First kiss - 19. fejezet

Hikaru pov

A buli jól sikerült és Ran teljesen fel volt dobva. Aznap éjjel alig aludtunk, egész idő alatt csak beszélgettünk, és egy kicsit sem voltunk álmosak. Mikor egy pillanatra elhallgattunk, mivel már nem igen találtunk olyan témát, amiről nem beszéltünk, Ran egyszer csak megszólalt.

- Toratól hallottam, hogy Shou és Sayuri gyerekkori barátok voltak.

Nem szóltam semmit. Fogalmam sem volt, miért hozta fel, és egyszerűen nem tudtam rá mit felelni. Csendben feküdtem az ágyon, kezeimmel a fejem alatt, és a sötétbe burkolózott plafont bámultam, míg Ran folytatta.

- Sayuriék egy idő után elköltöztek és csak az Alice Nine debütálása után találkoztak újra. Viszont Sayuri még ezután is sokat utazott, többször hosszú időre, és egyre kevésbé tartották a kapcsolatot. Pár hete a semmiből bukkant fel.

- Ez akkor sem mentség arra, amit művel – feleltem kissé közömbös hangon, és ezzel számomra le volt zárva a téma. Elfordultam, lehunytam a szemem, és ahogy reméltem, Ran is ezt tette.

Az ezt követő napokban nem igen léptünk kapcsolatba a srácokkal, biztosan elfoglaltak voltak. Szabadidőnkben egész idő alatt Alice Nineos videókat néztünk és a tévében megnéztük a J-melot csak miattuk. A napok gyorsan teltek, és mi valamiért tele voltunk energiával. Már annak is örülni tudtunk, hogy azóta nem volt újabb pletyka, és kezdtük elhinni, hogy egy ideig megnyugodhatunk, azonban a napok korántsem teltek olyan unalmasan. Először Yusuke felhívott telefonon, akivel jól elbeszélgettünk, amíg fel nem hozta a szokásos témát.

- Hogy áll a dolog Shouval?

- Egész jól – feleltem bizonytalan mosollyal. Elég kínos volt mindig csak erről beszélni, ám hamarosan ennek is megtudtam az okát. Túl sokat érdeklődött a kapcsolatuk felől és ez elég gyanús volt.

- Gondolom, te magad is tudod, hogy nem könnyű egy sztárnak – kezdte jól átgondolva, mit mond. – A szörnyű munkarend mellett még ott vannak a riporterek is, akik állandóan rád vannak tapadva, mint egy levakarhatatlan, undorító rágógumi. Na, de nem is ez a fontos. Látom, hogy Shou is mindent belead, és szerintem, ő is ugyanúgy érez, mint te. Régóta ismerem őt és nagyon jó barátom, épp ezért tiszteletben tartom az érzését. Te egy nagyszerű lány vagy, és szurkolok nektek.

Hálás voltam neki mindenért, amit az imént mondott. Mielőtt megszólalhattam volna azonban még hozzátette. – De ha szakítanátok, szólj!

Mindketten felnevettünk. Rájöttem, hogy eddig mindig mindennel csak segített, mindig bátorított, támogatott és felvidított. Ötletem sem volt, hogy hálálhatnám meg neki. Reméltem, még sokáig ilyen jó barátságban lehetünk, és egyszer majd alkalmam nyílik rá valahogy visszafizetni.

Még egy darabig beszélgettünk, aztán mikor Ran visszajött a vásárlásból, izgatottan rohant felém, így gyorsan elbúcsúztam és a barátnőm felé fordultam.

- Nézd! Nézd! Nézd! – kiáltott, miközben egy borítékot tartott a kezében. Kíváncsian néztem rá, majd amíg kivettem a tartalmát, ő már izgatottan közölte is, mit találok majd benne. – Két jegy az Alice Nine koncertjére. Jujj! Biztosan a fiúk voltak. A postaládában volt, bár feladó nincs rajta.

Amíg én a jegyeket bámultam, azonnal írt egy smst Toranak, hogy megköszönje a őket. Hamarosan érkezett is válasz, így biztosak lehettünk benne, hogy ők voltak.

- Már azt hittem, el se mehetünk – folytatta. – Elég drága, és nem hittem volna, hogy megengedhettem volna magunknak.

- Sajnálom – kértem bocsánatot. Felelősnek éreztem magam, hiszen kettőnk közül ő volt az, aki dolgozik és én voltam a munkanélküli. Egy jó ideje már tulajdonképpen ő tartott el engem.

Egész nap erről áradoztunk, és nem tudtuk elhinni, hogy ez is megtörtént. A koncert egy hatalmas helyen lesz, ahova több tízezer ember fér be. Már nagyon vártuk, és nem hittük, hogy aznap bármelyikünk is aludni fog.

Nagyjából két órával azután, hogy Yusuke telefonált, csengettek. Míg Ran a konyhában mesterkedett, kinyitottam az ajtót, és Sayurival találtam szembe magam. Azonnal becsuktam volna az orra előtt az ajtót, ám odarakta a lábát, és még a tenyerét is az ajtóra csapta.

- Nem tartalak fel sokáig, ígérem! – szólalt meg köszönés nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy ideig tétováztam. – Ran, egy perc és itt vagyok! – kiáltottam vissza a barátnőmnek, majd meg se hallgatva a válaszát, kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan szedve a lépteinket elkezdtünk sétálni, majd pár háznyira megálltunk.

- Gyorsan és egyszerűen elmondom, amit szeretnék – szólalt meg, majd a táskájába nyúlt és elővett egy borítékot, majd átadta nekem. Miközben tovább magyarázott, én belenéztem és egy repülőjegyet találtam benne. – Szeretném, ha békén hagynád Shout egyszer és mindenkorra. A jegyet nem kell kifizetned, szívesen állom az árát.

- Azt meghiszem – feleltem gúnyosan. A repülőjegy Fukuokaba szólt, ahol a szüleim laktak. Már nem is csodálkoztam el rajta, honnan tudta meg. – És ha nem megyek?

- Elmész – vágta rá azonnal, magabiztos hangon. – Ellenben ha mégse, Shou fogja megjárni, és esetleg még a drága barátnőd.

- Shout úgyse bántanád, hiszen szereted, nem igaz? Ezért van ez az egész cirkusz. Rant pedig meg tudom védeni egy olyantól, mint te.

- Oh, igazán? Tudtommal te voltál a napokban az egyetlen, aki mindenkinek gondot okozott. És Shou esetében se legyél olyan biztos. Szerettem őt, amíg te fel nem bukkantál és át nem mostad az agyát. Ha nem lennél, már az enyém lenne. Egy valamire azonban rájöttem. Le kell őt rombolnom, mielőtt saját magam felemelném.

Kezeim ökölbe szorultak, fel se tűnt, hogy a jegyet is összegyűrtem, azonban kicsit sem érdekelt, ugyanis nem szándékoztam vele mást tenni, mint elhajítani az első szemetesbe, amit meglátok. Elegem volt ebből a csajból, ha ránéztem, rosszul lettem.

- Ne merészeld őket bántani, megértetted! – kiáltottam fel dühömben.

- Nem fogom, ha elmész. Na, elmész? A jegy a szombati járatra szól. Sajnos előbb nem tudtam elrendezni, pedig akkor már a gépen ülnél.

- Oh, valóban? Azt hittem, neked egy csettintés és minden úgy van, ahogy akarod.

- Velem nem érdemes packázni, kishölgy – lépett felém párat, ám én nem mozdultam, csak álltam a tekintetét. – Van ám pár jó képem, amiből hatalmas sztorit lehet kreálni. Szerinted mennyi kell, hogy romba döntsön egy karriert? Tíz évnyi kemény munka egy pillanat alatt a semmivé lenne.

Ravaszul mosolygott, míg én egyre dühösebb lettem. Nem bírtam ezt tovább. Általában képes voltam visszafogni magam, ezúttal viszont túllőtt minden határon és ezt egyszerűen nem tűrhettem. Mikor már túl közel volt, ellöktem magamtól, mire felkiáltott, majd ahogy összeszedte magát, szólásra nyitotta a száját, azonban mielőtt megtehette volna, tekintete a kezemre vándorolt. Hirtelen megragadta a karom, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, levette Shou karkötőjét.

- Ne, azt add vissza! – kiáltottam kétségbeesetten, de semmit nem értem el vele, se a kapálózással.

- Ez hogy került hozzád? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

Nem feleltem, semmi köze nem volt hozzá. Továbbra sem adtam fel, hogy visszaszerezzem, bár valamivel magasabb volt nálam, így ha feltartotta, nem értem el.

- Ez Shoué. Hogy került hozzád?

Nem érdekelt, mondhatott akármit, akkor sem árultam el neki. Végül feladtam, hogy kivegyem a kezéből, még féltem, hogy elszakad, így módszert váltottam. Szerencsére az időjárás az én oldalamon állt. A hó egy jó része még nem olvadt el, és egész jól összeállt hógolyókká, amik a fegyveremet képezték. Sikongatva próbálta kikerülni őket, mikor egyszer csak egy fekete autó állt meg közvetlen mellettünk, majd hirtelen öltönyös alakok szálltak ki. Egy részük Sayuri védelmére sietett, míg a többiek engem fogtak le, amíg a lányt le nem tisztították és be nem szállt az autóba. Esélyem sem volt. Mindenki visszapattant az autóba és a karkötőm is velük ment. Nem tudtam elhinni.

Lassan elindultam haza, de mire beértem a lakásba, már nem bírtam megállítani a könnyeim. Tanácstalan voltam, főleg, ahogy a kezemben szorongatott, megviselt borítékra pillantottam, és felidéztem, amit az imént hallottam. Ran pont akkor jött ki a konyhából, és aggódva kérdezte, mi történt, mire leültünk a kanapéra és nagy vonalakban elmeséltem neki mindent.

- És? Elmész? – kérdezte, mire a kezemben lévő megviselt repülőjegyre néztem.

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

Estére lenyugodtam és leültünk Rannal a gép elé. Hogy felviduljunk, megnéztünk egy koncertvideót és a banda szinte összes klipjét, mire végeztünk, már késő este volt. Mielőtt azonban elaludtam volna, azon gondolkodtam, mi lenne a helyes megoldás. Shou amúgy is elfoglalt, és rengeteg gondot okoztam neki, nem akartam, hogy ez így tovább folytatódjon. Bárhogy is, erről az egész látogatásról nem terveztem szólni neki, ebben biztos voltam.

Már így is pattanásig feszültek az idegeim, hacsak Sayurire gondoltam, hát még azután, hogy az egymást követő hírek fogadtak. Elsőként Ran. Reggel elkísértem az étterembe, az ajtón azonban a zárva tábla volt. Furcsának találtuk a helyzetet, így összenéztünk, majd beléptünk. A tulajdonos épp a székeket pakolta össze és az asztalokat húzta össze, mintha valami nagy átrendezésre készülne, vagy csak helyet akar felszabadítani.

- Mi folyik itt?

- Bezárunk – felelte a férfi hűvösen, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna ránk. Ezután elmagyarázta nekünk, mi történt, ám minden egyes szót úgy kellett kihúzni belőle. Láttuk rajta, hogy nem beszél róla szívesen, mégis tudni akartuk. Tudnunk kellett, és ő volt az egyetlen, aki elárulhatta nekünk. Közölte velünk, hogy nemrég itt járt pár öltönyös alak. Bejelentették, hogy megveszik az éttermet, neki pedig ajánlottak egy állást Tokyo szívében. Gondosan megfontolta volna, ám nem adta neki alkalmat rá, így gondolkodás nélkül beleegyezett. Ennél többet nem volt hajlandó megosztani velünk. Sok szerencsét kívánt a továbbiakban és kitessékelt minket az étteremből. Hosszú ideig álltunk Rannal, bámulva az étterem ajtaját, amin nap, mint nap beléptünk. Egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy mindez a múlté lesz.

A következő napokban Ran próbálta meggyőzni a főnökét, milyen fontos az étterem sokak számára, én pedig időközben új híreket kaptam. A neten böngészve ráakadtam egy cikkre, amiben kijelentették, hogy a filmben, amiben Yusuke játszana, más fogja alakítani a főszereplőt helyette. Azzal magyarázták, hogy a színész túl elfoglalt, így megkérte a rajongókat, értsék meg, de vissza kell mondania. Kérdezni akartam pár dolgot tőle ennek kapcsán is, de többszöri próbálkozásra sem vette fel a telefont. Próbáltam különböző alkalmakkor hívni, üzenetet küldtem, érdeklődve, mikor ér rá, ám semmi válasz nem jött. Aztán végül megszólalt valaki a vonal végén. Yusuke menedzsereként mutatkozott be.

- Sajnálom, kisasszony, de jelenleg elfoglaltak vagyunk – tájékoztatott hadarva. – Azonnal értesítem Yusuket, hogy keresse fel Önt, ha adódik rá alkalma. Kérem, legyen türelemmel!

Rossz érzés fogott el.

- Kérem, várjon! – kiáltottam rá, mielőtt bontotta volna a vonalat.

A menedzser hangjából csak úgy áradt az aggodalom. Többször megremegett, a háttérben pedig veszekedést hallottam. Nem tudtam, mi lehetett mindennek az oka, azonban nem sokáig hagytak tudatlanságban, a rossz előérzetem pedig beigazolódott. Hosszú időbe telt, de végre meg tudtam törni a menedzsert, aki tömören felvázolta nekem az álláspontot. Yusuke elfoglalt volt, azonban nem a tévés szerepléssel, fényképezkedéssel, és egyebekkel.

- A film rendezője közölte velünk, hogy jobb jelöltet talált a filmre. Aztán valamiért visszamondták az összes tévés és rádiós szereplést, valamint a fotózásokat is. Mind előállt valami okkal, azonban egyik sem tiszta számunkra és nem tudom, mégis mit tehetnék menedzsereként. Nem szabadna elmondanom ezt Önnek, de úgy hallottam, közeli ismerősök Yusukével, remélem, ennyit meg tud nekem bocsájtani. Valahogy nekem is könnyebb már, hogy kiönthettem a lelkem valakinek.

Sajnáltam a férfit, amellett, hogy hálás voltam neki, aggódtam is és reméltem, hogy nem fogja megbánni, hogy elmondta nekem mindezt. A telefonbeszélgetés után sokáig ültem egyhelyben és üveges tekintettel bámultam a semmibe. Azon törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy hirtelen mindent visszamondtak. Egyre jobban aggasztott a helyzet, és egyre inkább gyanítottam valamit.

Nem sokkal ezután ért a harmadik sokk, amire már nem tudtam, mit lépni. Egyik pillanatról a másikra három öltönyös férfi jelent meg az ajtóban, és anélkül, hogy bármit is mondtak volna, egy szó nélkül felcímkézték az összes bútorunkat és mindent, ami mozdítható volt.

- Két napot kapnak, hogy elhagyják a házat – közölte velünk az egyik, mikor elkészültek, majd egy papírt nyomott a kezembe és távoztak.

- Rendesen fizetünk mindent. Nem vehetnek el tőlünk mindent! – kiáltottunk utánuk kirohanva a kapuhoz, ők azonban már elindultak az autóval, ügyet sem vetettek ránk.

Másnap reggel úgy ébredtem, hogy már tudtam, mit fogok tenni Sayuri ajánlatát illetően. Egész délelőtt pakolgattam, bár sok cuccom nem volt, amit összerakhattam volna, mégis lassan ment.

- Komolyan itt hagysz? – kérdezte Ran kétségbeesetten.

- Azt hiszem, így jobb lesz mindenkinek. Nem akarok gondot okozni senkinek sem. Nem tartozom Shou világába, és nagyobb távolságra van szükség, hogy el tudjuk feledni egymást.

- Mert szerinted képes leszel rá?

Nem feleltem, inkább gyorsan témát váltottam. – Sok sikert neked és Toranak! – mosolyogtam rá.

- Együtt megoldhatjuk! – erőlködött, ám tudta, hogy már nem változtathat a döntésemen. - Akkor a koncertre se jössz el? – kérdezte csalódottan.

Mindketten a két jegyre néztünk, ami a tükörhöz volt állítva. – Élvezd helyettem is! – mondtam neki mosolyogva, mire ő nem szólt semmit. Láttam rajta a tehetetlenséget és a bizonytalanságot, amit magamban is felfedeztem, épp ezért kellett minél hamarabb cselekednem.

Időben elindultam a reptérre. Megkértem Rant, hogy ne szóljon senkinek, úgy sokkal jobb lesz. Tudtam, hogy nem ért velem egyet, de mosolyogva bólintott. Ha újra találkoznék Shouval nem tudnám rávenni magam, hogy elmenjek. Viszont ha arra kellett gondolnom, hogy soha többé nem láthatom viszont, megszakadt a szívem. Csak az vígasztalt, hogy így jobb lesz mindkettőnknek. Nem tudtam, mire képes az a Sayuri, de kinéztem belőle bármit. Bárcsak valahogy ő tűnt volna el örökre Shou életéből!

- Oh, igaz is! – jutott eszembe valami, mire visszarohantam a házba. Még egyik nap megvettem Rannak azt a pulcsit, amit magamnak akartam, és most odaadtam neki. Ezzel azt hiszem, csak még érzékenyebb pillanattá tettem az elválásunk, már csak nagy nehezen bírtuk ki könnyek nélkül, mégis megálltam. Úgy döntöttem, boldogan mosolyogva fogok tőle elbúcsúzni, így emlékezzen rám, és ne bánkódjon miattam. Meg akartam mutatni, hogy szerintem így lesz a legjobb, még ha én magam nem is voltam benne teljesen biztos. Nem szerettem, ha a körülöttem lévő emberek szenvedtek, különösen, ha az miattam volt. Nem mertem kivárni és megtudni, Sayuri mire képes még.

Mielőtt kilépetem volna az ajtón, még körbenéztem a házban, ahol már régóta éltünk együtt Rannal. Rengeteg emlék kötődött hozzá, egytől-egyig mind kellemes és szívmelengető pillanatok voltak. Végül a tükör előtt lévő jegyekre néztem, és egy pillanatra ledermedtem.

Ran jött ki az előszobába, és még egy búcsúölelést adott.

- Rettenetesen fogsz ám hiányozni, csajszi – mondta, mire elmosolyodtam. – Vigyázz magadra!

- Te is.

Vettem egy mély levegőt és elindultam. Az ajtóból még egyszer visszafordultam és integettem, majd a buszváró felé vettem az irányt. A hó már vagy négy óra óta megállás nélkül gyönyörűen hullott. Ahogy ott álltam a buszváróban, megláttam egy taxit, és bár ritkaság volt a mi környékünkön, leintettem és inkább azzal mentem. Volt nálam elég pénz, és ha busszal mentem volna, lehet, nem értem volna ki időben.

- Hova parancsolja? – kérdezte a sofőr, amint beszálltam.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd megmondtam a választ.