Nem vagyok önmagam - 16. fejezet

Bántok és bántanak

Takeru úgy döntött, kiszellőzteti a fejét, így tett egy kört az udvaron. Igyekezett összeszedni magát, nagy levegőket vett séta közben és próbálta elterelni a gondolatait. Gyenge szél meglengette a fák leveleit, és lágyan érintette az arcát és a haját is. Jól esett neki a friss levegő, így elidőzött egy ideig, majd visszament.

- Merre jártál? – rohant oda Kazuya, amint belépett az ajtón. – Már háromnegyed órája téged keresünk.

Takeru nem szólt. Valójában nem tervezte, hogy sokáig marad, ám teljesen elvesztette az időérzékét, viszont nem is igazán érdekelte, hiszen már nem kellett sokáig kibírnia, és végre hazamehetett. Rövid gondolkodásnyi idő után épp mondott volna valamit, ám a kórház ajtaja hirtelen kinyílt. Mindketten arra kapták a tekintetük, és egy fiú láttak, ahogy feléjük sietett, ijedt és bosszús kifejezéssel. Takerunak a szája is tátva maradt, amikor meglátta.

- Hol van a nagyapám? – kérdezte Shohei, amint elég közel ért hozzájuk.

- Shohei, te meg… - csúszott ki Takeru száján, szerencsére elég halkan, hogy a többiek is hallják. Miközben a szőke fiú választ várva nézett rá, Takeru csak dermedten állt, és hirtelen megannyi emlék jutott eszébe. Örült, hogy újra látja barátját, főleg most, azok után, ami történt. Ilyen helyzetekben mindig számíthatott Shoheire, és úgy érezte, most is szüksége van rá. Teljesen megfeledkezett a helyzetéről, és fel se fogta igazán, miért is van itt a barátja.

- Hol van a nagyapám? – ismételte el a kérdést Shohei, nyomatékosan kiejtve minden egyes szót.

Takeru alig észrevehetően megrázta a fejét, hogy kizökkentse magát a gondolataiból. – A nagyapád? – nézett barátjára döbbenten. Hirtelen rossz érzés fogta el, és miközben Shoheit hallgatta, a torkában lévő gombóccal küszködött.

- Nemrég úgy volt, hogy hazamehet, erre arról értesülök, hogy rosszabbodott az állapota? – folytatta Miura. – Hol van?

Takeru teljesen lefagyott, se mozdulni, se megszólalni nem tudott. Halvány fogalma sem volt róla, hogy a legjobb barátja nagyapja kórházban van. Elszégyellte magát, amiért ennyire nem figyelt rá, viszont valóban nem rémlett neki, hogy mondta volna. Talán nem akarta az orrukra kötni, de még így is mindent megbeszéltek egymással. Ez csak volt olyan fontos, hogy megossza a barátaival.

- Mondd meg a nevét, megnézem! – szólalt meg Kazuya, miután látta, hogy munkatársára nem számíthat, és azonnal elindult a nővérpulthoz. Rajtuk kívül nem sokan voltak. A közelben szinte csak egy nővér üldögélt az asztalánál, ő is a papírmunkával volt elfoglalva.

Shohei a pult elé állt, Kazuya pedig odament a géphez és keresgélni kezdett. Eközben Takeru egy tapodtat sem mozdult. Egyedül állt a helyiség közepén és barátját figyelte. Bár még a szüleit is ritkán látta, nem hogy a távolabb élő nagyszüleit, mégis bántotta, hogy nem ismerte fel barátja nagyapját. Még ha nem is az ő betege volt, valahol csak összefutott a nevével. Miközben Takeru ezen töprengett, Kazuya már meg is találta a férfit. Pár perc múlva Shohei a nagyapja mellett térdepelt, aki mozdulatlanul feküdt egy asztalon, letakarva. Kazuya lassan leemelte az anyagot a férfi mellkasáig, hogy a fiú megbizonyosodhasson, tényleg a nagyapja fekszik ott holtan. Ő volt Takeru délutáni betege, aki miatt a fiú már amúgy is nagyon bánkódott, és csak magát hibáztatta.

Shohei térdre rogyott a hirtelen legyengültségtől, szemébe pedig könnyek szöktek. Takeru magára hagyta és kint megvárta az ajtó előtt, míg Kazuya elment egy másik beteghez, így a két fiú teljesen magára maradt a kórház azon részén. Takeru még az ajtón át is hallotta barátja zokogását, és ahogy nagyapját szólongatta. Jól tudta, mennyire szerette a nagyszüleit, hiszen a szülei nagyon elfoglaltak voltak. Bár a távolság nagy volt köztük, ha nem lógott a srácokkal, vagy nem volt valami más elfoglaltsága, mindig meglátogatta őket.

Rövid idő elteltével Shohei, letörölgette könnyeit, összeszedte magát, majd felállt és kiment, de csak a folyosón elhelyezett székekig jutott. Takeru mellé állt, azonban csak nézte a barátját. Kezét feléje mozdította, hogy vigasztalóul megsimogassa a hátát, vagy a fejét, ám végül visszahelyezte maga mellé őket. Fogalma sem volt, mit kéne mondania, vagy tennie, mindenesetre fájt így látni őt. Eddig mindig számíthattak egymásra, ilyen helyzetben azonban még nem volt részük.

- Nem is mondtad, hogy a nagyapád kórházban van, Shohei – szólalt meg végül hosszú, nyomasztó csend után halkan.

Shohei felemelte a fejét, felnézett a plafonra, letörölte a folyamatosan, csendben csordogáló könnyeit, majd egy sóhaj után felhorkant és egy bizonytalan mosoly kíséretében azt kérdezte:

- Miért kellett volna elmondanom neked? Nem is ismerlek. Egyébként honnan tudod a nevem?

Takeru az ajkába harapott, mikor rájött, hogy megint elszólta magát. Teljesen elfeledkezett a cseréről, olyan fura volt neki a tény, hogy Shohei itt van mellette, ráadásul ilyen állapotban. Hiányzott neki a jól meg szokott, gyerekes mosolya.

- Koji… vagyis Koji vagyok… Úgy értem… - próbálta kimagyarázni magát, ám a dadogásnál többre nem ment. – Takeru… neki elmondtad?

- Nem értem, miért kellene megosztanom veled ilyeneket – mondta Shohei anélkül, hogy ránézett volna a fiúra. – Semmi közöd a nagyapámhoz, és az pedig, hogy mit mondok el és mit nem a barátaimnak, csakis rám és rájuk tartozik. Maradj ki ebből és ne üsd bele az orrod mindenbe!

Shohei váratlanul felállt, készen, hogy elinduljon, amikor Takeru elindult utána, ám pár lépés múlva megtorpant, és idegesen megszólalt. Valójában nem akarta, hogy Shohei elmenjen, de amint kimondta, már megbánta, amit mondott.

- Az én betegem volt és…

Shohei erre hirtelen megállt, megpördült, az arckifejezése pedig megváltozott. Ahogy nézett, tekintete hallgatásra bírta Takerut.

- A te beteged volt? – kérdezte a szőke fiú úgy, mint aki nem hitt a fülének. Megindult Takeru felé és egészen közel megállt előtte, míg a másik tett egy lépést hátra.

- Miért halt meg? – folytatta Shohei már hangosabban és ingerültebben. – Hallod? Mégis miért halt meg? Nem orvos vagy? Nemrég azt mondták, hazajöhet. Akkor most mi van? Ho az a nagy tudományod? Mi a fenéért kellett meghalnia a nagyapámnak, áruld el!

Takeru rég hallotta Shoheit így kiabálni. Nem tudott hirtelen mit felelni. Kíváncsi volt, mit tenne Shohei, ha tudná, hogy ő, az egyik legjobb barátja tehet a nagyapja haláláról és nem az, akinek hiszi. Sírni támadt kezdve, mellkasa összeszorult, a szemei pedig égtek a kikívánkozó könnycseppektől. Úgy érezte, sosem fájt még ennyire a szíve. Egy könnycsepp gurult le Shohei arcán, amit a fiú villámgyorsan letörölt, remélve, hogy a másik nem látja.

- A-az ú-úgy volt – kezdte Takeru dadogva. Bár már kezdett hozzászokni a helyzethez, mégis Koji hangja teljesen idegen volt számára, a szavakat pedig mintha nem is ő mondta volna - Az állapota remeknek bizonyult. Teljesen jól volt, rengetegszer megvizsgáltuk…

- Akkor magyarázd meg, miért fekszik azon a rohadt asztalon? – ordított rá Shohei a szoba felé mutatva, ahol többek közt a nagyapja volt.

Egyikük sem nézett abba az irányba, továbbra is tartották a szemkontaktust. Shohei szeméből újabb könnycsepp buggyant ki, és megismételve az előző folyamatot, villámgyorsan eltávolította az arcáról.

Takeru nem tudott megszólalni. Eleve rettenetes érzés volt számára, hogy elvesztett egy kedves embert, annak a tudta, hogy a legjobb barátjának is fájdalmat okozott, kimondhatatlanul fájt. Szinte érezte a szúrást a szívében.

Az öreg olyan aranyos volt. Minden dolgozóval kedves volt, és ha érezte, hogy letörtek, próbálta felvidítani őket. Séta közben a folyosón találkozott egy kisgyerekkel, aki az anyjára várt, és nekiállt játszani vele.

Takeru újból hátrált egy nagy lépést, ezúttal viszont nem menekült. Barátja meglepetésére mélyen meghajolt. – Rettenetesen sajnálom! – mondta őszintén, a sírás késztetésétől elvékonyuló hangon.

- Nem kell sajnálnod – szólt rövid gondolkodásnyi idő után Shohei félrenézve.

A döbbenettől Takeru kissé megemelte a fejét, és felnézett a fiúra. Közben megjelent Kazuya is, aki nem akart közbeavatkozni, így meghúzta magát a rövid folyosó bejáratánál a fal árnyékában, és csak fültanúja volt az egésznek. Azt hitte, Shohei már távozott, és erre egyáltalán nem számított.

- Nem kell sajnálnod – ismételte meg Shohei. – Azzal nem megyek semmire.

Tudta, hogy a tényen, hogy a nagyapja halott, semmi sem változtat, mégis a kétségbeeséstől képtelen volt józanul gondolkodni, és anélkül cselekedett, hogy számításba vette volna mások érzéseit, vagy a következményeket. Ahogy Takeru tehetetlenül felegyenesedett, Shohei tett egy lépést felé, és váratlanul pofont adott neki. Takeru hátra esett, majd amint összeszedte magát, az arcához kapott.

- Remélem, így átérzed a fájdalmat, amit nekem okoztál – mondta Shohei búcsúzóul. Megvetően nézett a fiúra, majd sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Kazuya nem mozdult a fal mellől, de mikor a fiú mellé ért, váratlanul megszólalt, ezzel megállásra bírva őt. – Nem helyes megütni egy orvost. Egy ifjú doktornak mindig legalább annyira fáj a betege elvesztése, mint a hozzátartozóknak.

Shohei egy röpke pillanatig, eltöprengett, vajon mennyire lehet igaz, aztán háttal állva a fiúnak, azt felelte: - Nem hiszem.

Azzal elindult. Kazuya jó ideig követte a távolodó fiú alakját, majd kilépve a fal mögül, barátja felé nézett.

Takeru a kezét a szájára szorítva próbálta visszatartani a sírást, több-kevesebb sikerrel. Végül zokogással engedte ki a fájdalmát. Kazuya egy ideig csak nézte. Nem tudta, egyedül kéne hagynia, vagy odamenjen és megvigasztalja.

Másnap a fiúk újra gyakoroltak, már a próbateremben. A verseny gyorsan közeledett és nagy volt a tét számukra. Kezdetben Shohei nélkül próbáltak, ugyanis a fiú valamiért nem jelent meg és nem is vette fel a telefonját. Már épp úgy döntöttek, hogy tartanak egy kis szünetet, aztán folytatják, amikor az ajtó kinyílt, és egy sápadt, kissé fáradtnak tűnő Shohei lépett be rajta mosolyogva.

- Ah, bocsika – szabadkozott miközben kipakolta a gitárt. – Elaludtam.

A fiúk az órájukra nézett, ami délután egy órát mutatott. Már nagyjából négy és fél órája folyamatosan próbáltak.

- Történt valami? – kérdezte Koji aggodalmasan.

Shohei beállt a helyére, bekötötte a gitárt és körülnézett. – Folytathatjuk? Vagy elkéstem? – nézett körbe széles vigyorral az arcán.

- Igazából most akartunk szünetet tartani, de belefér pár perc, nem, skacok? – nézett körül Osamu zavartan mosolyogva.

- Történt valami, Shohei? – ismételte meg a kérdést Koji, nem is figyelve másra

- Mondtam már, elaludtam – mosolygott a szőke fiú bíztatóan. – Egyszerűen csak későn feküdtem le, nem voltam álmos és nem hallottam a vekkert.

A többiek ráhagyták és ellkezdték a próbát. Mindenki teljes erőbedobással koncentrált. Shohei is igyekezett minden mást kiverni a fejéből. Részben igaz volt, amit mondott, de a részletekbe nem akart belemenni. Nem volt szükséges, hogy a fiúk tudják a valódi okát. Elhatározta, hogy ezek után nem fog másoknak nehézséget okozni. Mindenkit boldoggá akart tenni a zenével.

Amint hazaért, rájött, hogy túlreagálta a dolgot a dokival, viszont abban az állapotban szinte lehetetlen lett volna nyugodtnak maradni. Így is potyogtak a könnyei a hazavezető úton. A buszon sokan megbámulták, de nem tehetett róla, és nem is nagyon érdekelte. Ez természetes volt egy ilyen után. Rettenetes érzés volt, pont ezért akarta eltitkolni a barátai elől. Egy mosollyal és a zenével szerette volna elhessegetni gondolatait. Úgy tűnt neki, Takerunak így is van elég gondja. Biztos megvan annak is az oka, amiért olyan furcsa mostanában. Bár eddig is mindig egymás mellett álltak, úgy döntött, most még jobban odateszi magát és segíteni fogja.

- Állj! Állj!

Hirtelen a vokalista kiabálása zökkentette ki a gondolataiból, aki feléje fordult. – Shohei! Mit csinálsz?

A szőke fiú zavartan kérdezett vissza. – Hogy?

- Egy dallamot ismételgetsz egyfolytában, miközben mosolyogsz, mint a tejbetök és engem nézel – magyarázta Koji kelletlenül.

- Bocsika, elbambultam. Kezdjük előröl! – ajánlotta Shohei.

Egy óra után a fiúk egyhangúan a szünet mellett döntöttek. Kivéve Shoheit.

- Nem játsszuk el az első dalt még egyszer? – kérdezte bambi szemekkel a többieket, akik javában nekiálltak pakolni. Koji a hátára lendítette a gitárt és a fiú felé fordult.

- Elég lesz, Shohei – mondta neki, amíg a többiek sorba távoztak. – Te csak nemrég jöttél, de mi már reggel óta itt vagyunk. Elkopnak az ujjaim.

Koji is lelépett, ám Shohei egy tapodtat sem mozdult. Szeretett volna még gyakorolni, így elkezdte az egyik számukat énekléssel együtt, ám végül elszállt minden lelkesedése, rögtönzött pár dallamot, majd egy sóhajtás kíséretében leült az egyik székre. A gitárt maga mellé helyezte, a fejét pedig a tenyerébe hajtotta.

Koji valamivel lemaradva sétált a többiek után. Minden nap számolta a napokat, nagyon várta már a hetedikét, hogy minden végre újra a régi legyen. Hiányzott neki Mai, és kíváncsi volt, mi van a kórházban, így arra gondolt, később megcsörgeti Takerut.

Mikor hazaért melegített valami kaját, majd tárcsázta Takerut. Addig próbálta, amíg a hangposta nem kapcsolt be, a fiú nem vette fel, akárhányszor hívta. Ezután megpróbálta Mait, a lány pedig csak a harmadik próbálkozásra vette fel.

- Szia! – szólt bele a telefonba. – Bocsi, de most eléggé elfoglaltak vagyunk. Majd később beszélünk, oké? Puszi.

Mai gyorsan elhadarta, és lerakta. Koji nem értette, de annyi biztos volt, hogy valami nem ment fényesen odaát. Ledobta a telefont maga mellé a párnára, majd kivette a kajáját a mikróból és visszaült a kispárnára az asztalhoz. Eléggé forró volt, így megfújta, kevergette, aztán hagyta egy kicsit hűlni.

Kelletlenül sóhajtott egyet, mikor egyszer csak kopogtak az ajtón. Kasumi volt az. Mostanában ritkábban beszélgettek, ők is elfoglaltak voltak és a lánynak is voltak egyéb teendői. Ahogy odasétált az asztalhoz és leült Kojival szemben, a fiú nem találta a megszokott mosolyát sehol.

- Valami baj van? – kérdezte Koji.

- Hallottam, hogy mostanában egyre többet veszekedtek – mondta Kasumi, mire Koji olyan képet vágott, mint aki azt mondja „úgy tudtam, hogy te is ezzel jössz”. Ám a következőre ő sem számított.

- Szeretnék kérni tőled valamit, Koji – folytatta a lány a fiú nevét erősen hangsúlyozva.

Megvárta, míg Koji ránéz, aki kíváncsian várta a folytatást.

- Mikor rájöttem, hogy mi történt veled és Takeruval nem hittem a fülemnek – természetesen, ahogy mások sem hinnének – kezdte a lány. – Mikor biztossá vált, hogy igaz, Takeru hihetetlenül hiányzott és magamban azt kívántam, bárcsak eltűnnél, és az egész meg sem történt volna. Viszont egyre jobban megkedveltelek. A fura helyzet miatt magam sem tudok kiigazodni az érzelmeimen, de a napokban valahogy egyre világosabbá vált számomra, hogy Takeru az, akit szeretek és tudom, hogy neked is van valakid. Ah, nem ez a lényeg, mindegy. Szóval, arra akarok kilyukadni, hogy jó lenne, ha óvatosabb lennél, és nem tennéd tönkre Takeru álmát, a bandát. Biztos vagyok benne, hogy ő is keményen dolgozik, hogy jól teljesítsen a te helyedben, ezért én is erre kérlek. Nem szeretném, ha valami történne a bandával, oké? Kérlek, Koji, csak bírd ki egy kicsit, és csinálj mindent úgy, ahogy Takeru tenné!

A fiú nem tudott mit mondani. Elgondolkodott azon, amit Kasumi mondott. Szája lefelé konyult, bánat kerítette hatalmába, majd szótlanul bólintott egyet. Ekkor az ajtó kinyílt, mire mindketten kíváncsian kapták arra a tekintetük, és egy értetlen Osamut láttak az ajtóban.

- Milyen Koji? És mit tenne Takeru? Mi folyik itt? Kihez beszélsz? – sorolta a kérdéseket a fiú.

Kasumi az ajkába harapott, majd segítséget várva Kojira nézett.