Nem vagyok önmagam - 19. fejezet [VÉGE]

Mi lesz velünk?

Koji értetlenül állt a műtőasztal előtt. Kezében egy eszközt fogott, amire ránézett, majd tekintete a beteg nyílt sebére vándorolt. Arra eszmélt fel, hogy a gép gyorsuló csipogással jelezte, hogy a beteg állapota romlik. A nővérek és az orvosok csak szólítgatták és kiabáltak neki, hogy tegyen már valamit, hangjuk azonban valamiért nem érte el őt. Koji üveges tekintettel pillantott a gépekre, aminek hatására feleszmélt, és sikerült felfognia, mi folyik körülötte. Azonnal tennie kellett valamit, különben elveszítik.

- Dr. Seto! Dr. Seto! – kiabálták szüntelenül a nővérek és orvosok.

- Koji! Figyelj már! – lépett oda hozzá ekkor Mai. Finoman megfogta az alkarját, ezzel elérve, hogy a fiú ránézzen. Nem kellett többet mondania, Koji vett egy nagy levegőt, összeszedte magát, és munkához látott. Hamar stabilizálták a beteg állapotát, majd mielőtt folytatták volna a műtétet, Koji Maira nézett.

- Mi történt? Mit kell csinálni? – súgta a lánynak.

Mai azonnal rájött, hogy visszakapta a valódi Kojit. Tömören informálta a betegről, majd elvégezték a műtétet. Koji viszont nem érezte magát épp a legjobban. Miután a beteget elszállították, Koji kiment eldobni a kesztyűt, a kötényt és a sapkát, megmosta a kezét, majd anélkül, hogy elzárta volna a vizet, megtámasztotta magát, előrehajolt, és várt, míg valamelyest jobban lesz. A fülei még mindig csengtek, és egy kicsit szédült is. Gyengének és fáradtnak érezte magát, ráadásul Takeru miatt is aggódott. Tudta, hogy elrontotta neki. Csak erre tudott gondolni, most, hogy a műtétet letudta. A fiú nem tudhatott a változásról és megint bajba került. Már nagyon bánta, hogy belement, de nem tehetett mást. Akkor épp az tűnt a legjobb megoldásnak, nem hitte volna, hogy ilyen hamar visszaváltoznak, hiszen éjfél már bőven elmúlt.

Újra csak Mainak kellett visszavarázsolnia őt a valóságba. A fiú minden tőle telhetőt beleadott, és megmentették a beteget. A műtét sikeres volt, viszont az ott lévő orvosok elkezdtek sutyorogni, miközben furán néztek az ifjú doktorra. Koji akkor sem figyelt volna rá, ha egyenesen a szemébe mondják, de Mai aggódott miatta, és nem tudta szó nélkül tűrni.

Az orvosok, és nővérek távoztak, a lány pedig épp azon volt, hogy követi őket és megvédi Kojit, amikor a fiú megragadta a karját és szorosan magához ölelte. Mai meglepődött, de nem tiltakozott. Vállaira hajtotta a fejét, miközben időnként a hátán tett simító mozdulatokkal próbálta őt nyugtatni. Koji végre biztonságot érzett, de a könnyei előbuggyantak. Nem tudta, a megkönnyebbüléstől, hogy a műtét sikerrel végződött ilyen körülmények ellenére is, vagy a boldogságtól, hogy végül visszatért, vagy pedig az aggódástól Takeru miatt.

- Minden rendben lesz – próbálta Mai nyugtatni, Koji azonban reménytelennek érezte a helyzetet.

- Mit tegyek? – kérdezte, miközben a sírás kerülgette elkeseredettségében.

Magukra maradtak a teremben, a közelben se volt senki, így elég volt suttogniuk is, hogy a másik hallja őket. Koji úgy érezte, belefáradt az egészbe. Semmi energiája nem volt még beszélni sem, de tudta, hogy valamit tennie kell.

- Takeru… már megint elszúrtam neki. Miért vagyok ilyen? – szólalt meg keserűen, a kérdést viszont inkább magának tette fel, mint a lánynak. 

- Minden rendben lesz, érted? Minden rendben lesz – vigasztalta Mai szüntelenül, ugyanis tudta, hogy többet nem képes tenni a fiúért. Nem jutott eszébe semmi, amivel könnyíthetne a helyzetén, de remélte, hogy az is nagy segítség, ha mellette van. – Meg fogják érteni. Nem a te hibád.

Koji szeretett volna elmenni Takeruhoz, de Mai megállította és rábeszélte, hogy menjen inkább vele haza. A fiú sápadt volt, és úgy festett, mint aki rögeszmésen csinálná a dolgokat, és beleőrül az egészbe. Mielőbb pihenésre volt szüksége, Mai pedig egyre inkább aggódott miatta. Lassan elkezdtek készülődni hazafelé. Útközben csendben haladtak egymás mellett, végül épp mielőtt felszálltak volna a buszra, Koji megszólalt.

- Sajnálom – mondta a lánynak.

Mai meglepődött, nem értette, hirtelen miért kért bocsánatot, azonban reagálni nem volt ideje. A fiú egyszer csak elkezdett rohanni. Átfutott a zebrán egyenesen a másik buszváróhoz, ahol felugrott az épp érkező járműre. Mai csak nézett utána, de nem követte. Ha tudta volna, sem akarta. Felszállt a buszra, és bízott a fiúban, hogy nem csinál semmi őrültséget. A két jármű ugyanakkor indult el és a két fiatal elment egymás mellett miközben halványan mosolyogtak a másikra.

Ahogy haladtak, Koji csak arra tudott gondolni, mit mond majd Takerunak és hogy hozza rendbe. Egyre jobban zúgott a feje és erőtlennek érezte magát, de nem fordulhatott vissza. Nem engedhette meg magának, ezt még most rendbe kellett hoznia. Ránézett az órájára: már két óra körül járt. Azon töprengett, vajon hol keresse Takerut. Az egyik opció a verseny helyszíne volt, bár annak lassan már véget kellet érnie, mégis úgy döntött, először odamegy. Ha ott nincs, akkor otthon van.

Takeru lassan vonszolta magát az utcán. Senki sem volt rajta kívül. Néhány autó haladt el időnként, de ritka alkalom volt. A levegő még mindig nem hűlt le az eső viszont időnkén elkezdett apró szemekben csepegni. A fiú egy szál pólóban volt, a gitárját erőtlenül maga után húzta. Szemei csupán szűkre voltak kinyitva, úgy festett, mint valami holdkóros. Fel se fogta, mi van körülötte, azt se tudta, éppen merre tart. Egyedül csak az hajtotta, hogy távol legyen minden zavaró tényezőtől. Minden gondtól, és aggodalomtól. Vissza akart menni a múltba, ahogy mindig együtt nevettek a barátaival.

Nem akart hazamenni, semmihez nem volt kedve. Időre volt szüksége és friss levegőre, valahogy mégis reménytelennek érezte a helyzetet. Nem hitte, hogy ez az érzés csak úgy magától egyszer csak elmúlik. Állandóan csak arra tudott gondolni, mit szúrt el, hogy idáig eljutott. Fogalma sem volt, mihez kezdjen a banda nélkül, hiszen ez volt az élete. Ha visszamenne abba a lakásba, minden csak a srácokra emlékeztetné, és csak még jobban fájna. Dühös volt a rájuk, amiért így viselkedtek vele, de valamiért úgy érezte, mégsem hibáztathatja őket. Már az elején el kellett volna mondania, hogy mi történik vele és Kojival, ott szúrták el. Biztosan hülyének nézték volna, de Kasumi és Mai is megértette, és ha bebizonyították volna, minden máshogy alakult volna.

Fáradt volt, mégsem bírt nyugton maradni. Szinte úgy vonszolta magát, a lábait se tudta rendesen megemelni. Úgy érezte, évekig tudna aludni. Csak aludni, és ha felébred, rájön, hogy mindez meg se történt valójában. Egyszer csak léptek hangját hallatszottak mögüle, majd valaki a nevét kiabálta. Mikor felfogta, hogy róla van szó, lassú mozdulatokkal megállt és megvárta, hogy az illető odaérjen hozzá, aki nem volt más, mint Koji. Térdére támaszkodva fújta ki magát, egyik kezével megmarkolta a pólóját a mellkasa felett, majd mikor levegőhöz jutott, megszólalt.

- Takeru! Végre megvagy. Minden rendben? Hogy ment a verseny? – tette fel a kérdéseket kissé vonakodva, ahogy a fiú elé állt.

A fiú ránézett, oldalra fordította a fejét, és csak bámulta, mintha nem értette volna, miről beszélt. Nem szólalt meg, egyáltalán nem reagált. Azonban a fájdalmas arcát látván Koji csak egy következtetésre jutott.

- Veszítettetek? – kérdezte. Megfogta barátja vállát, és mondta volna tovább. Annyi kérdése volt, ám Takeru lerázta magáról, így a szavakat magába fojtotta.

- Kit érdekel most a verseny? – mormogott Takeru alig hallhatóan.

- Valami baj van? Mondd el, talán tudok segíteni! Hogy sikerült? – mondta egy lélegzetvétellel Koji, miközben egyre inkább elöntötte az aggodalom.

- Hogy sikerült?? – kérdezett vissza már jóval hangosabban és ingerülten Takeru. – Nincs szükségem a segítségedre. Minden tönkrement. Kidobtak miattad a bandából. Mindenki ellenem van.

Takeru szemében megjelent egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, mikor kibuggyant, hogy Koji ne vegye észre. Azonban ez nem kerülte el a fiú figyelmét.

- Kidobtak? Mármint…

- Igen – felelte Takeru. – Mégis mióta Shohei a bandavezér és miért nem mondtál nekem egy szót se? Annyi minden másképp történt volna, ha ez az egész…

Elharapta a mondat végét. Leguggolt, arcát tenyereibe temette, majd felsóhajtott és felállt. Vett egy mély lélegzetet, majd nyugodtabb hangon folytatta. – Nem érdemlem meg, ugye? Nem érdemlem meg, hogy az álmom valóra váljon.

- Ez nem igaz, Takeru!

Koji próbált figyelni a fiúra, és vigasztalni őt, azonban hirtelen szédülni kezdett. A szemeit tágra nyitotta, a mellkasában hatalmas szúrást érzett hirtelen. Odakapott, megmarkolta a ruháját, próbált felnyögni, segítséget kérni, de egy hang nem jött ki a torkán, levegőt is alig kapott. Egyik kezével a térdére támaszkodott, míg a másikkal tovább fogta a mellkasát. Hamarosan abbamaradt a fájdalom, de még mindig szédült.

- Hiro sosem volt az a barátságos, mosolygós típus, mindig higgadt, komoly és őszinte – mondta közben Takeru beszéd közben céltalanul mászkálva, így épp hátat fordítva Kojinak. – Van úgy, hogy feldühít azzal, amit mond, de aztán rájövünk, hogy igaza van. A zene a mindene, csak úgy, mint nekem. De olyan, mintha ő csak akkor élne, mikor játszik. Akkor mosolyog, és élvezi az egészet. Mindazok után, amin a banda az utóbbi időszakban átment, teljesen megértem. Elveszem tőle az álmát, és az útjában állok. Gyenge és rossz vezető vagyok, aki nem tudja elintézi a gondjait egyedül. Mindig másra támaszkodok. Túlságosan megszoktam, hogy ott vannak mellettem a srácok, és már természetes, hogy segítenek.

- Takeru – szólalt meg Koji, mikor valamivel jobban érezte magát.

A fájdalom közben újra visszatért. A feje zúgott, időnként nem is hallotta, amit Takeru mondott. Lábai megremegtek, a következő pillanatban pedig térdre rogyott. Már mindkét kezével a mellkasát fogta, majd előredőlt, egyik kezére támaszkodott, míg a másikat a mellkasán hagyta.

- Tudom, neked is van jobb dolgod is, mint pszichológust játszani, de úgy érzem, valakinek el kell mondanom, és jelenleg te vagy az egyetlen, aki meghallgatna. Eddig nem hittem volna, hogy ez ennyit segít, de most kezdem felfogni. Azt hiszem, jobb, ha kicsit békén hagyom őket és…

Ekkor megfordult, és észrevette Kojit.

- Koji! Koji! Mi a baj? – rohant oda hozzá, kétszeresére nőtt szemekkel, halálra rémülve.

A fiúról izzadságcseppek csorogtak le, arca sápadt volt, a levegőt hangosan és nehezen vette. Ahogy Takeru odarohant hozzá, fogalma sem volt, mit tegyen. Fel kellett volna segítenie? Hívnia kellett volna valakit? Mihez kezdjen?

Koji megragadta a kezét, és erősen megszorította, majd folyamatosan gyengült a fogása, végül a földre zuhant. Tekintete a semmibe merült, felnézett az égre, majd Takerura emelte tekintetét. A fiú közelebb ment hozzá és az aggodalomtól remegő hangon szólítgatta.

- Koji? Mi a baj? Mi ez hirtelen? Hol fáj? Mondj már valamit, az ég szerelmére! – mondta neki, miközben a félelemtől előtörtek a könnyei.

Koji szája megrándult, majd a fájdalom eltűnt az arcáról és lassan becsukta a szemeit. Takeru hiába szólítgatta, nem reagált. Felállt és idegességében fel-alá kezdett járkálni.

- Mit tegyek? Mit tegyek? – ismételgette rémülten a fejét fogva.

Elővette a telefonját és remegő kézzel elkezdte tárcsázni a mentőket.

- Én... a barátom… összeesett az utcán… - kezdte dadogva. Megadta a címet, majd tanácsot várva hallgatott.

- A mentők minimum húsz perc alatt érnek oda – közölte a nő a vonal végén. – Van valaki, aki addig tud neki segíteni? Mielőbbi ellátásra van szüksége.

- Nem… én…

Ekkor viszont eszébe jutott, mit csinált az utóbbi pár hónapban. – Van. Én vagyok az! – jelentette ki határozott hangon, ám ő maga már nem volt annyira biztos a dologban.

Meg se várta a nő válaszát, bontotta a vonalat, zsebre dugta a telefont, majd elhelyezkedett Koji mellett. Kis terpeszben mellétérdelt, majd megnézte, hogy lélegzik-e. Legnagyobb rémületére nem volt válasz. Nem érezte a pulzusát, nem hallotta a lélegzetét, nem látta a mellkasa emelkedését. Ezután összeszedte minden tudását, vett egy mély levegőt, és ahogy próbálta tudomásul venni, min is megy most keresztül, elkezdte az újraélesztést. Koji fölé hajolt, kezeit egymásra helyezte, ujjait összefonta, majd a fiú mellkasára, a megfelelő helyre téve a tenyere párnás részével elkezdte ritmusosan lenyomni, miközben halkan számolt. Harminc után két befújás következett, majd miután nem érkezett válasz, újra elkezdte a mellkas-kompressziót. Gondolatban felidézte, amiket a könyvben olvasott, és amiket eddig megtapasztalt a kórházban. Nagyon félt, de tudta, hogy annak most nincs itt a helye. Koji rá van bízva. Neki kell tennie érte valamit. Végre jó valamire.

Könnyei potyogni kezdtek, az izzadságával, és az esőcseppekkel együtt. Végül már csak magában számolt, ugyanis idővel elfáradt, de igyekezett ugyanolyan mértékben és ugyanolyan erősen csinálni. Végül Koji ujjai megmozdultak, lassan, pislogva kinyitotta a szemeit, és körülnézett. Takeru nem bírta tovább, és a megkönnyebbüléstől sírásra fakadt. A mentők szirénái hangzottak valahonnan.

- K-K-Koji! J-J-Jól vagy? – kérdezte még mindig rémülten dadogva, miközben végtagjai úgy remegtek, mint a kocsonya.

A fiú lassan bólintott, az autó pedig odaért hozzájuk. Takerut elvitték onnan, megvizsgálták Kojit, és bevitték őket a kórházba. Amíg vizsgálat zajlott, Takeru állapotát is ellenőrizték. Időközben megérkezett Mai és Kasumi, majd valamivel később Takeru meglepetésére az Eternal tagjai is. A fiú épp kijött a kórteremből és Kojihoz igyekezett, amikor megpillantotta őket.

- Jól vagy? Minden oké, Takeru? – kérdezték a srácok kórusban, teli aggodalommal.

A fiú csak bólintott, majd szótlanul ment tovább. Szája lefelé konyult, még így is, hogy sikerült megmenteni Kojit. A srácok közben csendben összenéztek. Nem tudták, mit csináljanak, vagy mit mondjanak. Hiro el se akart jönni. Aggódott Takeru miatt, de félt a szemébe nézni mindezek után.

Ahogy Takeru ment tovább, a többiek lassan követték. Feszültség szinte kézzel tapintható volt a levegőben. Mai még mindig nem nyugodott meg, ő aggódott talán a legjobban. Takeruval csak ketten tudtak arról, amit az öreg mondott. Mindez valószínűleg a testcsere következménye volt.

„A következő testcserénél azt kockáztatjátok, hogy kómába esik.” – hallotta a fejében az öreg szavait. Viszont Koji szívrohamot kapott. Kómába nem esett. Még nem.

A fiú egyedül feküdt a kórteremben. Pár napra benn akarták tartani vizsgálatok miatt, azonban a főorvos megnyugtatta őket, miszerint aggodalomra nincs ok. Ennek tudatában Mai valamelyest megkönnyebbült, Takeru viszont még mindig nem tudta felfogni, mi történt az elmúlt órában.

Elsőként Mai ment be hozzá, majd Takeru látogatta meg a fiút, az Eternal tagjai pedig addig félrevonultan vártak. Valójában csak Takeru miatt jöttek, de Koji épségéről is jó volt tudni. Különösen Shohei volt kíváncsi. Utoljára, amikor látta a fiút, épp leordította a fejét és pofon vágta, azóta még csak bocsánatot sem tudott kérni, nem tudva, hogy az valójában Takeru volt.

- Hogy vagy? – kérdezte az énekes Kojit, miközben leült az ágy melletti székre.

- Hallottam, te mentettél meg – mosolygott rá a fiú hálás pillantást vetve barátjára. – Köszönöm.

Takeru halványan elmosolyodott. Koji nem tudhatta ennek az okát, ő viszont ismerte, ami fura érzéssel töltötte el. Jobbnak gondolta, ha tud róla, de fogalma sem volt, hogy kezdjen bele.

- Emlékszel valamire? – kérdezte tétovázva.

Koji elgondolkozott, majd bizonytalanul megszólalt. – Hááát… Utánad mentem Kyotoba, hogy megkérdezzem, mi történt a versenyen. Mérges voltál valamiért, de nem emlékszem pontosan, miért. Beszélgettünk, mikor hirtelen szúró fájdalmat éreztem a fejemben és a szívemnél. Aztán… nem tudom… ennyi.

Takeru hezitált. Egy bólintással jelezte, hogy, amit eddig elmondott, az mind így történt, viszont kerülte a fiú pillantását. Idegességében az ölében lévő kezeivel gyűrögette a pólója alsó szegélyét. – Tudod… miért… miért történt ez?

Koji egy pillanatig nem értette, mire akar ezzel kilyukadni, végül csak azt felelte:

- Mindig is rosszul voltam, mikor testet cseréltünk. Gondolom, mivel ez már a sokadik alkalom volt – és remélem, az utolsó – erősebb volt az utóhatás, vagy mi?

- Valahogy úgy – mondta Takeru. – Valójában… - folytatta aztán, de nem tudta, hogyan fogjon bele, így más oldalról közelítette meg a dolgot. – Emlékszel Kazuya bulijára? Akkor is megtörtént és te nagyon rosszul festettél. Akkor megjelent az öreg, aki felvilágosított minket arról, mi is ez az egész. Azt mondta… rövidre fogva azt mondta, hogy a legközelebbi alkalommal kómába is kerülhetsz.

- És ezt miért most mondod? – kérdezte Koji kissé felháborodottan.

- Nem akartuk, hogy emiatt is aggódj – magyarázta Takeru. – Elég volt, ha mi aggódtunk miatta. Megakadályozni úgysem tudtuk volna és…

- Várjunk csak! Akartuk? Kik? Te és…?

- Én és Mai. Ő is ott volt velünk és hallotta az egészet. Csak mi ketten tudtunk róla. De szerencsére nem estél kómába, és már minden rendben lesz.

Pár percig csak hallgattak. Koji sok mindent akart kérdezni, de nem szeretett volna újabb vitát. Valóban már csak minden jobb lehet, így nekik is azon kell lenniük, hogy jól kijöjjenek egymással.

- És mi van a versennyel? – kérdezte aztán, Takeru pedig részletesen elmesélte neki, mi történt a testcsere után.

- Hiro pont a verseny előtt hozta fel a témát – magyarázta Koji, miután Takeru elhallgatott. – Reméltem, hogy nem fog pont akkor történni ez az egész és nem okoz gondot. Mivel arról volt szó, hogy éjfél kor lesz, miután az elmúlt, elbizonytalanodtam, és nem hittem tovább, hogy bekövetkezik. Fogalmam sem volt, melyik lenne a helyes megoldás.

- Semmi baj – mosolygott rá Takeru. – Elfogadtam. Minden okkal történik, nem igaz?

- Bocsika – nyitott be ekkor valaki. – Nem gond, ha bejövök?

A két fiú a látogató felé nézett és Kazuyat pillantották meg. Koji sokatmondó tekintettel nézett Takerura, aki csak vállat vont. Ő tehetett róla, hogy Kojinak el kell viselnie, másra ugyanis nem számíthatott a fiú, így összebarátkozott Kazuyaval, aminek következtében most Kojinak is ki kell jönnie vele.

- Láttam, elég népszerű vagy – mondta a fiú, miközben közelebb lépdelt. – De sietek, így reméltem, nem baj, ha bejövök előbb.

- Hova sietsz? – kérdezte Koji. Kazuya zavartan felelt volna, ám Koji megállította. - Hagyd!

Ezután bemutatta egymásnak Takerut és Kazuyat, mivel így még nem találkoztak, majd a többiek is vették a bátorságot és csatlakoztak hozzájuk. Amíg mind beszélgettek és nevetgéltek, Shohei és Takeru kiment a folyosóra váltani néhány szót négyszemközt.

- Elképesztő voltál – fogott bele Shohei séta közben. – Tényleg te mentetted meg? De honnan tudtad, mit kell csinálni?

- Csak szerencsém volt – felelte titokzatosan Takeru, majd témát váltott. – Mi újság?

- Hát elég késő van… vagy kora? – poénkodott a srác, miközben az órára pillantottak. Már reggel öt óra felé járt, és egyikük sem aludt semmit egész este. – Csak pár órája találkoztunk és… Hironak tudod, milyen sokat jelent a banda és…

- Persze, hogy tudom – felelte a fiú. – De nyertetek. Ez a lényeg.

- Igen – bólintott a fiú. – Felhívtak minket. De figyelj!

Shohei megállt és szembefordult a fiúval, mire Takeru kíváncsian nézett rá.

- Hiro nem vigyáz a szájára megfelelően – folytatta Shohei. – De egyszer úgyis belátja, hogy nélküled nem érünk semmit, és ez nagyon hamar itt lesz. Szóval addig pihenj egyet, és ha eljövünk érted, ajánlom, hogy a csúcsra vigyél minket.

- Addig nincs megállás – kacsintott rá Takeru.

- Így igaz – nevetett fel Shohei, vállba veregetve barátját.

Ekkor a srácok is megjelentek, csak Mai és Kasumi maradt Kojinál valamilyen oknál fogva.

- Hát ti? – fordult feléjük Shohei. – Már mentek is?

- Nem – vágott értetlen arcot Osamu, miközben a kórterem felé mutatott a hüvelykujjával a válla felett. – Kiküldtek minket.

Hamarosan a banda és Kazuya tényleg elbúcsúzott, úgy gondolták, végre jó lenne már aludni. Takeru megvárta Kasumit, hogy együtt mehessenek haza, ám a lányoknak sikerült meglepniük.

- Tudod, miről beszéltünk ott bent? – tette fel a költői kérdést a lány mikor négyszemközt maradtak. – Ez az egész testcserés dolog jó lecke volt, mindegyikünknek. Nem csak ti tanultatok, de én és Mai is. Sok mindenen mentünk keresztül és sok mindent befolyásolt. Arra akarok kilyukadni, hogy az érzések változnak. Mai és én… nos… elmondtam Kojinak, hogy szeretem őt, és Mai pedig téged – Takeru meglepetten nézett rá, így gyorsan, hadarva magyarázkodásokba kezdett. – Bár időközben többször bizonytalan voltam, és magam sem igazodtam ki az érzéseimen, miután Maival beszélgettünk, és a verseny óta valahogy úgy hiszem, sikerült rendbe raknom az érzéseim, és már tudom, mit akarok. Nem akarlak megbántani. Nagyon jól érzem magam melletted, de úgy érzem, Koji mellett a helyem. Így, ha neked is megfelelne…

- Rendben – bólintott Takeru.

- Hogy? – Kasumit teljesen meglepte ez a gyors beleegyezés. Azt hitte, nehezebb lesz.

- Ha mind ezt akarjátok…

Kasumi bólintott, megölelte a fiút, majd megjelent Mai.

- Én azt hiszem, itt maradok vele – mutatott Kasumi Koji kórterme felé.

A többiek bólintottak, és elbúcsúztak. Miközben Kasumi visszament Kojihoz, Mai és Takeru lassacskán Seiichi autója felé vették az irányt, aki elhozta a lányt. Amikor kiléptek a kórházból, Mai megfogta Takeru kezét. Egymásra néztek és elmosolyodtak, aztán az autónál megálltak és egymás felé fordultak.

- Nem maradsz itt velem? – kérdezte Takeru halkan a lányt.

- Szeretnék – felelte Mai. – De sajna nekem holnap… vagyis ma is dolgoznom kell. Hamarosan mehetek is, így jobb, ha mielőbb alszok egyet.

- Jó pihenést. Minden jót! – búcsúzott a fiú.

Mai ekkor hirtelen megcsókolta a fiút, majd integetve beszállt az autóba. Takeru megvárta, míg az eltűnik a kanyar után, csak azután indult haza. Vállára dobta gitárját, felnézett az égre és vett egy mély levegőt. Ez alkalommal igazán frissítően hatott rá a hajnali levegő. Elmosolyodott, és egy dalt dúdolva kezdett lassan ballagni. Fáradtnak érezte magát, ugyanakkor semmi kedve nem volt aludni. Visszagondolva az egészre, egy kalandnak tekintette a történteket, ami során sokat tanult, több mindent megtapasztalt, új dolgokra jött rá, és készen állt a jövőre. Attól félt, ha elalszik, mindez semmissé lesz, miután felkel…

… to be continued

- Ha van rá igény -