Nem vagyok önmagam - 17. fejezet

Hogy éljem tovább az életed?

- Milyen Koji? Kihez beszélsz? – állt értetlenül Osamu az ajtóban.

Kasumi és Koji villámgyorsan próbált valamit kitalálni. Még nem volt késő, még nem buktak le, csak gyorsan valamivel elő kellett rukkolniuk.

- Most miért fagytatok le? Valamit megzavartam? – nevetett a fiú, majd belépve becsukta maga mögött az ajtót és megállt mellettük. Arra várva, hogy végre mondjanak valamit, egyikről a másikra emelte a tekintetét.

Kasumi szólalt meg először. – Csak… Takeru egyik barátja. Nem tudjuk elérni.

- Úgy beszéltél róla, mintha itt lenne – húzta fel a szemöldökét Osamu furcsállóan.

Kasumi ekkor az ajkába harapott, gyorsan mondania kellett valamit. Ránézett a kezében tartott mobilra és akkor eszébe jutott. – Ah, igen. Már mérgemben a telefonhoz beszéltem – nevetett fel kínosan.

Koji épp megszólalt volna, hogy a segítségére legyen, ám Osamu megelőzte.

- Mindegy – legyintett széles mosollyal a száján. – Annyira nem is érdekel.

- Egyébként te miért is vagy itt? – nézett rá Koji, mire a fiúnak eszébe jutott, egyáltalán miért is jött.

- Oh, igen! A srácok bowlingozni mentek. Nem akartok csatlakozni?

Koji mosolyogva bólintott, Kasumi viszont a telefonjára nézett és elhúzta a száját. - Nekem sajna mennem kell, majd máskor – búcsúzott.

Együtt mentek ki, majd a fiúk a város felé vették az irányt. Csendben sétáltak egymás mellett, elmerülve a gondolataikban, mikor egyszer csak Osamunak üzenete érkezett. Koji kíváncsian nézett rá, mialatt olvasta.

- Azt mondják, valami miatt nem tudtak bemenni, így Hirohoz mentek – magyarázta Osamu.

Úgy döntöttek, elmennek hozzájuk, így szóltak nekik, és arra vették az irányt. Hamarosan megérkeztek, a srácok pedig a nappaliban vártak rájuk. Egész nagy, előkelő házról volt szó, hiszen Hiro szülei sokra vitték az életben. Ahogy beléptek, Koji ámulva bámult körbe és megjegyezte, hogy maga a nappali nagyobb lehet, mint Takeru lakásnak sem mondható kis kuckója.

- Épp arról beszélgettünk – szólalt meg Hiro -, hogy próbálhatnánk most nálunk a pincében. A délelőtti úgyis kudarcba fulladt, hely meg van bőven, és nem zavarunk senkit – Shohei és Koji csak bámultak maguk elé, a többiek viszont osztották a véleményét, így a házigazda a vendégeket a pinceajtóhoz vezette, és azt kitárva mutatta, hogy valaki mehet előre.

Osamu és Shunsuke előre lökte Kojit és Shoheit, majd megindultak utánuk. - Menjetek már!

A két fiú elindult, ám amint mindketten átlépték a küszöböt az ajtó anélkül záródott be mögöttük, hogy a többiek követték volna őket.

- Hé! Hé! – kiabálták az ajtót ütögetve az öklükkel. – Mi ez, srácok?

- Beszéljétek meg a dolgokat és gyertek ki úgy, mint a legjobb barátok! – kiáltott át az ajtón Shunsuuke nevetve.

Úgy tűnt, a kint lévők mindegyike előre megtervezte ezt és élvezték a dolgot. A két fiú a pincében egymásra nézett, majd lementek a lépcsőn és leültek egymástól kellő távolságra, egy-egy puffra. Közben a többiek visszatértek a nappaliba és beszélgetéssel töltötték el az időt.

Takeru végig otthon volt és még délután is az ágyban feküdt. Mai aggódott érte, de tétlenül járkált az étkezőben, időnként rápillantva a fiúnak szánt ebédre, ami azóta is várta őt az asztalon. Egyszer már megpróbálta felvinni, de nem tudott bemenni, ugyanis Takeru bezárta az ajtót. Gondolta, ott hagyja az ajtó előtt, de azóta már több óra is eltelt és a tálca érintetlen maradt, így visszahozta.

- Aggódom, Seiichi – szólalt meg egyszer csak nagyot sóhajtva.

Hosszú-hosszú, nyomasztó és frusztráló csend volt az egész házban. A férfi épp a polcokat portalanította, ám mikor a lány megszólalt, odalépett az asztalhoz. Nem szólt semmit, bár Mai várt volna valamiféle bíztatást, vagy ötletet.

Eközben Takeru a szobában még mindig pizsamában feküdt nyakig betakarózva. Jó ideig bámulta a plafont, de egy idő után megunta, még úgy is, hogy gondolatai közben egészen máshol jártak. Most épp a jobb oldalára feküdve nézett maga elé üres tekintettel. Végig csak arra a bácsira tudott gondolni, aztán Shoheire. Végül már nem tudta, minek mondja magát. Csak saját magát hibáztathatta azért, ami a bácsival történt, amiért fájdalmat okozott a legjobb barátjának és még másoknak is. Vajon a többiek tudnak már róla?

Ha az igazi Koji lett volna ott és ez az egész testcsere meg sem történt volna, még most is élne, ugye? – kérdezte magától.

Ekkor jutott eszébe az a férfi, aki felvilágosította őket a testcseréről, és mondta, hogy júli hetedikén visszacserélődhetnek.

- Hé, öreg! – kiáltott egyszer csak már a hátára fordulva. – Ha hallasz, told ide a képed, de azonnal, értetted?

Várt egy kicsit, ám semmi válasz nem érkezett.

- Hé! – kiáltott újra, és feldúltan elhajította a párnáját, ami az ajtó előtt kötött ki.

Ekkor elege lett a tétlenségből, felpattant az ágyból, feltépte az ajtót és lerohant a lépcsőn. Átszáguldott a nappalin és eltűnt a dolgozószobában.

Mikor Mai meghallotta a mozgolódást, azonnal felpattant és a szobájuk felé vette az irányt, ami azonban üres volt. Az ajtó tárva volt, de egy árva lelket sem látott. Következőnek a fürdőben nézte meg, óvatosan bekopogott, ám mikor nem jött válasz, benyitott. Sehol senki. Lesietett a lépcsőn és a dolgozó szoba felé vette az irányt. Ahogy belépett a földön ülő Takerut látta meg rengeteg könyvvel körülvéve, még mindig pizsamában. Nemrég jöhetett ki, mégis hatalmas kupit csinált rövid időn belül. A könyvek szanaszét voltak a padlón, szinte lépni se lehetett tőlük. A fiú épp futtában végiglapozta az egyik keménytáblás könyvet, majd a háta mögé dobta, nem is törődve azzal, vajon megsérül-e.

- Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte a lány, miközben a fiú egy másik könyvet vett magához, ami ugyanolyan sorsra került, mint az előtte lévő.

- Keresek valami megoldást – felelte a fiú, majd gyorsan hadarni kezdett. - Nem maradhatunk így, nem bírom ezt még hetedikéig. Ha az öreg nem segít, akkor megtalálom magam a megoldást. Kell lennie itt valaminek. Nem fogom megvárni, amíg újabb ember fog meghalni miattam, vagy amíg Koji eléri az álmomat és boldogan él, amíg engem itt szenvedtet…

Mai ekkor szorosan magához ölelte, Takeru pedig a meglepődéstől elhallgatott. Zavarban volt és megdöbbent. Kikerekedett szemekkel bámult maga elé, miközben szája tátva maradt, annyira benn volt a beszédben, ám amint Mai átölelte, elcsuklott a hangja.

- Tudom, hogy nehéz – felelte a lány, halkan, lassan tagolva a szavakat. – De nem hibáztathatod Kojit. És nem mondhatod azt sem, hogy bárki miattad halna meg.

- Dehogynem – horkant fel a fiú. – Akkor az a férfi mégis…

- Senki nem tudta volna megmenteni – vigasztalta a lány.

Takeru erre nem tudott mit mondani. Hirtelen újra csak Shohei jutott eszébe. – Tudod, ki volt az? – kérdezte, majd felállva és a lány felé fordulva megismételte. – Tudod, ki volt az a férfi? Shohei nagyapja. Megöltem a legjobb barátom nagyapját.

A lány is felegyenesedett, miközben Takeru arcán legördült egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, majd elfordult. Mai elé állt, megfogta a kezét, amivel még mindig az arcát törölgette, majd adott egy puszit az ajkaira. Megölelte, válla felett elnézve egyik kezével a fiú hátát fogta, míg a másikkal hátul simogatta a fejét. Takeru nem bírta megállni, és szép lassan előtört belőle a sírás. A lány így maradt, hagyta hadd sírja ki magát, biztos volt benne, hogy utána sokkal jobb lesz. Takeru is magához ölelte Mait és már nem fogta vissza a könnyeit. Nem is tudta volna.

Koji és Shohei még mindig csendben ültek a pincében. Nem volt valami jó idő, így kicsit mászkáltak. Többször megkísérelték, hogy kiabálnak a srácoknak, hátha kiengedik őket, azonban semmi válasz nem érkezett, így visszamentek és újra ledobták magukat a puffokra.

- Nem értem, miért csinálják ezt – szólalt meg zavart mosollyal egyszer csak Koji. – Nem is vesztünk össze, nem?

Shohei döbbenten nézett rá, majd bólintott. - Igen.

Rövid csend alatt mindkettejük mosolya eltűnt, pár perc múlva pedig újra Koji szólalt meg már komolyabbra véve a szót.

- Valóban furán viselkedtem, amit sajnálok – Megvárta, míg Shohei ránéz, majd folytatta. – A srácoknak igaza van. Eddig sokkal felszabadultabban szoktunk egymással viselkedni. Mostantól tényleg mindent beleadok a zenébe is és igyekszem a segítségetekre lenni mindenben.

Koji próbálta Takeru helyébe képzelni magát, és remélte, hogy jól csinálja. Shohei annyira meglepődött, hirtelen nem tudott mit mondani. Felállt, elindult Kojival ellenkező irányba, majd egyszer csak megfordult. – Nem csak a te hibád. Sok minden történt mostanában és azt hiszem, túlságosan is a versennyel törődtünk és nem vettük eléggé figyelembe a másikat.

Újabb kínos csend telepedett közéjük, mire egymásra néztek, majd zavartan felnevettek. Ezzel mindketten úgy érezték, elásták a csatabárdot.

- Hahó! Itt vagytok? – kiabálták az ajtón dörömbölve. – Már megoldódott minden, úgyhogy engedjetek ki minket, vagy kaptok.

- Biztosan? – hallották Osamut a túloldalon.

- Nyisd már ki!

Az ajtó kinyílt, Koji és Shohei pedig azonnal kirohantak, mintha attól tartottak volna, hogy megint bezárják őket. Körbenézve csak Osamut és Shunsuket látták.

- Hiro? – kérdezte Shohei, amíg a nappali felé vették az irányt, válaszra azonban nem jutott idő, mivel amint leültek megjelent a gitárosuk.

- Telefonáltak a verseny szervezői – újságolta a fiú. – Előbbre hozták a versenyt.

Mindenki döbbenten pattant. Még elég sokat kellett gyakorolniuk, és a sok dal közül azt kellett kiválasztaniuk, amivel biztosan megnyerhetik.

- És? – sürgette Shohei.

Mindenki türelmetlenül és izgatottan várta a választ. Idegesek voltak, mintha már az eredményt hirdetnék ki. Reménykedtek benne, hogy elég időt kapnak még felkészülni, és nem lesz a nyakukon az egész esemény.

Nagyjából negyed óra múlva Takeru és Mai buzgón kutattak a könyvek között valami megoldás után. Rengeteg könyv volt, mindenféle dologról, ami kapcsolatba jöhetett az orvoslással, a gyógyítással, vagy épp a babonákkal és azzal együtt a varázslással, bár az utóbbiból édes kevés. Nem voltak meggyőződve róla, hogy találnak valamit, de ha meg sem próbálják, nagyobb az esélye, és csak ez bíztatta már őket.

Takeru végre hajlandó volt közben átöltözni, de csak akkor, ha Mai folytatta a keresést, pár óra múlva azonban feladták. Semmit nem találtak, még csak meg sem említettek semmi hasonlót. Csalódottan kellett bevallaniuk, hogy maradt az öreg megoldása és ki kellett bírniuk hetedikéig.

Mivel Takeru egész nap semmit sem evett, lehangoltan, de leültek az étkezőbe, és nekiállt enni. Mai csak nézte, és töprengett, hogy tudna segíteni neki, közben Takeru is elveszett a gondolataiban. Bárhogy is, de kellett lennie másik módnak. Nem mert visszamenni a kórházba, találnia kellett valami kifogást.

Hirtelen a telefonja csörgése zökkentette vissza a valóságba.

- Igen? – vette fel anélkül, hogy a kijelzőre nézett volna.

- Takeru? Én vagyok, Koji – hallotta a vonal végén a fiú suttogó hangját. Gondolta, biztosan ott vannak valahol a többiek is és jobb, ha nem hallják a beszélgetést. – Van egy kevésbé jó hírem.

Tétovázó hangja felidegesítette Takerut. – Mondd már! – parancsolta neki erőteljesen, mire Mai meglepődve kapta fel a fejét.

- Áttették a versenyt.

Takeru keze megállt a levegőben, egész testében lefagyott és hirtelen rossz érzés fogta el. Szerette volna megkérdezni, mikorra, de nem bírt megszólalni, mert félt a választól. Koji is hezitált, így időbe telt, de végül kinyögte.

- A verseny július hetedikén lesz.

Takeru gépies mozdulatokkal, a semmibe révedve lerakta a telefont az asztalra. Még a hívást is elfelejtette megszakítani. Úgy érezte, rosszabb már nem történhet.

- Hallo! Hallo! Itt vagy? – hallatszott Koji hangja, Takeru azonban nem is figyelt rá, semmit sem észlelt a környezetéből, üveges tekintettel révedt előre, Mai pedig el se tudta képzelni, mit hallhatott.