First kiss - 16. fejezet

Shou pov

Másnap nyolcra már ott voltunk a menedzser irodájában. Újra csak a koncertről beszélt, érdeklődött, hogy haladnak a próbák, majd elmondta, mikre számítsunk a következő napokban. A koncert valóban nem volt már messze, és keményen kellett próbálnunk, de nem mellőzhettük az egyéb feladatainkat sem. Az ünnepek miatt előbbre hozták a szokásos hétvégi J-Melot péntekre, így még a koncert előtt annak is meg kellett lennie. Az egészből viszont egy dologra figyeltem fel igazán: kerülte az imposztor témát.

- Menedzser! – szólaltam meg nyugodt hanggal, mikor már elegem volt a dumájából. - Mi van az imposztorral?

- Azt elrendeztük már – legyintett. – Nyugodtan foglalkozzatok mással, van egyéb dolgunk is. Elfoglaltak leszünk ám a héten.

- Azta’ rohadt! – kiáltott fel hirtelen Tora, aki a telefonját babrálta, Hiroto és Nao pedig, akik épp mellette ültek, odahajoltak hozzá, hogy megnézzék, mit látott.

- Ez az imposztor twittere? – nézett nagy szemekkel Hiroto.

- Ne olvassátok! Ne is törődjetek vele! Mondtam, hogy megoldjuk.

A srácok azonban továbbra is nézték az oldalt, mintha meg sem hallották volna a menedzser szavait. Valójában engem is kíváncsivá tett, olyan volt, mintha nem akarta volna, hogy lássuk, miket írt ki.

- Mi az, hogy hat éves koromig nem voltam szobatiszta? – kiáltott fel rémülten Nao. Normális esetben nevettünk volna ezen, de ilyen körülmények között senkinek nem volt vicces. Mind felkaptuk a fejünket, mire ők hárman telefonközelben tovább kutakodtak.

- És nálam? Hogy mer ilyet írni rólam? – akadt ki Hiroto is, majd mielőtt még Tora telefonján vezette volna le a dühét, felpattant és elkezdett fel-alá járkálni.

- Mondtam – felelte a menedzser. – Ne olvasgassátok! Új módszere van és ez alkalommal minden tag ellen. Mindenkiről kitalált történeteket terjeszt, amikkel az a gond, hogy mind… hogy is mondjam… kínosak.

- Igen, azt mi is látjuk – nézett fel szúrós tekintettel Tora. Hangjától szinte megfagyott a vér az ereinkben.

Ekkor megcsörrent az asztalon a telefon. Mind elhallgattunk, a menedzser pedig fogadta a hívást. – Igen, én vagyok… Valóban? Micsoda megkönnyebbülés… Rendben.

Le se rakta a telefont, már közölte velünk a hírt. – Jó hír. A rendőrség megtalálta és már le is tartóztatták. Azt mondta az igazgató, átküldtek neki pár adatot róla, gondolták, hogy kíváncsiak vagyunk. Hamarosan ti is megkapjátok.

Pár percen belül meg is érkezett az üzenet. Szinte egyszerre néztük meg és egyszerre esett le az állunk. Azonnal felismertük. Egy lány volt az, a rajongók közül. Autogramot is, és ölelést is kapott, bár a koncert alatt nem biztos, hogy láttam, de biztos voltam benne, hogy ott volt. Ezek szerint jól sejtettük, hogy ott volt valahol a közelben.

- Én azt hittem, fiú – fintorodott el Nao.

Végre emiatt már nem kellett aggódnunk, és foglalkozhattunk mással. Hamarosan törölni fogják a fiókjait és minden megosztása megszűnik. Nagyon reméltük, hogy minden rendben lesz. Azonban azt nem hagyhattuk ki, hogy ne írjunk erről mi magunk a fiókunkon, hiszen eléggé felkavarta a dolgokat.

Hirtelen megcsörrent a telefonom, így felálltam és kimentem az iroda elé, hogy nyugodtan fogadhassam, bár amint megláttam a kijelzőt, nem voltam benne biztos, helyes döntés-e felvenni. Sayuri volt az, megint jött a hülyeségeivel, amiből már kezdett elegem lenni, főleg ezután az imposztoros dolog után, ami mindegyikünk idegeit kikészítette. Pár perc múlva azonban megláttam, hogy a srácok elköszönnek és jönnek ki, így sietősre fogtam.

- Mondtam, hogy nem tudok. Mindketten fontosak vagytok. Bár az utóbbi időben megváltoztál, mégsem akarlak elveszíteni. Mennem kell! – mondtam halkan, hogy lehetőleg más ne nagyon hallja, majd gyorsan leraktam, ahogy az ajtó kinyílt.

- Holnap este rendez az ügynökség egy partit – jutott eszébe a menedzsernek, mikor már épp távoztunk volna. – Remélem, ott lesztek. Mindenki jön, de sajtót nem engedünk be. csak az ügynökség alkalmazottjai és sztárjai.

Megráztam a fejem és felsóhajtottam. Már megint egy nagyszerű ötlet. Semmi kedvem nem volt hozzá, úgyis csak üldögéltem volna, azt meg otthon is tudok. Velem az élen elhagytuk az ügynökséget, és elkezdtük a mai feladataink. Fotózással indítottunk, majd próbálni mentünk, amivel a nap  részét töltöttük. Elég jól haladtunk, és ennek így kellett lennie. Nem hagyhattuk az egészet az utolsó pár napra.

Hikaru pov

Újra elmentem Rannak kisegíteni az étteremben, de nyilvánvalóan látszott rajtam, hogy egyáltalán nem ott jártam. A verseny napja óta nem beszéltünk a srácokkal, és már nagyon kíváncsi voltam, mi a helyzet. Csak remélni tudtam, hogy minden rendbe jött.

- Add ide! – vette át a tálcát a barátnőm, amivel kizökkentett a gondolataimból. Kíváncsian néztem rá, mire ő csak elmosolyodott. – Inkább menj haza és pihenj!

- De nem hagyhatlak csak itt. Egyébként is jól vagyok – próbáltam bizonygatni, miközben a tálca után nyúltam.

- Kétlem. Menj csak, nem vagyok egyedül – felelte, majd el is indult az asztalhoz kivinni a rendelést.

Körbenéztem. Csak néhány asztal volt üres, a többieknél mind boldog vendégek voltak, nevettek, beszélgettek, és olyan volt, mintha semmi gondjuk nem lett volna. Ranon kívül még volt három pincér, de tudtam, hogy valóban elkél nekik a segítség, viszont azt is, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy alkalmas legyek rá. Többször is félreírtam a rendelést, és volt, hogy rossz asztalhoz vittem ki. Ciki volt, és ebből az érzésből egy jó időre elegem lett.

- Elmentem – szóltam oda Rannak, majd felvettem a cuccom és elindultam.

Csendben ballagtam a buszváróhoz, bekapcsoltam a zenét, és teljesen belemerültem. Amíg a buszra vártam, egyszer csak odaállt elém valaki. Ahogy felnéztem rá, ismerős arcot pillantottam meg, és rögtön annyi volt a kellemes pillanatnak.

- Kasahara Hikaru?! – kérdezte, bár inkább kijelentésnek hangzott.

- Én vagyok – bólintottam.

Ő volt az a lány, aki hirtelen ráugrott Shoura, mikor egyik este sétáltunk. Hogy is hívták? A nevén kezdtem gondolkodni, mire végre beugrott.

- Sayuri – suttogtam halkan, mikor eszembe jutott, bár úgy tűnt, nem eléggé. Zavartan kaptam el a tekintetem, bár őt egyáltalán nem zavarta. Rossz érzésem volt, és minél előbb szabadulni akartam, erre azonban alkalmam sem volt.

- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte, mire meglepetten néztem rá.

Nem értettem, mit akart tőlem, és bár valamiért nem szívesen voltam vele, igennel feleltem. Bár tartottam tőle, mégis úgy éreztem, ha elutasítom, később megbánom. Lassan elkezdtünk sétálni, egy jó ideig csendben. Ő nyugodt volt, míg én ideges. Tudtam, mondanom kellene valamit, hogy megtörjem a kínos csendet, de semmi jó nem jutott eszembe, féltem, hogy valami hülyeséget mondok. Ő mutatta az utat, míg én csendben követtem őt. Egy tér felé tartottunk, aminek a közepén megtorpant és anélkül, hogy felém fordult volna, megszólalt.

- Mióta ismered Shout? – kérdezte.

A kérdés váratlanul ért, és hirtelen magam sem tudtam rá a választ, míg végül zavartan feleltem. – Amióta a kis klubban tartottak koncertet. Úgy egy hónapja, talán.

- Értem. És milyen kapcsolatban álltok? – tette fel a következő kérdést, ahogy felém fordult, nekem pedig egyre kevésbé tetszett ez az egész.

- Nem hinném, hogy ilyenre muszáj lenne válaszolom – vágtam rá idegesen, gondolkodás nélkül.

- Magad sem tudod a választ, mi? – nevetett fel, mire ökölbe rándult a kezem.

Annyi mindent a fejéhez vágtam volna, de jobbnak gondoltam, ha inkább hallgatok. Amúgy sem tartozik rá, és egy olyannak, mint ő, mit magyarázkodjak.

- Tudod – kezdte, miközben tekintete a messzeségbe révedt, majd elkezdett mászkálni -, Shou nehezen fejezi ki magát. Talán ezért is ír gyönyörű dalokat. Mindig őszinte, kedves és gondoskodó, de ha a saját érzéseiről van szó, akkor álatlában bizonytalan és inkább témát vált. Amúgy sem nagyszájú, de a legkevésbé kedvelt témája saját maga. Emellett jószívű, szeret segíteni másoknak, és nem tűri, ha valaki megsérül, akár testileg, akár lelkileg, legyen az az ismerőse, vagy egy idegen. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy lehet, hogy kedves hozzátok, de ez nem feltétlenül bír olyan jelentéssel, mint amilyennek te és a barátnőd hiszitek. Egyszerűen ilyen a természete.

- És miért mondod el ezt nekem?

Erre a kérdésre megtorpant és felém fordult. A tér kellős közepén álltunk egy szál magunkban. A környéken szinte egy lélek sem volt, síri csend vett körbe minket.

- Nem szeretném, ha továbbra is körülötte lézengenél – mondta ki nyíltan, elég goromba hangsúllyal.

- Azt nem te fogod nekem megmondani. Mégis mi közöd van neked ahhoz?

- Sokkal régebb óta ismerem és szeretem, mint te. Sokkal többet adhatok neki, és nem engedem, hogy elveszítsem egy olyan miatt, mint te.

- Ezzel én is így vagyok. Nem hinném, hogy bármit is tehetsz ellene.

- Magabiztosan beszélsz – nézett rám féloldalas mosollyal, miközben elővette a telefonját. – Vajon akkor is ilyen nagy szád lesz, ha megkérem, hogy válasszon kettőnk közül?

- Ilyenekkel ne zaklasd! Jobb dolga is van annál, mint ilyen hülyeségekkel foglalkozni – próbáltam leállítani, ám ettől csak még jobban élvezte az egészet.

- Látom, máris bizonytalanabb lettél.

Elkezdte tárcsázni, és valahányszor megszólaltam, mindig csendre intett. – Fejezd be! Ez hülyeség. Nem tudod, mennyi mindennel kell megbirkóznia neki is és a bandának is mostanában?

- Ha megzavarod, azt jelenti, hogy félsz a választól, úgyhogy inkább maradj csendben! – felelte, miközben a füléhez tartotta a telefont, és rövid időn belül meg is szólalt. – Szia, Shou! Csak fél percre zavarnálak. Kérdeznék valamit.

Leemelte a készüléket és kihangosította, hogy én is jól halljam.

- Mi az? Siess! – hallottam Shou hangját.

Sayuri nem felelt azonnal. Farkasszemet néztünk egymással, mindkettőnk állta a másik tekintetét, és egyikünk sem adta fel. Ideges voltam és meg akartam állítani, de valamiért nem ment. Eközben ő csak mosolygott, és továbbra is rám nézve, megszólalt.

- Lenne egy kérésem. Válassz: Hikaru, vagy én?

- Mi? Ne zaklass ilyenekkel – sóhajtott Shou. Hangjában fáradtság, és kedvetlenség hallatszott.

- Csak válassz! – utasította Sayuri, még mindig egyenesen rám nézve, miközben én éreztem, hogy szemeim égni kezdenek a kikívánkozó könnyektől. Magam sem tudtam, miért, de sokáig nem bírtam volna. A telefont kezdtem bámulni, arra gondolva, hogy a végén ott van Shou, hulla fáradtan, és idegesen a bandával kapcsolatos bonyodalmak miatt, és akkor még ezzel is zaklatják. Teljesen felesleges, lényegtelen hülyeség, ami újabb teher számára.

Elkaptam a tekintetem és megráztam a fejem, miközben lehunytam a szemeim, hogy megnyugodjak. Az ajkamba haraptam. Le kellett volna állítanom, de amint rávettem magam, Shou megszólalt.

- Nem tudok választani – felelte.

- Ez nem válasz! Egy nevet mondj! – erőlködött tovább Sayuri, miközben a tekintete továbbra is rám szegeződött, mintha minden egyes reakciómat látni szeretne.

- Sayuri, elég lesz! – szóltam neki halkan könyörögve. Nem akartam, hogy Shou meghallja, egyszerűen csak meg akartam állítani, ám ez nem jött össze.

- Hikaru? Hikaru, te is ott vagy? – hallottam Shou hangját.

Láttam, hogy Sayurinak ez nem tetszett, egyre mérgesebb és türelmetlenebb lett. – Válassz már, a fenébe is! Válassz! – kiáltott.

- Mondtam, hogy nem tudok. Mindketten fontosak vagytok. Bár az utóbbi időben megváltoztál, mégsem akarlak elveszíteni. Mennem kell!

- Shou, Shou, várj! Nem teheted ezt velem! Válassz!

A vonal azonban már megszakadt, Sayuri pedig mérgesen toppantott egyet.

Pár percig csendben voltunk, majd a táskájába nyúlt és elővett egy lapot, majd felém nyújtotta. Átvettem, míg ő csendben várta a reakcióm. Két kép volt, az elsőn ő volt Shouval, ahogy megölelték egymást egy ágy szélén ülve, míg a másikon olyan volt, mintha csókolóztak volna, bár Shou háttal volt, így nem lehetett biztosra mondani, de nagyon úgy tűnt.

- Ez múltkor készült, amikor ti a versenyre gyakoroltatok – felelte. – Amikor valami miatt el kellett jönnie, hozzám jött – mosolyra húzta a száját, majd kikapta a kezemből a képeket és elrakta őket.

Nem is érdekelt, honnan tudott a gyakorlásról, csak a két képen lévő jelenet lebegett a szemeim előtt.

- Most csak azért nem sikerült választania, mert te hülye megszólaltál – folytatta. – Rájött, hogy itt vagy és nem akart megbántani.

- Szerintem meg az egész hülyeség volt – feleltem határozottan. – Nem veheted rá, hogy válasszon. És arra sem, hogy úgy érezzen, ahogy te akarod. Nem befolyásolhatod az érzéseit.

- Oh, milyen szép szavak – felelte gúnyosan, mire én csak fintorogtam egyet. - Rendben, elismerem, most nem jött össze. De előbb vagy utóbb ráveszem, hogy engem válasszon – mondta, miközben egyre közeledett felém, mire én elkezdtem hátrálni. – Jobban teszed, ha lemondasz róla. Nem szeretném, ha több gondot okoznál neki. Csak egy púp vagy a hátán. Nem szenvedett miattad eddig is eleget?

Úgy megpördült, hogy a haja arcon csapott, majd gyors léptekkel elment. Magamra maradtam a hatalmas téren, miközben keveredtek bennem a különböző érzések. Elővettem a telefonom és ránéztem a képernyőre. Shou volt a hátterem, édesen és vidáman mosolygott, amitől nekem is boldognak kellett volna lennem, ehelyett csak egy könnycsepp gördült le az arcomon, én pedig csak hagytam, hogy több is kövesse.