First kiss - 18. fejezet

Hikaru pov

A megbeszélt időpontra, nyolcra érkeztünk meg az ügynökség által lefoglalt klubba. A srácok segítettek úgy bejutni, hogy még véletlenül se lássanak meg minket a környéken. Szerencsénkre senki nem bánta, hogy mi is eljöttünk, bár nem tudtuk, mivel is harcolhatták ki a fiúk. Biztos voltam benne, hogy lesz olyan, akinek nem tetszik, hiszen akár mi is készíthettünk volna képeket vagy akármi, de semmi nem volt.

A zene már javában ment mikor odaértünk, pedig az állítólagos kezdés óta nem telt el sok idő. Takeru és Koki hangosan nevetgéltek, időnként vitatkoztak, de valóban a legjobb dalokat választották ki. Volt benne japán is, koreai is, sőt amerikai is. A klub nem volt annyira hatalmas, az emberek pedig nem voltak olyan sokan, viszont ahogy körbenéztem, úgy láttam eléggé tele van. A sztárokon kívül senkit sem ismertünk fel, őket viszont azonnal. Rannal félreálltunk és körbenéztünk, a tudattól, hogy az ügynökség összes idolja egy levegőt szív velünk, hihetetlen volt, legmerészebb álmainkban sem tudtuk volna elképzelni. Ott volt a SuG, a ViViD, a the GazettE, a D=OUT és még mások is.

Hamarosan teljesen megszoktuk a zajt és a tömeget is. Sokat beszélgettünk és táncoltunk, persze egy ideig csak kettesben, aztán odajöttek hozzánk az Alice Nine-os srácok, Shou nélkül. Egy pillanatra elszomorodtam, hogy nem találkozhattam vele, de mikor átgondoltam a helyzetünk, rájöttem, hogy igenis sokkal jobb ez így. Időre van szükségünk, hogy rendbe tegyük az érzéseink, kellőképp felkészüljünk, és nagyon reméltem, hogy pihen is eleget, egy ilyen bulira talán épp nem jó az időzítés. A srácok hoztak nekünk italt és egy kis asztalhoz félrevonulva beszélgettünk.

- Sikerült megtudni, ki volt az imposztor? – hozta fel a témát egyszer csak Ran, mikor már nem tudtuk hirtelen mit mondjunk, hogy megtörjük a kínos csendet.

Tora bólintott, majd elővette a telefonját. – Már minden rendben. Rábíztuk a rendőrökre. - Babrált vele egy kicsit, majd felénk tartotta. – Ő volt az.

Ahogy a képre néztünk, azonnal felismertük, és döbbenten néztünk össze Rannal. - Ez nem…

- Ismeritek? – kérdezte Tora felhúzva a szemöldökét, mire mindenki kíváncsian ránk nézett.

- Nem mondhatnánk, hogy ismerjük – kezdtem magyarázni -, de ott volt a koncerteteken a cégnél. Rannal próbáltuk meggyőzni a rajongókat, hogy semmi nem történt Hiroto és Shou között, és ő volt az első, aki mellénk állt. Ha ő nem szólt volna közbe, lehet, hogy még nehezebb lett volna.

- Ez furcsa – fordította oldalra a fejét Tora, majd vállat vont és elrakta a telefonját.

A fiúk nem sokáig bírták ezután egyhelyben és elléptek valahova, ám Tora még visszajött egyszer és felkérte Rant táncolni. Nekem elég volt, ha láthattam őket. Iszogattam és el voltam egyedül. Jó volt nézni a sok boldog embert, a hangulat remek volt, és szinte már nevetésben törtem ki a két djt látva. Tényleg hozták a formájukat, mind igaz volt, amit a természetükről hallottunk.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, így elővettem a telefonom, hogy megtudjam, hány óra, ám ahogy az felvillant, Shou fotója jelent meg. Nem tudtam magam rávenni, hogy lecseréljem, pedig már régóta az volt. Egy régebbi fotó volt, amin édesen mosolygott, őszintén és kedvesen. Szerettem így látni, már maga ez melegséggel és jókedvvel töltött el. Kíváncsi lettem, mit csinál éppen, és hirtelen hiányozni kezdett, ám mosolyom lekonyult, miközben feloldottam a kijelzőt és a névjegyzékben előkerestem a nevét. Írni akartam neki valami üzenetet, hiszen olyan rég beszéltünk, hallani akartam a hangját. Reméltem, hogy nincs maga alatt, és kipihenheti magát, de pont emiatt a gondolat miatt nem akartam zavarni, hátha épp alszik, és én ébresztem fel.

Mielőtt tovább vitatkozhattam volna magammal, valaki leült mellém, én pedig gyorsan lezártam a képernyőt, hogy véletlenül se lássa meg, bárki is volt az. Felnéztem rá, és Yusukevel találtam szembe magam. – Hali!

- Hát te? – néztem rá döbbenten, miközben elraktam a telefonom.

- Meghívtak – felelte mosolyogva, miközben vállat vont. – És te? Várj, kitalálom. Meghívtak.

Mindketten felnevettünk, majd bólintottam. Rövid csend után újra ő szólalt meg, én magam nem tudtam, mit mondhattam volna.

- Shout nem láttam, merre van?

A kérdése meglepett, de halvány mosolyt erőltetve a számra elmosolyodtam. – Nem tudott eljönni, valami közbejött.

- Hallottam a tehetségkutatóról. Sajnálom, ami történt, úgy hallottam, te voltál az.

- Nem a te hibád – néztem rá mosolyogva, mire a kezemre rakta az övét és mosolygott.

- Tényleg sajnálom. Ilyennek nem szabadna megtörténnie. És aki elvitt onnan… Shou volt?

- Nem mondhatod el senkinek – néztem rá pánikolva.

- Nyugi. Bízhatsz bennem. De te… Szereted őt?

Újabb váratlan kérdés. Reméltem, hogy másról is fogunk beszélni, de nem volt érdemes elterelni a szót, így egy ideig habozva ugyan, de némán bólintottam.

Ismét elhallgattunk. Belekortyoltam az italomba, miközben a tömeget néztem. Bár javában csak fiúk voltak, mégis jól mulattak együtt. Öröm volt nézni őket. Láttam, ahogy Tora és Ran is nevetgélve beszélgetett, és elmosolyodtam.

- Akarsz táncolni? – kérdezte egyszer csak Yusuke, mire tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, majd rá. Hirtelen majdnem kiköptem az italom, de nem akartam kínos helyzetet teremteni sem neki, sem magamnak, így küszködve, de lenyeltem. A dal épp olyan volt, amire nem hittem volna, hogy bárhogyan is tudnék táncolni, így csak némán félrehúztam a szám.

- Gyere, mulass egy kicsit! - nyafogott felállva, indulásra készen, a kezét nyújtva felém.

Megadtam magam és kiálltunk a táncparkettre. Ő se volt sokkal jobb táncos nálam, de megnevettetett és ezért hálás voltam neki. A hülye is láthatta volna, hogy nem voltam a legjobb hangulatban, bár senki sem csodálta volna, aki ismert, Yusukenek hála azonban újra elfelejtettem egy időre minden gondot, és csak nevettem a hülyeségein.

Shou pov

Kicsit sem voltam bulis hangulatomban mindezek után, mégis jó ideig percenként ránéztem az órára, és azon gondolkodtam, a többiek vajon mit csinálhatnak ilyenkor. Egyedül voltam otthon a hatalmas csenddel körülvéve, ami eléggé nyugtalanított és nyomasztott, míg máskor épp emiatt tudtam koncentrálni és relaxálni. Leültem a nappaliba a kanapé elé egy kis asztalhoz, és elkezdtem dolgozni egy új dalon, azonban, ahogy végignéztem a papíron, valahogy nem voltam benne biztos, hogy a kiadásig elkészül.

Előző nap a próbák rémesen mentek. Teljesen máshol jártam és én voltam az egyetlen, aki hibázott, ami felettébb szokatlan volt. Többször megkaptam a szidást a többiektől, de mégsem tudtam rendesen koncentrálni. Túl sok minden járt a fejemben, úgy éreztem, az egésznek hirtelen semmi értelme nincsen.

Otthon végre volt egy kis nyugalmam, amíg a többiek szórakoztak. Csendben írogattam, időnként dúdolgattam, és mászkáltam a konyhába, ezért-azért. Egész jól meg voltam, mégis hiányzott pár dolog. Mikor újra az órára néztem, már biztos voltam benne, hogy a buli elkezdődött. Tora mesélte, hogy elhívta a lányokat is, reméltem, jól érzik magukat. Hirtelen előkaptam a telefonom, és beléptem az üzenetekbe. Ha bulin vannak, könnyebb írásban, mint telefonálni, ám csak addig eljutottam, hogy Hikaru ablakában előhúztam a billentyűzetet, ezután viszont hosszasan bámultam a képernyőt, végül eldobtam a kanapéra a telefont és újra a dalhoz fordultam. Biztos, minden rendben volt vele, ha úgy van, Toraék gondoskodnak mindenről.

 Végül összeszedtem magam és egész jól belejöttem a dalba, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan még leírtam, ami épp eszemben volt, majd nagy nehezen felkeltem és kimentem, kinyitva az ajtót pedig Sayurival találtam szembe magam.

- Most nem érek rá – mondtam neki bármiféle köszönés nélkül, készen, hogy betegyem előtte az ajtót, ő azonban nem engedett ilyen könnyen.

- Nem maradok sokáig – felelte mosolyogva, pár perc múlva pedig már a kanapén ültünk a nappaliban. A kabátját ledobta a támlára, míg a táskája mellette nyugodott. Egy ideig csendben ültünk, majd észrevette, mi van a kis asztalon és érte nyúlt.

- Oh, új dalt írsz? – kérdezte, ám én gyorsabb voltam, és elvettem előle mielőtt megláthatta volna.

- Még nincs kész – fogtam rövidre a magyarázkodást.

Csak fintorgott, aztán témát váltott, mintha nem is nagyon érdekelte volna.

- Miért nem vagy a bulin? – kérdezte, mikor leesett neki, hogy ilyenkor ott kéne lennem.

Némán vállat vontam, majd válasz helyett visszakérdeztem. – És te? Az igazgató lányának illene ott lennie, főleg, ha hamarosan átveszi a céget, nem?

- Hogy itt lehessek – felelte, szinte végig sem hallgatva, amit mondtam.

Közelebb ült, egyenesen a szemembe bámult és mosolyogva megszólalt. – Még most sem tudod a választ? – Nem értettem, mire gondol, így csak felhúztam a szemöldököm, mire ő folytatta. – Kit választasz? Engem, vagy Kasaharat?

Sóhajtottam és csak a szemeimet forgattam. – Miért erőlteted rám annyira, hogy válasszak? – pattantam fel, majd felé fordultam.

- Miért ne tudnál válaszolni? Nem értem, miért olyan nagy szám az a lány, mikor annyi gondot okoz neked.

Ezt már inkább meg sem hallottam, teljesen lefárasztott. Kellő távolságra megálltam, és eltöprengtem, mikor ő felállt és közelebb jött. Pár centire tőlem megállt, és halkan megszólalt.

- És ha felfedek mindent a nyilvánosság előtt?

Ezzel valóban meglepett. Hirtelen ideges lettem, és egy kicsit talán még tartottam is tőle. – Úgysem mered – feleltem sikeresen magabiztos hangon, ám én magam már nem voltam benne olyan biztos.

- És mégis miből gondolod?

- Mert akkor engem is bántanál – feleltem hátrébb lépve. – Szeretnél? Akkor viszont már esélyed sem lesz rá, hogy a közelembe is gyere, mert rád se bírnék nézni – vágtam hozzá gondolkodás nélkül.

Újra csak fintorgott egyet, ezzel elismerve, hogy ezt a kört én nyertem, majd visszament a kanapéhoz és leült. – Akkor csak róla gondoskodom. Hidd el, megtalálom a módját!

Felnézett rám, mindenre elszántan, ám én álltam a tekintetét, így hamarosan elfordult, majd pár perc múlva újra felállt és rám pillantott.

- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy amíg velem vagy, senkinek nem esik baja?

- Rohadtul elegem van a fenyegetőzéseidből és a játékaidból – emeltem fel a hangom, mikor már nem bírtam tovább. – Elegem van belőled. Mostanában akárhányszor meglátlak, rossz érzéssel tölt el, és nem tudom, mihez kezdjek, mit tegyek, vagy mit mondjak, hogy minden olyan legyen, mint régen – Egy pillanatra elhallgattam, majd halkabbra vettem, és szinte már csak dünnyögtem magam előtt. - Azt hiszem, a kapcsolatunk már sosem lesz a régi, ugye?

- Nem akarom, hogy újra a régi legyen minden. Akkor is csak egy mellékszereplő voltam az életedben, csak akkor voltam jó, mikor nem volt más. Ezúttal viszont nem engedek. Szeretlek. Őrülten szeretlek.

Könnyei elkezdtek legördülni az arcán, egyre sűrűbben, amiket zavartan kezdett törölgetni, ahogy elfordult, hogy ne lássam. Hosszú percek teltek el csendben, megvártam, míg kellőképp lenyugodott, és csak aztán folytattam.

- A képek a meghallgatásról – szólaltam meg. – Te voltál?

Még mindig az időnként hulló könnyeit törölgette, de a kérdésemre elmosolyodott és felhorkant. – Persze. Én vagyok az első, akit gyanúsítasz, mi? Ha nem vetted volna észre én már kifelé tartottam, mikor eltalált az a vacak.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem szerezhetted meg őket. Nem azt akarom megtudni, ki készítette, hanem, ki adta a riporternek.

Újabb rövid csend után sóhajtott egyet, majd egyre hangosabban, és keservesebben azt mondta. – Rendben. Én voltam. Én adtam oda a sajtónak, és még arra is kész voltam, hogy beszéljek nekik Hikaruról. Nem bírom nézni, ahogy együtt vagytok, hiszen nekem kellene veled lennem. Belesajdul a szívem, ahogy látom, hogy miatta mennyit szenvedsz és elegem van belőle. Nem alkalmas rá, hogy melletted legyen és mindenki így fogja gondolni, ha megtudják. Nem akarom többször látni, hogy szenvedsz, azt szeretném, ha csak mosolyognál, de azt nem bírom elviselni, hogy nem én vagyok az, akit szeretsz. Olyan régóta ismerjük már egymást, és olyan régóta szeretlek. Miért kell nekem veszítenem? Miért kell nekem lennem annak, akinek fel kell adnia? Miért én vagyok az egyetlen, aki nem lehet boldog? Miért? Miért?

Újra elkezdett sírni, ekkor viszont már megsajnáltam őt. Én sem akartam, hogy neki fájjon, de ő viselkedik úgy, ahogy. Kissé vonakodva bár, de végül odamentem hozzá, és szavakkal próbáltam megnyugtatni, majd vállára helyeztem a kezem. Ő viszont megfogta azt, megpördült és átölelt. Szorosan magához szorított, én pedig mozdulni se tudtam. Kezeim esetlenül lógtam magam mellett, miközben szemeim zavartan rebegtek. Lassan és bizonytalanul felemeltem a kezeim és lágyan átöleltem. Hagytam, hogy kisírja magát, majd amikor már úgy tűnt, jobban van, elengedtem és hátrébbléptem, ő azonban megragadta a pólóm és újra szorosan magához ölelt.

- Csak egy kicsit, hadd maradjak így! – kérte halkan.

Ideges voltam és zavart. Fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem, hiszem még nem voltam hasonló helyzetben, de valahogy a régi Sayurit láttam magam előtt, akit megsajnáltam, és nem akartam többé sírni látni. Átöleltem, finoman simogattam a fejét, miközben az a mellkasomon nyugodott. Bár csak percekig álltunk mozdulatlanul, nekem sokkal hosszabbnak tűnt, aztán kiment a mosdóba lemosni az arcát, én pedig visszaültem a kanapéra. Amíg a fürdőben volt, jelzett a telefonja, hogy üzenete érkezett, ami a kisasztalon hevert. Először nem akartam belenézni, hiszen nem szerettem más cuccához nyúlni, de a jelzés miatt felvillant a képernyő, én pedig futólag láttam az üzenet elejét. Döbbenten vettem kézbe, és nyitottam meg. Nevet nem írt ki, csupán a telefonszámot, ám a szöveg annál jobban érdekelt. „Köszönöm az ajánlatát. Mikor és hogyan tudja elküldeni a képeket?”

- Azt hiszem, már feladom – jött vissza Sayuri mosolyogva. – De még nem véglegesen.

Felpillantottam rá a telefonból, majd felálltam és meglengettem előtte a készüléket. – Mit jelent ez? Milyen képek? – kérdeztem idegesen.

- Az? Az egyik ismerősöm kért képeket Amerikáról – felelte mosolyogva.

- Akkor miért nem írja ki a nevét, és miért magáz? – tettem fel a következő kérdést, amivel úgy tűnt, megfogtam őt.

- Az csak… mert nem volt időm elmenteni a névjegyekbe, és mert… mert idősebb nálam és… Anyu egyik barátnője… Ez a szokása.

Már nem tudtam semmit sem elhinni belőle, arra viszont felfigyeltem, hogy amíg beszélt, idegesen a táskájára nézett. Felhúzott szemöldökkel követtem a tekintetét, majd összenéztünk. Az ő szemeiben pánik volt, míg az enyémben harag. Egyszerre ugrottunk a táskáért, de én voltam a gyorsabb. Annak ellenére, hogy próbálta kikapni a kezemből, sikerült belenyúlnom és egy két dolgot kivennem. Pár dolog a földre hullt, azonban nem érdekeltek, ugyanis a kezembe akadt az, amire szükségem volt. Egy kisebb boríték volt, amiben képek voltak, mind rólam és Hikaruról. Akármikor együtt voltunk, mindenhol készült. Már tényleg nem tudtam elhinni.

- Azok nem azok, aminek tűnnek – próbálta magyarázni, miközben háttal álltam neki és lesokkolva néztem a képeket. – Nem akartam elküldeni senkinek. Csak becsaptam őket. Nem tennék veled ilyet.

Megfordultam és dühösen néztem rá. Nagyon haragudtam rá ezúttal, és ebből már nem engedtem.

- Tűnj el a házamból! – utasítottam halkan, behunyva a szemem, amíg próbáltam lenyugodni.

- Hogy? – kérdezett vissza értetlenül. Még neki állt feljebb ezek után?

- Ezúttal örökre elvesztettél. Sosem fogok megbocsájtani neked. Takarodj!

Az ajkába harapva előre lépett és a képekért nyúlt, én azonban ellöktem onnan a kezét, és messzire eltartottam tőle a képeket. – Ezek maradnak. Csak nem gondolod, hogy visszaadom őket?

Egy ideig csak bámult rám, majd toppantott egyet, és szapora léptekkel elindult kifelé. Hallottam, ahogy hangosan becsapta maga után az ajtót, majd felsóhajtottam, ledobtam a képeket a földre az asztal mellé, és visszaültem oda, ahol azelőtt ültem, hogy megjött volna. Újra megfogtam a ceruzát, de már nem tudtam írni. Idegesen és ingerülten felkiáltottam, miközben a hajamba túrtam, eldobtam a ceruzát, majd lefeküdtem a szőnyegre. A plafont bámulva elvesztem a gondolataimban. Először Tora hangját hallottam, ahogy előző nap rám szólt.

„Mi bajod van már? Figyelj jobban!”

„Légy vele türelmes. Egyikünknek sem könnyű mostanában” – kelt a védelmemre Nao.

„Válassz, Hikaru vagy én?” – hallottam aztán Sayurit. „Szeretlek, Őrülten szeretlek”

„Sajnálom” – szólalt meg végül Hikaru a fejemben.

Egész végig ilyenekre tudtam gondolni. Bárhogy próbáltam megállás nélkül hallottam a hangjukat a fejemben, azt hittem, megőrülök. Teljesen össze voltam zavarodva, és nem hittem volna, de még nekem volt bűntudatom a történtekért. Feltettem magamnak a kérdést, vajon előröl kezdeném-e az egészet Hikaruval, a választ azonban nem tudtam. Miközben továbbra is a plafont bámultam, egyik kezemmel finoman, pár másodperc időközökkel a szívem fölött kezdtem ütögetni a mellkasom az öklömmel. Bárhogy próbáltam, nem jutottam semmire. Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, majd legördült és eltűnt a fülem fölött. Nem értettem, mit követtem el, hogy így kellett alakulni a dolgoknak. Bárhogy küzdök, mindent beleadok, mégis valakit el kell veszítenem? Erről szól az egész?

Úgy egy fél órát is feküdhettem abban a helyzetben, amikor végre felültem. Újra a dalhoz fordultam, amiből még csak egy versszak volt meg. Összegyűrtem, majd morgolódtam egyet és újra kisimítottam, mikor rájöttem, hogy nem is rá haragszom. Miközben a ceruzát kezdtem keresni, a képeken állapodott meg a tekintetem. Hosszú ideig csak bámultam őket, majd felálltam, belevágtam őket a kukába, a ceruzával együtt visszatérdeltem az asztalhoz és folytattam a dal írását.