First kiss - 17. fejezet

Shou pov

Másnap reggel mikor megérkeztünk az ügynökséghez, az igazgató irodájába hívattak minket. Csendben helyet foglaltunk a kanapén, amíg a menedzserrel tárgyaltak valamiről. Halkan beszélgettek, és az arckifejezésük most sem árulkodott jó hírről. Egy idő után a menedzser kiment, az igazgató pedig felénk fordult.

- Kezdjük egy kevésbé fontossal, csak úgy tájékoztatásképp – kezdte, miközben összekulcsolt a kezeit az asztalra helyezte. – A ma esti bulin a SuG Takeruja és a ViViD Kokija lesznek a DJ-k. Esetleg szeretne valamelyikkőtök csatlakozni, mert akkor Takeru szívesen átadja a helyét, azt mondta?

- Nem, köszönjük – feleltük egy emberként.

Minden évben ők voltak a DJ-k, és már megszoktuk. Persze a lehetőség mindenkinek megvan, de ők a legjobbak, és szívesen elvállalják. Amíg mi többiek iszogatunk és szórakozunk, ők csak beállítják a zenéket, még csak nem is ihatnak alkoholt közben, és nem hagyhatják el a helyüket. Szokott néhány probléma is akadni a berendezéssel néhányszor, ami persze nem az ő hibájuk, de mégis ügyesen meg szokták oldani. Értenek a technikai cuccokhoz, és bármikor lehet hozzájuk fordulni ezzel kapcsolatban. Mindemellett olyan energiája és kisugárzása van mindkettőnek, ami alkalmassá teszi őket erre a feladatra. Talán mindenki egyetért abban, hogy ők a lehető legjobb választás.

- Egyhangú döntés, ahogy mindig – folytatta a menedzser meglepettség nélkül. – Akkor tovább. Alig hogy megúsztuk az imposztoros esetet, jött egy másik. Nemrég volt Shou botránya azokkal a képekkel. Azt hittük, lenyugodtak, de a háttérben nagyon is aktívak.

Rosszat sejtettem, de az igazgató szokásához híven mindent nyugodtan és lassan vázolt fel. Talán azt remélte, ha higgadt marad, mi sem reagáljuk túl, vagy annyira nem húzzuk fel magunkat rajta. – Amikor volt az Ever Green Entertainment színészi meghallgatása, ott voltál, Shou? – kérdezte rám szegezve a tekintetét.

A srácok rám néztek, én meg tudtam, hogy újra bajba kerültem. Egy ideig haboztam, majd némán bólintottam, Ozaki-san pedig folytatta. Csak tudtam volna, miért éreztem úgy magam, mint egy kihallgató szobában. Furcsa érzés volt, a legrosszabbak közül való. – Az a sérülés az arcodon? Ott szerezted?

Újra bólintottam, mire egy pillanatig az asztalt kezdte bámulni. Hirtelen idegesnek tűnt, míg én aggódva emeltem a kezem az arcomhoz, és megsimítottam a sebet az arcomon. Sminkkel nem lehetett eltűntetni, így várnunk kellett még egy darabig, de a koncerten állítólag már nem fog problémát jelenteni.

- Miért voltál ott? – kérdezte az igazgató, miközben próbált nyugodt maradni. Mielőtt azonban felelhettem volna folytatta, mintha nem is érdekelné a válaszom. – Tegnap délután felkerestek, miszerint az egyik néző adott egy fényképet az egyik csatorna riportereinek. Ez a néző rájött arra, hogy ott szerezhetted a sérülésed és te voltál az, aki levitte a színpadról azt a lányt. Ha ebből megint botrány lesz, márpedig nagyon valószínű, tudod, mit kell tenned?

Egymásra néztük, míg a többiek csak némán figyeltek ránk. Ismét bólintottam. A kezeim ökölbe szorultak. Ideges voltam, dühös és aggódtam. Nem tudtam elhinni, hogy bárhova megyek, bármit csinálok, azzal csak gondot okozok Hikarunak.

- Milyenek a fényképek? – kérdeztem egy idő után. – Látszik Hikaru?

Ozaki-sanon látszott, hogy nem épp ezt a kérdést várta, de ez is fontos volt, és nekem a legfontosabb. – Homályosan igen. Viszont pontosan még az sem hogy eltalált volna az a dobozka, hiszen szemüvegben és maszkban is voltál, amit nagyon jól tettél. Az viszont biztos hogy arra repült, és ha elmondják, amit láttak, az a sok ember pedig megerősíti, akkor az már magában gond.

- De hogy mondhatják, hogy Shou volt? Az arcát nem látták, nem? – szólalt meg Tora a védelmemre kelve.

- Nem, de bármilyen hülye is az ember ezt összeköti. A sérülés Shou arcán épp olyan, amit okozhatott az a dobozka.  Magasságban, alkatban is megfelelsz, és miért ne lehetnél az ügynökségnél, mikor olyan sztárok dolgoznak ott, akik közeli barátotok? Valamit ki kell találnunk, hogy szerezted.

- És honnan van a kép? Mióta engednek be oda fotósokat? – tette fel a következő remek kérdést Saga.

- Úgy tűnik, a zűrzavar kitörését mindenképp rögzíteni akarta és több képet is csinált, szerencsére nem túl jó minőségűek. Akkor senki nem figyelt, ki csinált képet, vagy videót, mindenki le akarta állítani a zűrzavart.

- Baromi jó! – kiáltott fel Nao, mire újra rossz érzésekkel töltött el ez az egész. Szégyelltem magam, hogy állandóan én vagyok, aki miatt bajban van a banda és Hikaru is. Egy volt a ritka alkalmak közül ez is, mikor úgy éreztem, nem akarok tovább híresség lenni. Elegem volt a botrányokból, amik mostanában többek, mint eddigi pályafutásunk során összesen, de nem tudtam, mit tehettem volna. Én is élni akartam, és élvezni az életet a zenélésen kívül is. Miért ne mehetnénk mi is bárhova, miért kell a négy fal közé bezárva lennünk, vagy úgy beöltözni, hogy anyánk nem ismer ránk, és miért ne lehetne barátnőnk? Az újságíróknak is meg kellett élni valamiből, de mindig is úgy gondoltam, hogy az olyanok, mint ők, akik más emberek keserűségéből kapnak nyereséget, a legaljább fajta. Rosszul voltam tőlük, és nagyon elegem volt a helyzetből. Általában mindent higgadtan megtudtunk beszélni, ez alkalommal viszont a fáradtság és a sok idegeskedés miatt, nyűgös voltam, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban leállok dilizni és toporzékolni, mint egy kisgyerek. Ki akartam tombolni magam, kiengedni a sok, felgyülemlett negatív érzelmeket, ezek azonban egyre inkább szorítottak ott belül, és ez pocsék érzés volt.

Nem is jöhetett volna jobbkor, hirtelen megcsörrent a telefonom. Anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre, felvettem és egy sóhajtás kíséretével beleszóltam, mire a többiek félbeszakították az ötletelést.

- Igen, tessék?

Időbe telt, mire bárki is felelt volna. A srácok és a menedzser kíváncsian néztek rám, így felálltam és megindultam az ajtó felé, hogy nyugodtan tudjak beszélni. Azonban ahogy a kilincsért nyúltam, ledermedtem.

- Örvendek, Shou – hallottam egy férfi hangját. Valahonnan ismerős volt, de hirtelen nem tudtam hozzá se arcot, se nevet kapcsolni. – Mori Kenta vagyok, az ANN-től. Párszor találkoztunk már, emlékszik? Szeretném, ha szakítana rám egy kis időt, és elmagyarázná nekünk a sérülésével kapcsolatos történetet.

- Ki az? – suttogta Hiroto, mire a srácokra néztem, majd az igazgatóra. Tanácsot vártam. Ha lerakom, újra fog hívni, ha igent mondok, lehet, hogy tovább fognak piszkálni, ha nemet, akkor meg azért.

Elvettem a telefont a fülemtől, kezemmel letakartam és halkan nagyon röviden elmondtam a menedzsernek a lényeget. Pár pillanatnyi habozás után bólintott, én pedig újra a telefonhoz fordultam. – Rendben.

Megegyeztünk az időpontban és a helyszínben, majd leraktam a telefont. Sóhajtottam egyet, nekidőltem az ajtónak, majd hogy kiengedjem a gőzt, összekócoltam a hajam és felkiáltottam.

- Fenébe!

- Még az interjú előtt találjatok ki valamit, hogyan szerezted a sérülésed! – utasított az igazgató. – Minden rendben lesz, csak mindent bele!

A srácok összenéztek, míg én kibámultam a velem szemben lévő ablakon. Olyan jó lett volna végre pihenni, botrányok nélkül zenélni. Az ilyenek sokkal jobban lefárasztottak, mintha a nap huszonnégy órájában játszottunk volna.

Hikaru pov

Épp hazafelé tartottunk Rannal az étteremből, csendben ültünk egymás mellett a buszon, majd amint leszálltunk és sétálva haladtunk tovább, megszólalt Ran telefonja.

- Hallo!

Csendben lépdeltem mellette, amíg beszélgetett, aztán egyszer csak felkaptam a fejem. Azonnal tudtam, ki beszélt.

- Az ügynökség bulijába? Rendben, még megkérdezem Hikarut… Mi? Tényleg? Egy pillanat – mondta, majd lefogva a telefont, hozzám fordult. – Lenne kedved eljönni a PSC bulijába? Nem lesz ott a sajtó, senkit sem engednek be, csak az ott dolgozókat és a sztárokat. Na? Ugye eljössz?

- Nem is tudom – húztam félre a szám.

Nem lett volna rossz, főleg, hogy láttam, Ran nagyon menni akart, de féltem találkozni Shouval azok után, ami történt. Én éreztem magam rosszul azért, amit Sayuri művelt ott a téren, és nem azért, mert nem engem választott. Teljesen megértettem, hiszen én se lennék rá képes talán az ő helyében. Ha meg mégis, akkor sem magamat választottam volna. Ezek után biztos nem. Magamra haragudtam, mégsem lettem volna képes találkozni vele, és ugyanúgy beszélgetni vele. Így is rengeteg bajt okoztam már neki, ráadásul azt se állíthatja senki biztosra, hogy vége van az egésznek, és ezután minden csak jobb lesz. Olyan még a mesékben sincs.

- Oh, és Shou nem fog eljönni, mert más dolga akadt – tette hozzá még Ran, mire újra felkaptam a fejem. Egész eddig magyarázott a buliról, már amennyit Toratól megtudott. Bár így még ha elmegyek, se találkoznék vele, mégse voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Mi van, ha csak azért mondják, hogy elmenjek és igazából meg ott lesz? Ezután azon kezdtem gondolkodni, vajon minden rendben van-e, hallva, hogy a bulin sem lesz ott. Sokáig töprengtem, így időm sem volt felelni, Ran hamarosan izgatottan szólt a telefonba: - Rendben, ott leszünk... Oké, szia.

Lerakta, majd felkiáltott. – Ezaz! Örülsz, ugye? Jujj, el tudod ezt hinni? Úristen! Mit vegyek fel? El kéne mennünk vásárolni?!

- Én nem hiszem, hogy elmegyek – mondtam neki, miközben elővettem a kulcsokat és kinyitottam az ajtót.

Bár tudtam, hogy ezzel letörtem a lelkesedését, mégsem tehettem mást. Nem éreztem magam méltónak arra, hogy ott legyek, ráadásul kedvem sem volt.

- Miért nem? Tök jó lesz, hidd el! – kezdett el nyafogni.

Egyenesen a szobába mentünk és épphogy ledobtuk a kabátunk, leültünk a kanapéra, és elterültünk rajta a hosszú nap után. – Tudod, hogy nem lenne jó ötlet – emlékeztettem rá.

Már aznap este elmeséltem neki az egészet, bár ő még nem találkozott Sayurival, a hallottak alapján elásta magát Rannál.

- De mondták, hogy Shou nem jön, amit igazából sajnálok, de talán jobb lesz – mondta, miközben felállt és bekapcsolta a gépet, hogy megnézzük az üzeneteink, én pedig mellé telepedtem a székre.

- Mondd, te miért akarsz menni? Mert, hogy nem miattam az biztos – fordultam felé ravasz mosollyal.

Hirtelen ledermedt, majd ártatlan mosollyal nézett rám. – Igazából… - kezdte félénken.

Ekkor kapcsoltam és akaratlanul is elkiáltottam magam. – Nane! Te is belezúgtál az egyik tagba? Melyikbe? Hiroto? Saga? – kezdtem hadarni, a legvalószínűbbet hagyva utoljára. – Tora?

Hirtelen elpirult, majd tudta, hogy nem érdemes tagadni, bólintott. Én csak mosolyogtam. Ahhoz képest, hogy az elején azt mondta, nem fog összejönni nekem sem, ő is jó úton haladt. Épp mondtam volna valamit, mikor megakadt a szeme a képernyőn. Pislogás nélkül bámulta, én pedig kíváncsian követtem a tekintetét. Egy hírportálon olvasta az egyik cikket, amibe kíváncsiságból én is beleolvastam. Egy beszámoló volt Shouval való elbeszélgetésről a sérülésével kapcsolatban.

- „Újabb pletykák rebbentek fel, miszerint az Alice Nine énekese, Shou az Ever Green Entertainment által megrendezett színészi tehetségkutatón szerezte az arcán lévő sérülést” – olvastam a bevezetőben. – „Nemrég kapott szárnya a feltevés, hogy a banda két tagja között verekedés tört ki, és a sérülés ott keletkezett, de ennek valószínűségét az ügynökségnek sikerült megcáfolnia. Felmerült hát a kérdés, akkor hogyan sérült meg az énekes, és van-e valami köze a tehetségkutatóhoz? Személyesen kérdeztük meg Shout, hogy tisztázzuk a helyzetet.”

A továbbiakban őt idézték, aki közölte, hogy mostanában eléggé elfoglaltak, főleg a koncert előkészületeivel, így még ha szeretett volna, se tudott volna elmenni és megnézni a jelentkezőket a tehetségkutatón. Mindemellett elárulta, hogy bár az ő ismeretségéből nem vett részt senki, reméli, hogy egy nap majd összefutnak a munkájuk során, hiszen mindig jó új embereket megismerni, akik hasonló csónakban eveznek, még ha valamiben más is. A férfi rákérdezett a sérülés keletkezésére, mire a következőt felelte: „Oh, ennek is meg van a saját kis története, de igazán nem nagy dolog. A beosztásunk mostanában elég pörgős. Egyik alakommal a próba után sietve pakoltunk el, és rohantunk egy fotózásra. Saga gitárja véletlenül eltalálta az arcomat a nagy kapkodásban, ami valóban az én hibám volt, de megeshet az ilyen.”

Hirtelen könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem utat nekik. Nem voltam teljesen tisztában vele, mit éreztem akkor, és azzal sem, miért égtek a szemeim a könnyektől. Sűrűn pislogtam és lassan kifújtam a levegőt, hogy összeszedjem magam, majd hátradőltem a széken. Tudtam, hogy ez is miattam volt. Nem elég, hogy tönkretettem az esélyt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, még nagyobb gondot okoztam, és ez mélyen bántott. Tudtam jól az elején, hogy nem lesz könnyű, sőt, igen csak csekély esélye volt, hogy összejön, mégis azt hiszem, túlságosan beleéltem magam. Shou mellett egy teljesen más világban éreztem magam, egy olyanban, ahol minden bosszantó dolog megszűnik. Amíg csak ketten vagyunk. Az élet nem ilyen egyszerű, ám a természetemnek köszönhetően mindenbe hamar beleélem magam és csak a jó oldalát nézem, most viszont sorjában történtek a rosszabbnál rosszabb események, ami teljesen elvette az életkedvem és az erőm, hogy tovább küzdjek. Bíztam Shouban, de nem akartam, hogy ennél jobban megsérüljön, sem pedig, hogy a banda kárára legyen az egész, így gondoltam arra is, hogy feladom. Eleve butaság volt belevágnom.

Ran bezárta az oldalt, én pedig felálltam és kimentem a konyhába egy pohár vízért, amit azonnal lehúztam. Sokáig nem szerettem az ilyeneken rágódni, így mosolyt erőltettem a számra, és próbáltam valami jóra gondolni. Megfordultam és a pultnak támaszkodtam, az ajtóban pedig Rant pillantottam meg.

- Sajnálom, Hikaru – nézett rám lebiggyesztett szájjal.

- Ugyan már! – legyintettem egy erőtlen mosoly kíséretében, miközben azon dolgoztam, hogy minél őszintébb legyen. – Még nincs vége! Lesz, ami lesz. Továbbra is mindent beleadok és hagyom, hogy sodorjon az ár!

Ran nem felelt. Nem tudta, mit mondhatna, és hirtelen én sem, így feszült csend telepedett közénk, amit nem bírtam sokáig, így én szólaltam meg újra. – Tudod mit? Elég volt a rossz dolgokból, menjünk el a buliba! Ki tudja, talán még neked sikerülhet.

Rákacsintottam, mire elmosolyodott. – Ne mondd már ezt! Neked is fog! – bíztatott, majd odalépett hozzám és átölelt.

Ezek után már csak arra gondoltunk, mit is vegyünk fel a buliban, hiszen ott mégiscsak sztárok lesznek, márkásabbnál márkásabb ruhákban, nekünk meg alig volt valami alkalmas. Ez azonban épp kapóra jött, ugyanis míg emiatt aggódtunk, nem jutott időnk máson rágódni. Elhatároztunk, hogy élvezni fogjuk az estét, és nem hagyjuk, hogy bárki is letörje a kedvünk.