Az Amano családé a környék
birtokai közül az egyik legnagyobb volt, kinézetében viszont kétségtelenül a legszebb.
Egy hatalmas, gyönyörűen kidolgozott, fehér vaskaputól vezetett kövekkel és
tujákkal szegélyezett út hosszan végig a birtokon el-elágazva különféle részek
felé. Volt sövénylabirintus, szökőkút, saját kosár-, tennis-, baseball,
paintball-, golfpálya, és egy nagy tér, amit akár autóval is körbelehetett
járni.
A család háza a birtok közepén
állt. Az aranyozott bejárati ajtóhoz egy lépcső vezetett fel. A helyiségek
egytől egyig nagyon tágasak voltak, az ember hangja szinte elveszett benne,
vagy visszhang verte vissza. Az alkalmazottakat megbecsülték, így a munkát is
örömmel végezték. Minden gondosan kézben volt tartva, a tulajdonosoknak semmi
okuk nem volt a panaszkodásra. A személyzetnek külön részlege volt a
földszinten, és még így is akadtak az emeleten üres szobák, ahova ritkán teszi
bárki is be a lábát.
A birtok örököse a
sövénylabirintusban sétálgatott, majd azt megunva egy fehér kavicsokkal szórt
úton át egy szökőkúthoz ment, amit a kavicsos út körbekerített, majd haladt
tovább, négy oldalról pedig egy-egy pad vette körbe. A fiú leült az egyikre, és
egy ideig csak nézte a vizet, ami kristályként csillant meg a napfényben.
Kellemes idő volt, a fiú mégis kedvetlennek érezte magát.
- Hé, Shou! – kiáltotta el magát
egyszer csak. – Mikor mehetünk már?
- Hamarosan kész leszek – kiáltott
vissza a fiú, anélkül, hogy barátja felé fordult volna.
Nem messze a szökőkúttól egy
hatszögletű kerti pavilon állt, a fiú az ott lévő virágokat öntözte mosolyogva.
- Még most sem értem, miért kell
állandóan ezt csinálnod – morgolódott magához híven Shinji, akit Shou csak
Toranak hívott. – Már nem is emlékszem, mikor mulattunk együtt utoljára úgy,
mint régen.
Shinjinek magának is voltak
feladatai, mint egy ekkora birtok örökösének, ám ha Shou vele volt, csak akkor
tudta élvezni a dolgokat. Részt vett a birtok irányításában, gitár- és
zongoraleckéket vett, nyelveket tanult, és megannyi lehetőség volt szórakozásra
is, egyedül viszont semmihez nem volt kedve. Néha úgy érezte, meg sem érdemli
az egészet. Nem szerette látni, ahogy barátja dolgozik, míg ő játszadozik, még
akkor sem, ha Kazumasa lelkiismeretesen is végezte a munkáját, és szerette, amit
csinál. Időnként be is segített neki, ám mások nem nézték jó szemmel, így ez
ritka alkalom volt. Tartottak tőle, hogy Tora miatt Shout fogják megbüntetni.
- Tudod, hogy nincs más
választásom – kiáltott vissza a fiú.
- Akkor sem helyes, hogy a
barátodnak dolgozol.
Shinji közben felállt, és lassan
odasétált barátjához, ám megállt a pavilonon kívül.
- Pedig szeretek itt lenni –
felelte Shou, mikor a fiú megállt előtte.
- Akkor is itt lehetsz, ha nem
dolgoznál. Mint régen.
Shou egy pillanatra megállt, és
sokatmondó pillantást vetett barátjára, aki erre védekezően felemelte a kezét.
- Tudom, tudom, anyukád miatt –
felelte, majd felsóhajtott.
Shou körbement kívül-belül a
pavilonban, míg Tora csendben megvárta, hogy végezzen. Hamarosan azonban egy
ismerős kiabálás hallatszott.
- Amano Shinji! – jelent meg Tora
anyja nem messze a pavilontól, mire a két fiú a hölgy felé kapta a fejét. –
Befelé! Tudod mennyi az idő? Nem emlékszel, miben egyeztünk meg?
- Dehogynem, de az ráér! – kezdte
a fiú, miközben tett pár lépést barátja felé, aki épp kilépett a pavilonból az
üres kannával. Mi most Shouval…
- Ohara Kazumasa elfoglalt –
vágott közbe az anyja ellentmondást nem tűrő, szigorú hangnemmel. – Rengeteg
dolga van, te pedig állandóan csak hátráltatod őt, ahelyett, hogy a saját
dolgoddal törődnél.
Shinji összeráncolta a homlokát,
majd tett pár lépést előre.
- Mi ez a hangnem? Amíg Shou nem
kényszerült arra, hogy nálunk dolgozzon, úgy bántál vele, mint velem. Vagy még
jobban.
Kazumasa szegényebb családból
származott, de már kiskoruk óta barátok voltak Toraval. Ketten éltek az
anyjával, és eddig semmi gond nem volt, átlag családnak számítottak, ám az
anyja nemrég megbetegedett, és egy jó ideje gyengélkedik. Shou szeretne neki
mindenben a segítségére lenni és a lehető legtöbbet megtenni érte, így munkát
vállalt az Amano birtokon. Kezdetben Tora anyja ajánlotta fel a munkát a
fiúnak, mikor Kazumasa kilátástalan helyzetbe került a sorozatos sikertelen
munkakeresés után, ám máig nem tudják a fiúk, mi vezérelte akkor Mrs. Amanot.
Egészen addig valóban saját fiaként tekintett Shoura és, mindkettejükkel igazi
anyaként viselkedett.
- Az idők változnak. Öt percet
kapsz, hogy be gyere – felelte az anyja hidegen, majd megpördült és elindult a
ház felé.
Tora felhorkant és morgott valamit
az orra alatt. Shou közben összeszedte a cuccait és elindult.
- Akkor én megnézem a… - mondta
volna, ekkor azonban Tora a nyakába lendítette a karját és elkezdte maga után
húzni barátját.
- Nem arra! – szólt rá. – Neked
most quadoznod kell velem.
- De Mrs. Amano… - nyújtogatta a
kezeit Kazumasa az időközben elejtett kanna felé, barátja szorításából azonban
nem tudott szabadulni.
- Ezt a feladatot előbb kaptad. Vedd
parancsnak és kövess!
Hamarosan már két quad száguldott
a tágas téren, aminek a végét se lehetett látni. A fiúk sokszor versenyeztek,
élvezték a száguldást, és a végeláthatatlan tájat.
Nem sokkal ezután Tora már a
szüleivel ült az egyik nappaliban. A helyiség egyik felében egy kávésasztal
állt, amit két oldalról egy-egy sötétbarna bőrkanapé, rövidebb oldalánál pedig egy
bőrfotel volt. Az utóbbival szemben egy szekrény állt mindenféle dísszel és
képekkel, míg a tetején egy széles LCD tévé díszelgett. Tora apja a fotelben
ült, míg a fiú és Mrs. Amano a kanapén foglalt helyet. A tévét nézték, ami épp
egy video hívást közvetített számukra.
- A találkozót még átgondoljuk, de
érdekli őt az ajánlat – közölte mosolyogva Mrs. Amano a vonal végén lévő
férfivel, Nakagawa Goroval.
- Nem is – dörmögött Tora, a
szülei azonban ügyet sem vetettek rá.
- Ennek felettébb örülök – mosolyodott
el Nakagawa. – A lányom, Saori sajnos nem tud itt lenni, éppen francia órája
van. De egy nap sort kerítünk egy beszélgetésre az ő részvételével is.
- Örömmel várjuk – felelt Mr.
Amano.
Tora egyáltalán nem repdesett az
örömtől. Az egész beszélgetés alatt alig szólalt meg, minden kérdésre a szülei
válaszoltak helyette, mivel féltek, a fiúk tönkre teheti az esélyeiket. Nem
kérdezték, akarja-e, nem voltak kíváncsiak a véleményére, egyszerűen csak ott
kellett lennie. Pár napja hozta fel az anyja a témát, miszerint új kapcsolat
kiépítése révén a fiának meg kellene házasodnia. Így került a képbe Nakagawa
Goro és a lánya, Saori. Tora húzta-húzta az egészet, próbált kibújni a
találkozók alól, azonban a szülei tűrőképességének is voltak határai, ez
alkalommal tehát már nem volt választása.
- Már megint kezdik – morgolódott
Tora már a szökőkútnál, a szélén ülve, míg Shou épp a leveleket halászta ki a
vízből. Már kezdett sötétedni, de kellemes volt az idő. – Sosem hallgatnak meg,
az én véleményem nem számít. Az se érdekelné őket, ha belefulladnék a kútba –
csapott bele a vízbe dühében, majd feszülten a hajába túrt.
- Ne mondj ilyet! Te is tudod,
hogy nem igaz – szólalt meg Shou halk, nyugodt hangon.
- Dehogyisnem! Már a számat is kár
jártatni. Akármit mondok, egyik fülükön be, a másikon ki. Sosem érdekelte őket,
én mit akarok.
Tora dühe alább hagyott és
szomorúság váltotta fel. Merengve nézett a vízre, amin halványan, de látszott a
tükörképe, azonban ahogy Shou odaért, a víz fodrozódni kezdett a mozgástól, és
teljesen eltűnt.
- Szívesebben lennék szegény,
minthogy ebben a családban kelljen maradnom – dörmögött tovább Tora az orra
alatt, még Shou se értette rendesen, mit mondott, te talán jobb is volt így.
- Hagyj fel a gyásszal és segíts
ezzel! – szólt rá egyszer csak Kazumasa, mikor már nem bírta így látni barátját,
és kezébe nyomta a zsákot, amibe a leveleket gyűjtötte. Tora átvette, ám a zsák
alja vizes volt, így a ruhája is az lett.
- Most ez komoly! – kiáltott fel a
fiú, eltartva magától a zsákot.
- Ilyen finnyás vagy? – nevetett
fel Shou, majd öklét feltartotta és az ujjait hirtelen nyitotta ki, amitől a
vízcseppek barátja arcára szálltak.
- Ezt vegyem kihívásnak? – húzta
fel a szemöldökét Tora, majd elszántan elmosolyodott. Shou vállat vont, és a
megmaradt levelekért nyúlt, ám Shinji gyorsan eldobta a zsákot, belépett a
szökőkútba és elkezdte fröcskölni barátját, aminek következtében pillanatok
alatt a munka vízi csatává alakult. Bár a víz hideg volt, mindketten élvezték
és csak nevettek. Nem gondoltak a következményekre, nem gondoltak semmi másra,
csak élvezték a pillanatot.
Pár napra rá
Toranak el kellett kísérnie a szüleit egy üzleti megbeszélésre, amit Aomoriban ejtettek
meg, így több napig távol voltak otthonról.
- Annyira nem
akarok menni – hajította le a ruháit az ágyra Tora.
Épp a szekrény
előtt állt a szobájában, mikor Shou segítségével nekiállt pakolni.
- Meddig
lesztek ott? – kérdezte Kazumasa, miközben összehajtogatta az imént az ágyra
érkező ruhákat, majd a bőröndbe rakta.
- Fogalmam
nincs. Szerinted elmondják? Biztosan ők sem tudják.
Rövid csend
telepedett közéjük, így folytatták a pakolást. Bár nem tudták, miből mennyit
érdemes elrakni, egy kisbőrönd mellett döntöttek. Amint végeztek, Tora
odalépett, leült a bőrönd mellé törökülésbe és segített Shounak elhúzni a sok
cipzárt.
- Mi lesz veled
nélkülem? – nézett fel a félig meddig az ágyon ülő barátjára bánatosan, mire
Shou felnevetett.
- Én inkább
arra lennék kíváncsi, mi lesz veled nélkülem.
Tora csak
fintorgott egyet, majd felsóhajtott. Felállt és kihúzta a bőrönd fogantyúját.
Körbenézett a szobában, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatja,
tekintete végül barátján állapodott meg.
- Igazad van –
sóhajtott fel újra, miközben Kazumasa is felállt. – Nem tudom, mihez fogok
kezdeni egyedül.
- Majd hívj
fel, a lesz időd! – mosolyodott el biztatóan Shou, majd lekísérte barátját, ahol
már egy autó várt a fiúra. A szülei már bent ültek, és megbeszélték az első
napi menetrendet.
A sofőr berakta
a csomagtérbe Tora bőröndjét, így a fiúnak csak be kellett szállnia. Shou az
ajtóból nézte, ahogy az autó távolodik, majd amint eltűnt a szeme elől, ment
vissza dolgozni. Tudta, hogy hosszú napoknak néz elébe Tora nélkül, de reményei
szerint a munkával elüthette az időt, így továbbra is mindent beleadott. Kapott
néhány szabadnapot Mr. Amanotól, de még nem volt benne biztos, hogy
kihasználja. Szeretett volna minél többet az anyjával lenni, de szüksége volt a
pénzre, hogy segíthessen neki. Az otthoni feladatokat képes volt ellátni, de
ahhoz, hogy emellett elmenjen dolgozni, még egyikőjük sem érezte úgy, hogy képes
lenne rá. Így csak arra a pénzre támaszkodhattak, amit Amanoékról kaptak.
Másnap szokásos
időben jött és egészen addig meg is feledkezett róla, hogy Toraék elmentek, míg
be nem lépett a kapun. Így, hogy csak a dolgozók ügyködtek, minden csendes
volt. Ha beszélgettek is, a szokásos halk hangnemben tették, ahogy azt
megszokták.
Shou épp
bejárati lépcsőt söpörte, mikor a főinas egy női alkalmazott, Kashii Sei
tartott a ház felé beszélgetve.
- És
mindenképpen el kell küldenie azt a ruhát? – kérdezte a férfi elgondolkodva.
A nő bólintott.
– Igen. Ma érkezett meg, de Mrs. Amano úgy parancsolta, amint megjön, küldjük
utánuk, ugyanis az úrfinak szüksége van rá.
- Viszont gond
akadt a mérettel – vette át a szót a férfi, ahogy azt előbbi beszélgetésükből
kikövetkeztette.
Közben felértek
a lépcsőkhöz, ahol Shou egy bólintással üdvözölte őket. Már a kilincsért
nyúltak volna, hogy belépjenek, ám mielőtt ezt megtették volna, hirtelen
megtorpantak, és mindketten a fiúra néztek, majd egymásra. Végül Sei szólalt
meg.
- Kazumasa, van
egy perced?
A fiú
meglepetten nézett fel, majd mielőtt reagálhatott volna, a nő karon ragadta és
elkezdte húzni befelé. Hamarosan Shou már az egyik szobában állt Tora újdonsült
ruhájában, aminek elrontották a méretét, így segítenie kellett újraszabni.
- Hasonló a
méretetek az úrfival, és arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan néz ki az egész
együtt, ha valaki viseli, mert azért mégis csak más, mintha csak egy próbababán
lenne – magyarázta a nő, miközben a mellkasán összekulcsolt kezekkel állt és a
ruhát vizsgálta, míg a cselédlányok a fiúra igazították azt.
- Toranak azért
valamivel szélesebb válla van – emlékeztette Seit Shou, mire az elmosolyodott,
majd egy gombostűvel közelebb lépett.
- Igen, de ha
rajtad látom, akkor hozzá már hozzá tudom mérni – felelte a nő, majd elkezdte a
munkáját.
Shou ráhagyta,
gondolta, ő tudja, mit csinál, neki csak állnia kellett. A jelölésekkel hamar
meg is voltak, ám Sei még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy idő után a
cselédlányok mentek a dolgukra, a nő pedig egyedül maradt. Sokkal jobban
szeretett saját maga ügyködni. Aztán eszébe jutott, hogy valamit kint hagyott
az autójában. Senki nem volt a közelben, így végül úgy döntött, maga megy ki,
ezzel Shout egyedül hagyta a teremben.
Amíg várt, a
fiú még csak meg se mert mozdulni, nehogy elrontson valamit. Saját magát
bámulta a vele szemben lévő tükörben. Végignézett a ruhán, és elmerült a
gondolataiban. A csengő dallama zökkentette ki, és már majdnem indult is, hogy
kinyissa, mikor eszébe jutott, mit is csinál éppen. Csak várt és várt csendben,
miközben továbbra is a ruhát nézegette. Eljátszott a gondolattal, milyen lenne
Tora helyében, a saját helyzetéhez viszonyítva rosszabb lenne, vagy jobb. Végül
nem találta meg rá a választ, így annyiban hagyta.
Egyszer csak magassarkú
kopogását hallotta a folyosóról, így remélte, hogy Sei ért vissza, ám ahogy az
ajtó fordult, egy mosolygós, fiatal lányt pillantott meg. Elegáns, élénk színű,
virágos szoknyában volt, haját pedig egy rózsás csattal tűzte hátra. Vidáman
lépkedett oda a fiúhoz.
- Szia, örülök,
hogy megismerhetlek – intett neki mosolyogva, ahogy megállt mellette. –
Nakagawa Saori vagyok. Sajnálom, hogy nem vehettem részt a múltkori
beszélgetésen, így gondoltam, eljövök ide.
Shou nem tudta,
hirtelen mit reagáljon, de a lány nem is adott neki sok gondolkodási időt,
azonnal folytatta tovább.
- Nagyon jól
áll neked ez a ruha. Most csinálják? Igazán elegáns vagy.
Tett egy kört a
fiú körül, majd megállt mellette, és megnézte magukat a tükörbe. Shou
gondolkozott, mit mondhatna, de valamiért semmi nem jutott eszébe. Szólásra
nyitott a száját, ám egy hang nem jött ki. Ideges lett, és zavart. Főleg a lány
következő kijelentésétől.
- Jól nézünk ki
együtt, nem igaz?
Shou a
tükörképét kezdte bámulni, majd a lányra siklott a tekintete. Valahogy olyan
élénk volt és energikus. Végig csak mosolygott.
- Mindig ilyen
kis csendes vagy? – nézett a fiúra a tükörben a lány, így találkozott a
tekintetük. – Vagy zavarok? Mert akkor visszajövök máskor. Éppen hazafelé
indultunk, és útba esett a házad, így gondoltam, teszek egy gyors látogatást,
szerettem volna személyesen találkozni.
Ismételten a
fiúba fojtotta a szót, ahogy gyorsan a karórájára pillantott, majd felnézve rá
elmosolyodott, és köszönés után távozott. Shou csak bámult az ajtó felé, majd
pislogott párat és megrázta a fejét, hogy kicsit összeszedje magát.
- Ez meg mi
volt? – kérdezte magától fennhangon.
- Mi mi volt? –
jelent meg Sei és már folytatta is a munkát.
Shou nem
válaszolt, az ablak felé kezdett bámulni, bár nem látott semmit sem a magasság
miatt. Nem ismerte a lányt, és nem volt benne biztos, hogy az őt ismeri-e, de
ha nem, akkor mégis miért jött volna ide? Vagy Torat kereste? Nem mert
rákérdezni, és sokra nem jutott, így elvetette a gondolatot. Amint Sei
elengedte, visszatért a munkájához és igyekezett csak arra koncentrálni.
Másnap délkörül Shou
hazalátogatott, majd délután visszatért elvégezni a maradék munkát. Épp akkor
ért a bejárathoz, mikor egy autó parkolt le nem messze tőle. Nem is
foglalkozott vele, amíg meg nem látta, ki száll ki belőle. Saori volt az. Amint
észrevette a fiút, széles mosolyra húzta a száját, és egy kosárral a kezében
megindult a fiú felé.
- Szia! – köszönt, amint odaért. –
Gondoltam, piknikezhetnénk egyet. Most nem vagy úgy kiöltözve. Merre jártál?
Shou végignézett a ruháin, ami egy
fakó póló volt, és egy kopott farmer, majd a lányra emelte tekintetét.
- Igazából nekem még… -
ellenkezett volna, ám Saori belékarolt és elkezdte húzni az autó felé.
Amint beszálltak, az autó már
indult is. Shou hol a mellette ülő lányt, hol pedig a kinti tájat nézte. Nem
tudta, mit akar tőle Saori, miért ilyen közvetlen vele, de valahogy nem volt
mersze bármit is kérdezni. Gondolatok fogalmazódtak meg a fejében, ám
addig-addig húzta az időt, ameddig már nem volt alkalma kimondani. Hamarosan
már egy kis ligetben ülten egy fa közelében a lepedőkön. Saori tényleg fel volt
készülve, mindenféle finomságot vett elő a kosarából.
- Wow, ezeket te csináltad? –
csillant fel Shou szeme a láttukon.
Saori röviden felnevetett. – Jó
lenne azt mondani. Próbáltam segíteni, de nem nagyon értek hozzá, így azt
hiszem, inkább csak akadékban voltam a konyhásoknak. Még sosem csináltam ilyet,
de ez alkalommal ki akartam próbálni. Azt hiszem, még gyakorolnom kell, de…
érted menni fog.
Shou meglepődött az utolsó
kijelentésen és kissé döbbenten nézett a lányra.
- Oh, és hoztam néhány játékot –
jutott eszébe Saorinak.
Felemelte a kezét, mire az egyik
férfi odajött egy táskával. Saori elővett egy frízbit, és egy tollas szettet,
majd felmutatta őket Shounak.
- Melyikkel szeretnél játszani?
Shou egyikről a másikra nézett.
Egyikkel sem játszott még, így azt se tudta, hogyan kell. Tekintete végül
Saorin állapodott meg, aki mosolyogva és kíváncsian várta a válaszát.
- Teljesen mindegy – felelte végül
halkan.
Saori a tollast választotta. Felállt,
majd elkezdte kiszedni az ütőket és a labdát, majd az egyiket odaadta Shounak.
Valamivel távolabb a lepedőtől elhelyezkedett, miközben Shou csak a
tekintetével követte. Valahogy elragadta a lány kedvessége, energiája,
lelkesedése, és a mosolya. Maga is elmosolyodott, ahogy elnézte a lányt, és
melegséggel töltötte el, hogy ha vele lehet. Minden másról megfeledkezett, ha
vele volt.
- Nem jössz? – kérdezte Saori,
miközben az ütővel kicsiket ütött a labdába.
Shou a kezében lévő ütőre nézett,
majd felállt és kellő távolságra Saoritól, elhelyezkedett.
- Kezdhetjük? – kérdezte a lány,
mire a fiú csak bólintott.
Saori elütötte feléje a labdát,
Shou pedig reflexből visszaütötte. Gyakran volt, hogy nem találta el, de ahhoz
képest, hogy először játszott, elismerte, nem volt rossz, és ebből önbizalmat
is nyert. Nem számított, ha hibázott, mindketten élvezték.
A játék után visszaültek a
lepedőre és csendben elkezdték elfogyasztani a finomságokat. Hamarosan azonban Saorit
értesítették, hogy haza kell mennie. Az inasa segített összepakolni, majd
visszavitték az Amano birtokhoz Shout.
- Jól szórakoztam, köszönöm, hogy
velem tartottál! – közölte Saori, ahogy Shou kiszállt. A fiú visszafordult,
elsütött egy félénk mosolyt, majd bólintott, és elköszönt.
- Akkor, viszlát később – köszönt
el Saori integetve –, Shinji!
Becsukta az ajtót, az autó pedig
már indult is. Shou csak ekkor kapcsolt, mit is mondott.
- Shinji?! – dörmögte magában. –
Várj! Shinji…
Utána kiáltott volna, de tudta,
hogy már értelmetlen. Jó ideig csak állt és bámult arra, amerre az autó eltűnt,
majd elgondolkodva ballagott a ház felé. Visszaemlékezett azokra az időkre,
amiket Saorival töltött, ám valahogy keserűen fogta fel az egészet. A lány
egész végig abban a tudatban volt, hogy ő az Amano család örököse. Így már
mindent értett. Hogy miért viselkedett vele így. Biztosan a ruha tévesztette
meg, amit felpróbált Toranak. Már a kezdetekben furcsállta az egészet, csak
magát hibáztatta, amiért nem mert rákérdezni. Emiatt jutott el idáig.
Nekiállt a munkájának, gondolata
azonban csak Saori körül jártak. Toran kívül ő volt az, akivel igazán élvezte
az időt. Remek társaságot nyújtott, és szeretett volna többet találkozni még
vele. Azonban tartott tőle, mi lesz, ha a lány megtudja, hogy ő nem az Amano
család örököse. Biztosan mindennek vége lesz. Ha nem is amiatt, hogy ő csak
Kazumasa, akkor a hazugsága lesz az oka. Viszont nem volt benne biztos, hogy
elmeri mondani a lánynak. Még csak azzal se tudta vigasztalni magát, hogy a
lány hibája, ő tévesztette össze őket. Idejött és felkereste férjjelöltjét
anélkül, hogy ismerte volna az arcát. Újra csak a gyávaságot fedezte fel, ahogy
ezekre gondolt. Nem hibáztathat mást.
- Látni akarom – dörmögte maga
előtt alig hallhatóan, miközben az egyik szekrény tartalmát törölgette. Épp egy
kis porcelán dísznél tartott, ami halványan visszatükrözte a tükörképét.
- Merre jártál?
Az egyik beosztott hangja
váratlanul érte, így kissé összerezzent az ijedtségtől, aminek köszönhetően
majdnem elejtette a díszt. Épp időben reagált és kapott utána, így még időben
sikerült elkapnia, ám a férfi ezt sem nézte jó szemmel.
- Mitől ijedtél meg ennyire?
Shou visszarakta a díszt a helyére,
majd a férfi felé fordult.
- Elnézést a késésért! –
szabadkozott kissé meghajolva.
- Nem hallottad, amit kérdeztem? –
húzta fel a szemöldökét a férfi, ám aztán csak lemondóan legyintett. – Folytasd
a munkát! – utasította a fiút, majd távozott.
Shou újra a szekrényhez fordult,
és igyekezett összeszedni magát.
Estére eléggé lefáradt, mégsem
tudott elaludni. Már éjfél is lehetett, ám ő csak forgolódott az ágyban.
Akárhányszor becsukta a szemeit, Saori mosolygós arcát látta maga előtt. Szinte
hallotta a nevetését. Visszagondolt a mai napra, mikor együtt játszottak és
piknikeztek. Végül mintha minden más elhalkult volna, a mély csendben két szó
ütötte meg a füleit. „Viszlát, Shinji!” A hátára fordult, és a plafont kezdte
bámulni, majd idegességében a hajába túrt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Ha
eddig nem mert rákérdezni, ezek után vajon képes lesz-e tisztázni a dolgokat?
Félt tőle, hogy így eltávolodik tőle a lány, ő pedig ezt nem akarta. Viszont
győzködte magát, hogy az még mindig jobb, mint hazudni előtte.
Bosszankodva ült fel az ágyban,
majd újra visszahuppant a párnára, és hogy elterelje a figyelmét, egyre
halkabban a bárányokat kezdte számolni.
Másnap a kevés alvás ellenére se
volt fáradt. Vidáman látott munkához, ám sűrűn bámult kifelé, hátha megjelenik
valahol Saori. Reggeltől egészen délutánig várta, és remélte, hogy felbukkan, a
lánynak azonban semmi jele nem volt. Csalódottan biggyesztette le ajkait, és próbálta
elterelni a figyelmét. Ez azonban nem sikerült, ugyanis csak arra tudott
gondolni, mi miatt nem jött ma a lány. Remélte, hogy nem mástól tudta meg az
igazat, és más jellegű dolgok jöttek közbe. Gondolataiból a telefonja csengése
zökkentette ki.
- Igen?
- Szia, Shou! Ah, de jó végre
hallani a hangod! – hallotta Shinji sopánkodó hangját. – Nem akarsz innen
valahogy kimenteni? Kezdek megőrülni.
- Mi olyan rossz? – nevetett fel
Kazumasa.
- Hé, ez egyáltalán nem vicces,
oké? Egész napom abból áll, hogy különböző emberekkel találkozok, akiket soha
életemben nem láttam. És még én álljak neki jópofizni.
Tora elhallgatott, és Shou sem
szólt semmit. Azon töprengett, vajon meséljen-e Saoriról Shinjinek.
- Shou? Shou, itt vagy? – hallotta
Tora hangját, ami visszarázta a valóságba.
- I-igen – felelte kissé
megremegett hangon.
- Hát nem tűnsz valami biztosnak
benne. Na, mindegy is. Pár nap múlva hazamegyünk, úgyhogy várj rám! És számíts
rá, hogy többet foglak hívni! Nem fogom túlélni ezt a pár napot itt.
- Tora! – vágott közbe Shou bár
bizonytalanul, de egyre határozottabban. – Emlékszel a házassági ajánlatra?
Gondoltál már rá, hogy elfogadnád?
- Ez most, hogy jön ide? Mondtam
már, hogy szóba se jöhet. Túl fiatal vagyok a halálhoz.
- És ha jobban megismernéd és
kiderülne, hogy kedves, meg minden?
- Nem értem, mire akarsz
kilyukadni.
- Csak válaszolj!
- Shinji!
Shou megpördült a váratlan hangra,
mire az ajtóban Saorit vette észre, ahogy gyors léptekkel felé közeledett.
- Ez meg ki volt? – kérdezte Tora
a vonal végén.
- Leteszem. Később visszahívlak.
Mielőtt Tora válaszolhatott volna,
Shou kinyomta a telefont, gyorsan a zsebébe csúsztatta, majd elmosolyodva
köszöntötte a lányt. Újra ideges volt, de ugyanakkor boldog is. Örült, hogy
Saori végre eljött. Attól viszont tartott, hogy valaki elárulja a lánynak az igazat,
mielőtt ő képes lenne rá. Hirtelen a lány kezére pillantott, majd megragadta,
és elkezdte maga után húzni, ki a birtokról.
- Mi történt? – kérdezte Saori
értetlenül.
- Csak gondoltam, sétálhatnánk
egyet – próbált magyarázkodni. – Remek idő van.
Saori csak mosolyogva bólintott,
és elindultak. Kezdetben csendben ballagtak egymás mellett, majd egyre
felszabadultabban beszélgettek. A családdal kapcsolatos dolgok szóba se
kerültek, gondolataik teljesen más irányba terelődtek.
Tora közben értetlenül bámulta a
kezében tartott telefont, ahogy az egyik vállalat előcsarnokában várakozott.
- Ez meg mi volt? – döntötte oldalra
a fejét, majd a zsebébe csúsztatta a telefont és körülnézett. Körbefordult,
tekintete végül az anyján és két férfit állapodott meg, ahogy feléje tartottak,
kiszállva a liftből. Semmi kedve nem volt részt venni még egy ebéden az
üzletről beszélgetve, ám ez volt az utolsó, így még ez alkalommal ki kellett
bírnia. A hatalmas, visszhangzó helyiségben kevesen voltak rajtuk kívül.
- Én magam is úgy gondolom, hogy
változtatni kellene néhány dolgon – magyarázta az áruházlánc igazgatója. –
Szeretek új dolgokat kipróbálni. Az Ön ajánlatuk nagyon tetszik nekem, jelenleg
azonban minden hely foglalt. De! Meglehetne úgy oldani, hogy a legkevesebb
hasznot hozó részleg helyén alakítjuk ki. Mivel az áruházban megtalálható az
élelmiszertől az eszközökig minden, beleértve a játékokat, az írószereket,
ruházati termékeket, úgy vettük észre, a külön részleget kapó ruhabolt nem tett
szert nagy népszerűségre…
Közben odaértek Torahoz, ám az
igazgató megzavarta mondanivalója kifejtésében csörömpölésre, amire minden
felkapták a fejüket. Egy fiatal takarítólány épp egy váza darabkáit szedegette
össze. Tora amint meglátta, gondolkodás nélkül odarohant.
- Hé! Óvatosan – guggolt le mellé,
és finoman ellökve a lány kezeit, maga kezdte felszedegetni a szilánkokat. –
Még a végén megvágod magad.
- Mégis mit képzelsz, mit
csinálsz? – lépett oda az áruház igazgatja Tora anyjával a nyomában. – Tudod te
mennyibe került ez a váza? Nem mondtam még el neked elégszer, hogy vigyázz jól?
Miért nem vagy képes ennyit megtenni? Mit kéne rád bíznom, ha még ezt sem tudod
megcsinálni? Ki vagy rúgva!
Tora aggódva a lányra pillantott,
aki gyorsan letörölte épp lepottyanni készülő könnycseppét, mielőtt bárki
megláthatta volna, majd szipogott egyet és felállt. Miközben Tora is
felegyenesedett, a lány meghajolt, és őszintén elnézést kért.
- Nem túl kemény vele? – állt ki
érte Tora, mivel kicsit sem érezte igazságosnak. – Biztos nem direkt törte el,
és vigyázott.
- Mégsem eléggé! – nézett szúrós
tekintettel a fiúra a férfi, majd a lány névtáblájára pillantott. – Mukai
Reiko! Mától nem akarlak meglátni itt!
A férfi távozott, Tora anyja utána
sietett, a lány pedig udvariasan meghajolt, majd összeszedve a dolgait ő is
otthagyta Torat. A fiú csak nézett Reiko után, ám valamiért nem mozdultak a
lábai. Nem tudta, mégis mit tegyen.
Shou és Saori visszaértek a
sétáról, és a lánynak mennie is kellett, így Shou egyedül ment vissza a házba.
Ahogy betette maga mögött a bejárati ajtót, nekidőlt és annak mentén leült a
földre. Elővette a telefonját, ám csak nézegette a sötét képernyőt. Bizonytalan
volt, és kissé aggódott. Próbálta összerakni a gondolatait, mégis mit mondhatna
Toranak, majd előkereste a névjegyzékből a számát és megnyomta végül a gombot.
- Shou? – szólt bele pár
pillanattal később Tora.
- Emlékszel a korábbi témára?
- Persze. És a válaszom ugyanaz.
Semmi közöm ahhoz a lányhoz, nem is láttam, és nem akarok előre elrendezett
dolgokat, amiket a felnőttek maguk döntenek el. Már csak annyi kérdésem lenne…
Ez téged miért is érdekel ennyire? Mármint valahogy…
- Valójában találkoztam azzal a
lánnyal – vallotta be Shou hadarva, hogy minél előbb kimondhassa, és ne
állíthassa le magát a bizonytalanság miatt. – Megkértek, hogy próbáljam fel az
egyik ruhádat, amit utánad küldtek, mert elrontották a méretét. Pont akkor
jött, és azt hiszi, hogy én vagyok te.
- Hogyan?
- Azt hiszi, hogy én vagyok az
Amano család örököse – ismételte meg Shou kicsit lejjebb véve a hangerőt, félve
hátha valaki meghallja.
- Akkor miért nem mondod el neki?
- Tudod, hogy az ilyenben nem
vagyok jó – biggyesztette le az ajkait Shou.
Tora egy pillanatra
elgondolkodott. Miközben beszélgettek, az első emelet folyosón sétálgatott, és
ahogy a korláthoz lépett, egyszer csak Reikot pillantotta meg.
- Akkor folytasd! – felelte aztán
elgondolkodva.
- Mi? – hallotta Shou döbbent és
kissé hangosra sikerült válaszát.
- Maradj Shinji! Ha visszaértünk,
kitalálok valamit, de addig maradj mellette! Feltéve, ha akarsz. Ha nem akkor
el kell neki mondanod.
- De nekem feladataim is vannak
és…
- Hé, Ohara! – szakította félbe
Shout egy szintén Amanoéknak dolgozó srác. – Mi lenne, ha végre a munkádat is
csinálnád! Ahogy mondtad, vannak feladataid, és még neki se álltál. Senki nem
fogja helyetted elvgezni.
- Ígérem, hamarosan meglesz – állt
fel Shou, leemelve a füle mellől, a telefont, Tora kiabálására azonban
villámgyorsan visszatette.
- Shou! Add át neki a telefont!
Shou meglepődött, de nem szólt
semmit csak átnyújtotta a telefont a fiúnak.
- Jól figyelj arra, amit mondok,
oké? – utasította ellentmondást nem tűrő hangon a fiút Tora. – Shou most engem
fog helyettesíteni, mert én megkértem rá. Egy ideig csináljatok úgy mind,
mintha ő lenne Shinji, az Amano család örököse. Rendben? Különösen Nakagawa Saori előtt. Ez parancs!
Értetted?
- De úrfi, ez…
- Értetted? – ismételte meg Tora
kelletlenül.
- Igen.
A fiú korántsem örült neki, de
készségesen beleegyezett, majd kinyomta a telefont. Odadobta Shounak, akinek
szerencsére sikerült elkapnia, és távozott. Kazumasa csak nézett utána, majd
elgondolkodva megvakarta a tarkóját. Nem volt benne biztos, hogy jól fog
alakulni.
Tora közben a zsebébe csúsztatta a
telefont, majd a lépcsők felé vette az irányt. Amint leért megállt az üdítős
automatánál és bedobott pár érmét. Reiko a padon ülve szorongatta kezében a
telefonját, de nem tudta rávenni magát, hogy felhívja a testvérét. Egyszer csak
egy doboz üdítő jelent meg előtte, mire döbbenten felnézett, tekintete pedig
Toraával találkozott. A fiú leült mellé, és a kezébe nyomta az üdítőt.
- Minden rendben? – kérdezte kissé
aggodalmas hangon.
- Szívesen mondanám, hogy igen –
forgatta kezében a kis dobozt a lány.
- Reiko, ugye? – tette fel a
kérdést Tora, ugyanis nem volt benne teljesen biztos, hogy jól emlékezett a
nevére. A lány csak bólintott, így folytatta. – Amano Tora vagyok. Az áruház
igazgatója a családommal akar egyezkedni valamin. Én talán meggyőzhetem, hogy
visszavegyen, de szerintem sokkal jobb munkahelyet is találnál, mint ez.
- Próbáltam, viszont nem jártam
sikerrel. Ketten vagyunk a bátyámmal, így minden pénz jól jön. Főleg most,
hogy…
Ajkaiba harapott és nem fejezte be
mondanivalóját, Tora azonban kíváncsi volt a folytatásra.
- Főleg most?
Reiko sóhajtott egyet, majd
hátradőlt, fejét a falnak támasztva.
- A részleg az áruházban a
bátyámé. Az, amit le akarnak cserélni. Mostanában tényleg nem megy valami jól,
de sosem gondoltuk volna, hogy bezárják.
Reiko elhallgatott, és egy ideig
Tora sem szólt egy szót sem. Szeretett volna segíteni, de semmi nem jutott
eszébe. Végül megszólalt.
- Talán megoldhatom.
Reiko döbbenten nézett, majd
hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Bízz bennem! – mosolygott rá a
fiú, majd felállt és elrohant.
A házban mindenki engedelmeskedett
Tora utasításának, bár a dolgozók többsége kicsit sem rajongott az ötletért.
Shou eljátszotta, hogy ő Shinji, annak ellenére is, hogy tudta, így csak még
nehezebb lesz elmondani az igazat. Minél tovább hazudik, annál jobban megbántja
a lányt. Valahogy mégis élvezte a helyzetet, és szerette volna, ha sokáig
tartana még. Mikor Saori nem volt a közelben, rendesen végezte a munkáját,
Shinjiként pedig gitár- és zongoraleckéket vett. Mivel nemrég kezdte, nem
tudott egész dalokat lejátszani, de szépen haladt. Tora nem szerette a
zongorát, de Shou párszor már hallgatta, ahogy gitározott, ő maga azonban sosem
akarta kipróbálni. Olyan dolog volt, ami Torahoz jobban illett.
A család valódi örököse eközben
visszaszerezte Reiko állását, és meggyőzte az igazgatót, hogy Mukai-san üzletét
nem kell eltávolítani az áruházból, csupán segíteni kellene népszerűvé tenni.
Az anyja nem igazán örült az álláspont változásnak, de igyekezett magabiztos
maradni, és nem kifejezni ezeket az érzéseket. Tora a szabadidejét Reikoval
töltötte, és egész jól kijöttek egymással. Mindenről tudtak beszélgetni
egymással, remekül szórakoztak. A fiú azonban nem tudta elfelejteni a házassági
ajánlatot. A telefonbeszélgetésből pedig azt vette ki, hogy Shou kedveli
Saorit. És ha őszintén bevallotta magának, ő Reikot kedvelte. Azonban Saori
mellett ő csak egy átlagos lány volt.
Tudta, hogy ennek a felfordulásnak sem az ő, sem Saori szülei nem
örülnének. Teljesen az őrületbe kergette a gondolat. Azóta nem is beszéltek
Shouval, remélte, hogy valahogy megoldhatják ezt az egészet.
Shou egyik délután épp az egyik
dal elejét próbálgatta megakadás nélkül eljátszani, mikor Saori megjelent az
ajtóban.
- Gitározni is tudsz? – csillant
fel a szeme, majd belépett és leült a fiú mellé.
Shou mosolyogva fejet rázott. –
Nem igazán. Próbálkozom, de lassan tanulok.
- Én hegedülni tanultam, meg egy
kicsit tudok zongorán, de inkább csak hallgatni szeretem, mintsem játszani.
- Megpróbálhatjuk együtt – tette
le a gitárt Shou, majd a zongorához lépett, és mutatta Saorinak is, hogy üljön
mellé.
Eleinte megpróbálkoztak pár
dallal, ám utána csak össze-vissza találomra nyomkodták a billentyűket, aminek
elég fura dallam lett az eredménye, de jót nevettek rajta. Hamarosan megjelent
a srác, aki ott volt, mikor Shou és Tora telefonáltak, és elkezdett rendet
tenni a szobában. Többször pillantott Shoura, miközben negatív érzések
keveredtek benne. Kazumasaban valahogy bűntudatot ébresztett és a mosolya már
inkább csak kényszerített volt, ahogy néha rápillantott a fiúra, de nem akarta
elrontani Saori kedvét, így igyekezett figyelmen kívül hagyni.
Időközben Toraék végeztek, és
elindultak hazafelé. Minél jobban közeledtek, Tora annál idegesebb lett.
Próbált szólni Shounak, hívta, üzenetet is küldött, a fiú azonban látszólag nem
vette észre. A többi dolgozónak nem tudta a telefonszámát, így nem tudta, mégis
mit is tehetne.
Míg Shou és Saori zongoráztak, a
srác pakolás közben megpillantotta Shou telefonját az asztalon. Rezgőre volt
állítva, így csak ő vette észre, hogy Tora már számtalanszor próbálta elérni a
fiút. Vetett egy pillantást a jól szórakozó Shoura, szája pedig féloldalas
mosolyra húzódott. Felvette Shou telefonját, és gyorsan kikapcsolta, majd, mint
aki nem tud semmiről, folytatta a munkát.
Az autó begördült az udvarra, és
amint megállt a ház előtt Tora pedig azonnal kiugrott.
- Hova sietsz, Shinji? – kiáltott
utána az épp kiszálló anyja, a fiú azonban nem figyelt rá, azonnal berohant a
házba és Shou keresésére indult. Remélte, hogy Saori épp nincs itt, és nem
találkozik pont most a szüleivel, mert akkor mindennek vége lenne. Minél előbb
figyelmeztetnie kellett, így felrohant a szobájába. Mivel ott nem voltak, a
többi helyiséget nézte át, amilyen gyorsan csak tudta. Sehol sem találta Shout,
így végül a lépcső felé vette az irányt. Félúton járt, mikor látta, hogy a
szülei épp becsukták maguk mögött az ajtót. Tora lesietett, és azon volt, hogy
azonnal jobbra forduljon a lépcső mellett elhaladva pedig a maradék helyiséget
is átnézze, mikor megpillantotta Shout és Saorit, ahogy együtt kijöttek a
zeneszobából. Tekintetük találkozott Tora szüleiével. Saori mosolyogva fogadta
őket, Kazumasa azonban falfehérré vált. Shinji szitkozódva dörmögött az orra
alatt. Szerencsére szülei még nem rakták össze a képet.
- Saori! – indult meg Tora anyja a
lány felé mosolyogva. – Milyen kellemes meglepetés! Mi szél hozott ide? Netán
Shinjit kerested?
- Igen, hozzá jöttem, Mrs. Amano –
felelte mosolyogva a lány, és folytatta is volna, Tora azonban hirtelen közéjük
lépett.
- Hallottátok? – fordult szülei
felé. – Később majd ti is beszélhettek vele, kérlek, most menjetek!
Szülei értetlenül néztek egymásra,
majd lassan elindultak felfelé. Tora a biztonság kedvéért megragadta Saori
kezét, Shou pedig követte őket. Az udvaron át a pavilon felé tartottak, Saori
azonban nem értette, mi folyik körülötte.
- Shinji? Mi ez? Ki a barátod? –
kérdezgette egész úton.
A fiúk nem válaszoltak. Ahogy
felértek a pavilonba, Tora elengedte Saorit, és szembefordult vele. Egy
háromszöget alkottak, ahogy megálltak egymás mellett.
- Mondd el neki még most! – lökte
meg kissé Tora Shout, a fiú azonban még mindig ideges és sápadt volt. Szólásra
nyitotta száját, ám egy hang sem jött ki rajta. Nem tudta, mégis hogy foghatna
bele.
- Mit szeretnél mondani? –
mosolygott rá, kedvesen csengő hanggal a lány.
Shou az ujjaival játszott maga
előtt, miközben próbálta lenyugtatni magát. Vett egy mély levegőt, és gondolkodott,
hogyan is foghatna bele, úgy, hogy ne bántsa meg a lányt. Tora türelmesen félre
állt, nem akart közbe avatkozni, ez Shou feladata volt. Még azelőtt el kell
mondani a lánynak, mielőtt mástól tudja meg.
- Saori – nyögte ki végül Shou. –
Az igazság… Valójában… én tényleg élveztem a veled töltött időt. Azonban egy
apró félreértés miatt… Mármint… Mikor először találkoztunk, én ruhát próbáltam,
az a ruha azonban nem az enyém volt, hanem Amano Shinjié.
- Hisz’ te vagy Shinji. Miket
beszélsz? – nevetett fel zavartan a lány.
Shou némán megrázta a fejét. –
Először nem értettem, miért bánsz így velem, miért jössz el egyáltalán ide,
majd mikor Shinjinek hívtál, akkor rájöttem.
- Ezt most nem egészen értem. Sőt!
Semmit nem értek. Mi van?
- Amano Shinji – szólt közbe végül
Tora, hogy megkönnyíthesse Shou dolgát – én vagyok. Elutaztam a szüleimmel, ám
a ruhát, amit utánam küldtek volna elrontották és neki kellett felpróbálnia.
Összetévesztettél engem vele, mivel azt se tudtad, hogyan nézek ki. Pont ezért utálom,
ha a felnőttek mindent eldöntenek anélkül, hogy velünk megvitatnák. Nem voltál
ott a video beszélgetésnél, pedig akkor láthattál volna és ez az egész nem
történt volna meg.
- Most akkor te vagy az igazi
Shinji, akiről egész eddig szó volt – próbálta összerakni a történteket Saori.
– És az egész felfordulásért engem okoltok?
- Nem! Ez egyáltalán nem így van!
– vágta rá azonnal Shou. – Nem a te hibád, nem tudhattál róla. És nagyon
sajnálom, hogy nem mondtam el. Nem voltam rá képes.
- És akkor te ki vagy?
- A nevem Ohara Kazumasa –
mutatkozott be a fiú. – Csak egy szeg…
- A legjobb barátom – szakította
félbe Tora barátját, mielőtt valami nem ideillőt mondott volna. – Mindenkihez
kedves, jószívű, kissé félénk srác, de a legjobb barát a világon. Mindig figyel
másokra, lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mindent belead. Hogy őszinte
legyek, sokkal jobban jársz vele, mint velem. Ne okold őt ezért az egészért, és
hallgass a szívedre! Remélem, jól döntesz. Részemről ennyi!
Tora színpadiasan meghajolt, majd elhagyta
a pavilont és a szökőkútnál várta meg, míg négyszemközt átbeszélhetik a
dolgokat.
- Tudom, hogy rossz döntés volt és
már az elején el kellett volna mondanom – magyarázkodott Shou, ám nehéz volt
még Saori szemébe is néznie. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar véget ér a
mese, és félt attól, mit fog ezután gondolni róla a lány. – Tényleg nem tudtam
az elején, hogy azt hiszed rólam, hogy Shinji vagyok. Én csak…
- Nem számít – szakította félbe a
lány, mire Shou döbbenten felkapta a fejét.
Saori közelebb lépett és megfogta
a fiú kezeit, majd rámosolygott.
- Nem számít, hogy hívnak. Ahogy
az sem, hogy milyen családból származol. Nekem nem. Ugyanis én nem a rangodba,
és az Amano család örökösébe szerettem bele, hanem beléd. Azért kedvellek, aki
vagy. A személyiséged miatt.
Tora leült a szökőkút szélére, felnézett
az égre és a felhőket nézve elmerült a gondolataiban. Majd elunva magát barátja
felé pillantott, kíváncsi volt, mikor jönnek már, meg akarta őket várni, hogy
hárman együtt megmagyarázzák a szüleinek is a történteket. Abban viszont biztos
volt, hogy Reikot is meg fogja említeni, nem számított, Saori hogy döntött.
Ahogy a pavilon felé nézett, látta, hogy Saori épp átöleli Shout, mire
elmosolyodott, majd zavartan elkapta a tekintetét és a kavicsokat kezdte
rugdosni.
- Mehetünk? – szólalt meg aztán
egyszer csak hirtelen Shou valahol a háta mögött, a meglepetéstől pedig
összerezzent és érezte, ahogy dőlt a szökőkút felé, ahogy elvesztette az
egyensúlyát. Szerencsére sikerült visszanyernie, és azonnal zavartan
felpattant.
- Mit ijesztgetsz itt? – kérdezte,
mire Shou és Saori felnevettek. – Indulhatunk?
Szó nélkül megindult előre, majd
Saoriék is követték. Shou rámosolygott a lányra, majd előrerohant és barátja
nyakába lendítette a kezét.
- Mit csinálsz? Shou! Shou! –
kiabált Tora, ahogy kicsit összegörnyedt Kazumasa hóna alatt.
Shou végül elengedte, majd
bevárták Saorit és együtt indultak el a ház felé.
- Akkor magyarázzuk el ezt együtt!
– emelete fel az öklét Tora, majd eszébe jutott, hogy ő neki is van valami
mondanivalója. – Valójában én sem leszek egyedül. Ha minden jól alakul.
- Heh? Miért? – húzta fel a
szemöldökét Shou gyanakodva, majd elnevette magát. – Halljam, mesélj!
Nevetve léptek be a házba, és
kicsit sem féltek a szülők véleményétől. Biztosak voltak benne, hogy valahogy
ők fognak nyerni, és az lesz, amit ők akarnak…
~ Vége ~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése