Nem vagyok önmagam - 11. fejezet

Mindennek az oka

Takeru odakiáltott Mai-nak, aki épp akkor lépett be a szobába, hogy hamarosan jön, majd menet közben felkapva a kabátját, elhagyta a házat. Seiichi-t nem akarta belerángatni, azt sem tudta, éppen hol van, így buszmegálló felé vette az irányt, mikor odaért, megnézte a menetrendet, ám csalódottan vette tudomásul, hogy a legközelebbi busz több mint fél óra múlva jön.

- Majd még jövök - hallott egyszer csak egy ismerős hangot maga mögül.

Megpördült. Kazuya volt az. Egy vegyeskereskedésből jött ki, és felpattant a motorjára, ami pár lépésnyire a bejárattól parkolt. Épp fel akarta venni a sisakot, amikor Takeru mellé lépett.

- Szükségem lenne egy gyors fuvarra - vágott a közepébe mindenféle megszólítás nélkül. - Elkérhetném a motorod?

- Elviszlek, ha kell - ajánlotta fel a fiú.

- Bocs, de egyedül egyszerűbb. Ígérem, hamar és épségben visszahozom - mondta Takeru.

Kazuya leszállt, Takeru pedig fel, és már ott sem volt. A motor tulajdonosa csak nézte a távozó fiút, majd tétlenségében megvakarta a tarkóját. Kínos mosollyal nézett a boltos barátjára, aki megdöbbenten szemlélte a jelenetet, majd más választása nem révén, elindult haza.

Takeru haja egészen megszáradt mire odaért, bár a sisak miatt pár tincs még nedves maradt, de ez érdekelte a legkevésbé.  Maga se tudta pontosan miért, de aggódott Koji-ért, a telefonhívás után, nem is kicsit. Leparkolt a lakótelep udvarán, majd felrohant a lakásához. Úgy rontott be, hogy az ajtó hangosan a falnak csapódott.

- Koji, jól vagy? - kérdezte aggódva Takeru miközben beljebb lépett.

Koji egy férfival ült a kisasztalnál. A vendég éppen jót falatozott, mellette két kupacban sorakoztak a mosogatásra váró tányérok. Koji szenvedő arccal nézett a megérkező Takeru-ra, majd odarohant hozzá, megfogta a vállait és esedezve könyörgött barátjának: - Kérlek, ments meg! Ez a férfi kizabál a vagyonomból! - nyafogott.

- Mit csinál maga a házam… Takeru házában? - kérdezte ingerülten Takeru a férfit. Mégis csak az ő házáról és kajájáról volt szó. Egyébként is ki az öreg és miért ront be csak úgy más házába enni.

A férfi nyugodtan evett tovább, nem zavartatta magát. Koji tétlenül állt, ám Takeru dühös léptekkel odatrappolt hozzá, és kikapta a férfi kezéből a tányért.

- Kicsoda maga és mit keres maga itt? – kérdezte, miközben a dühtől erősen markolta a tányérat.

- Először is nagyon szépen köszönöm az ételt - törölte meg a száját a férfi, amivel csak még jobban felhúzta a fiúkat.

- Nem mintha magának szántam volna – dörmögött az orra alatt fintorogva Koji, miközben barátja mellé lépett.

- Megismételjem a kérdésem? - kérdezte Takeru egyre dühösebben. Kezdte elveszíteni a maradék türelmét is, fogát összeszorítva próbálta nyugtatni magát.

- Nem szükséges, ifjú barátom - felelt a férfi. - Hallottam én tisztán és érthetően.

- Tudod, te ki a barát! Most azonnal tűnjön el! – kiáltotta a fiú, majd halkabban hozzá tette. - Nem hiszem el, hogy maga miatt kellett idejönnöm Kazuya motorjával - morgott az orra alatt duzzogva.

- Kazuya motorjával? - figyelt fel rá Koji és rémület fogta el. - Ugye nem loptad el?

- Komolyan kinéznéd belőlem? - nézett rá meghökkenve Takeru, mire Koji azonnal bólintott. - Nem hiszem el? – horkant fel, majd igyekezett összeszedni magát és nyugodtabban, fintorogva folytatta: - Nyugi, elkértem tőle. És megígértem, hogy hamar visszaviszem, szóval maga most elmegy és én is.

Takeru odalépett az öreghez és fel akarta állítani, ám az könnyen kiszabadult a fiú szorításából.

- Nyugalom, nem maradok sokáig - ellenkezett a férfi. - Takeru és Koji!

Amikor a neveket kimondta, a fiúk sem értették hogyan, de valóban az igaz Takeru-ra és az igazi Koji-ra nézett.

- Én vagyok Koji - próbálkozott Takeru.

- Előttem nem kell hazudni, tudok rólatok mindent – vágta rá a férfi.

A fiúk leültek az asztalhoz az öreggel szemben, és mindketten értetlenül néztek rá. - Hogy érti ezt? - kérdezte Koji. - Ki maga?

- Vagy inkább mi? - javította ki Takeru.

- Tündér vagyok - válaszolt a férfi mosolyogva.

A két fiú egyszerre sóhajtott fel és dőlt hátra csalódottan. Kételkedtek abban, amit mond a férfi. Amióta belépett a házba egy szavát sem hitték el. Legfőképp Takeru nem.

Rövid ideig csend volt, amit a férfi nevetése tört meg. - Elhittétek, mi?

A fiúk újra sóhajtottak egyet, de ekkor már elegük volt a férfiből. A szemüket forgatták és próbálták szépen megfogalmazni, hogy legyen szíves, távozzon.

- Na, idefigyeljen! - kezdte Takeru, ám a férfi újra leállította.

- Rendben - intett az öreg, mint aki megadja magát. - Nem vagyok tündér, de nem vagyok átlagos ember sem. Azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam, mi történt veletek. - A fiúk egyszerre értetlen és kíváncsi tekintetét látva, folytatta. - Ami most veletek történt, úgy értem a testcsere mind a tavalyi tanabata fesztivál eredménye.

- Hogyan? - kiáltott meghökkenve a két fiú. - De hiszen az már egy éve volt. És mégis miért?

- Nem tudom, emlékeztek-e - mondta tovább a férfi -, amikor felaggattátok a bambusz rudakra a tanzakukat, éppen abban a pillanatban haladt át felettetek egy hullócsillag, amikor a kívánságotokat elismételtétek magatokban.

- Komolyan? - hökkentek meg kételkedve a fiúk. Mintha egy mesébe csöppentek volna. Habár már a testcserés rész is annak számított, így elbizonytalanodtak, nem tudták, elhihetik-e.

- Mit kívántál? - nézett Koji Takeru-ra.

- Mit t’om én! - felelt a fiú durcásan, miközben kezeit durván összefonta a mellkasán és elnézett az ellenkező irányba. - Tudod, mikor volt már az?

- Koji egy kis szabadságra vágyott - emlékezett vissza pontosan a férfi. - Épp akkor voltál abban a korszakban, amikor Kazuya a legtöbbet piszkált és néha a többiek is csak morogtak a viselkedésed miatt, ráadásul akkor veszítettél el beteget először. Azt hittem, azt fogod írni, hogy nem akarsz orvos lenni többé. Takeru sikeres akart lenni, hogy mindent megvehessen, amit szeretne, és ne nézze le többé senki sem.

- De nem akartam orvos lenni - kiáltott fel ellenkezve Takeru. - Zenészként akartam sikeres lenni.

- Én pedig csak egy kicsivel több szabadidőt akartam, de szeretem a saját életem - kapcsolódott be Koji is.

- Nem fogalmaztatok konkrétan - vont vállat a férfi, mintha azt mondaná, egyétek, amit megfőztetek.

- Honnan tudtam volna, hogy valóra válik? - kérdezte Takeru.

- Nem azért írtad arra a tanzakura? - kíváncsiskodott a férfi felvont szemöldökkel. - Nem tehetek semmit azért, ami történt. Én csak közvetítő vagyok.

- Ami fontosabb - ugrott fel Koji türelmetlenül -, vissza tud minket változtatni?

- Azt ti is megtudjátok - kezdte a férfi -, azonban ennek is vannak korlátai. Nem cserélhettek testet sokszor, mivel annak következményei lehetnek.

- Milyen következményei? - érdeklődött Takeru, ám Kojiban is rengeteg kérdés merült fel.

- Hogyan változhatunk vissza?

- Álljatok egymással szembe, fogjátok meg egymás kezét, mindkettőt - utasította őket az öreg -, és csukott szemmel mondjátok ki magatokban a kívánságotok.

- Csak ennyi? - hökkent meg újra a két fiú, ám a válaszra nem várva azon nyomban felálltak egymással szemben és megfogták a másik kezeit.

Amint kimondták magukban a kívánságuk, éles fény töltötte be a szobát, a következő pillanatban pedig mindketten a földön feküdtek. Takeru a kanapé mellett, Koji pedig a kanapé és az asztal között.

Ekkor rontott be Kasumi és odarohant Takeru-nak kinéző fiúhoz.

- Koji, Koji mi történt? - próbált segíteni felülni a fiúnak. - Jól vagy?

A fiú egy pillanatig ránézett, majd szorosan átölelte. - Kasumi! Végre! Annyira nagyon hiányoztál!

- Végre! - állt fel a másik fiú, akiről Kasumi nem is tudott. - Önmagam vagyok! Végre újra a saját testemben vagyok! Takeru!!

- Hogyan? - nézett egyikről a másikra a lány.

- Egyszer csak megjelent ez a férfi és… - mutatott volna Koji a hívatlan vendégre, ám a férfinek semmi jele nem volt. - Miiii? Eltűnt?

Takeru végre elengedte Kasumi-t, aki felállt és a két fiúra nézett. - Akkor Koji Koji és Takeru Takeru?

A fiúk szinte egyszerre bólintottak, fülig érő mosollyal. Kasumi érezte, hogy elpirul. Nem mert arra gondolni, mi lesz a következő lépés. Újra minden a régi lett. Meg kell szoknia. Nem cseszheti el.

- Akkor én mennék is - közölte Koji, mire Kasumi hirtelen teljesen elszomorodott, bár ezt igyekezett nem mutatni. Nagyon jókat beszélgettek Koji-val, és nagyon sajnálta, hogy már megy is. Remélte, még találkozhatnak. - Még vissza kell adnom Kazuya motorját - nézett sokatmondóan Takeru-ra, aki csak mosolyogva vállat vont.

Koji távozott, Takeru pedig Kasumi-hoz fordult.

- Hogyhogy Koji-ért aggódtál és nem értem? - tette fel a kérdést, ami a legjobban kíváncsivá tette abban a pillanatban és amit Kasumi igyekezett elkerülni.

- Én csak… - villámgyorsan keresett valami elfogadható magyarázatot. - Nem tudtam, hogy itt vagy, és azt hittem, Koji van még mindig a te testedben. Honnan tudtam volna, mit történt? Csak valami éles fényt láttam. Azt hittem, baja esett.

Kasumi ártatlanul mosolygott egyet, hogy ezzel is védelmet nyerjen, ami talán sikerült is. Takeru nem firtatta tovább a dolgot. A magyarázat elképzelhetően valószínűnek tűnt, de volt némi kétsége afelől, hogy ez a véletlen találkozás nem változtat a kapcsolatukon.

Koji-t az otthonánál várta Kazuya, aki amint megkapta a motorját, már indult is haza, miután kedvesen megköszönte és jó éjszakát kívánt. Ahhoz képest amennyit várnia kellett, Koji nagyon csodálta, hogy kedves volt hozzá, főleg, hogy amúgy se kedvelik egymást, ám nem gondolt bele sokat. Már éjfél is elmúlt, mire hazaért. Azonnal felkereste Mai-t és egy nagy, meleg ölelés után elújságolta, mi történt. A lány hihetetlenül boldog volt, csak amennyire Koji is.

A boldogság mellett azonban mind a négyük érzett valami mást is. Mintha valami hiányzott volna nekik. Vagy inkább valaki. Azt viszont még nem is sejtették, mi vár rájuk a következő napokban.

First kiss - 10. fejezet

Shou pov

Három nap múlva már nem volt az épületben egy riporter sem, de ettől még mindig nem lankadhatott a figyelmem és óvatosnak kellett lennem. Nem is terveztem elhagyni a házat, amíg eszembe nem jutott, hogy hamarosan karácsony lesz. A srácoknak már vettem ajándékot, minden évben adtunk egymásnak egy kis apróságot, és ez idén sem maradhatott el. Ez alkalommal viszont valami más is megfordult a fejemben. Eszembe jutott, amikor Hikaru a kirakat előtt állva nézegette a pulóvereket. Nem nagy ajándék, de gondoltam, ha még nem sikerült megvenni, megfelelő lesz. Elvégre nem kell túlspirázni, olyan ajándék kell, amit szeretne.

Azonnal felkaptam a kabátom és elindultam. A sapka, maszk nem maradhatott el, de még így is siettem. A pulcsi még megvolt, de nagyon reméltem, hogy jót választottam. Épp visszafelé indultam, mikor egy autó húzódott le és megállt mellettem. Először fel se vettem, de aztán az ajtó kivágódott és még a napszemüveg, a maszk és a sapka mögött is felismertem Tora-t. Bepattantam az autóba és mielőtt feltűnést keltettünk volna, elindultunk. A menedzser hiányában Saga vezetett.

Azóta nem beszéltem velük, még telefonon sem, mióta Hiroto meglátogatott. Nekiálltam a dalnak még aznap és mindig alakítva egy kicsit, végre elkészültem vele. Még kell pár simítás, amit majd együtt elintézünk, de nem lehetett gond. A menedzser sem keresett

- Mit kerestek itt? – kérdeztem végignézve rajtuk.

Tora levette a maszkot, és a szemüveget, majd rám nézett. – Tartozunk neked, így most velünk kell tartanod!

Kacsintott egyet, mire Nao és Hiroto röviden felnevetett, de még mindig nem értettem, miről van szó.

- Nézd, tévedtünk Hikaru-val kapcsolatban, és szeretnénk jóvátenni – vette át a szót Nao, látva értetlen kifejezésem.

- Mi ez a hirtelen véleményváltozás? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm. Valami nem stimmelt az egésszel.

Hiroto hátrafordult az anyós ülésről, majd felém nyúlt, összekócolta a hajam és mosolyogva azt felelte: - Rájöttünk, hogy te többet érsz nekünk, és amúgy is többet jelent neked a banda, mint hogy kockáztasd a jó hírét.

Mind felnevettek, majd elcsendesültünk. Nem árulták el, hova megyünk, így megvártam, mi lesz ebből. Nagyjából tíz perces út után meg is érkeztünk. Amint megállt az autó, kinyitottam az ajtót és csak az egyik lábammal kilépve körülnéztem. A Tokyo torony lábánál álltunk. Felnéztem az épületre, majd Tora-ra emeltem a tekintetem, aki mosolyogva várta mellettem, mit reagálok. Egyikünk sem szállt ki. Hiroto az anyósülésre feltérdelve fordult hátra, míg Nao kikukucskált Tora mellett.

- Mármint a Tokyo toronyra gondoltok? – kérdeztem az említett épület felé mutatva.

Tora buzgón bólintott.

- De tudjátok, hogy tériszonyom van.

Egy pillanatra olyan képet vágott, mint akinek hirtelen leesik valami, és bajban van, aztán újra mosolyogni kezdett.

- Hát, ez igaz! Akkor sok sikert!

Szó szerint kilökött az autóból, odaadta a papírtáskát, amiben a pulcsi volt, majd mind integetni kezdtek, becsukta az ajtót és már ott sem voltak. Értetlenül néztem utánuk, amíg szem elől nem veszítettem az autót. Akkor a torony felé fordultam. Már az is sok volt, hogy felnéztem rá. Fogalmam sem volt, miről volt szó. Az előbb úgy volt, hogy együtt megyünk. Vagy csak én értettem félre? De most mégis mihez kéne kezdenem? Menjek fel egyedül a toronyba?

Megcsörrent a telefonom, Tora volt az.

- Mit álldogálsz már ott? Nyomás felfelé! – kiáltotta, amint felvettem, és rögtön ezután le is rakta.

- Mi a’?

Sóhajtottam egyet, megráztam a fejem, majd zsebre tett kézzel, és egy grimasszal elindultam felfelé. Már előre féltem, mi fog történni. Beléptem, és körülnéztem. Szerencsére nem voltak olyan sokan, de nem tűnt reményteljesnek ez a délután. A lift felé pillantottam, de ha nem volt muszáj inkább nem mentem fel. Vártam egy kicsit hátha történik valami, majd felhívtam a fiúkat.

- Mi ez az egész? – szóltam bele, miközben megálltam a kávézónál. Kezdtem belefáradni ebbe, és valami nagyon nem volt rendben.

- Menj csak és meglátod! – mondta Tora. – Merre vagy?

- A bejáratnál – feleltem kedvetlenül.

Dünnyögést hallottam a háttérben, de nem nagyon értettem, miről volt szó. Néhány szóból, amit kihallottam, arra következtettem, azon társalogtak, hova kéne mennem.

- Menj fel a fő csillagvizsgálóba! – jött a parancs, majd bontották a vonalat.

Még mindig nem értettem, mire megy ki a játék, de azért elindultam.

Amint elindult a lift, erősen megmarkoltam a korlátot, majd leguggoltam, a másik kezemmel pedig az ölemben lévő táskát öleltem magamhoz, és az épület felé néztem, lehetőleg nem gondolni arra, milyen magasan lehetek. Nem volt senki más rajtam kívül. A legrosszabb az volt, hogy a lift oldalai üvegesek voltak, így láthattam a tájat. Nem hunytam be a szemem, úgy csak sokkal rosszabb lett volna, de már alig vártam, hogy fent legyek. Már feladtam, hogy kitaláljam, mégis miért kell nekem itt lennem, így követtem a fiúk utasításait. Azt viszont megfogadtam, ha megszívatnak, duplán kapják vissza.

Az ajtó kinyílt, én pedig kiléptem. A fő obszervatóriumban lyukadtam ki, ami nagyjából 150 méter magasan volt. Még sosem jártam itt azelőtt, mindig csak messziről csodáltam, bár a srácok sokszor el akartak rángatni. Tisztában voltam vele, mekkora élmény lehet, de akkor sem tehettem semmit. A tériszony nem volt vicc számomra. Hallottam, hogy van egy lefelé néző ablak, amin át nézve láthatod, mi megy alattad. Az autók aprók voltak és az emberek is csak hangyáknak tűntek. Nekem még elképzelni is elég volt. Reméltem, hogy nem küldenek még száz méterrel fejjel a különleges obszervatóriumba.

Néhány méterre a lifttől megálltam és körülnézem. Voltak páran, de szerencsére nem ismertek fel. Azt se tudtam, mit keresek ott. Elkezdtem sétálni, minél messzebb az ablakoktól. Valahogy kezdtem kínosnak érezni az egészet. Elképzeltem a srácokat, ahogy jót röhögnek rajtam.

Ahogy pár lépést tettem még előre, kilyukadtam a kávézóban, a Café la Tour-ban. Nem tudtam elhinni. Egy integető Hikaru-t pillantottam meg magam előtt, mire elnevettem magam.

- Mi folyik itt? – kérdeztem tőle, mikor odaértem hozzá.

Az egyik asztalnál ült és nyilván várakozott. Mikor odaértem mellé, felállt, majd mindketten helyet foglaltunk.

Hikaru pov

Két órával a küldés után vettem észre Shou üzenetét. „Semmi miatt nem kell aggódnod. Csak mosolyogj boldogan!” Nem nagyon értettem, hogy akarta érteni. Kíváncsi voltam, hogy van, és hogy mi folyik az ügynökségen. Szerettem volna beszélni vele, rengeteg kérdésem volt, de csak bámultam a telefonom képernyőjét és nem mertem megnyomni a hívás gombot.

Ran-nak segítettem az étteremben, a munka pedig egészen elfelejttette velem a gondjaimat. De még ott is mindenről Shou jutott eszembe. Akárhányszor kinyílt az ajtó és arra pillantottam, azt vártam, hogy ő lép be. Visszagondoltam arra az estére, amikor hirtelen megjelent és lázasan összeesett. Ahogy lejátszódott előttem az egész jelenet, tekintetemmel arra néztem, mintha újranézném valami felvételről. Láttam, ahogy felvittük Shou-t a lépcsőn, majd másnap mikor lejött, és ahogy ült a pultnál.

- Hikaru!

Ran zökkentett ki az ábrándozásomból, ahogy vállon bökött. Mielőtt azonban bármelyikünk megszólalhatott volna, megcsörrent a telefon, az egyik vendég pedig engem hívott, így nekiláttunk a munkának. Miután kivittem az egyik asztalhoz egy tálca innivalót, majd leszedtem egy másik asztalt, odaálltam Ran mellé.

- Mizu? Újabb foglalás? – kérdeztem a telefonra utalva.

- Valami olyasmi – felelte, miközben elővett egy dobozt, majd elkezdett valamit keresni. – Kivinnél egy rendelést?

Döbbenten néztem rá, majd megkérdeztem. – Mióta futárkodtok? Erről még nem is hallottam.

Elkészítette a csomagot, majd a kezembe nyomta. – Egyszeri kivétel.

Kacsintott, én pedig megnéztem a cetlin lévő címet, és kedvetlenül elindultam. Busszal indultam el, már csak a hó miatt is, és amúgy sem volt jogsim még csak kismotorra se. Nem értettem, mióta szállítunk ki bármit is. Ritkán voltam az étteremben, bár egyre többször. Ugyan nem voltam rendes alkalmazott, de olyanról még nem hallottam, hogy szállítottak volna valakinek is. Ezen bosszankodtam egész úton. A másik a cím volt. Miért rendel valaki étteremből kaját a Tokyo toronyba, mikor ott egyébként is van kávézó meg minden. Ha már egyszer rendel, akkor otthonra kéne. Egy sóhajtással lezártam az egészet, és inkább nem gondoltam rá. Azt viszont megfogadtam, hogy elkérem tőle az útiköltséget is.

Egy darabig bóklásztam, aztán felhívtam Ran-t, hogy mégis hova menjek, mire felküldött a kávézóba a fő obszervatóriumba. Leültem és vártam. Azt se mondta, ki a rendelő, gondoltam valaki majd meglátja a dobozt, és odajön. Nem volt ínyemre az egész.

Amikor unalmamban a lift felé pillantottam, észrevettem valakit baseball sapit és maszkot viselve, eléggé visszahúzódóan, de cél nélkül bóklászva. Időbe telt, de elég hamar felismertem, hogy Shou volt az. Azonnal felálltam és integetni kezdtem, mielőtt eljutott volna az agyamig, hogy mégis mit csinálok. Nagyon megörültem neki, és el is felejtettem a rendelést.

- Mi folyik itt? – kérdezte?

Leültünk egymással szemben, majd a dobozra pillantottam. – Nem te rendelted? – böktem felé.

Kicsit felemelkedett a székről, és előrehajolt, hogy lássa, mire is mutattam, mire én felemeltem a táskát és az asztalra raktam.

- Nem. Tora-ék mondták, hogy jöjjek ide, de nem mondták mégis miért. Hülyét csinálnak belőlem, komolyan!

Elnevette magát, miközben elgondolkodott valamin. Még mindig furcsának tűnt az egész, de valahogy volt egy sejtésem, mi folyt körülöttünk.

- Engem Ran küldött, hogy szállítsam ki. A fura az, hogy sosem szállított az étterem eddig semmit.

Összenéztünk, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Azonnal a telefonhoz kaptam, hogy felhívjam Ran-t. Shou türelmesen várt, amíg kicsöngött és a beszélgetésünk alatt is csendben figyelt.

- Na? Megvan a rendelő? – szólt a telefonba nevetve.

- Te most ezt komolyan csináltad? Mégis mit jelentsen ez?

Mérges akartam lenni, és annak is kellett volna lennem, de végül csak mosolyogni tudtam. Nem hittem el, hogy így rászedtek minket, de örültem, hogy láthatom Shou-t. Hálás voltam nekik.

- Valójában nem én találtam ki – magyarázta Ran. – De jó ötletnek tartottam. Nem bírtam tovább nézni, hogy kikészülsz, mielőbb találkoznotok kellett, de egyikőtök sem bírta megtenni az első lépést, így megtettük helyettetek.

- Ti? – kérdeztem, mire Shou felemelte a fejét, és valószínűleg rájött magától, mert elmosolyodott, és a fejét az asztalon könyökölő kezére támasztva megrázta.

- Képzeld! Tora felhívott, hogy valahogy küldjelek el a Tokyo toronyba, mert kitaláltak valamit a srácokkal. Sokkal többet nem árult el, azt mondta, bízzam rá, de ezután már minden rendben lesz. Most mennem kell! – búcsúzott és azonnal le is rakta.

- A srácok voltak, ugye? – kérdezte Shou, mire bólintottam. – Tudtam. Kis idióták.

Hátradőlt a széken és elkezdett babrálni a kabátja kapucnijának a zsinórjával. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Sok minden történt mióta utoljára találkoztunk személyesen. Valahogy fel akartam hozni, a cikkes témát, de nem tudtam, hogy fogjak bele.

- Nem sétálunk egyet? – törtem meg a kínos csendet egyszer csak.

Mosolyogva bólintott, majd elindultunk. Magunk se tudtuk, hova megyünk, majd rápillantottam a liftre.

- Fel szeretnél menni a különleges csillagvizsgálóba?

A lift felé bámulva megtorpant, mintha egy kicsit tartott volna tőle. Ekkor jutott eszembe, hogy olvastam, hogy tériszonya van, ezek szerint akkor igaz volt.

- Bocsi, elfelejtettem, hogy téri…

- Semmi baj – vágott közbe.

Váratlanul megfogta a kezem és elkezdett húzni a lift felé. Megnyomta a gombot, és elindultunk. Én az ablakhoz álltam és elvesztem a táj kémlelésében, amíg Shou a lift oldalának támaszkodott, miközben erősen megragadta a korlátot.

- Biztos, jól vagy? – fordultam felé.

Néma bólintás volt a válasz egy kényszerített mosollyal. Lehúzta a maszkot, és vett pár mély lélegzetet. Akaratlanul is elmosolyodtam, nagyon édesen festett.

Amint felértünk és kinyílt az ajtó, azonnal kint termett, és újra vett egy nagy, immáron megkönnyebbült lélegzetet. Még mindig csak mosolyogni tudtam.

Miután visszanyerte az erejét, elindultunk. Elkezdtünk körbe sétálni, én mentem az ablak felöli oldalon és gyönyörködtem a látványban, míg Shou csak a talajt bámulta.

- Olyan csodás itt! – szólaltam meg.

- Voltál már itt?

- Még nem. De mindig is el szerettem volna jönni.

Egy idő után megálltunk. Én odamentem az ablakhoz és nézegettem még egy kicsit, míg Shou a falnak dőlve állt. Hamarosan odamentem hozzá, és leültünk a földre a falnak támasztva a hátunk. Nem sokan jártak arra, így nyugodtan ellehettünk. Egyszer csak megszólalt a gyomrom, így gondoltam, ha már elhoztam az étteremből a kaját, ne vesszen kárba. Elkezdtem kibontani, és megkínáltam vele Shou-t is. Eszegettünk egy kicsit, aztán észrevettem, hogy nála is van valami. Nem mertem rákérdezni, mert nem akartam mindenbe beleütni az orrom, ám észrevette, hogy azt bámulom.

- Az mi? – kérdeztem végül az ajándéktáska felé bökve.

Felemelte és felém nyújtotta. – A tiéd. Valójában karácsonyra szántam még néhány aprósággal, de ha már itt vagyunk…

Döbbenten néztem a táskára. – Komolyan?

Bólintott, én pedig kíváncsian néztem meg a tartalmát. Fogalmam sem volt, mi lehetett benne. Miközben kibontottam, már azon kezdtem gondolkodni, mivel hálálhatnám meg. Eddig is annyi mindent kaptam tőle, én pedig még semmit sem adtam. Valamit muszáj volt nekem is kitalálnom.

Egy gondosan becsomagolt ruhadarab volt benne, amit kivéve láttam, hogy az egyik pulcsi, amit nézegettem a kirakatba múltkor, mikor összefutottunk. Felnevettem, mire kíváncsian nézett rám.

- Nagyon kedves tőled. Valójában ezt Ran-nak szántam és a mellette lévőt vettem volna magamnak, de nagyon tetszik. Köszönöm szépen!

Zavartan kezdte vakargatni a tarkóját, majd elfordította a fejét, és láttam, hogy motyorog valamit. Biztos morgolódott, amiért nem találta el.

- Tényleg nem gond. Hálás vagyok érte.

Kezemet az övére raktam, majd összenéztünk és egymásra mosolyogtunk. Egy ideig csak ültünk egymás mellett, majd megszólaltam.

- Láttam Ozaki Sayuri interjúját a tévében. Amit mondott az…

- Egy szó se igaz – felelte halkan a fejét a falnak döntve. Ránéztem. Halvány mosoly jelent meg az arcán, aztán rám nézve elmosolyodott. – Csak azért mondta, hogy ne kezdjék el vizsgálni, ki lehet a képen az újságban.

- Újságban?

Kikerekedett szemekkel néztem rá. Nem szoktam újságot olvasni, így még nem láttam. Az egészet csak az interjúból tudtam, és a pletykákból, amiket ki-kihallottam.

- Igen. Megjelent az egyik kép az újságban, amin megöleltelek. De te nem látszódtál rajta, így Sayuri magára vállalta.

Bólintottam, majd újabb csend ereszkedett közénk. Valami megoldáson törtem a fejem, hogyan kéne folytatnunk. Valóban nagyon jól éreztem magam Shou-val, bármit csináltunk. Még az is nagyon kellemes volt, ahogy ott üldögéltünk. Úgy éreztem, másra nincs is szükségem. Végül újra én törtem meg a csendet.

- És ha valahogyan én is sztárrá válnék? Akkor rendben lenne?

Halkan motyorogtam, szinte inkább csak magamnak tettem fel a kérdést, mint neki.

- Ha valahogy én is sztárrá válhatnék, akkor nem lenne gond, ugye? – ismételtem meg valamivel hangosabban. - Megvárnánk, amíg kicsit beindulna a karrierem, addig „szakítotok” Sayuri-val, és egy idő után már nem kell titkolóznunk. Lehet, hogy hosszú idő, de legalább utána könnyebb lesz.

- Lehetséges.

Újra csak mosolygott, majd magához ölelt. Átkarolt, én pedig a mellkasára raktam a fejem és jó ideig nem szóltunk, csak mozdulatlanul ültünk ott a gondolatainkba merülve.

Mikor elindultunk haza, nem mentünk sokáig együtt, nehogy újabb bajhoz vezessen, így csak elkísért a buszváróig és ott elváltunk. Egész úton a táskát magamhoz ölelve ültem és nem bírtam volna letörölni a mosolyt az arcomról. Meghoztam a döntésemet, és elhatároztam, hogy mindent beleadok, hogy megcsináljam. Akkor is sztárrá fogok válni, és akkor már nem állhat az utunkba egy ilyen botrány.