A reménytelen szerelmes 2/2.

A következő szombat délelőtt Takeru egyedül volt otthon, és nagyban munkálkodott valamivel. Bárhova hívták a fiúk, ő azt mondta, nem ér rá. Nemsokára már megunták az egészet, és egyre inkább foglalkoztatta őket, mit csinál a barátjuk, a srácok felmentek hozzá, és akkor látták, hogy szorgosan írogat valamit, míg körülötte mindenfelé szétdobált és összegyűrt lapok voltak. Mikor a srácok beléptek a szobába, a fiú épp egy újabbat gyűrt össze és elhajította, amivel történetesen pont fejen találta Yujit.

- Mi a pokol ez? - hajolt le érte a fiú, majd szétnyitotta és elolvasta.

Chiyu is odahajolt hozzá, hogy láthassa, majd elgondolkodva megszólalt egy idő után. - Olyan, mint egy dal, nem?

- Szerelmes dal? - nézett rá döbbenten Yuji, majd mind Takerura emelték a tekintetük.

- Azt ne olvassátok már el! - kiáltott erre a fiú, aki talán még csak most vette őket észre, majd felugrott és összeszedte az összes jegyzetet, azt is, ami a barátja kezében volt.

- Mondd már el, mi folyik itt, Takeru! - kérlelte Masato, a fiú azonban felvetette, hogy menjenek el a játékterembe, mintha meg se hallotta volna.

A srácok nem firtatták tovább, tudták, hogy ha nem akarja, nem mondja el, így más irányból próbálták megközelíteni a dolgot.

Este a szokásos helyükön ültek a klubban, és amíg Shinpei Takeruval beszélgetett, a többiek kaptak az alakalmon, és Hiroshi felé fordultak.

- Hiroshi-san, volt itt Takeru egyedül? - kérdezte Chiyu megkockáztatva.

- Igen, vasárnap este - felelte a férfi.

A srácok reménykedve néztek össze. Lehetséges volt, hogy Takeruval itt történt valami, ha nem, nehezebb dolguk lesz, hogy kiderítsék.

- És nem volt furcsa? - kérdezte Yuji felvonva a szemöldökét.

Hiroshi erre elmosolyodott, majd sokatmondó pillantást vetett a fiúkra. – Eléggé. Egy ideje van egy úgy fellépőnk vasárnap esténként, szerintem köze lehet a dologhoz.

- Ki az? - kérdezték szinte egyszerre a fiúk.

- Nakagawa Mari.

- Miről beszélgettek itt? - karolta át egyszer csak Takeru Chiyut és Masatot mögéjük állva, majd teljes súlyával rájuk nehezedett, mire azok felnyögtek, és kelletlenül hátralökték.

- Hallottál azóta Rennékről? - hozta fel gyorsan a témát Yuji, hogy mentse a helyzetet. - Úgy hallottam, egész jól megvannak.

- Ez csak természetes, mit akarsz? - legyintett Takeru, majd visszaült a helyére.

A hazafelé úton csendben haladtak az utcán, ahol alig volt már valaki. Takeru boldogan lóbálta a táskáját, és mindenki előtt sétált pár méterrel, míg a többiek párosával haladtak.

- Mondd csak, Takeru! - szólalt meg egyszer csak Chiyu, mire a fiú kíváncsian fordult feléje, és hátrálva haladt tovább. - Ismered Nakagawa Marit?

- Kit? - nézett rá a fiú értetlenül, majd oldalra döntötte a fejét. - Kicsoda?

- Vasárnap esténként lép fel a Club13-ban - közölte Shinpei, mire Takeru megtorpant.

- Azt ne mondd, hogy a nevét sem tudtad - sóhajtott Masato.

- Miért tudnám? Nem ismerem - kiáltott fel Takeru, majd visszafordult és még jobban növelte a távolságot közte és a fiúk között.

Yuji odarohant hozzá, kezét pedig a nyakába lendítette és huncut mosollyal ránézett. - Tetszik neked? Mari-chan?

Takeru végig előre bámult, tekintetéről semmit nem lehetett leolvasni, kezei pedig a zsebeiben nyugodtak.

- Szerelmes vagy? - mosolygott rá megjelenve mellettük Chiyu is.

- Dehogy is! - ellenkezett továbbra is Takeru, miközben lerázta magáról Yuji kezét. - Tudom milyen az, és ez nem az. Biztosan nem – az utolsó két szót nyomatékosan ejtette ki, és mielőbb szeretett volna szabadulni, vagy témát változtatni, ez alkalommal viszont a fiúk nem hagyták ennyiben.

- Persze, hiszen hány embert összehoztál már - lépett Chiyu mellé Shinpei. - Jobb vagy, mint egy kerítőnő.

- Hagyjatok lógva! - dörmögte alig hallhatóan Takeru.

- Srácok! - szólalt meg ekkor Chiyu, majd Takerura sandítva folytatta, várta a fiú reakcióját. - Nem lehet Mari-chan. Gondoljatok csak bele! Takeru sose tudna beleszeretni. Mari-chan imádja a balladákat, amit Takeru nem. Állítólag nincs jó hangja és nem is szép...

- Nem is igaz! - torpant meg ekkor Takeru. - Igaz, hogy a balladákat szereti, de az ő hangjával gyönyörű is. Még engem is meghatott. Tehetséges, szép, és ne merjen senki ilyeneket mondani róla.

- Mégis kedveled - mosolyodott el halkan Yuji.

Takeru keze ökölbe szorult és hirtelen elöntötte a forróság. A földre szegezte tekintetét, majd felkiáltott. - Akadjatok le rólam!

Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, elrohant, a többiek pedig csak néztek utána.

- Végre őt is megtalálta - sóhajtott fel Chiyu elmosolyodva.

Másnap röviddel nyitás előtt Shinpei jelent meg a Club13-ban. Nagy volt a készülődés. A takarítást esténként szokták végezni, de azon kívül is még sok volt a munka. Shinpei körülnézett, Hiroshi viszont nem volt a helyén. Páran a színpadnál szorgoskodtak, és az asztalokon lévő díszeket tették rendbe. Végül megjelent Hiroshi, mire Shinpei azonnal odament hozzá.

- Hát, te? - nézett rá a férfi meglepetten. - Kicsit korai vagy, nem? Csak egyedül?

- Ühüm - bólintott a fiú, majd anélkül, hogy leült volna, folytatta. - Hé, Hiroshi-san! Mondd csak, Mari-chan itt van?

- Mari-chan? - húzta fel a szemöldökét a férfi, látszólag a megszólításon lepődve meg, de inkább nem kérdezett rá. - Igen, valahol itt kell lennie. Ma ő lesz az első.

- És melyik az? - kérdezte Shinpei, mivel ő még nem is látta a lányt.

Hiroshi a kérdésre majdnem elnevette magát, de helyette csak körbenézett, és hamarosan meg is pillantotta a lányt az öltözőkből kifelé jövet. Egy férfivel beszélgetett, aki zongorán kísérte néhány dalnál.

- Ott, ő az - mutatott felé Hiroshi.

Shinpei megköszönte és már el is indult a lány felé. Mire odaért, a férfi épp távozott, a lány pedig a színpad felé vette az irányt, ám mielőtt fellépett volna az első lépcsőfokra, a fiú megszólította.

- Elnézést! Te vagy Nakagawa Mari?

- Igen - mosolygott rá a lány. - Miben segíthetek?

- Shinpei vagyok - mutatkozott be a fiú, miközben idegességében a tarkóját dörzsölgette, majd leemelte kezeit és ujjaival kezdett játszani maga előtt. - Meg szeretném kérdezni, ma meddig maradsz?

- Az elején lesz két dalom, utána megyek - felelte a lány kedvesen csengő hangon. - Miért?

- Hát... csak... szeretnénk... mármint nekünk is ... az egyik barátomnak lesz egy előadása, és esetleg...

- Megvárom - fejezte be a lány mosolyogva, hogy megkönnyítse a fiú dolgát. Egy ideig még beszélgettek, majd a lány észbekapott, mennyi az idő. - Ha nem haragszol, most viszont mennem kell hangolni, mindjárt kezdek.

A fiú bólintott, a lány pedig felment a színpadra és előkészült.

Nyitás után a vendégek sorba özönlöttek be. Shinpei a pultnál várta meg a srácokat, akik a terv szerint még az első számra odaértek volna, azonban sehol sem látta őket., így kezdett kicsit aggódni.

A srácok már indultak volna, ám Takeru még mindig a szekrényben matatott.

- Meddig fog még tartani? - nyögött fel Yuji.

- Nem mindegy, mit veszel magadra? Miért kellene kiöltöznöd? Eddig sem számított, hogy nézel ki - játszotta magát Chiyu.

- Kell egy kis változás - dünnyögte Takeru miközben elgondolkodva próbált dönteni két póló között.

- Ma élő adás lesz, ugye? - nézett Masato Chiyura, aki azonnal vette a lapot.

- Igen, úgy hallottam, egy lány lesz az első fellépő.

- Már elkezdődött - nézett az órájára Yuji, aki szintén belement a játékba. - Szerintem őt már nem látjuk.

Takeru erre egy pillanatra lefagyott, majd az egyik pólót visszadobta, kivett egy nadrágot és rohant a fürdőbe átöltözni, a többiek meg csak mosolyogtak, majd szinte már nevettek, mikor pár perc múlva ki is jött, és már rohant a cipőjéért.

Végül elindultak, és még a második számra oda is értek. Takerut most is elragadtatta Mari hangja, de igyekezett nem feltűnő lenni, és leleplezni magát a fiúk előtt. Nem is tudva róla, hogy azzal már elkésett.

Elindultak a pult felé, ám ahelyett, hogy leültek, volna, Shinpei indult meg feléjük, majd elhívták Takerut a színpad mellé.

- Mi az? - nézett körbe barátain a fiú értetlenül.

Yuji ekkor felemelte a falhoz támasztott gitárt és barátja kezébe nyomta.

- A következő szám a tiéd - közölte a fiúval, aki döbbenten nézett a hangszerre, majd barátaira.

- Hogy?

- Figyelj! Tudjuk, hogy tetszik Mari-chan - kezdte Chiyu, és leintette a fiút, mikor az közbe akart szólni. - Nem kell tagadnod, mert nincs értelme. Tudjuk, hogy jó... kerítőnő vagy, de mikor rólad lenne szó, te magad is bátortalan vagy, így rajtunk a sor, hogy segítsünk neked.

- Hogy? - ismételte Takeru, ugyanis többre nem telt tőle mindezek után.

- Játszd le a dalt, amit írtál, és mondd el Mari-channak, mit érzel, mielőtt késő lesz! - mondta ki Shinpei mindenféle köntörfalazás nélkül.

- És ha már van barátja? Semmit sem tudok róla.

- Annyit tudsz, amennyi kell, a többit meg megtudod később, ha jobban megismertétek egymást - szólt közbe Masato is. - Ez azonban nem fog megtörténni, ha nem teszed meg az első lépést - tette még hozzá egy kacsintás következtében.

Takeru számára ismerősen csengtek a szavak, hiszen már számtalanszor elhangzottak a szájából.

- A barátja miatt pedig nem kell aggódnod - tette hozzá Shinpei, mire Takeru kérdőn nézett rá. - Hé, kik vagyunk mi, hogy félkész munkát végezzünk? Nyugi!

- Értsd úgy, hogy megadjuk neked a kezdőlökést – vette át a szót Chiyu. - A többi rajtad áll, úgyhogy el ne cseszd!

Mari-chan befejezte a dalt, majd meghajolt az ujjongó közönség előtt, és lejött a színpadról. Ekkor a srácok a lépcső felé lökdösték Takerut, aki bizonytalanul akasztotta a gitárt a nyakába és elindult a mikrofon felé.

- Sziasztok! - kezdte, mire síri csendben várta mindenki, mit fog mondani. Segélykérően nézett a srácokra, akik csak intettek neki, hogy monda tovább. Nagy nehezen sikerült összeszednie magát és egyre magabiztosabban folytatta. - Öhm... Sokszor láthattatok már, hiszen hetente járunk ide a barátaimmal, azonban ez az első alkalom, hogy itt állok fent a színpadon. Elég ideges vagyok, de ugyanakkor izgatott is. Ez egy különleges este számomra. Lenne egy dal, amit szeretnék lejátszani nektek. Ez... valójában egy különleges személynek íródott, aki most itt van köztetek. Remélem, magára ismer az illető, és tetszeni fog neki.

A gitárért nyúlt, és idegesen belekezdett a dalba, azonban pár hang után el is rontotta, és még feszültebben folytatta, mintha minden rendben lenne. A közönség néma csendben hallgatta, ahogy énekelt, amíg a színpad mellett álló fiúk Marit kezdték keresni, ahogy a színpadon álló Takeru is.

Hangja lágyan, ugyanakkor szépen csengett. A dallam egyszerű volt, az ének mégis kiszínezte és sokkal szebbé tette. Minél több idő telt el, Takeru annál magabiztosabbá vált. A közönség pozitív véleménnyel volt róla, és ennek a srácok is örültek.

Végül a dal végén leengedte a gitárt, majd ellépett a mikrofontól és minden bátorságát összeszedve elkiáltotta magát.

- Szeretlek, Mari-chan!

A közönségben nyüzsgés támadt, Takeru pedig végre kiszúrta a döbbenten álló, nagy szemeivel a fiúra meredő lányt, mire azonnal leugrott a színpadról, és odament hozzá. Mari dermedten állt, és figyelte, ahogy a fiú közeledik feléje.

- Sz-szép volt a dal - nyögte ki idegesen.

Közben újabb fellépő jelent meg a színpadon, a buli pedig folytatódott tovább, ám ők ketten fel se vették.

- Akkor? Mi a válaszod? - nézett kíváncsian Takeru a lányra.

Mari mosolyogva bólintott, majd átölelte a fiút, és táncolni kezdtek.

Közben a srácok dolguk végeztével visszamentek a pulthoz, és büszkén néztek Takeruékra.

- Micsoda reménytelen alak - jelentette ki Chiyu. - Mindenkit összehoz mindenkivel, a saját érzéseit mégsem ismeri ki.

- Inkább csak nem vallja be magának - javította ki Masato, mire Chiyu csak nevetve legyintett.

Fellelkesülve koccintottak, majd elkezdtek beszélgetni. Közben a táncparketten Takeru és Mari kitűntek a tömegből. Mintha körülöttük zajlott volna minden, ők lettek volna a középpontban. Mari mosolyogva hajtotta fejét a fiú mellkasára, miközben aprókat lépdeltek jobbra-balra. Egyáltalán nem követték a dal ritmusát, ami idővel pörgősebbé váltott. Számukra minden más megszűnt a másikon kívül és csak élvezték a pillanatot.