Újraéled a karácsony

Karácsony. Mindenki egyetért azzal, hogy a legközkedveltebb, legmeghatóbb ünnep mind közül. Egyedi hangulatával képes mindenkit a szokásosnál valamivel boldogabbá tenni, és melegséggel tölti el az emberek szívét. Ismerős lehet a sok készülődés, a hosszú gondolkodás, míg megtalálod a megfelelő ajándékot, a sütés, és a díszítés. Szenteste esik a hó odakint, míg a kályhában lévő tűz bemelegíti az egész házat. A kisebbek lelkesen bontják ki az ajándékot, és hatalmas mosollyal futkosnak körbe, hogy mindenkinek eldicsekedhessenek vele, mit kaptak, majd később örömmel fogják be a szülőket is egy játékra. A gyerekek előadásokkal készülnek az ünnepre az iskola keretei közt, és páran még otthon is énekelnek pár dal csillagszóróval a kezükben, míg a szobájukban álló, feldíszített fenyőt csodálják.

A karácsony nem is igazán az ajándékokról szól, hanem hogy egy évben legalább egyszer jobban odafigyeljünk a másikra, és együtt töltsük az időt, ami felejthetetlen emlékké válik. Meglátogatjuk a nagyszülőket, a rokonokat, és remekül kiélvezzük azt a három napot, ami az ünnephez tartozik.

Ez lenne az ideális karácsony, amiről mindenki álmodik. Az idők folyamán rengeteget változott, és ez valóban csak egy álom maradna. Az emberek túl gyorsan változnak. Azok a gyerekek, akik egykor örömmel várták az ünnepet, már felnőttek, a mostaniak pedig csak az új lehetőséget látják, hogy ajándékot kapjanak, ennek köszönhetően a felnőtteknek már csak egy nyűg lett az egész. Oda lett az az egyedi hangulat, ami örökké valónak tűnt. A hatodikára és szentestére való ajándékok, díszek és édességek már két hónappal az ünnepet megelőzően a boltokba kerülnek, így már semmi különös nincs bennük, mikor aktuálisak lennének. Az emberek megfeledkeztek róla, miért is volt egyszer olyan különleges, és már nem tudják értékelni. Mindemellett az időjárás sem a régi, rengeteget változott, és egyre rosszabbá válik. Mikor is volt utoljára fehér karácsony? A legtöbben talán még csak nem is emlékeznek rá. Ha előtte esik is valami, az biztosan elolvad az ünnepre, így minden csupa latyak és sár, ám ennek ellenére az idő hidegebb, mint valaha.

Mit kellene tennünk, hogy visszahozzuk ezt a szokást? Lehetséges lenne ez egyáltalán?

- Menjünk inkább billiárdozni! – pattant fel a székről unottan Fuma.

Már jó ideje nem csináltak mást, mint síri csendben üldögéltek, és azon gondolkodtak, mit tehetnének. A tanárok felszólítására mutatniuk kellett valami aktivitást, különben feloszlatja a dráma klubot. Nem látták sok értelmét, hiszen elég kevés esély volt valamiféle előadást tartani, a tanulók pedig egyáltalán nem érdeklődtek iránta. Többször figyelmeztették őket, hogy be lesz zárva a klub, ők mégsem adták fel. Szerettek szerepelni, és mindig szívesen vállaltak bármilyen szerepet még a kis ünnepségeken is, mostanában azonban már nincs szükség rájuk. Senki sem érdeklődik, teljesen le van foglalva a saját teendőivel.

- Nem is értem tényleg, miért is vagyunk még itt – követte Kento is, majd felkapva a táskájukat, együtt megindultak a kijárat felé. – Tök felesleges.

Rövid ideig újra csend volt, majd szépen lassan a többiek is fogták a cuccuk és követték őket.

Lassan, csendben haladtak egymás mellett, miközben végig gondolataikba merültek és nézelődtek a kivilágított utcán, mintha akkor látnák először. A látvány valahogy már a kedvüket is elvette mindentől, legbelül mégis élvezték. Az ünnepig már nem volt sok hátra, feldíszített utcát és a kirakatokat viszont már régen megunták.

Kento nagyot sóhajtott, majd megtorpanva, egyhangúan bámult az egyik kirakatban lévő kisvasút körbe-körbe haladó vonatjára, mire a többiek meglepetten álltak meg és fordultak feléje.

- Mi az? – kérdezte Fuma kelletlenül.

Ahogy sötétedett, úgy lett egyre hidegebb, és már minden vágyuk volt, hogy otthon legyenek. Nem szerették a hideget, mindennél jobban utálták a telet, egyedül a karácsony volt tűrhető, ám mostanában már az is elvesztette a régi hangulatár és értelmét.

- Mennyivel jobb lenne, ha minden olyan lenne, mint régen – szólalt meg némi gondolkodásnyi idő után Kento. – Mikor még létezett a varázslat, amiben a gyerekek mellett a felnőttek is hittek.

- Olyan már nem lesz többet – vágta rá Fuma lehangoltan. – Ahogy tavaly, úgy az idén, és jövőre is októberben kezdődik az őrület, ha nem szeptemberben. Mostantól már csak erre lehet számítani. Kár ezen törni a fejed, nem változik semmi.

Épp elindult volna, mikor mellette Genki megszólalt. – Még az is jobb lenne, ha engednének valami előadást a suliban szünet előtt.

- Tavaly is megszabták, mit adjunk elő, és olyan lapos volt a műsor, hogy senkit nem érdekelt – emlékeztette őt Fuma. – Minden éven teljesen ugyanaz, a tanárok sem látnak benne semmi fantáziát. Így a dráma szakkör is szinte értelmét veszti.

- Előzzük meg őket! – csillant fel Kento szemei, ahogy barátaira nézett, akik erre kíváncsian néztek rá. – Állítsunk össze ez alkalommal mi egy műsort, és győzzük meg őket, hogy adjuk elő azt! Kitalálunk valamit, ami igazán karácsony érzést kelt mindenkiben, és meghívhatnánk a szülőket is. Így nyugodt szívvel és tényleg feldobottan nézhetünk az ünnep elébe.

Fuma csak legyintett, majd a többiekkel együtt elindult, Kento pedig durcásan követte őket.

- Most miért nem? Nem olyan nehéz.

- Te vagy a vezető – nézett Yuta Kentora, majd a többiekre mosolygott. – Próbáljuk meg, ahogy mondja!

Megegyeztek, hogy másnapra előállnak valami ötlettel és az órák után megbeszélik a dolgokat. A délelőtt nagyon lassan akart eltelni, mindenki teljesen megkergült a szünettől, így a tanároknak nehezebb dolguk volt. A fiúk szinte egyáltalán nem figyeltek, végig egy füzetbe írogatták az ötleteik, és teljesen belelendültek, új erőre kaptak, és izgatottak lettek. Az unalmas órák után többen hazamentek, így az iskola elcsendesült. A tanárok többsége és néhány szakkör maradt csak az épületben. A dráma kör az egyik folyosó végében kapott termet, így teljesen magukra maradtak.

- Mi lenne, ha Máriát elrabolnák – kezdte teljesen felpörögve ecsetelni az ötletét Kento. Egy kisebb asztal körül ültek, a szűkös és kupis teremben, ahol használatlan, vagy épp rossz padok és székek tömörültek egymás hegyén-hátán, így a felhasználható tér csak kisebb lett. –Mondjuk a betegeskedő édesapja helyett, a tinédzser Jézus menne megmentésére, miközben találkozna mindenféle szörnnyel, ami az útját állja, például sárkánnyal, démonnal, hatalmas oroszlánnal, és találkozik a három királlyal, meg a pásztorokkal, akik segítik…

- Az ünnep Jézus születéséről szól – vágott közbe Genki furcsállóan nézve rá a hallottak után, mire a fiú csak fintorgott.

- De nem az én mesémben! – jelentette ki erélyesen. – Már egymilliószor megszületett, mostanra pedig már gimnazista.

- Figyelj, Kento! – kezdte komolyra véve a szót Fuma. – Értem én, hogy új történetet akarsz, de szerinted ez tényleg ide illik.

- Muszáj betlehemest játszanunk? – sóhajtott fel ekkor Yuta, unottan az asztalra borulva. – Ki játszaná Máriát?

- Majd Genki – vágta rá Kento azonnal, mire a fiú azt se tudta, mit vágjon barátjához.

- Meg a fenéket! Minek nézel engem?

- Most miért? Te lennél a legalkalmasabb egy csaj szerepére – húzta féloldalas mosolyra a száját Kento, mire Genki csak fintorgott.

- Mária nem csaj – dörmögte Fuma, majd valamivel hangosabban folytatta. – Valami olyan történet kell, ami a karácsonyról szól, és ráébreszti az embereket, hogy miért is volt fontos egykor. Nem ezt akarjuk elérni?

A többiek meglepődtek, de egyetértően bólogattak, majd Yuta szólalt meg.

- Tehetnénk bele dalokat is, amiket énekelhetnénk velük.

A srácoknak egyre jobban tetszettek az ötletek, és félrerakva a hülyéskedést, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy komolyan átgondolják az egészet. Nem sok idejük volt hátra, így sietniük kellett. Ezek után órákon, szünetekben és még otthon is csak ezen agyaltak, aminek köszönhetően valami alakot öltött az egész előadás.

Később Kento a gépen állt neki a történetnek, ugyanis, ahogy felidézte a tanár szavait, úgy érezte, csak azért is előadnak valami jót, és újat, amit szívesen elfogad a hallgatóság is, bárkiből is álljon. A nap hátralevő részében végig ezen dolgozott. Felvette a fejhallgatóját, elindította az egyik listát véletlen lejátszáson és erőt véve magán elkezdte alakítgatni a sztorit. Egy idő után annyira belelendült, hogy nem is figyelt a zenére, mégis más volt, mintha csend vette volna körül. Mikor egyszer csak elakadt, a hajába túrt, majd kezére támasztotta a fejét, és elkezdte visszaolvasni az utolsó pár sort, mikor az épp lejátszott dalt kezdte dúdolni. Ennek következtében viszont eszébe jutott az előadó egy másik dala, ami emlékei szerint tökéletesen megfelelt volna az előadás egy darabjaként, így újult erővel rákeresett a dalra, belehallgatott egy kicsit, majd letöltötte, és a többihez rakta a mappába. Ezek után visszatért a történethez, egyik dolog után a másik jutott eszébe, csak írta és írta, már a megfelelő billentyűt is nehezen találta meg, közben pedig elmúlt éjfél, anélkül, hogy észrevette volna.

Ahogy kész lett, hátradőlt a széken, kezeit kinyújtóztatta, ásított egyet, majd felállt és kinyomtatta a történetet. Kézbe véve az elkészült oldalakat, futólag beleolvasott, majd büszke mosollyal bólintott, mielőtt elrakta volna a dokumentumot a táskájába, a zenét tartalmazó pendrive-val együtt. Fáradtan, ugyanakkor izgatottan dobta magát az ágyba, és amint a feje elérte a párnát, elnyomta az álom.

Másnap reggel nehezen kelt, így el is késett a suliból, viszont úgy festett, senkinek nem tűnt fel – legalábbis elsőre -, ugyanis egy annál fontosabb dolog kötötte le mindenki figyelmét, ami mellett ő egyelőre eltörpült.

A bejárattól nem messze az aulában több érdeklődő diák is tömörült, körben állva két fiú, és egy tanár körül. Kento nem igazán látta, kikről volt szó, így vállba bökte az egyik hátul álló srácot, és anélkül, hogy ránézett volna, megkérdezte.

- Mi folyik itt?

Lábujjhegyre állva nyújtózkodott, azonban még így sem látott át, az előtte tornyosuló tömegen, akiknek szinte egyike sem volt kisebb nála. A kérdezett fiú csupán vállat vont, majd Kentoval együtt próbált elcsípni néhány szót, a duruzsolás azonban megnehezítette a dolgukat.

- Mégis mi ütött belétek, hogy így viselkedtek? – szólt rájuk az osztályfőnök erélyes hangon. – Korán reggel ezzel kezditek a napot, semmibe véve a többieket és az ünnepet?

- Tanár úr! Ő kezdte, én nem csináltam semmit – próbált védekezni, Aki a mellette álló fiúra bökve, a férfi azonban nem akart kifogásokat hallani.

- Mindketten kövessetek az irodába, a többiek pedig vissza a terembe! – kiáltotta el magát, végignézve a jelenlévőkön. - Az óra már elkezdődött.

Miközben a termekbe vonuló diákok időnként nekimentek Kentonak, a fiú a két srácot nézte, akik mozdulatlanul álltak a tanár előtt, arra várva, hogy az meginduljon előttük és követhessék, a férfi tekintete azonban Kentora siklott, aki közben felismerte az egyik fiú közül Fumát, így észre se vette a tanárt, csak mikor az a nevén szólította.

- Nakajima Kento! – fordult feléje a tanár, miközben a többiek lassan mind bementek az osztályokba. – Kicsit elkéstél, nem gondolod?

A fiú megmarkolta vállán a táskája szíját, fogait összeszorítva, nyakát behúzva, kínosan elmosolyodott, majd kissé felemelve a kezét intett a tanárnak és berohant a terembe. Ott ledobta magát a helyére, és azzal a lendülettel pördült meg a széken, majd a mögötte ülő osztálytársa padjára könyökölt.

- Mi volt ez az egész kint? – bökött az aula felé felhúzott szemöldökkel.

- Fuma összezörrent Akival, a pontos okát én sem tudom – felelte a srác, majd megjelent a tanár, aki mindenkit csendre intett.

A nap folyamán Fuma visszatért a terembe, Kento kiderítette, pontosan mi történt, és Genkiékhez is eljutott a hír. Ebédszünetben végig beszélgettek a kajájuk felett, amihez szinte hozzá se nyúltak, a téma pedig nem volt más, mint a reggeli balhé, ami nem járt következmények nélkül.

- Mit mondott az igazgató? – nézet Yuta Fumára, már majdnem áthajolva az asztal felett.

- Nem bírta eldönteni, melyikünknek van igaza, így mindketten büntetést kapunk, amit még mai nap folyamán elmond – újságolta a fiú morgolódva.

- De mégis mi történt? – szólalt meg Kento rövid szünet után. – Nem szoktál ilyen lenni. Mikor felhúznak is uralkodsz magadon… többnyire.

- Nincs különösebb oka – dőlt hátra a széken a fiú, mire barátai összenéztek. – Csupán így alakult.

Fuma nem volt hajlandó többet erről beszélni, ám a diákok egyre inkább belelendültek, és már mindenféle verziót kitaláltak, hogy is kezdődött a bunyó. Az utolsó órájuk előtt pedig a tanár kihirdette a büntetésüket. Amellett, hogy mindketten kaptak takarítási feladatokat, Aki a sportklub népszerű játékosaként, büntetésként négy hétig nem látogathatta a klubot, míg Fuma is hasonlóképp járt, viszont a srácok addig-addig próbálták védeni barátjuk, míg a klub rovására nem ment.

- Rendben – csapta le a mappáját az igazgató az asztalára, mikor a fiúk felháborodva felkeresték a férfit, miután olvasták a faliújságon a büntetést. – A négyszemélyes klub száma csak csökken, egyébként sincs értelme fent tartani, mikor bármikor szedhetünk össze embert a fontosabb alkalmakra, ha annyira szükséges. Figyelembe véve a mostani viselkedésük, évi tevékenységük, és teljesítményük, valamint a klub népszerűgégét, nem látom értelmét tovább megengedni a klub működését.

- Ezt nem teheti! – lépett előre feldúltan Fuma, mire az igazgató kijött a sodrából.

- A döntésem végleges – felelte, miközben igyekezett minél higgadtabb maradni. – Az ünnepi műsort mások fogják szervezni, ez a bagázs egyáltalán nem alkalmas az efféle feladatok elvégzéséhez. Most pedig távozzanak!

Bárhogy próbálkozhattak, az igazgató kicsit sem hajlott a döntése átgondolására, ők pedig tudták, hogy az ellenszegülés akár felfüggesztéssel is járhat. Az pedig nem érte meg nekik annyira. Suli után lassan ballagtak az utcán, miközben azon töprengtek, mi tévők legyenek. Kento a történetre gondolt, amit hajnalban sikerült csak befejeznie. Nem szerette volna, ha ennyi munkájuk csak úgy a semmibe veszik, azonban nem látott lehetőséget arra, hogy meggyőzzék az igazgatót. Egy része feladta volna, azonban valamiért mégsem tudta beadni a kulcsot. Sóhajtott egyet és a hajába túrt, miközben elérkeztek a főtérre, aminek a közepén egy lezárt, és adventi koszorúvá alakított szökőkút állt, körülötte szintén ünnepi ruhába öltözött fákkal és oszlopokkal.

- Srácok! – szólalt meg hirtelen Genki, ahogy eszébe jutott valami. – Mi lenne, ha itt tartanánk meg az előadást?

- Itt? – kérdezett vissza döbbenten Fuma, mint aki rosszul hallotta.

Genki buzgón bólintott. – Igen. Itt nem piszkálhat a tanár, és sokkal többen látnák.

- De ahhoz valami engedély is kell, nem? – jutott eszébe Yutanak.

- Ismerek valakit, majd megbeszélem vele – közölte Genki fellelkesülten. – Azt rám bízhatjátok.

Kento körbenézett a téren és elgondolkodott, majd mosolyogva bólintott. – Legyen. Csináljunk szórólapokat, hogy tudjanak róla!

A fiúk összenéztek, és eltökélten bólintottak, majd azonnal munkához láttak. Genki felkereste az egyik főtéren lévő üzletben dolgozó ismerősét, akiről úgy gondolta, a segítségükre lehet.

- Yuya! – kiáltotta a fiú nevét már az ajtóból, majd lelkesen sietett oda hozzá a pulthoz.

- Miben segíthetek? – érdeklődött Takaki Yuya kedvesen mosolyogva a fiúra, miután elbúcsúzott az épp távozni készülő vendégektől. Genki nagy vonalakban felvázolta neki a helyzetet, a felesleges dolgokat kihagyva, miközben végig remélte, hogy barátja képes lesz a segítségükre lenni. Eddig sosem csalódott Yuyaban, és ez alkalommal sem volt rá szüksége. A következő nap már el is kezdhették hirdetni az eseményt, és a színpadot és a kellékeket pedig rábízták Yuyara.

Időközben elérkezett az utolsó tanítási nap, lezajlott a hatalmas karácsonyi műsor, amit mindenki végig unt, és már alig várta, hogy vége legyen, majd felszabadultan tértek haza, kiérdemelve a szünetet. A srácok szentestére tervezték a műsort, nem sokkal sötétedés utánra, ám nem ment minden olyan simán, mint ahogy az tűnt. Nagy gondjuk akadt a szerepek felosztásában, pedig erre Kento kifejezetten figyelt az íráskor, és azt hitte, minden rendben lesz, a többiek mégsem voltak elégedettek. Az összetűzés után Fuma beszervezte a húgát, aki nem sokkal volt fiatalabb nála, hogy ne csak fiúk legyenek, ám még így se volt könnyebb. Kento nem akarta bevenni a lányt, hiszen négyükre írta a történetet is, amin annyit dolgozott, Genki és Fuma viszont ragaszkodtak Mika részvételéhez, ami meggyőződésük szerint, mind a dalokban, mind az előadásban erősíteni a csapatot, amíg Yuta a két vélemény között ingadozott.

A vita egyre nagyobb veszekedéssé alakult és már senki nem tudta, melyik oldalon áll a másik, mikor pedig elegük lett, haragban váltak el egymástól. Kento nem sokkal később már a lenyűgöző apartman egyik felső emeletén lévő lakásuk nappalijában próbálgatta ki a távirányítós helikoptert, amit előlegben megkapott, azonban olyan volt, mint aki egyáltalán nem ott járt. Búskomoran nézte a szerkezetet, ahogy repked a helyiségben, majd nekimegy a falnak, és hangosan a padlóra zuhan. Ekkor a fiú maga mellé dobta a konzolt, zsebre tett kézzel felállt, és a nagy ablakhoz lépett, amin át a kivilágított várost láthatta. Már javában elkezdett sötétedni, így minden dísz égett, ez pedig eszébe juttatta az előadást, ami nem segítette elő, hogy jobb kedvre derülhessen. Kötött garbója nyakát szája elé húzta, majd kezeit újra a zsebébe helyezte és úgy bámult a városra.

Mindeközben Fuma anyja kórtermének ablaka előtt ült és bámult kifelé, miközben a nő aludt. Nemrég hozták be, mivel túlhajtotta magát, és összeesett, másnap Fuma teljesen ki volt, és ekkor volt az összetűzése Akival, mivel nem tudott uralkodni magán, és szokásával ellentétben mindent magára vett. Aggódott anyjáért, akit a biztonság kedvéért azóta megfigyelés alatt tartottak, ugyanis elég gyengének mutatkozott a fizikai ereje. A fiú az ablakon visszatükröződő tükörképét bámulta, és azon töprengett, mi vezetett el odáig, hogy egy kórházban búslakodjon szenteste, mikor annyit készültek rá.

Yuta és Genki már másodszorra tervezték együtt tölteni a karácsonyt. A fiúk révén a család is régóta közel került egymáshoz, és jobb kapcsolatuk volt, mintha valami vérkötelék lett volna köztük. Mivel nem volt különösebb programjuk, úgy tervezték, elutaznak Genki nagyszüleihez. A pakolással már majdnem készen is voltak. A fiúk sokat segítettek a szülőknek, így nem telt bele sok időbe, és már útnak is indulhattak, miután az anyukák még egyszer leellenőrizték, minden megvan-e. A kilenc személyes kisbuszban Genki apja vezetett, mellette ült Yuta apja. Az anyukák – köztük Genki húgával – mögöttük foglaltak helyet, míg a két fiú hátul ült, mindketten egyhangúan kibámulva az ablakon. Míg mindenki fel volt dobódva az utazástól és az ünneptől, ők lehangoltak és kedvetlenek voltak.

Kento épp visszaindult volna a szobájába, mikor a zsebében elkezdett berregni a telefon. A kijelzőn Yuya nevét pillantotta meg, így azonnal felvette.

- Mindent sikerült elintézni, a színpad készen áll – közölte vele a fiú a vonal végén. – Mikor jöttök? Néhányan már összegyűltek a hirdetések és a színpad láttán.

- Yuya – szólította a fiút halkan, mire az döbbenten hallgatott el. – Köszi. Hálásak vagyunk mindenért. Viszont lehet, hogy nem lesz belőle semmi.

Yuya mondott volna valamit, Kento azonban amint befejezte bontotta a vonalat, és visszacsúsztatta a zsebébe a készüléket, majd az ablak felé fordult. Rövid ideig mozdulatlanul bámulta a sötétséget, majd ciccentett egyet.

- Fenébe! – morgolódott, miközben hangja alig volt több a suttogásnál, majd megpördült, sietős léptekkel az ajtó felé indult, menet közben lekapva a kabátját a szék támlájáról, beleugrott a cipőjébe és már ott sem volt.

Biciklivel indult el a tér felé, út közben egyik kezével előhalászta a telefonját, Fumát tárcsázta. A fiú egy papírlapot szorongatott a kezében, majd azt zsebre téve az anyja ágya melletti éjjeliszekrényen álló hógömböt vette épp kezébe, felrázta, majd nézte, ahogy lassan lehullik a hó a bent lévő picike házikóra. Ezt párszor megismételte, ennek láttán pedig a régi havas karácsonyok emlékei ötlöttek fel benne. Huszonnegyedike volt, de még mindig nem esett a hó, pedig még az is feldobná egy kicsit az emberek hangulatát. Hirtelen a telefonja berregését érezte a zsebében, így óvatosan visszahelyezte a gömböt az asztalra, majd elővette a készüléket. A kijelzőn Kento nevét olvasta. Mielőtt felvette volna, egy pillanatra elgondolkozott, vajon melyik lenne a helyes döntés. Végül fogadta a hívást és a füléhez emelte a telefont. Pár perccel később elbúcsúzott anyjától, aki még mindig aludt, majd felkapva kabátját, kirohant a kórteremből, egyenesen az utcára, ahol jobban gyorsított a tempóján.

Genki és Yuta közben az autóval elérkeztek egy közlekedési lámpához, aminél meg kellett állniuk. Genki ekkor vette észre az ablakon kibámulva a teret, ahol már fel volt állítva a színpad mindenféle díszekkel, csak nekik. Vállba bökte Yutat, aki azonnal feléje kapta a fejét, majd némán követte a tekintetét. Egy ideig csak bámulták a teret, ahol emberek tömege jött-ment lassan bandukolva, és nézelődve, ám jó része fák és épületek takarásában volt. A két fiú egymásra nézett, tudták, hogy mindketten ugyanarra gondoltak, ám ekkor a lámpa váltott, az autó pedig elindult.

- Apa, várj! – kiáltotta el magát Genki, mire apja rémülten lépett rá a fékre, mire mindenki előrebukott. – Bocsi, de ne mehetnénk később? – kérdezte a fiú, miközben mutogatva jelezte anyjának, hogy menjen odébb kicsit, hogy előre hajthassák az ülés támláját. Meg sem várva a választ, Yutavál a nyomában kiszállt az autóból, majd az ajtót becsapva maguk mögött, rohanni kezdtek egyenesen a főtér felé. A szülők értetlenül néztek össze, majd csak mosolyogtak, miközben az autóval tovább kellett indulniuk, hogy ne tartsák fel a forgalmat.

Kento közben megérkezett, ledobta a biciklijét és a színpadhoz rohant, ahol Yuya és barátja Kota álltak, értetlenül nézve körbe.

- Mi történt? – nézett Yuya Kentora, mikor észrevette őt. – Már rég elmúlt az ígért idő.

- Tudom, és sajnálom – szabadkozott a fiú, miközben lihegve próbált levegőhöz jutni.

- A többiek? – nézett rá Kota, Kento azonban nem tudott, mit mondani. Mielőtt valamit is felelt volna, elgondolkodva nézett el, aminek következtében a tömegben épp kiszúrta a feléjük rohanó Fumát. Kento szája széles mosolyra húzódott, mielőtt felfoghatta volna.

- Bocsánat a késésért! – szólt Fuma a srácoknak, ahogy odaért melléjük. – Kezdhetünk? Mi hogy áll?

- A színpad kész és most elég sokan mászkálnak itt, szerintem a közönség sem lesz gond – közölte velük Yuya lelkesen. – A kellékeket is sikerült beszerezni.

- Lekötelezel minket, Yuya. Tényleg köszönjük – vetett hálás pillantást a fiúra Kento, majd izgatottan néztek össze Fumával.

Nemsokára befutottak Genkiék is, akik már messziről kiabáltak nekik. Nem is volt szükség semmilyen magyarázkodásra, örültek, hogy együtt lehettek, és tudták, biztosak voltak benne, hogy a jó döntést hozták, mikor elindultak.

A hangfalakból hirtelen egy ismerős dallam szólalt meg, mire a járókelők felkapták a fejüket. Ahogy az első versszak elkezdődött volna Yuta a színpadra lépett, majd nem sokkal utána Genki is. Többen megálltak a színpad előtt, mások pedig onnan szemlélődtek, ahol épp voltak. Szinte minden generáció jelen volt, gyerekek, szülők, nagyszülők. Kíváncsian és boldogan nézték a fiúkat, akik immár négyen álltak a színpadon. Voltak, akik velük énekelték a jól ismert dal refrénjét, a srácok pedig érezték a melegséget és a boldogságot, látva az örömteli arcokat mindenfelé. Egy újabb dal után belekezdtek a történetbe, amit mindenki figyelemmel követett, a végén pedig hatalmas tapsviharral díjazták. Egyre többen jelentek meg a téren, közben a srácok ismerős arcokat is észrevettek. Jelen volt néhány osztálytársuk, látták az osztályfőnökük, a tanáruk, az első sorból szurkolt nekik Yuya és Kota, valamivel odébb pedig Yuta és Genki szülei is büszkén mosolyogtak rájuk.

Újabb dal következett, közben a fiúk ösztönözték a közönséget az éneklésre, és szétszórtak pár apróbb csokit a gyerekeknek. Amint a zene véget ért, hirtelen mély csend telepedett le. A négy fiú mozdulatlanul állt a színpadon a közönséget fürkészve, miközben azok őket figyelték, kíváncsian várva a következő műsorszámra. Egyszer csak egy újabb dallam szólalt fel, és miközben Genki, Yuta és Kento halkan énekeltek, Fuma valamivel előbbre állt és összeszedte minden bátorságát.

- Hogy őszinték legyünk – kezdte kissé idegesen, megforgatva kezében a mikrofont, miközben tenyere izzadni kezdett -, nem hittük volna, hogy ekkora sikere lesz az előadásunknak. Nagyon szépen köszönjük!

Meghajolt a színpadon, mire a közönség tapsolni kezdett. Többen énekelték a srácokkal a dalt, de közben végig figyeltek Fumára, aki ezután folytatta, felidézve mindent, ami azon a papíron volt, amit még egyszer átolvasott a kórházban.

- Valójában ez az első alkalom számunkra, hogy ilyet tapasztalhatunk. Örömmel látjuk, hogy sikerült mosolyt csalnunk az arcukra, és együtt felidézhettük, milyen is volt az az igaz karácsony, amit mindenki egész évben állt. Visszahozhattuk a varázslatot, talán még a felnőttek is újra hinni tudtak benne, hacsak egy rövid időre is. Az emlékeimben szeretném, ha minden karácsony valami ehhez hasonló lenne, egy különleges nap, amit úgy idézek fel, hogy az érzés, amit akkor éreztem, újra átjár. Bár az utóbbi években mindenki érzi, hogy már nem az igazi a hangulat sem, minden a haszonról, és a pénzről szól. Nem azt kell nézni, hogy ha nekem annyi vagyonom lenne, mint neki, mit vennék, hanem arra kell törekednünk, hogy amennyi nekünk jutott, abból hogy jöjjünk ki úgy, hogy a szeretteink számára egy boldog karácsonyt varázsoljunk, amit örömmel idézhetünk fel később. A varázslatra nem várni kell, a varázslatot elő kell segíteni, hogy kialakulhasson. Ha ez nincs meg bennünk, és elfelejtjük, miért is volt igazán olyan különleges ez az ünnep, nem fogjuk átélni ezt a varázslatot.

A dal közben véget ért, és ám újra elkezdődött, ekkor viszont a fiúk már nem énekeltek, hanem egyenként Fuma mellé léptek.

- Mindenki, ha ezután hazamegy – jött előre Kento -, üljön le a családjával, egy társasjátékkal, beszélgessenek, vagy nézzenek meg együtt egy filmet. Törődjünk a szokásosnál kicsit jobban azokkal az emberekkel, akik fontosak nekünk. Próbáljunk arra gondolni, mi az, aminek örülne, és ne hagyjuk, hogy egy pillanatra is elszomorodjon.

- Mióta az eszembe tudom – követte őt Genki is -, a karácsonyt vártam minden évben. Nem csak az ajándékok miatt, hanem azért is, mert eddig a szüleim abban a pár napban újra gyerekek lehettek. Elfeledve a mindennapi gondokat felhőtlenül mulathattak velünk, nevettek és hülyéskedtek, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Így szeretnénk átélni még sok-sok karácsonyt, és ha nagyobb leszek, egy ehhez fogható különleges emléket adni a családomnak. Büszke vagyok a szüleimre, akik nem felejtették el az ünnep igazi értelmét, és hálás mindenkinek, aki nem vesztette el a hitét, és képes mosolyt csalni a másik arcára.

- Ha arra gondolunk – csatlakozott hozzájuk végül Yuta is -, hogy egy igazi fát viszünk be a lakásba, kegyetlenül hangzik. A fenyőt más néven örökzöldnek hívják, mivel egész évben megtartják természetes színüket, és anélkül cserélnek külsőt, hogy észrevennénk. Mégis egy élőlényt, egy növényt kivágni, és a megszokott környezetéből bevinni a meleg lakásba, számára az szenvedés. A fa, ami egész évben virul, pár nap alatt a semmivé válik. Mégis a karácsonyfa az ünnep elmaradhatatlan kelléke, egy olyan jelkép, ami nélkül nem karácsony a karácsony. Ő maga az ünnep, a főszereplő, így arra kérek mindenkit, gondoljon rá is, és tegye különlegessé ezt a pár napot, hogy ne vesszen kárba a fenyő áldozata. Miattunk kellett vállalnia azt, amin átment a lakásban, ennyivel tartozunk neki.

A beszédek után a fiúk hangosan boldog karácsonyt kívántak mindenkinek, majd az újabb tapsvihar közepette elhagyták a színpadot. A hangfalakból tovább szólt a dal, de már lassan mindenki tovább indult. Néhányan a meghatódástól a szemeiket törölgették, köztük Genkiék anyukái is, akik mérhetetlenül büszkék voltak a fiúkra.

A srácok nagy megkönnyebbüléssel léptek le a színpadról.

- Mi a fene volt ez? – nevetett Kota, ahogy melléjük lépett. – Nem hittem volna, hogy ilyen… érzelmesek vagytok.

- Többet nem iratok ilyet a húgommal – vágott egy fintort Fuma, mire a többiek hangosan felnevettek.

- Most miért? – nézett rá Kento sokatmondó pillantással. – Volt benne valami, és valahogy én is hasonlóképpen érzek. Bár nem tudtam volna így megfogalmazni, de ahogy így hallottam, rájöttem, hogy mind igaz volt.

- Sikerült megfognotok a közönséget – dicsérte őket Yuya mosolyogva. – Gratulálok!

- De hé! Láttátok az offőt? – jutott eszébe Genkinek. – A tiétek és a miénk is ott volt.

- És az igazgató is – tette hozzá Yuta, amivel belefogtak a következő témába, azonban ekkor egy kiáltást hallottak.

- Gen-chan!! – hallotta a fiú anyja hangját, ami elvékonyodott a sírás kísértésétől.

Szorosan átölelte fiát, miközben a család többi tagja is felsorakozott, és gratuláltak a srácoknak. A négy fiú büszke volt, hogy remekül sikerült az előadás, valahogy még csak elképzelni se tudtak ekkora sikert. Több képet is csináltak az esemény bizonyítékaként, amire még több év után is úgy emlékeztek vissza, mintha aznap lett volna.

Nem vagyok önmagam - 19. fejezet [VÉGE]

Mi lesz velünk?

Koji értetlenül állt a műtőasztal előtt. Kezében egy eszközt fogott, amire ránézett, majd tekintete a beteg nyílt sebére vándorolt. Arra eszmélt fel, hogy a gép gyorsuló csipogással jelezte, hogy a beteg állapota romlik. A nővérek és az orvosok csak szólítgatták és kiabáltak neki, hogy tegyen már valamit, hangjuk azonban valamiért nem érte el őt. Koji üveges tekintettel pillantott a gépekre, aminek hatására feleszmélt, és sikerült felfognia, mi folyik körülötte. Azonnal tennie kellett valamit, különben elveszítik.

- Dr. Seto! Dr. Seto! – kiabálták szüntelenül a nővérek és orvosok.

- Koji! Figyelj már! – lépett oda hozzá ekkor Mai. Finoman megfogta az alkarját, ezzel elérve, hogy a fiú ránézzen. Nem kellett többet mondania, Koji vett egy nagy levegőt, összeszedte magát, és munkához látott. Hamar stabilizálták a beteg állapotát, majd mielőtt folytatták volna a műtétet, Koji Maira nézett.

- Mi történt? Mit kell csinálni? – súgta a lánynak.

Mai azonnal rájött, hogy visszakapta a valódi Kojit. Tömören informálta a betegről, majd elvégezték a műtétet. Koji viszont nem érezte magát épp a legjobban. Miután a beteget elszállították, Koji kiment eldobni a kesztyűt, a kötényt és a sapkát, megmosta a kezét, majd anélkül, hogy elzárta volna a vizet, megtámasztotta magát, előrehajolt, és várt, míg valamelyest jobban lesz. A fülei még mindig csengtek, és egy kicsit szédült is. Gyengének és fáradtnak érezte magát, ráadásul Takeru miatt is aggódott. Tudta, hogy elrontotta neki. Csak erre tudott gondolni, most, hogy a műtétet letudta. A fiú nem tudhatott a változásról és megint bajba került. Már nagyon bánta, hogy belement, de nem tehetett mást. Akkor épp az tűnt a legjobb megoldásnak, nem hitte volna, hogy ilyen hamar visszaváltoznak, hiszen éjfél már bőven elmúlt.

Újra csak Mainak kellett visszavarázsolnia őt a valóságba. A fiú minden tőle telhetőt beleadott, és megmentették a beteget. A műtét sikeres volt, viszont az ott lévő orvosok elkezdtek sutyorogni, miközben furán néztek az ifjú doktorra. Koji akkor sem figyelt volna rá, ha egyenesen a szemébe mondják, de Mai aggódott miatta, és nem tudta szó nélkül tűrni.

Az orvosok, és nővérek távoztak, a lány pedig épp azon volt, hogy követi őket és megvédi Kojit, amikor a fiú megragadta a karját és szorosan magához ölelte. Mai meglepődött, de nem tiltakozott. Vállaira hajtotta a fejét, miközben időnként a hátán tett simító mozdulatokkal próbálta őt nyugtatni. Koji végre biztonságot érzett, de a könnyei előbuggyantak. Nem tudta, a megkönnyebbüléstől, hogy a műtét sikerrel végződött ilyen körülmények ellenére is, vagy a boldogságtól, hogy végül visszatért, vagy pedig az aggódástól Takeru miatt.

- Minden rendben lesz – próbálta Mai nyugtatni, Koji azonban reménytelennek érezte a helyzetet.

- Mit tegyek? – kérdezte, miközben a sírás kerülgette elkeseredettségében.

Magukra maradtak a teremben, a közelben se volt senki, így elég volt suttogniuk is, hogy a másik hallja őket. Koji úgy érezte, belefáradt az egészbe. Semmi energiája nem volt még beszélni sem, de tudta, hogy valamit tennie kell.

- Takeru… már megint elszúrtam neki. Miért vagyok ilyen? – szólalt meg keserűen, a kérdést viszont inkább magának tette fel, mint a lánynak. 

- Minden rendben lesz, érted? Minden rendben lesz – vigasztalta Mai szüntelenül, ugyanis tudta, hogy többet nem képes tenni a fiúért. Nem jutott eszébe semmi, amivel könnyíthetne a helyzetén, de remélte, hogy az is nagy segítség, ha mellette van. – Meg fogják érteni. Nem a te hibád.

Koji szeretett volna elmenni Takeruhoz, de Mai megállította és rábeszélte, hogy menjen inkább vele haza. A fiú sápadt volt, és úgy festett, mint aki rögeszmésen csinálná a dolgokat, és beleőrül az egészbe. Mielőbb pihenésre volt szüksége, Mai pedig egyre inkább aggódott miatta. Lassan elkezdtek készülődni hazafelé. Útközben csendben haladtak egymás mellett, végül épp mielőtt felszálltak volna a buszra, Koji megszólalt.

- Sajnálom – mondta a lánynak.

Mai meglepődött, nem értette, hirtelen miért kért bocsánatot, azonban reagálni nem volt ideje. A fiú egyszer csak elkezdett rohanni. Átfutott a zebrán egyenesen a másik buszváróhoz, ahol felugrott az épp érkező járműre. Mai csak nézett utána, de nem követte. Ha tudta volna, sem akarta. Felszállt a buszra, és bízott a fiúban, hogy nem csinál semmi őrültséget. A két jármű ugyanakkor indult el és a két fiatal elment egymás mellett miközben halványan mosolyogtak a másikra.

Ahogy haladtak, Koji csak arra tudott gondolni, mit mond majd Takerunak és hogy hozza rendbe. Egyre jobban zúgott a feje és erőtlennek érezte magát, de nem fordulhatott vissza. Nem engedhette meg magának, ezt még most rendbe kellett hoznia. Ránézett az órájára: már két óra körül járt. Azon töprengett, vajon hol keresse Takerut. Az egyik opció a verseny helyszíne volt, bár annak lassan már véget kellet érnie, mégis úgy döntött, először odamegy. Ha ott nincs, akkor otthon van.

Takeru lassan vonszolta magát az utcán. Senki sem volt rajta kívül. Néhány autó haladt el időnként, de ritka alkalom volt. A levegő még mindig nem hűlt le az eső viszont időnkén elkezdett apró szemekben csepegni. A fiú egy szál pólóban volt, a gitárját erőtlenül maga után húzta. Szemei csupán szűkre voltak kinyitva, úgy festett, mint valami holdkóros. Fel se fogta, mi van körülötte, azt se tudta, éppen merre tart. Egyedül csak az hajtotta, hogy távol legyen minden zavaró tényezőtől. Minden gondtól, és aggodalomtól. Vissza akart menni a múltba, ahogy mindig együtt nevettek a barátaival.

Nem akart hazamenni, semmihez nem volt kedve. Időre volt szüksége és friss levegőre, valahogy mégis reménytelennek érezte a helyzetet. Nem hitte, hogy ez az érzés csak úgy magától egyszer csak elmúlik. Állandóan csak arra tudott gondolni, mit szúrt el, hogy idáig eljutott. Fogalma sem volt, mihez kezdjen a banda nélkül, hiszen ez volt az élete. Ha visszamenne abba a lakásba, minden csak a srácokra emlékeztetné, és csak még jobban fájna. Dühös volt a rájuk, amiért így viselkedtek vele, de valamiért úgy érezte, mégsem hibáztathatja őket. Már az elején el kellett volna mondania, hogy mi történik vele és Kojival, ott szúrták el. Biztosan hülyének nézték volna, de Kasumi és Mai is megértette, és ha bebizonyították volna, minden máshogy alakult volna.

Fáradt volt, mégsem bírt nyugton maradni. Szinte úgy vonszolta magát, a lábait se tudta rendesen megemelni. Úgy érezte, évekig tudna aludni. Csak aludni, és ha felébred, rájön, hogy mindez meg se történt valójában. Egyszer csak léptek hangját hallatszottak mögüle, majd valaki a nevét kiabálta. Mikor felfogta, hogy róla van szó, lassú mozdulatokkal megállt és megvárta, hogy az illető odaérjen hozzá, aki nem volt más, mint Koji. Térdére támaszkodva fújta ki magát, egyik kezével megmarkolta a pólóját a mellkasa felett, majd mikor levegőhöz jutott, megszólalt.

- Takeru! Végre megvagy. Minden rendben? Hogy ment a verseny? – tette fel a kérdéseket kissé vonakodva, ahogy a fiú elé állt.

A fiú ránézett, oldalra fordította a fejét, és csak bámulta, mintha nem értette volna, miről beszélt. Nem szólalt meg, egyáltalán nem reagált. Azonban a fájdalmas arcát látván Koji csak egy következtetésre jutott.

- Veszítettetek? – kérdezte. Megfogta barátja vállát, és mondta volna tovább. Annyi kérdése volt, ám Takeru lerázta magáról, így a szavakat magába fojtotta.

- Kit érdekel most a verseny? – mormogott Takeru alig hallhatóan.

- Valami baj van? Mondd el, talán tudok segíteni! Hogy sikerült? – mondta egy lélegzetvétellel Koji, miközben egyre inkább elöntötte az aggodalom.

- Hogy sikerült?? – kérdezett vissza már jóval hangosabban és ingerülten Takeru. – Nincs szükségem a segítségedre. Minden tönkrement. Kidobtak miattad a bandából. Mindenki ellenem van.

Takeru szemében megjelent egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, mikor kibuggyant, hogy Koji ne vegye észre. Azonban ez nem kerülte el a fiú figyelmét.

- Kidobtak? Mármint…

- Igen – felelte Takeru. – Mégis mióta Shohei a bandavezér és miért nem mondtál nekem egy szót se? Annyi minden másképp történt volna, ha ez az egész…

Elharapta a mondat végét. Leguggolt, arcát tenyereibe temette, majd felsóhajtott és felállt. Vett egy mély lélegzetet, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Nem érdemlem meg, ugye? Nem érdemlem meg, hogy az álmom valóra váljon.

- Ez nem igaz, Takeru!

Koji próbált figyelni a fiúra, és vigasztalni őt, azonban hirtelen szédülni kezdett. A szemeit tágra nyitotta, a mellkasában hatalmas szúrást érzett hirtelen. Odakapott, megmarkolta a ruháját, próbált felnyögni, segítséget kérni, de egy hang nem jött ki a torkán, levegőt is alig kapott. Egyik kezével a térdére támaszkodott, míg a másikkal tovább fogta a mellkasát. Hamarosan abbamaradt a fájdalom, de még mindig szédült.

- Hiro sosem volt az a barátságos, mosolygós típus, mindig higgadt, komoly és őszinte – mondta közben Takeru beszéd közben céltalanul mászkálva, így épp hátat fordítva Kojinak. – Van úgy, hogy feldühít azzal, amit mond, de aztán rájövünk, hogy igaza van. A zene a mindene, csak úgy, mint nekem. De olyan, mintha ő csak akkor élne, mikor játszik. Akkor mosolyog, és élvezi az egészet. Mindazok után, amin a banda az utóbbi időszakban átment, teljesen megértem. Elveszem tőle az álmát, és az útjában állok. Gyenge és rossz vezető vagyok, aki nem tudja elintézi a gondjait egyedül. Mindig másra támaszkodok. Túlságosan megszoktam, hogy ott vannak mellettem a srácok, és már természetes, hogy segítenek.

- Takeru – szólalt meg Koji, mikor valamivel jobban érezte magát.

A fájdalom közben újra visszatért. A feje zúgott, időnként nem is hallotta, amit Takeru mondott. Lábai megremegtek, a következő pillanatban pedig térdre rogyott. Már mindkét kezével a mellkasát fogta, majd előredőlt, egyik kezére támaszkodott, míg a másikat a mellkasán hagyta.

- Tudom, neked is van jobb dolgod is, mint pszichológust játszani, de úgy érzem, valakinek el kell mondanom, és jelenleg te vagy az egyetlen, aki meghallgatna. Eddig nem hittem volna, hogy ez ennyit segít, de most kezdem felfogni. Azt hiszem, jobb, ha kicsit békén hagyom őket és…

Ekkor megfordult, és észrevette Kojit.

- Koji! Koji! Mi a baj? – rohant oda hozzá, kétszeresére nőtt szemekkel, halálra rémülve.

A fiúról izzadságcseppek csorogtak le, arca sápadt volt, a levegőt hangosan és nehezen vette. Ahogy Takeru odarohant hozzá, fogalma sem volt, mit tegyen. Fel kellett volna segítenie? Hívnia kellett volna valakit? Mihez kezdjen?

Koji megragadta a kezét, és erősen megszorította, majd folyamatosan gyengült a fogása, végül a földre zuhant. Tekintete a semmibe merült, felnézett az égre, majd Takerura emelte tekintetét. A fiú közelebb ment hozzá és az aggodalomtól remegő hangon szólítgatta.

- Koji? Mi a baj? Mi ez hirtelen? Hol fáj? Mondj már valamit, az ég szerelmére! – mondta neki, miközben a félelemtől előtörtek a könnyei.

Koji szája megrándult, majd a fájdalom eltűnt az arcáról és lassan becsukta a szemeit. Takeru hiába szólítgatta, nem reagált. Felállt és idegességében fel-alá kezdett járkálni.

- Mit tegyek? Mit tegyek? – ismételgette rémülten a fejét fogva.

Elővette a telefonját és remegő kézzel elkezdte tárcsázni a mentőket.

- Én... a barátom… összeesett az utcán… - kezdte dadogva. Megadta a címet, majd tanácsot várva hallgatott.

- A mentők minimum húsz perc alatt érnek oda – közölte a nő a vonal végén. – Van valaki, aki addig tud neki segíteni? Mielőbbi ellátásra van szüksége.

- Nem… én…

Ekkor viszont eszébe jutott, mit csinált az utóbbi pár hónapban. – Van. Én vagyok az! – jelentette ki határozott hangon, ám ő maga már nem volt annyira biztos a dologban.

Meg se várta a nő válaszát, bontotta a vonalat, zsebre dugta a telefont, majd elhelyezkedett Koji mellett. Kis terpeszben mellétérdelt, majd megnézte, hogy lélegzik-e. Legnagyobb rémületére nem volt válasz. Nem érezte a pulzusát, nem hallotta a lélegzetét, nem látta a mellkasa emelkedését. Ezután összeszedte minden tudását, vett egy mély levegőt, és ahogy próbálta tudomásul venni, min is megy most keresztül, elkezdte az újraélesztést. Koji fölé hajolt, kezeit egymásra helyezte, ujjait összefonta, majd a fiú mellkasára, a megfelelő helyre téve a tenyere párnás részével elkezdte ritmusosan lenyomni, miközben halkan számolt. Harminc után két befújás következett, majd miután nem érkezett válasz, újra elkezdte a mellkas-kompressziót. Gondolatban felidézte, amiket a könyvben olvasott, és amiket eddig megtapasztalt a kórházban. Nagyon félt, de tudta, hogy annak most nincs itt a helye. Koji rá van bízva. Neki kell tennie érte valamit. Végre jó valamire.

Könnyei potyogni kezdtek, az izzadságával, és az esőcseppekkel együtt. Végül már csak magában számolt, ugyanis idővel elfáradt, de igyekezett ugyanolyan mértékben és ugyanolyan erősen csinálni. Végül Koji ujjai megmozdultak, lassan, pislogva kinyitotta a szemeit, és körülnézett. Takeru nem bírta tovább, és a megkönnyebbüléstől sírásra fakadt. A mentők szirénái hangzottak valahonnan.

- K-K-Koji! J-J-Jól vagy? – kérdezte még mindig rémülten dadogva, miközben végtagjai úgy remegtek, mint a kocsonya.

A fiú lassan bólintott, az autó pedig odaért hozzájuk. Takerut elvitték onnan, megvizsgálták Kojit, és bevitték őket a kórházba. Amíg vizsgálat zajlott, Takeru állapotát is ellenőrizték. Időközben megérkezett Mai és Kasumi, majd valamivel később Takeru meglepetésére az Eternal tagjai is. A fiú épp kijött a kórteremből és Kojihoz igyekezett, amikor megpillantotta őket.

- Jól vagy? Minden oké, Takeru? – kérdezték a srácok kórusban, teli aggodalommal.

A fiú csak bólintott, majd szótlanul ment tovább. Szája lefelé konyult, még így is, hogy sikerült megmenteni Kojit. A srácok közben csendben összenéztek. Nem tudták, mit csináljanak, vagy mit mondjanak. Hiro el se akart jönni. Aggódott Takeru miatt, de félt a szemébe nézni mindezek után.

Ahogy Takeru ment tovább, a többiek lassan követték. Feszültség szinte kézzel tapintható volt a levegőben. Mai még mindig nem nyugodott meg, ő aggódott talán a legjobban. Takeruval csak ketten tudtak arról, amit az öreg mondott. Mindez valószínűleg a testcsere következménye volt.

„A következő testcserénél azt kockáztatjátok, hogy kómába esik.” – hallotta a fejében az öreg szavait. Viszont Koji szívrohamot kapott. Kómába nem esett. Még nem.

A fiú egyedül feküdt a kórteremben. Pár napra benn akarták tartani vizsgálatok miatt, azonban a főorvos megnyugtatta őket, miszerint aggodalomra nincs ok. Ennek tudatában Mai valamelyest megkönnyebbült, Takeru viszont még mindig nem tudta felfogni, mi történt az elmúlt órában.

Elsőként Mai ment be hozzá, majd Takeru látogatta meg a fiút, az Eternal tagjai pedig addig félrevonultan vártak. Valójában csak Takeru miatt jöttek, de Koji épségéről is jó volt tudni. Különösen Shohei volt kíváncsi. Utoljára, amikor látta a fiút, épp leordította a fejét és pofon vágta, azóta még csak bocsánatot sem tudott kérni, nem tudva, hogy az valójában Takeru volt.

- Hogy vagy? – kérdezte az énekes Kojit, miközben leült az ágy melletti székre.

- Hallottam, te mentettél meg – mosolygott rá a fiú hálás pillantást vetve barátjára. – Köszönöm.

Takeru halványan elmosolyodott. Koji nem tudhatta ennek az okát, ő viszont ismerte, ami fura érzéssel töltötte el. Jobbnak gondolta, ha tud róla, de fogalma sem volt, hogy kezdjen bele.

- Emlékszel valamire? – kérdezte tétovázva.

Koji elgondolkozott, majd bizonytalanul megszólalt. – Hááát… Utánad mentem Kyotoba, hogy megkérdezzem, mi történt a versenyen. Mérges voltál valamiért, de nem emlékszem pontosan, miért. Beszélgettünk, mikor hirtelen szúró fájdalmat éreztem a fejemben és a szívemnél. Aztán… nem tudom… ennyi.

Takeru hezitált. Egy bólintással jelezte, hogy, amit eddig elmondott, az mind így történt, viszont kerülte a fiú pillantását. Idegességében az ölében lévő kezeivel gyűrögette a pólója alsó szegélyét. – Tudod… miért… miért történt ez?

Koji egy pillanatig nem értette, mire akar ezzel kilyukadni, végül csak azt felelte:

- Mindig is rosszul voltam, mikor testet cseréltünk. Gondolom, mivel ez már a sokadik alkalom volt – és remélem, az utolsó – erősebb volt az utóhatás, vagy mi?

- Valahogy úgy – mondta Takeru. – Valójában… - folytatta aztán, de nem tudta, hogyan fogjon bele, így más oldalról közelítette meg a dolgot. – Emlékszel Kazuya bulijára? Akkor is megtörtént és te nagyon rosszul festettél. Akkor megjelent az öreg, aki felvilágosított minket arról, mi is ez az egész. Azt mondta… rövidre fogva azt mondta, hogy a legközelebbi alkalommal kómába is kerülhetsz.

- És ezt miért most mondod? – kérdezte Koji kissé felháborodottan.

- Nem akartuk, hogy emiatt is aggódj – magyarázta Takeru. – Elég volt, ha mi aggódtunk miatta. Megakadályozni úgysem tudtuk volna és…

- Várjunk csak! Akartuk? Kik? Te és…?

- Én és Mai. Ő is ott volt velünk és hallotta az egészet. Csak mi ketten tudtunk róla. De szerencsére nem estél kómába, és már minden rendben lesz.

Pár percig csak hallgattak. Koji sok mindent akart kérdezni, de nem szeretett volna újabb vitát. Valóban már csak minden jobb lehet, így nekik is azon kell lenniük, hogy jól kijöjjenek egymással.

- És mi van a versennyel? – kérdezte aztán, Takeru pedig részletesen elmesélte neki, mi történt a testcsere után.

- Hiro pont a verseny előtt hozta fel a témát – magyarázta Koji, miután Takeru elhallgatott. – Reméltem, hogy nem fog pont akkor történni ez az egész és nem okoz gondot. Mivel arról volt szó, hogy éjfél kor lesz, miután az elmúlt, elbizonytalanodtam, és nem hittem tovább, hogy bekövetkezik. Fogalmam sem volt, melyik lenne a helyes megoldás.

- Semmi baj – mosolygott rá Takeru. – Elfogadtam. Minden okkal történik, nem igaz?

- Bocsika – nyitott be ekkor valaki. – Nem gond, ha bejövök?

A két fiú a látogató felé nézett és Kazuyat pillantották meg. Koji sokatmondó tekintettel nézett Takerura, aki csak vállat vont. Ő tehetett róla, hogy Kojinak el kell viselnie, másra ugyanis nem számíthatott a fiú, így összebarátkozott Kazuyaval, aminek következtében most Kojinak is ki kell jönnie vele.

- Láttam, elég népszerű vagy – mondta a fiú, miközben közelebb lépdelt. – De sietek, így reméltem, nem baj, ha bejövök előbb.

- Hova sietsz? – kérdezte Koji. Kazuya zavartan felelt volna, ám Koji megállította. - Hagyd!

Ezután bemutatta egymásnak Takerut és Kazuyat, mivel így még nem találkoztak, majd a többiek is vették a bátorságot és csatlakoztak hozzájuk. Amíg mind beszélgettek és nevetgéltek, Shohei és Takeru kiment a folyosóra váltani néhány szót négyszemközt.

- Elképesztő voltál – fogott bele Shohei séta közben. – Tényleg te mentetted meg? De honnan tudtad, mit kell csinálni?

- Csak szerencsém volt – felelte titokzatosan Takeru, majd témát váltott. – Mi újság?

- Hát elég késő van… vagy kora? – poénkodott a srác, miközben az órára pillantottak. Már reggel öt óra felé járt, és egyikük sem aludt semmit egész este. – Csak pár órája találkoztunk és… Hironak tudod, milyen sokat jelent a banda és…

- Persze, hogy tudom – felelte a fiú. – De nyertetek. Ez a lényeg.

- Igen – bólintott a fiú. – Felhívtak minket. De figyelj!

Shohei megállt és szembefordult a fiúval, mire Takeru kíváncsian nézett rá.

- Hiro nem vigyáz a szájára megfelelően – folytatta Shohei. – De egyszer úgyis belátja, hogy nélküled nem érünk semmit, és ez nagyon hamar itt lesz. Szóval addig pihenj egyet, és ha eljövünk érted, ajánlom, hogy a csúcsra vigyél minket.

- Addig nincs megállás – kacsintott rá Takeru.

- Így igaz – nevetett fel Shohei, vállba veregetve barátját.

Ekkor a srácok is megjelentek, csak Mai és Kasumi maradt Kojinál valamilyen oknál fogva.

- Hát ti? – fordult feléjük Shohei. – Már mentek is?

- Nem – vágott értetlen arcot Osamu, miközben a kórterem felé mutatott a hüvelykujjával a válla felett. – Kiküldtek minket.

Hamarosan a banda és Kazuya tényleg elbúcsúzott, úgy gondolták, végre jó lenne már aludni. Takeru megvárta Kasumit, hogy együtt mehessenek haza, ám a lányoknak sikerült meglepniük.

- Tudod, miről beszéltünk ott bent? – tette fel a költői kérdést a lány mikor négyszemközt maradtak. – Ez az egész testcserés dolog jó lecke volt, mindegyikünknek. Nem csak ti tanultatok, de én és Mai is. Sok mindenen mentünk keresztül és sok mindent befolyásolt. Arra akarok kilyukadni, hogy az érzések változnak. Mai és én… nos… elmondtam Kojinak, hogy szeretem őt, és Mai pedig téged – Takeru meglepetten nézett rá, így gyorsan, hadarva magyarázkodásokba kezdett. – Bár időközben többször bizonytalan voltam, és magam sem igazodtam ki az érzéseimen, miután Maival beszélgettünk, és a verseny óta valahogy úgy hiszem, sikerült rendbe raknom az érzéseim, és már tudom, mit akarok. Nem akarlak megbántani. Nagyon jól érzem magam melletted, de úgy érzem, Koji mellett a helyem. Így, ha neked is megfelelne…

- Rendben – bólintott Takeru.

- Hogy? – Kasumit teljesen meglepte ez a gyors beleegyezés. Azt hitte, nehezebb lesz.

- Ha mind ezt akarjátok…

Kasumi bólintott, megölelte a fiút, majd megjelent Mai.

- Én azt hiszem, itt maradok vele – mutatott Kasumi Koji kórterme felé.

A többiek bólintottak, és elbúcsúztak. Miközben Kasumi visszament Kojihoz, Mai és Takeru lassacskán Seiichi autója felé vették az irányt, aki elhozta a lányt. Amikor kiléptek a kórházból, Mai megfogta Takeru kezét. Egymásra néztek és elmosolyodtak, aztán az autónál megálltak és egymás felé fordultak.

- Nem maradsz itt velem? – kérdezte Takeru halkan a lányt.

- Szeretnék – felelte Mai. – De sajna nekem holnap… vagyis ma is dolgoznom kell. Hamarosan mehetek is, így jobb, ha mielőbb alszok egyet.

- Jó pihenést. Minden jót! – búcsúzott a fiú.

Mai ekkor hirtelen megcsókolta a fiút, majd integetve beszállt az autóba. Takeru megvárta, míg az eltűnik a kanyar után, csak azután indult haza. Vállára dobta gitárját, felnézett az égre és vett egy mély levegőt. Ez alkalommal igazán frissítően hatott rá a hajnali levegő. Elmosolyodott, és egy dalt dúdolva kezdett lassan ballagni. Fáradtnak érezte magát, ugyanakkor semmi kedve nem volt aludni. Visszagondolva az egészre, egy kalandnak tekintette a történteket, ami során sokat tanult, több mindent megtapasztalt, új dolgokra jött rá, és készen állt a jövőre. Attól félt, ha elalszik, mindez semmissé lesz, miután felkel…

… to be continued

- Ha van rá igény -