Nem vagyok önmagam - 18. fejezet

Az a bizonyos nap

A napok gyorsan követték egymást és hamarosan elérkezett a nagy nap. Nem csak a banda aggódott és izgult a mai nap sikeressége miatt, hanem Koji és Takeru is. Rosszabbkor nem is lehetett volna a verseny. Miért pont azon a napon kellett, amikor a legnagyobb esélye volt, hogy megtörik a varázs és végre mindketten élhetik a saját életüket? Mi lesz, ha pont fellépés közben történik meg? És ha pont emiatt fog bukni az egész? Féltek a következményektől. Eleinte Koji valami kifogást keresett, hogy nem mehet el a koncertre, de Takeru addig nem hagyta békén, amíg fel nem hagyott ezzel a tervével. Végül nem tehettek mást, elkezdtek felkészülni úgy, hogy remélték, még a fellépés előtt önmaguk lehetnek. Még Koji is jobban aggódott a banda sikeressége miatt, mint azzal, mi lesz vele, és a kórházzal. Elküldte a setlistet Takerunak és az új dalok szövegét is, a fiú pedig szabadidejében végig gyakorolt. A lányoknak is részletesen beszámoltak mindenről, akik igyekeztek mindenben segíteni őket.

Volt azonban valami, amit csak Takeru és Mai tudott. Koji betegségéről. A fiú nem emlékezett arra, amiről az öreggel beszéltek a parkban, hiszen félig meddig volt csak eszméleténél, Kasumi pedig nem volt jelen. Mai és Takeru szerették volna elmondani nekik, de nem tudták hogyan. Végül elmaradt, és most ott tartanak, hogy rettegnek attól a hetedikétől.

Ez a nap pedig végül elérkezett. Senki sem tudta, mi fog történni.

A férfi szerint amint éjfélt ütött az óra, újra visszatérnek önmagukba. Ez nem is lett volna rossz, ha a Sadie és Alice Nine tagoknak, akik közül néhányan ott lesznek a zsűri soraiban nem akadt volna fontos dolguk és elég sokat késtek. Nem tehetett senki semmit, nélkülük nem kezdhették el, ugyanis létfontosságú volt, hogy ott legyenek, a verseny így hét óra helyett este kilenckor kezdődött. Rengeteg versenyző volt, és a műsorvezetők is folyamatosan húzták az időt a poénokkal és a mellébeszéléseikkel.

Koji állandóan az órát nézte, míg az öltözőben vártak a sorukra. A hely hatalmas volt, és a versenyzők úgy voltak beosztva, hogy hármuknak jutott egy öltöző. A másik két banda csendben meghúzta magát a helyén, az egyik már túl volt a fellépésen, míg a másik az utolsók közt volt. Koji szinte fel-alá járkált és fél percenként rápillantott az órára. Rettenetesen izgult és nem csak a verseny miatt, aminek többiek hitték, bár ők maguk sem voltak nyugodtak. Mai küldött egy bíztató smst a fiúnak, amíg Takeruval próbáltak elszabadulni a kórházból, hogy mellette lehessenek, ha történne valami, persze erről Kojinak semmit sem szóltak. Tudták, hogy így is kész ideg lehet, és nem is ment olyan simán, mint remélték. Sorra hívták be őket a betegekhez, és mivel késő esténként kevesebb az orvos, mindenhol ott kellett lenniük, nem volt olyan, hogy majd a másik megoldja. Még csak Kazuyat se látták egy ideje, pedig most igazán szükségük lett volna rá, viszont így semmilyen kifogással nem mehettek el.

23.59. Takeru épp egy kislányt vizsgált, miközben sűrűn pillantott az órájára. Mikor már csak egy perc választotta el őket az éjféltől, megállt, és nem vette le a szemét az óráról. A kislány és a többi beteg sem értette, miért nézi annyira, azonban a fiú mit sem törődve velük, pislogás nélkül követte a mutatót, miközben Koji is ugyanígy tett. Egy széken ült az öltözőben, lábai úgy remegtek, mintha rázták volna. Mialatt ő megbabonázva bámulta az órát, Shunsuke fel alá járkált idegességében, a többiek viszont csendben ültek mellettük.

- Nem fejeznéd már be? – kiáltott fel egyszer csak Hiro, mikor már elege volt a dobos mászkálásából. – Teljesen megszédültem.

Közben az óra három mutatója egy másodpercre egymás fölé ért a tizenkettes mutatón, majd tovább haladtak a saját tempójukban. Koji és Takeru behunyta a szemeit és vártak. Vártak… és vártak. De semmi nem történt. Legalábbis nem éreztek semmit, így lassan kinyitották a szemüket és körülnéztek. Szinte már a rémület kerítette őket hatalmába, látván, hogy semmi nem változott. Az éjféles mese ezek szerint nem volt igaz, a két fiú pedig káromkodás közepette, mérgesen csapott az első dologba, amit értek, konkrétan Koji a combjába, míg Takeru az ágykorlátba. Nem tudták elhinni. Pedig már szinte biztosak voltak benne, hogy végre megtörténik, és még a fellépés előtt. Takeru csak remélni tudta, hogy Koji még jól van, viszont megérdeklődni, ha akarta se tudta volna. A következő pillanatban egy nővér rohant be a kórterembe.

- Dr. Seto, jöjjön gyorsan!

A fiú azonnal elrohant, hamarosan pedig tudomásul kellett vennie, hogy újabb műtét vár rá. Egy fiatal hölgyet hoztak be ezúttal, és most nem segített neki Kazuya. Magának kellett megoldania, mindent bele kellett adnia. Ez azonban még nagyobb feladatnak bizonyult most, hogy amiatt kell aggódnia, vajon melyik pillanatban fog kikötni a színpadon. Nem csak Koji miatt, már emiatt a hölgy miatt is aggódhatott. Tudta, hogy Koji kézben tartaná a dolgokat, de ha netán rosszul lenne a csere miatt, rajta ki fog segíteni? Egyszerűen nem tudott másra gondolni. Megjelent előtte a fiú, ahogy összeesik műtét közben, holott semmilyen más sebész nincs rajta kívül, aki felválthatná. Takeru egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot. Egész testében remegett, homlokáról patakzott az izzadtság.

Amíg a banda az öltözőben várt, bejött az egyik stábtag egy fülessel, és egy mappával a kezében, majd Kojiék felé fordult.

- Ti jöttök – intett nekik, hogy kövessék.

A srácok megindultak, Koji állt fel utoljára. Bárhogy próbálta leállítani, a kezei remegtek idegességében, és ezt valószínűleg a többiek is látták. Jó is lett volna, ha csak a fellépés miatt izgult volna, erről azonban egy szót sem szólhatott.

- Várjatok, srácok! - torpant meg Hiro, aki Koji előtt állt, míg a többiek már majdnem kiléptek az ajtón. Minden szem kíváncsian rászegeződött, ő pedig annak ellenére, hogy szavait a többiekhez intézte, a mögötte álló srác felé pillantott.

- Mostanában rengeteg mindenen vagyunk túl - folytatta. - Nekem úgy tűnik, Takerunak egyéb dolgai is akadnak, és nem csak a banda aggasztja. Egy leader feladata sosem könnyű, de ha a banda debütálni fog, vagy nagyobb népszerűségre tesz szert, csak még több lesz. Nem akarok megbántani senkit, főleg nem téged, Takeru, de nem lenne jobb ötlet, ha más lenne egy ideig a leader? Egy biztos. Vezérre szükség van, és hogy könnyítsünk Takeru terhein, valakinek át kell vállalnia. Jobb lenne még most eldöntenünk, hogy ezen a versenyen már úgy ismerjék meg a bandát, hogy nem Takeru a vezér. Abból csak gond lesz, ha utána változtatunk. Nem bántásból, csak szeretnénk segíteni, hiszen emellett is rengeteg dolgot teszel a bandáért, és szerintem… nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem vagy nyugodt, holott nem szoktál ennyit idegeskedni.

A fiúk csak pislogtak a meglepődéstől, míg Koji zavartan vizsgálta Hirot. Kíváncsi volt, miért ilyen hirtelen. Valóban jól jött volna neki ez a segítség, viszont, ha az igazi Takeru visszajön, neki már tényleg nem kell mással foglalkozni, ugyanis már nem fognak visszacserélődni. Remélhetőleg. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet, így hezitált a válasszal.

- Persze így is lesz elég feladata Takerunak - tette hozzá Hiro -, mint mindegyikünknek, de legalább már a leader feladatai nem nyomják a vállát.

- Hát nem is tu... - mondta volna Shohei a tarkóját vakarva.

- Remek ötlet, Hiro - vágott közben Koji. - Ki szeretne lenni?

- Ha engem kérdeztek, én Shoheit ajánlanám - szólalt meg Shunsuke.

- Jöttök már? - szólt be ekkor az előbbi stábtag türelmetlenül.

A fiúk követték őt kifelé.

- Nem akarok gondot okozni, ha ez neked nem... - magyarázkodott volna Shohei Koji-nak.

- Semmi baj - mosolygott a fiú vigasztalóan. – Szerintem jó leader válik belőled.

Határozottan mosolyogva indultak el a színpadra, miközben Koji úgy érezte a súly egy része, ami a szívére nehezedik, most legördült. Már ennek köszönhetően is megkönnyebbült, és hosszú ideje először, úgy érezte, jó döntést hozott. Hetedike már elmúlt, és ki tudja, meddig kell még Takeruként élnie, a leader lecserélése pedig, úgy gondolta, előbb is eszébe juthatott volna. Ezek után valamivel magabiztosabbá vált, de még mindig ugyanúgy félt. Rettenetes érzés volt, hogy nem tudta, mi vár rá a következő pillanatban.

Ekkor azonban megtörtént.

Ahogy a lépcsőhöz értek, Koji hirtelen szédülni kezdett. Az egész helyiség forgott körülötte, a srácok alakjai el-elmosódtak, a hangok időnként elhaltak, majd újra hallatszottak, míg a feje iszonyatosan kezdett el szúrni. Tudta, mi lesz a következő lépés, és úgy érezte, rosszabbkor nem is jöhetett volna. Pedig már kezdte azt hinni, nem fog megtörténni. Legalábbis nem most. Már nyolcadika volt. Elmúlt a mágikus tanabata fesztivál napja nagyjából húsz perccel. Akkor mégis miért?

A következő pillanatban a műtőben kötött ki, előtte a beteggel. Az orvosok készen álltak az utasításira, minden elő volt készítve, és úgy tűnt, a műtét már folyamatban volt.

Takeru kezei megremegtek a beteg felett, nem bírta a megfelelő helyre tenni az eszközt. Egyik pillanatról a másikra minden előjel nélkül elkezdett szédülni, a látása homályossá vált, így nem is látta rendesen még a kezében lévő eszközt sem. Tudta, hogy nem hagyhatja abba, azonban a hangok egyszer elhallgattak, majd újra visszatértek, mintha ki-be kapcsolgatták volna, ezzel az őrület határára kergetve őt. Miközben előjött az iszonyatos fejfájása, szemeiből előtörtek a könnyei is a fájdalomtól, a gépek egyre sűrűbben kezdtek pityegni, jelezve, hogy a beteg állapota romlik, ám a fiú nem tudott semmit sem tenni. Egyszer csak minden elsötétedett előtte, majd a következő pillanatban egy másik helyen találta magát. A fájdalomtól és a gyengeségtől elvesztette egyensúlyát, és nekiesett a mögötte álló Osamunak.

- Minden oké? - kérdezte aggódva a fiú, miközben megfogta őt, hogy visszanyerhesse egyensúlyát.

Takeru felegyenesedett és körülnézett. A többiek kérdőn pillantottak le rá a lépcső felsőbb fokairól. Az énekes csendben bólintott, így tovább indultak. Osamu felvont szemöldökkel követte a tekintetével Takerut, ugyanis valahogy furcsának tűnt a számára, mintha nem lett volna teljesen jól, csak titkolta előlük. Az arca feltűnően sápadt lett, ez pedig nyugtalanította.

Mindenki elfoglalta a helyét. Takeru szerette volna felhívni Kojit, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de ahogy szembe találta magát az Alice Nine énekesével, Shouval és gitárosával, Toraval, valamint a Sadie gitárosával, Tsurugival és dobosával, Keijel, hirtelen a saját nevét se tudta volna megmondani. Fontosnak tartotta Koji egészségét, de ez volt az álma. A pillanat, amire annyi ideje várt. Végül alig észrevehetően megrázta a fejét, és rájött, hogy mégis csak Koji a fontosabb. Épp azon volt, hogy elővegye a telefonját és felhívja a fiút, amikor smst kapott. Maitól jött. A lány tömören megírta neki, hogy minden rendben és sok sikert kívánt. Takeru ekkor megkönnyebbülten sóhajtott, majd visszahelyezte a készüléket a zsebébe, tekintete pedig közönségre tévedt, és ki is szúrta Kasumit. Bár ez egy verseny volt, és a zsűrié volt az értékelésben a szerep, a közönség itt sem maradhatott ki, így belépővel beengedtek pár embert egy bizonyos létszámkorlátig. A lány felmutatta az öklét, üzenve, hogy adjon bele mindent, mire a fiú elmosolyodott és bólintott. Örült, hogy újra láthatta, és a többieknek is. Hirtelen elfelejtett mindent, ami egészen idáig aggasztotta, összeszedte magát, és őszinte, széles mosolyra húzta száját, miközben vett egy mély levegőt.

A zsűri tagjai jelezték, hogy kezdhetik, a tagok pedig készen álltak, minden a helyén volt. Shohei levette az állványról a mikrofont, és a gitárral az oldalán kész volt, hogy előrelépjen és megtegye az első lépéseket, mint a banda bemutatása és a közönség ráhangolása, azonban Takeru habozás nélkül megtette, amit ő szeretett volna. Köszöntötte a zsűrit, bemutatta a bandát, végül a közönséghez fordult.

- Készen álltok! Akkor vágjunk bele!

A többiek sem értették, Takeru miért tette ezt, mikor alig pár perce ígérte meg Shoheinek, hogy átadja ezt a szerepet. Shunsuke nem tehetett mást, megadta az ütemet, majd belekezdtek az első dalba. Először a nagy kedvencet játszották le, majd az egyik új dalt, amit még Kojival írtak. Az előadás sikeres volt. Takeru újra elemében volt, mint aki az eddig felgyülemlett energiáit engedi ki, ami azzal keletkezett, hogy jó ideje nem játszhatott. Az énekléstől teljesen újjászületett, remekül érezte magát. A dalok alatt elfelejtette az egész testcserés ügyet és átadta magát a zenének. Csak arra tudott koncentrálni, és előtte csak a győzelem lebegett.

Két dal után viszont alig értek le a színpadról, a srácok már értetlenül és kissé feldúltan estek neki. Egyedül a fiú mutatta ki, mennyire élvezte ezt az előadást. Szája akkora mosolyra húzódott, hogy senki sem gondolta volna, hogy olyan könnyen eltűnik, ahogy pár pillanattal később.

- Hé, Takeru! – kiáltott Shohei, majd barátja mellé lépett. – Mi a fene volt ez? – mutatott a színpad felé.

Takeru nem értette, mi volt a problémája, hiszen semmi olyat nem csinált, amit eddig nem tett volna. – Hogy érted? – kérdezte, miközben az öltöző felé haladtak.

- Most beszéltük meg, hogy én vagyok a leader.

Takeru felhúzta a szemöldökét, majd rájött, hogy biztos Kojihoz lehet köze. Mérges lett, öklei pedig ökölbe szorultak. Közben elértek az öltözőhöz, ami előtt megálltak.

- Egy szóval se kértem, hogy leader akarok lenni – magyarázta Shohei szinte megsértődve. – Ti kérdtetek rá. Higgyétek el, nekem nem számít, melyikünk a leader, de ha lehet, ne csinálj belőlem bolondot és ne játszd utána a hülyét és az ártatlant, aki sose csesz el semmit!

- Nem igaz, hogy nem cseszek el se… - szólt volna közbe Takeru, hogy megvédje magát, ám barátja nem hagyta. Szinte meg se hallotta.

- Tudod, milyen hülyén festettem ott fent? – mutatott Shohei újra a színpad irányába. – Már majdnem odaléptem melléd, hogy én köszönthessem a közönséget. Utána meg csak néztem, mint egy idióta, mikor megszólaltál. Elegem van az ilyen hangulatingadozásaidból. Ha egyszer megígérsz valamit, vagy beleegyezel valamibe, tartsd is be! Ha egyetértesz abba, hogy egy darabig nem te vagy a vezér, ne csinálj úgy, mintha az a beszélgetés meg se történt volna.

- Rendben – állította le Takeru. Két kezét felemelve próbálta elhallgattatni végre a fiút. Egy pillanatra behunyta a szemét és sóhajtott, hogy megakadályozza, hogy kitombolja magát. – Legközelebb…

- Takeru – vágott közbe ekkor Hiro, aki kicsit távolabb állt a falnak támaszkodva. Ekkor ellökte magát és tett pár lépést feléjük. – Nem szeretném, ha lenne legközelebb.

Takerunál végleg betelt a pohár. Nem értette, mi ütött a srácokba, de azt érezte, hogy valamiért mindenki ellene van. Dühös volt és felháborodott. Úgy érezte magát, mint akit hátba szúrtak.

- Úgy értem, az utóbbi időben nagyon megváltoztál – magyarázta Hiro. – Vagy olyan vagy, mint aki nincs itt lelkiekben, vagy mint akinek fejébe szállt a hatalom.

- Egyáltalán nem szállt a fejembe a hatalom – ellenkezett Takeru felemelve a hangját.

- Döntsd el: te vagy én? – lépett közelebb Hiro. Arcuk csak pár centire volt egymástól. Takerunak fel kellett néznie rá, ugyanis a fiú valamivel magasabb volt nála. A többiek szinte érezték a feszültséget kettejük között.

Takeru egyáltalán nem érezte igazságosnak ezt a bánásmódot. Érezte, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhatnak a könnyei, a szemei már csillogtak, és égtek. Nagyon fájt neki, hogy így bánnak vele a többiek, valójában azonban tudta, hogy nem hibáztathatja őket, amiért elegük van, erről csak ez az egész testcserés ügy tehet, viszont szerette volna, ha mellette állnak. Mégis úgy érezte, valakit hibáztatnia kell. És valamiért a srácokra haragudott a legjobban.

Hiro eltávolodott tőle, ő pedig segítségért könyörögve nézett a többiekre, ám azok a torkukat megköszörülve elnéztek máshova.

- Ne hibáztasd magad! – próbálta vigasztalni Shohei zavart mosollyal, majd hátba veregette barátját. Nyoma sem volt rajta az előbbi megbántottságnak és rosszkedvnek. – Pihenj egy kicsit, aztán várunk vissza, oké?

Ezek után a négy fiú Hiro vezetésével elindult. Shohei még utoljára visszanézett, mosolyogva intett, majd eltűnt a többiekkel.

Takeru a falhoz hátrált, nekidőlt, majd leült a földre. Kezeit felhúzott térdére támasztotta és tenyerébe temette az arcát.

- A verseny véget ért – hallotta a műsorvezető hangját. – A nyertes pedig az Eternal!!

Hatalmas hangzavar volt. A srácok valószínűleg nem hallották, hogy ők nyertek, Takeru volt egyedül a közelben, viszont őt perpillanat semmi sem érdekelte. Legkevésbé nem a verseny. Egyedül ült a folyosón kuporogva. Időnként elment mellette néhány alak, de mintha észre se vették volna.