az
imént említett keskeny folyosó volt. Hikaru kezeit összekulcsolta maga előtt,
és a kis táskáját fogta. Egyszer csak az arcához emelte a kezét, úgy tűnt,
mintha letörölte volna a könnyeit, de nem láttam rendesen. Ezután meghajolt,
majd az ajtó felé fordult és távozott. Gondolkozás nélkül kinyújtottam felé a
kezem, hogy elérhessem, ám ebből a közönség semmit nem furcsállt, ugyanis épp
jól jött az előadáshoz.
Fogalmam sem
volt, mit tegyek, nem akartam elrontani a koncertet, de tudtam, ha most nem
megyek Hikaru után, lehet, hogy soha többé nem láthatom. Végül csak egy
pillanatig haboztam, leugrottam a színpadról és elkezdtem rohanni a kijárat
felé, ahol ő eltűnt. Hallottam, hogy a rajongók sikoltoznak, néhány még a
karját is kinyújtotta felém, de nem érdekelt. Az ajtó hangosan csapódott a falnak,
ahogy kilöktem, majd megállás nélkül rohantam a kijárat felé. Az utcára érve megálltam,
és kétségbeesetten körülnézve Hikarut kezdtem keresni. A hó még mindig esett,
én pedig egy vékony kabátban voltam, de nem foglalkoztam vele. Végül
megpillantottam. Épp átment a zebrán és ment tovább a szemben lévő utcán
haladva. Azonnal követtem, miközben szüntelenül a nevét kiáltottam, annak
ellenére, hogy eredménytelennek bizonyult. Sokan nem voltak az utcán, ám
egyszer csak két fehér autó robogott el mellettem és megálltak Hikaru mellett,
aki továbbra is sétált. Hirtelen rossz érzés fogott el. A két furgonból
öltönyös férfiak szálltak ki, akiket eddig Ozaki-san biztonsági őreiként
ismertem. Az egyik csapat Hikarut vette körbe és rá akarták venni, hogy beüljön
az autóba, míg a másik felém tartott. Próbáltam kikerülni őket, de megragadtak
és nem engedtek tovább. Már csak pár méternyire voltam Hikarutól.
- Hikaru!
Hikaru! Várj! Állj meg! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben próbáltam
kiszabadulni. – Hagyják őt békén! Hikaru!
Megfordult és
először meglepetten, ugyanakkor aggodalommal telve nézett rám. – Shou – mondta
ki a nevem alig hallhatóan. Olyan volt, mint aki a világ fájdalmát hordozza
magában, ettől pedig meg tudott volna szakadni a szívem.
Némi hezitálás
után egyszer csak megindult felém, mire azok a férfiak elé álltak és nem
engedték át.
- Hagyják őt
békén!
- Shou! – ütötte
meg a fülem a srácok kiáltása mögöttem. Hallottam, hogy megtorpannak tisztes
távolságra, és csendben várták, mi lesz ebből, és hogy tudnak segíteni.
Egy pillanatra
lenyugodtam, és engedtem a biztonságiaknak, majd hirtelen támadásba lendülve
kiszabadítottam magam és hamarosan Hikarut is. Amikor hozzáfértem, szorosan
magamhoz öleltem, lehajtottam a fejem és megnyugodva behunytam a szemeim. A
karjai be voltak hajlítva, és a pulcsimat markolta a mellkasomon.
- Engedj, Shou!
– kérte halkan, a sírás kísértésétől elvékonyuló hangon.
- Nem. Nem
engedem, hogy elmenj! – feleltem továbbra sem mozdulva.
- Engedj! –
ismételte meg.
Kinyitottam a
szemem és láttam, hogy biztonságiak közelednek felénk. Nem tudtam, mit
csinálnék, ha közelebb jönnek, de meg akartam őt védeni. Meg akartam védeni, és
mellette akartam lenni.
Egyre jobban
közeledtek, ám mielőtt elérhettek volna minket, a srácok védelmezően
körbeálltak minket. Nekünk hátat fordítva készen álltak, hogy megakadályozzák a
férfiakat.
- Hagyják, hogy
végezzük a munkánk! Ez Ozaki-san parancsa – szólalt meg az egyik biztonsági
ember mély hangon.
- De biztos nem
az igazgatóé. Már pedig nekünk a másik nem mondja meg, mit csináljunk! –
kiáltott vissza Tora.
Én továbbra is
Hikarut öleltem. Éreztem, hogy el akar tolni magától, így engedtem a szorításon,
és mindkét kezemmel megfogtam az övéit. Egymás szemébe néztünk. Az övéből egy
könnycsepp gördült le. Elengedtem az egyik kezét és letöröltem, majd
megsimogattam az arcát.
- Mégis hogy
gondoltad, hogy egy szó nélkül elhagysz? – kérdeztem tőle keservesen, de a
helyzet a furcsasága miatt már nevetésre késztetett. Nem hittem volna, hogy
ilyen bármikor is megtörténhet.
Nem felelt a
kérdésemre, csak nézett rám.
- Ne merészelj
elhagyni, megértetted? – figyelmeztettem mosolyogva, de éreztem, hogy nekem is
elcsuklik a hangom, a szemembe pedig könnyek gyűlnek.
- Nem akarom,
hogy bármi bajod essen – szólalt meg lesütve a szemeit, majd újra rám emelve
tekintetét. – Szeretném, ha mindig boldog lennél, és mosolyognál.
- És ezt
melletted tudom őszintén megtenni – feleltem halkan.
A hó még mindig
szállingózott. A srácok és a biztonságiak mozdulatlanul álltak egymással
szemben, míg mi halkan beszélgettünk egymással. Kettőnk számára hirtelen minden
más megszűnt.
- Mi lesz, ha
rájönnek, hogy én voltam azokon a képeken? És hogy engem mentettél meg a
meghallgatáson? – kérdezte aggódva, mire én újra csak elmosolyodtam.
- Majd
megmondom, hogy ott ismertelek meg – feleltem, megsimítottam az arcát újra,
majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogy
mit is teszek, megcsókoltam. Először meglepett volt, de ő is visszacsókolt.
Hallottam a
fiúk sutyorgását, de nem foglalkoztam vele. Végre elértem, amit akartam, és már
nem engedhetem el ezt a boldogságot soha.
