First kiss - 11. fejezet

Hikaru pov

A következő napokban Ran-nal csak azon munkálkodtunk, hogy lehetnék valamilyen módon én is sztár. Be kellett vallanom, sok tehetségem nem volt. Szerettem énekelni, de az ahhoz kevés volt az én fahangommal. Táncolni úgy-ahogy tudtam, viszont ha nem tanulom a koreográfiát hetekig, csak lötyögök, mint egy rongybaba. Elmentünk a hangszerboltba, kipróbáltam a gitárt és a zongorát, de egyik sem ment olyan szinten, hogy jövőt jósolhattak volna nekem. A színészkedést még azelőtt feladtam, hogy elkezdtem volna. Szóba jött még a sport, ám évek óta nem játszottam labdajátékot, sőt semmi mást sem. Időnként eljártam kocogni, de csak ha épp kedvem volt hozzá. A folyamatos edzés nem az én reszortom volt, utáltam, mikor izzadt és büdös voltam. A suliban tesiórákon mindig élveztem a játékot, bármiről volt szó, de egy sportoló mindennapjai egy ilyennel összehasonlítva ég és föld.

Egyik nap négyig az étteremben voltunk. Már csak egy óra volt hátra, amikor megcsörrent a telefonom. Nem voltak sokan az étteremben, de azért kimentem az ajtó elé és ott vettem csak fel.

- Szia, mit csinálsz? – hallottam Shou hangját.

- Az étteremben vagyok Ran-nal. Miért?

A többiek veszekedését hallottam a háttérben, már azt hittem, nem is fog újra beleszólni.

- Mikor végeztek? Nem lenne kedved korcsolyázni? Jöhet Ran is – mondta aztán.

Olyan váratlanul ért a kérdés, hirtelen nem is tudtam, mit feleljek, de miért is utasítottam volna vissza. – Rendben. Négyre végzünk.

- Odamegyünk elétek az étteremhez.

Leraktam, majd visszamentem és elújságoltam Ran-nak. Épp akkor fizettek a vendégek és távoztak, mikor odaértem. Áthajoltam a pulton, majd odasúgtam neki.

- Meghívtak korcsolyázni. Téged is.

- Engem? – mutatott magára elképedve, míg én majd kicsattantam az örömtől. Csak nevetni tudtam.

A hátralevő időben teljesen be voltam pörögve, a mosoly pedig végig az arcomon volt. Szinte fél percenként néztem az órát, és akárhányszor összenéztünk Ran-nal, mindig elnevettük magunk. Végre az utolsó vendégek is távoztak tíz perccel négy előtt, mi pedig izgatottan vártuk, hogy megjöjjenek a fiúk. Átöltöznünk nem kellett, eléggé rétegesen öltöztünk. Felvettem a pulcsit, amit Shou-tól kaptam, bár Ran-nak egy szót sem szóltam róla, hogy valójában ezt neki szántam. Gondoltam, a másikat majd akkor meg veszem neki.

Shou pov

Még mindig nem adták fel a riporterek és állandóan résen voltak, de eddig mindig ki tudtuk őket játszani. Időnként jelentek csak meg és tömörültek körénk, de épp elég volt. Sayuri persze élvezte az egészet. Azóta kerültük egymást, még csak rá se néztünk a másikra. Ilyenkor mindig bevágja a durcit, és a megfelelő pillanatra várva cselekszik. Ettől a pillanattól féltem a legjobban.

A dal végre elkészült, és az igazgatónak is tetszett. Egész nap csak erről és a közelgő koncertről volt szó. A srácok múltkori húzását már megtárgyaltuk. Kedves volt tőlük, de komolyan nem számítottam rá, hogy ilyen valaha is eszükbe jut. Látszott rajtuk, hogy nem csattannak ki az örömtől Hikaru hallatán, de legalább már nincsenek ellene. Inkább meghúzzák magukat és rám hagyják az egészet. Bevallották, hogy Sayuri-t is sokkal jobb fejnek gondolták. Előttük állandóan játszotta a kedves, poénos, és gondoskodó lányt, szoktam őket néha látni, hogy jól elbeszélgettek, de már ők is látták azóta, milyen valójában. Régebb óta ismertem, mint ők, de nem sokkal. Mégis valahogy velem szívesebben volt, mint a srácokkal, akkor még azt hittem, csak baráti viszonyra gondol, semmi többre. A debütünk után találkoztunk nem sokkal. Akkor még modelkedett, pár éve hagyott csak fel vele, és úgy tervezi, hogy átveszi majd az anyjától az ügynökséget. Reméltük, hogy nem kell megérnünk.

Miután átbeszéltük a dolgokat, mi-hogy lesz, elmentünk a próbaterembe, párszor még elgyakoroltuk a dalt. Egész jól sikerült, már kíváncsi voltam a visszhangjára. Úgy döntöttünk, ezt is előadjuk majd a koncerten. Bár a klip csak utána fog megjelenni, jó meglepetés lehet a rajongóknak, és ezzel is megköszönjük a sok támogatást így év végére.

Jövő héten karácsony. El se tudtam hinni, hogy megint itt van. A srácoknak már mind megvettem az ajándékot, szabadidőben azt tárgyalták, melyikünknél legyünk. A koncert szentestét megelőző napon lesz. Volt egy olyan javaslat, hogy lehetne huszonnegyedikén, este, de akkor inkább mindenki a családjával lenne, így maradt, az előtte lévő nap. A jegyek már mind elfogytak, nem sokkal az után, hogy közzétették őket, aminek nagyon örültünk. Ennek örömére pedig mindent beleadtunk, hogy egy boldog estét adjunk a rajongóinknak.

- Mára elég lesz, nem? – nyújtózkodott ki Nao, mikor végeztünk.

Mind egyetértettünk, így elkezdtünk pakolni. Ahogy kifelé tartottunk, kinézve a folyosó ablakán megláttam a havas tájat és eszembe jutott valami.

- Srácok! – fordultam hátra feléjük, miközben félig háttal, félig oldalazva haladtam tovább, majd melléjük álltam. – Nincs kedvetek korcsolyázni?

Hiroto egyszer csak Nao hátára ugrott, aki mellettem haladt, majd előrerohantak, amíg mi csak nevettünk.

- Jó ötlet. De mégis hogyhogy ilyen hirtelen? – kérdezte Saga mellém lépve.

Mosolyogva vállat vontam, mire Tora úgy nekem esett, kezét a nyakamba lendítve, és félig rám nehezedve, hogy majdnem előrebuktam.

- Ez nem normális. Mármint a viselkedés.

Felé lendítettem a kezem, mire elhajolt, majd újra átkarolta a nyakam.

Gond nélkül beszálltunk az autóba és elindultunk ez alkalommal Saga-hoz. Közben gondoltam, felhívom Hikaru-t és őt is elhívom korcsolyázni. Beszélgetés közben a fiúk a háttérben ökörködtek, így alig hallottam valamit.

Mivel Hikaru azt mondta, egy óra múlva végeznek csak, így addig maradtunk Saga-nál.

- „Ezért, meg akarok találni minden fontos dolgot az univerzumban” – énekelgette Nao miközben befelé mentünk.

Nevetve néztünk rá, mire folytatta. – Most miért? Nagyon jó lett a dal, és ez a rész kimondottan fülbemászó. – Egy fél másodpercig hallgatott, majd belekezdett egy régebbi dalba. – Hullócsillag, árad, árad, eltűnik…

- Kérlek! Ezt hagyd meg Shou-nak – kócolta össze a haját Tora ahogy elhaladt mellette, majd elsőként belépett a házba, aminek az ajtaját épp akkor nyitotta ki Saga.

Azonnal bevetettük magunkat a nappaliba és elfoglaltuk a kanapékat. Egy ideig csak feküdtünk, csendben a plafont bámulva. Élveztük a pillanatot és a nyugalmat.

- Mit csináljunk? – kérdezte Nao miközben felült és körbenézett.

- Én a’sszem csinálok pár szenyát – jelentette be Saga, majd a konyha felé véve az irányt, hozzá tette. – Ti is kértek?

- Naná! – feleltük szinkronban.

Tora benyomta a tévét, majd elment valahova és nemsokára egy nyalókával a szájában tért vissza.

- Saga most csinálja a kaját, miért kell azt most enned? – szólt rá Hiroto unottan elnyúlva a kanapén, miközben a tévét kezdte kapcsolgatni.

- Addig épp megeszem – felelte Tora vállat vonva.

Ahogy nézegettem a különböző csatornákat, amiken Hiroto végigment, eszembe jutott valami. Hikaru-val való beszélgetésünkre gondoltam, amikor a Tokyo toronyban voltunk. Szóba került, hogy ha lenne lehetősége lehetne híresség és akkor könnyebb lenne mindkettőnknek. Elkezdtem rajta törni a fejem, hogyan segíthetnék neki, mikor Hiroto megunta a szörfözést és megállt egy csatornán, ahol épp reklám ment.

- Hé, itt van Yamamoto – kiáltott Hiroto.

Tora csak felnézett a nyalókát forgatva a szájában, Nao és én pedig csak csendben figyeltünk. Ekkor jutott eszembe. Elővettem a telómat, és megkerestem a névjegyzékben Yusuke-t.

- Kit hívsz? – kérdezte Nao, mire én az ujjamat a szám elé téve csendre intettem.

A tévét bámultam továbbra is, ahol épp véget ért a reklám.

- Csaknem Yamamoto-t? – mutatott a képernyő felé Hiroto, mire némán bólintottam.

Bár nem egy ügynökségnél voltunk, régóta ismertük egymást, sokszor találkoztunk és jó barátok lettünk. Jól el lehetett vele beszélgetni, mindig érdeklődött, mi van nálunk, és hogy vagyunk mostanában. Támogatott minket, miközben maga is lelkiismeretesen készült még a legapróbb mellékszerepre is. Csak csodáltam a lelkesedését, és a hiperaktivitását, valahányszor találkoztunk, mindig úgy éreztem, mintha feltöltött volna energiával.

- Igen, tessék? – szólt bele egy idő után végre.

- Szia, Yusuke? Remélem nem zavarlak, szeretnék kérdezni valamit.

Zajongást hallottam a háttérben, így elbizonytalanodtam, tudunk-e most beszélni, ám egyszer csak csend lett, és végül megszólalt. – Mondhatod, de gyorsan. Mi lenne az?

- Nemrég mintha hallottam volna, hogy lesz egy tehetségkutató az Ever Green Ent-nél. Mikor lesz az? Még nem volt, ugye?

- Nem, jövő kedden lesz. De miért? Csak nem színész akarsz lenni?

- Nem, nem. Köszi. Minden jót!

Miután leraktam, a többiek mind rám szegezték a tekintetüket. Közben Saga is visszatért, és nem értette, mi van velük.

- Most mi az? - kérdeztem kerülve a tekintetüket, miközben a zsebembe csúsztattam a telefonom.

Saga közben letette a tálcát az asztalra, mire mindenki azonnal megrohamozta.

- Mi volt ez? – kérdezte Nao teli szájjal.

Csak legyintettem egyet, mire Tora vállba bökött, majd mind felnevettünk. Nem voltam benne biztos, hogy Hikaru-nak tetszeni fog, de egy próbát megért. Még jóval azelőtt, hogy találkoztunk volna, hallottam a tehetségkutatóról, gondoltam, akár jól is jöhet. Ha sikerülne neki, ott jó helyen lenne. Így is kevés sztárral foglalkozik az ügynökség, de egytől-egyig mindenki kedves, és vigyáznának rá. Ha oda bekerülhetne, nem aggódnék érte.

A hátralevő időt beszélgetéssel töltöttük, majd valamivel háromnegyed után elindultunk. Nagyjából négy körül értünk az étterembe. Bementem bszólni a lányoknak, amíg a többiek a kocsiban vártak. Már készen álltak, és csak ránk vártak, így azonnal indulhattunk. Újra Saga vezetett, míg Nao ült az anyósülésre. Hiroto-val és Tora-val mi beültünk leghátulra, míg a lányok középre ülhettek. Útközben megismertük Ran-t, és jót beszélgettünk.

Hikaru pov

A srácok tök jó fejek voltak, és Ran is felszabadultan társalgott velük. Szinte nyugodtabb volt, mint én. A legnagyobb szája szokás szerint Hiroto-nak és Tora-nak volt, de időnként Nao is hátrafordult. Már maga az oda út is megérte, nagyon jól szórakoztunk.

Mikor megérkeztünk, elsők között szálltunk ki Ran-nal, és elbűvölve néztünk körbe. Mindenhol fényfüzérek voltak, csodaszép volt az egész. Bent a srácok segítettek megkeresni nekünk a megfelelő korcsolyát és mivel nekünk elég gyatrán sikerült, segítettek nekünk jó szorosan befűzni, hogy ne mozogjon annyira a lábunk.

- Ha nem szorítod meg jól, még a végén kitöröd a bokád. Megfájdulhat a sokat mész vele, és nincs megfelelően hordva – magyarázta Saga, miközben bekötötték a cipőinket Hiroto-val, amíg a többiek valahova eltűntek.

Mire mi kiértünk, már ők is ott voltak, a pálya szélén vártak minket. A hangszórókból számomra ismeretlen, de kellemes dallam szólt, tökéletesen illett ide. Ahogy felmentem a pályára, óvatosan, és várva, mikor esek össze, feltűnt, hogy rajtunk kívül senki sem volt.

- Hogy-hogy nincs itt senki? – kérdezte Ran körbe nézve, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Lassan, próbálva megtartani az egyensúlyunkat elindultunk egymás mellett, a fiúk pedig követtek minket.

- Szerinted ide jöttünk volna, ha mindenki itt van? – csúszott el mellettünk Hiroto. – Nyugi, mára csak a miénk az egész.

Ran-nal meglepetten összenéztünk, mire Shou jelent meg mellettünk. – Lefoglaltuk az egészet.

- Oh, igaz is! Nem lenne valami jó, ha megrohamoznának a rajongók és a riporterek is megjelennek és…

- Elég, Ran! – szóltam a barátnőmre, aki elkalandozva hadarta a magáét.

Legkevésbé nem erről akartam beszélni, és szerintem a fiúk sem kedvelték ezt a témát. Rossz lehetett, ha állandóan a nyomodban vannak, el se tudtam képzelni.

Elkezdtünk kicsit gyorsítani és már magabiztosabban tettünk egy kört. Időnként elvesztettük az egyensúlyunk, de csak nevettünk az eséseken. Nao és Hiroto kezdték magukat produkálni, míg mi csak néztük őket egy ideig a korlát mellől. Hatalmasakat esett az a kettő, de azonnal felkeltek. Volt, hogy Nao több métert is csúszott és majdnem ellökte Saga-t is.

Aztán Tora kitalálta, álljunk be libasorba, és egymás derekát megfogva menjünk pár kört együtt. A pár körből lett fél. Mivel az első embernek volt a legrosszabb, Tora-t állították oda. Utána jött Shou, majd én és Ran, végül pedig a többiek. Nao a legvégén csak bénázott, de minden tőle telhetőt megtett, és mindenki élvezte. Kezdetben nehézkesen ment, ám egyre jobban belejöttünk, ahogy a másikhoz igazodtunk és felvettük egymás ritmusát. Széles mosollyal mentünk végig körbe a pályán, amíg Tora el nem vesztette az egyensúlyát és hatalmas huppanással seggre ült. Onnantól mindenki csúszott a lendülettől, amerre látott. Hiroto és Nao szinte együtt esett össze, míg Saga-nak sikerült megállnia. Ran csak épphogy el tudta kerülni Tora-t, aki még mindig csak ült a jégen, míg én csak kapálóztam a kezemmel, hogy el ne essek. Nem nagyon értettem hozzá, hogy kell megállni, vagy megfordulni, főleg nem akkor, ha már az esést is alig bírom elkerülni. Shou haladt nem sokkal előttem, majd hirtelen megfordult, mire én a karjai közé csúsztam. Megfordulva fékezett, és sikerült nekem is talpon maradnom és megállnom.

Ha Ran nem sikolt fel egy ideig még álltunk volna megbabonázva, mikor azonban meghallottam a hangját, eltávolodtunk egymástól, és mindketten arra néztünk. Épp a pálya szélén esett össze, Tora azonnal odament és felsegítette, amint maga is feltápászkodott.

- Még egy kört? – nézett körbe nevetve Hiroto, majd elindult.

Ahogy elment Shou mellett, megragadta és maga után húzta. Akkor vettem észre, hogy egymás kezét fogtuk, mikor majdnem elestem, ahogy hirtelen elkezdtek engem is húzni. Elengedtük egymást, majd a fiúk rászánták magukat még egy menetre, míg én és Ran szép lassan egymás mellett mentünk egy kört. Ez alkalommal Hiroto ment elől, míg Tora lett a sereghajtó.

- Mi van köztetek? Hogy álltok? – nézett rám sejtelmes mosollyal Ran, megtörve a csendet.

Én elgondolkodva néztem a srácokat, akik épp kezdtek kibillenni a ritmusból, Hiroto már csak kalimpált a kezeivel, míg Saga igyekezett segíteni neki.

- Mire gondolsz?

- Ne izélj már! Nem vagyok vak. Megcsókolt már?

A kérdéstől egyszerre lepődtem meg és jöttem zavarba, főleg mert épp Shou-ra tévedt a tekintetem, ahogy épp felnevetett. Idegességemben majdnem elvesztettem az egyensúlyom, Ran segítségével viszont sikerült megállnom, a kérdésére pedig csak a fejemet ráztam.

- Ez lenne az első csókod, ugye? Jujj, vele lenne az első csókod. Ez annyira… - kezdett megint elkalandozni drága barátnőm a kezeit összetéve maga előtt, és álmodozva felnézett az égre.

Poénból oldalba böktem, mire most majdnem ő esett el.

- Vigyázat, itt jövünk! – kiáltott hirtelen mögöttünk Hiroto.

Megfordultunk, mire lassan elcsúsztak mellettünk. Tora kinyújtotta felénk a kezét, ahogy mellénk ért, amit Ran meg is fogott, én meg az övét, és együtt mentük végül egy újabb fél kört.

Mielőtt hazamentünk volna a fiúk elugrottak forró csokiért, amit az autó mellett ittunk meg. A srácok Ran-nal elkezdtek hógolyózni, míg Shou és én tettünk egy kisebb sétát a pálya melletti kis utcán. Egy ideig csak ballagtunk egymás mellett iszogatva a forró csokit, végül én törtem meg a csendet.

- Köszönöm, Ran nevében is. Tényleg nagyon élveztük.

- Nincs mit – felelte közel tartva a poharat a szájához, majd azonnal bele is kortyolt.

Látszott, hogy zavarban volt, és bár én is, elmosolyodtam. Jól állt neki ez a félénk típus.

- Hogy állsz a kereséssel? – kérdezte rövid csend után.

Bár nem mondta ki konkrétan, azonnal tudtam, mire gondol. – Már elkezdtem kutakodni Ran-nal, de nem hiszem, hogy bármihez is lenne tehetségem, amivel sztárrá válhatnék – feleltem lehervadt mosollyal.

- Mit gondolsz a színészkedésről? – kérdezte megint csak egy rövid tétova szünet után.

- Nem is tudom – döntöttem oldalra a fejem. – Még nem próbáltam, de szerintem nem menne.

- Kár – felelte, mire én meglepetten néztem fel rá. – Ismerek egy színészt, akinek az ügynökségénél lenne egy tehetségkutató. Most hétvégén.

Döbbenten ballagtam mellette, majd gyorsan döntést hoztam.

- Megpróbálom – határoztam el magam végül megtorpanva és felé fordulva.

Tudtam, hogy segíteni szeretett volna, és biztos voltam benne, hogy ő is sokat töprengett rajta, mit kezdjen velem, ezért pedig nagyon hálás voltam neki. Egymásra néztünk és mosolyogtunk, majd felnevettünk a kínos pillanattól, végül elindultunk visszafelé.