Nem vagyok önmagam - 11. fejezet

Mindennek az oka

Takeru odakiáltott Mai-nak, aki épp akkor lépett be a szobába, hogy hamarosan jön, majd menet közben felkapva a kabátját, elhagyta a házat. Seiichi-t nem akarta belerángatni, azt sem tudta, éppen hol van, így buszmegálló felé vette az irányt, mikor odaért, megnézte a menetrendet, ám csalódottan vette tudomásul, hogy a legközelebbi busz több mint fél óra múlva jön.

- Majd még jövök - hallott egyszer csak egy ismerős hangot maga mögül.

Megpördült. Kazuya volt az. Egy vegyeskereskedésből jött ki, és felpattant a motorjára, ami pár lépésnyire a bejárattól parkolt. Épp fel akarta venni a sisakot, amikor Takeru mellé lépett.

- Szükségem lenne egy gyors fuvarra - vágott a közepébe mindenféle megszólítás nélkül. - Elkérhetném a motorod?

- Elviszlek, ha kell - ajánlotta fel a fiú.

- Bocs, de egyedül egyszerűbb. Ígérem, hamar és épségben visszahozom - mondta Takeru.

Kazuya leszállt, Takeru pedig fel, és már ott sem volt. A motor tulajdonosa csak nézte a távozó fiút, majd tétlenségében megvakarta a tarkóját. Kínos mosollyal nézett a boltos barátjára, aki megdöbbenten szemlélte a jelenetet, majd más választása nem révén, elindult haza.

Takeru haja egészen megszáradt mire odaért, bár a sisak miatt pár tincs még nedves maradt, de ez érdekelte a legkevésbé.  Maga se tudta pontosan miért, de aggódott Koji-ért, a telefonhívás után, nem is kicsit. Leparkolt a lakótelep udvarán, majd felrohant a lakásához. Úgy rontott be, hogy az ajtó hangosan a falnak csapódott.

- Koji, jól vagy? - kérdezte aggódva Takeru miközben beljebb lépett.

Koji egy férfival ült a kisasztalnál. A vendég éppen jót falatozott, mellette két kupacban sorakoztak a mosogatásra váró tányérok. Koji szenvedő arccal nézett a megérkező Takeru-ra, majd odarohant hozzá, megfogta a vállait és esedezve könyörgött barátjának: - Kérlek, ments meg! Ez a férfi kizabál a vagyonomból! - nyafogott.

- Mit csinál maga a házam… Takeru házában? - kérdezte ingerülten Takeru a férfit. Mégis csak az ő házáról és kajájáról volt szó. Egyébként is ki az öreg és miért ront be csak úgy más házába enni.

A férfi nyugodtan evett tovább, nem zavartatta magát. Koji tétlenül állt, ám Takeru dühös léptekkel odatrappolt hozzá, és kikapta a férfi kezéből a tányért.

- Kicsoda maga és mit keres maga itt? – kérdezte, miközben a dühtől erősen markolta a tányérat.

- Először is nagyon szépen köszönöm az ételt - törölte meg a száját a férfi, amivel csak még jobban felhúzta a fiúkat.

- Nem mintha magának szántam volna – dörmögött az orra alatt fintorogva Koji, miközben barátja mellé lépett.

- Megismételjem a kérdésem? - kérdezte Takeru egyre dühösebben. Kezdte elveszíteni a maradék türelmét is, fogát összeszorítva próbálta nyugtatni magát.

- Nem szükséges, ifjú barátom - felelt a férfi. - Hallottam én tisztán és érthetően.

- Tudod, te ki a barát! Most azonnal tűnjön el! – kiáltotta a fiú, majd halkabban hozzá tette. - Nem hiszem el, hogy maga miatt kellett idejönnöm Kazuya motorjával - morgott az orra alatt duzzogva.

- Kazuya motorjával? - figyelt fel rá Koji és rémület fogta el. - Ugye nem loptad el?

- Komolyan kinéznéd belőlem? - nézett rá meghökkenve Takeru, mire Koji azonnal bólintott. - Nem hiszem el? – horkant fel, majd igyekezett összeszedni magát és nyugodtabban, fintorogva folytatta: - Nyugi, elkértem tőle. És megígértem, hogy hamar visszaviszem, szóval maga most elmegy és én is.

Takeru odalépett az öreghez és fel akarta állítani, ám az könnyen kiszabadult a fiú szorításából.

- Nyugalom, nem maradok sokáig - ellenkezett a férfi. - Takeru és Koji!

Amikor a neveket kimondta, a fiúk sem értették hogyan, de valóban az igaz Takeru-ra és az igazi Koji-ra nézett.

- Én vagyok Koji - próbálkozott Takeru.

- Előttem nem kell hazudni, tudok rólatok mindent – vágta rá a férfi.

A fiúk leültek az asztalhoz az öreggel szemben, és mindketten értetlenül néztek rá. - Hogy érti ezt? - kérdezte Koji. - Ki maga?

- Vagy inkább mi? - javította ki Takeru.

- Tündér vagyok - válaszolt a férfi mosolyogva.

A két fiú egyszerre sóhajtott fel és dőlt hátra csalódottan. Kételkedtek abban, amit mond a férfi. Amióta belépett a házba egy szavát sem hitték el. Legfőképp Takeru nem.

Rövid ideig csend volt, amit a férfi nevetése tört meg. - Elhittétek, mi?

A fiúk újra sóhajtottak egyet, de ekkor már elegük volt a férfiből. A szemüket forgatták és próbálták szépen megfogalmazni, hogy legyen szíves, távozzon.

- Na, idefigyeljen! - kezdte Takeru, ám a férfi újra leállította.

- Rendben - intett az öreg, mint aki megadja magát. - Nem vagyok tündér, de nem vagyok átlagos ember sem. Azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam, mi történt veletek. - A fiúk egyszerre értetlen és kíváncsi tekintetét látva, folytatta. - Ami most veletek történt, úgy értem a testcsere mind a tavalyi tanabata fesztivál eredménye.

- Hogyan? - kiáltott meghökkenve a két fiú. - De hiszen az már egy éve volt. És mégis miért?

- Nem tudom, emlékeztek-e - mondta tovább a férfi -, amikor felaggattátok a bambusz rudakra a tanzakukat, éppen abban a pillanatban haladt át felettetek egy hullócsillag, amikor a kívánságotokat elismételtétek magatokban.

- Komolyan? - hökkentek meg kételkedve a fiúk. Mintha egy mesébe csöppentek volna. Habár már a testcserés rész is annak számított, így elbizonytalanodtak, nem tudták, elhihetik-e.

- Mit kívántál? - nézett Koji Takeru-ra.

- Mit t’om én! - felelt a fiú durcásan, miközben kezeit durván összefonta a mellkasán és elnézett az ellenkező irányba. - Tudod, mikor volt már az?

- Koji egy kis szabadságra vágyott - emlékezett vissza pontosan a férfi. - Épp akkor voltál abban a korszakban, amikor Kazuya a legtöbbet piszkált és néha a többiek is csak morogtak a viselkedésed miatt, ráadásul akkor veszítettél el beteget először. Azt hittem, azt fogod írni, hogy nem akarsz orvos lenni többé. Takeru sikeres akart lenni, hogy mindent megvehessen, amit szeretne, és ne nézze le többé senki sem.

- De nem akartam orvos lenni - kiáltott fel ellenkezve Takeru. - Zenészként akartam sikeres lenni.

- Én pedig csak egy kicsivel több szabadidőt akartam, de szeretem a saját életem - kapcsolódott be Koji is.

- Nem fogalmaztatok konkrétan - vont vállat a férfi, mintha azt mondaná, egyétek, amit megfőztetek.

- Honnan tudtam volna, hogy valóra válik? - kérdezte Takeru.

- Nem azért írtad arra a tanzakura? - kíváncsiskodott a férfi felvont szemöldökkel. - Nem tehetek semmit azért, ami történt. Én csak közvetítő vagyok.

- Ami fontosabb - ugrott fel Koji türelmetlenül -, vissza tud minket változtatni?

- Azt ti is megtudjátok - kezdte a férfi -, azonban ennek is vannak korlátai. Nem cserélhettek testet sokszor, mivel annak következményei lehetnek.

- Milyen következményei? - érdeklődött Takeru, ám Kojiban is rengeteg kérdés merült fel.

- Hogyan változhatunk vissza?

- Álljatok egymással szembe, fogjátok meg egymás kezét, mindkettőt - utasította őket az öreg -, és csukott szemmel mondjátok ki magatokban a kívánságotok.

- Csak ennyi? - hökkent meg újra a két fiú, ám a válaszra nem várva azon nyomban felálltak egymással szemben és megfogták a másik kezeit.

Amint kimondták magukban a kívánságuk, éles fény töltötte be a szobát, a következő pillanatban pedig mindketten a földön feküdtek. Takeru a kanapé mellett, Koji pedig a kanapé és az asztal között.

Ekkor rontott be Kasumi és odarohant Takeru-nak kinéző fiúhoz.

- Koji, Koji mi történt? - próbált segíteni felülni a fiúnak. - Jól vagy?

A fiú egy pillanatig ránézett, majd szorosan átölelte. - Kasumi! Végre! Annyira nagyon hiányoztál!

- Végre! - állt fel a másik fiú, akiről Kasumi nem is tudott. - Önmagam vagyok! Végre újra a saját testemben vagyok! Takeru!!

- Hogyan? - nézett egyikről a másikra a lány.

- Egyszer csak megjelent ez a férfi és… - mutatott volna Koji a hívatlan vendégre, ám a férfinek semmi jele nem volt. - Miiii? Eltűnt?

Takeru végre elengedte Kasumi-t, aki felállt és a két fiúra nézett. - Akkor Koji Koji és Takeru Takeru?

A fiúk szinte egyszerre bólintottak, fülig érő mosollyal. Kasumi érezte, hogy elpirul. Nem mert arra gondolni, mi lesz a következő lépés. Újra minden a régi lett. Meg kell szoknia. Nem cseszheti el.

- Akkor én mennék is - közölte Koji, mire Kasumi hirtelen teljesen elszomorodott, bár ezt igyekezett nem mutatni. Nagyon jókat beszélgettek Koji-val, és nagyon sajnálta, hogy már megy is. Remélte, még találkozhatnak. - Még vissza kell adnom Kazuya motorját - nézett sokatmondóan Takeru-ra, aki csak mosolyogva vállat vont.

Koji távozott, Takeru pedig Kasumi-hoz fordult.

- Hogyhogy Koji-ért aggódtál és nem értem? - tette fel a kérdést, ami a legjobban kíváncsivá tette abban a pillanatban és amit Kasumi igyekezett elkerülni.

- Én csak… - villámgyorsan keresett valami elfogadható magyarázatot. - Nem tudtam, hogy itt vagy, és azt hittem, Koji van még mindig a te testedben. Honnan tudtam volna, mit történt? Csak valami éles fényt láttam. Azt hittem, baja esett.

Kasumi ártatlanul mosolygott egyet, hogy ezzel is védelmet nyerjen, ami talán sikerült is. Takeru nem firtatta tovább a dolgot. A magyarázat elképzelhetően valószínűnek tűnt, de volt némi kétsége afelől, hogy ez a véletlen találkozás nem változtat a kapcsolatukon.

Koji-t az otthonánál várta Kazuya, aki amint megkapta a motorját, már indult is haza, miután kedvesen megköszönte és jó éjszakát kívánt. Ahhoz képest amennyit várnia kellett, Koji nagyon csodálta, hogy kedves volt hozzá, főleg, hogy amúgy se kedvelik egymást, ám nem gondolt bele sokat. Már éjfél is elmúlt, mire hazaért. Azonnal felkereste Mai-t és egy nagy, meleg ölelés után elújságolta, mi történt. A lány hihetetlenül boldog volt, csak amennyire Koji is.

A boldogság mellett azonban mind a négyük érzett valami mást is. Mintha valami hiányzott volna nekik. Vagy inkább valaki. Azt viszont még nem is sejtették, mi vár rájuk a következő napokban.