1 évvel később
Hikaru pov
Már egy éve, hogy együtt vagyunk Shouval.
Azóta újra elérkezett a karácsony, és ezúttal mind együtt ünnepeltük. Sok
minden történt, mióta Shou megcsókolt a hóesésben, az érzéseink viszont nem
változtak, vagy ha azt kellene mondanom, igen, azt mondanám, szorosabb lett a
kapcsolatunk. Egyre jobban megismertük egymást, és már megszokott volt, hogy
együtt lehettünk. A munkánk miatt kevés időnk volt, és szabadidőnk sem épp
ugyanakkor volt, mégis boldogok voltunk. A kapcsolatunkat már nyilvánosság
előtt is elismertük, és nagy örömünkre rengeteg támogatást kaptunk. Egy éve az
újságokban és a hírekben is szenzáció volt a hír, hogy az Alice Nine Shoujának
barátnője van. Az elején még nem tudtuk, milyen visszhangja lesz, de még ha
rossz is lett volna, kitartottunk volna egymás mellett, és átvészeltük volna,
ebben biztos voltam.
Nem sokkal azután Rannal együtt
debütáltunk színészként. Yusuke nagy segítségünkre volt, rengeteg tanácsot
adott és a pár hónapos gyakornoki idő alatt is szinte a mentorunk volt. Nem
kaptunk különleges bánásmódot, úgy kezeltek minket, ahogy minden gyakornokot, a
sok tanulásnak és tapasztalatgyűjtésnek pedig meglett az eredménye.
Shouval épp a kanapén ültünk nála, én hozzábújtam,
ő pedig átkarolt. Rannal kivettük a lakást egy emelettel feljebb, amiben természetesen
az volt a legjobb, hogy közel voltunk Shouhoz, és a srácok is gyakran átjöttek.
Barátnőm épp a konyhában próbált összedobni valamit, míg mi a filmünk
bemutatójára vártunk, már nem volt hátra olyan sok idő.
- Ran, siess! Kezdődik! – kiáltottam,
mikor véget ért a reklám.
Ran egy tál szendviccsel és két zacskó
chipsszel csoszogott a nappaliba, lepakolta őket a kisasztalra, majd leült
elénk a szőnyegre.
- Hé! Mégis minek ennyi kaja? – néztem
végig a tálca tartalmán. – Úgyse fogjuk megenni.
- Mi talán nem is – felelte Ran
titokzatosan, miközben rám kacsintott.
Shouval összenéztünk. Először fogalmunk
sem volt, mégis mire gondolt, aztán eszünkbe jutott egy lehetőség. Mielőtt
azonban bárki szólhatott volna, a következő pillanatban megszólalt a csengő.
Barátnőm azonnal felpattant, kicsoszogott az ajtóhoz, hamarosan pedig hatalmas
zajongás tört ki. Már biztosak voltunk benne, hogy a fiúk voltak azok, az
ötödik vendégre viszont egyáltalán nem számítottunk. A fiúk lerúgták a
cipőjüket, majd a nappaliba siettek. Mindenki azonnal kezdett beszélni,
miközben mi észrevettük, hogy a váratlan vendég Mogu volt az. Hiroto magával
hozta a kiskutyát is, akiért mindenki megbolondul. Ran azonnal le is csapott
rá, a film pedig már mellékes volt. Bár mi csak mellékszerepet kaptunk, mégis
azért gyűltünk mind össze, és hosszú ideje vártunk rá, erre megjelenik Mogu és
felborul minden. Jómagam is nevetve fogadtam az egészet.
- Srácok! Már megy a film! – jutott eszébe
Naonak.
Mindenki elcsendesedett, Ran viszont halkan
még mindig Mogunak magyarázott. Lehetetlen volt nem szeretni azt a kiskutyát,
még csak nézni is jó volt, ahogy boldogan mászkált fel alá. Ran és Tora egymás
mellett ültek a szőnyegen, hátukat a kanapénak döntve. Mogu egyszer csak Ran
vállán át felkapaszkodott a fehér kanapéra, majd Shouhoz és hozzám totyogott.
- Na, ne már! – kiáltott fel Shou,
miközben magához vette a kis állatot. Felemelte és nevetve nézett rá. – Ki
mondta, hogy feljöhetsz a kanapéra?
Felnevettem Mogu kifejezésén. Olyan kis
ártatlan és zavarodott volt, mint aki nem tudja, mi folyik körülötte.
- Most mit izélsz már! – sóhajtott Hiroto.
– Az ölemben hoztam, még csak nem is koszos a mancsa. Inkább addig ide, nem
érdemled meg!
Hiroto átmászott Sagan, miközben mindkét
kezét Mogu felé nyújtotta, Shou azonban a lehető legtávolabb tartotta tőle.
Felemelte a magasba a feje fölé, így Hirotonak esélye sem volt elérni. Egyszer
csak rácsapott Shou lábára, ami meglepte a férfit, a kezei megremegtek, Mogu
pedig véletlen a fejére esett. Ő zavartan próbálta leszedni magáról, míg
minket, többieket hatalmas nevetés fogott el minket. Mogu jól megragadta Shou
egy tincsét és nem is akarta elengedni. Még mindig nevettem, de segítettem neki
leszedni, amiért jutalomként az ölembe vehettem a kis drágaságot. Ezután pedig
végre mindenki a filmre figyelt.
A srácok végig kommentálták az egészet,
úgy magyaráztak, mintha mi, akik ott voltuk a legtöbb forgatáson, nem tudtuk volna,
mi fog történni. Mikor Rannal megjelentünk, éreztem, hogy elpirulok. Zavarban
voltam, mintha akkor adtam volna elő élőben egy hatalmas közönség előtt. Furcsa
érzés volt, de ugyanakkor nagyon jó is. Eddig el se tudtam képzelni, milyen
lehet, ha az ember látja magát a tévében. Rettentően zavarba jöttünk és
izgultunk. Tudtam, hogy Ran is ugyanúgy érzett. Senkire nem mertünk ránézni,
mozdulatlanul meredtünk a képernyőre, hamarosan viszont már ugrálni tudtam
volna örömömben, ki tudtam volna csattanni az energiától.
Épp a film csúcspontjánál tartottunk,
mikor újra megszólalt a csengő. Ezúttal Shou ment ajtót nyitni, majd hamarosan
Yusukevel együtt tért vissza.
- Nahát! – kiáltottunk meglepetten.
- Hogy vagytok? – kérdezte a színész.
A film forgatása óta ritkán találkoztunk,
neki is meg volt maga munkája, ők is forgattak, épp egy másik helyszínen,
tőlünk elég messze.
- Hallottam, hogy nagyon ügyesek voltatok
– mosolygott, miközben leült a kanapéra. – Jó lett a film, és ti is remekek voltatok,
gratulálok!
- Köszönjük – feleltük zavart mosollyal
Rannal.
- Hallottatok valamit Sayuriről? –
kérdezte Yusuke, miután véget ért a film és kitárgyaltuk az egészet.
Mindenki csak a fejét rázta, végül Shou
szólalt meg. Kicsit, mintha habozott volna.
- Úgy hallottam, visszament Amerikába –
mondta. – Nem hinném, hogy Ozaki-san ezután rá hagyná az ügynökséget, neki is
elege lett belőle.
Néhány percig csendben néztük a tévét,
majd újra megszólalt a csengő. Shou már kelletlenül botorkált ki, hogy ajtót
nyisson, míg mi meglepetten néztünk össze, ugyanis elképzelni se tudtuk, ki
jöhetett még. A SuG volt az, akik kiáltottak valami köszönésfélét, majd
berohantak a nappaliba és ledobták magukat a szabad helyekre. Mikor azonban
Shou becsukta volna az ajtót, egy kéz megállította, mire az énekes meglepetten
nézte a tulajdonosát. Shinhez volt szerencséje, szorosan mögötte a ViViD többi
tagjával.
- Hali – intett az énekes. – Mi is
benéztünk. Hogy vagytok?
Ők is mind leültek. Ekkor néztem körbe,
még vajon hány ember fér be, és ha jól láttam, már nem sok hely maradt, viszont
a vendégek száma még mindig nem fogyott el. A ViViD után a the GazettE is
idetalált, és utánuk végre Shou is visszajöhetett a nappaliba. Megállt az
ajtóban csípőre tett kézzel, míg mi Rannal és az Alice Nine többi tagjai csak
néztünk körbe.
- Mégis mi a fene ez? – tette a fel a
mindannyiunkat foglalkoztató kérdést Shou.
Már szinte vicces volt a helyzet,
ugyanakkor eléggé aggasztó. Shou egyedül lakott a lakásban, így nem volt
hozzászokva a nagy tömeghez. Leginkább csak a banda tagjai jöttek fel, most
viszont szinte majdnem harmincan voltunk. Már a kanapé mögé ültek le páran és a
támlára támaszkodtak, míg többen nem bírták a földön ülést, így hoztak maguknak
széket a konyháról.
- Meglepetéééés! – kiáltotta el magát
Takeru, aki megint hozta a formáját. – Jöttünk gratulálni a lányoknak, és
megnézni a filmet.
- Gratulálni máskor, vagy telefonban is
tudtok, tévétek pedig nektek is van, a film pedig már véget ért – morgolódott
tovább Shou.
- Nyugi már! – legyintett széles mosollyal
Koki is, miközben a markából eszegette a chipszet. – Inkább azt mondd meg,
van-e valami kaja?
Shou akkorát sóhajtott, hogy még én is
hallottam a tömeg közepén, szemeit forgatva indult el a konyhába. Ekkor
felálltam és utána rohantam, majd nem sokkal azután Ran és Toraék is követtek.
- Kicsit sokan vagyunk, de kellemes, nem?
– próbáltam segíteni a helyzeten. – A sok barát együtt van.
- Remélem, a ház rendben lesz – dünnyögött
Shou, miközben a hűtő tartalmát vizsgálgatta.
- Ne aggódj! – lépett oda hozzá Tora,
kezét a nyakába lendítve, majd elhúzva onnan az énekest. – Mit szólnátok ahhoz,
ha elmennénk sétálni?
- És hagyjam itt őket felügyelet nélkül a
házamban? – nézett rá kétszeresre nőtt szemekkel Shou.
- Ne legyél már ilyen! – értett egyet
Hiroto is Toraval. – Semmi gond nem lesz. Csak kicsit kinézünk, aztán jövünk is
vissza. Ellesznek, már nem gyerekek.
Az utolsó mondat elég bizonytalanul
hangzott, amiért mind felnevettünk. Végül Shou beleegyezett, így a lehető legészrevétlenebbül
kimentünk, bár volt egy olyan érzésem, ha nagydobbal hagytuk volna el a házat,
se érdekelt volna senkit. Mind beszélgettek, nevetgéltek, és belemélyedtek a
tévébe.
- Sajnálom, hogy így alakult –
szabadkozott Shou, mintha az egészről ő tehetett volna.
- Semmi baj – mosolyogtam rá, majd
belékaroltam. – Tökéletes ez így.
Rám mosolygott, aminek csak örülni tudtam.
Ran és Tora előttünk sétáltak, és beszélgettek, a csapat élén pedig a másik
három fiú haladt Moguval egyetemben.
Eléggé késő volt már, és szenteste, így
kevés ember mászkált az utcán. Remek lehetőség volt, hogy kicsit kimozduljunk. Tettünk
egy kisebb kört, majd visszamentünk, mert Shou már percenként az órát kezdte
figyelgetni, és aggódott a nappali, sőt az egész ház épségéért. Mikor felértünk
az emeletre, már lépcsőtől lehetett hallani a zsivajt. Találkoztunk is a
szomszéd nénivel, aki emlékeztetett minket, hogy már elég késő van, így jobb
lenne, ha figyelemmel lennénk a többi lakóra, és halkabban lennénk.
Beérve azonnal elhallgattattuk a fiúkat,
majd finoman kitessékeltük őket a házból. Azonnal el is indultak lefelé, de még
mindig hangosan beszélgettek és nevetgéltek. A lakásban viszont végre újra
csend volt, amit meg kell, mondjak, elég furcsa volt mindezek után.
A srácok bevonultak az egyik szobába
keresni valami új filmet a neten, Ran a konyhába ment összedobni néhány
szendvicset, mi ketten Shouval pedig egy rövid ideig csak álltunk a nappaliban.
Nekem viszont volt valami meglepim a számára, és pont alkalmasnak találtam az
időpontot, így egy kifogást használva berohantam a szobába és egy papírtáskával
tértem vissza. Meglepetés viszont engem is ért, ugyanis Shou is ugyanerre
gondolt. Mikor megláttuk egymás kezében az ajándéktáskát, mindketten
felnevettünk, majd odaléptem hozzá, mire szorosan átölelt, mikor felnéztem rá
pedig hirtelen megcsókolt. Álltunk egymás karjaiban, miközben kint elkezdett
esni a hó. Erről eszembe jutott egy mondás, amit nem is olyan rég hallottam:
úgy tartják, ha együtt vagy azzal a kit szeretsz az év első havazásakor, örökre
melletted lesz. Én pedig ehhez tartottam magam és vigyáztam arra a kincsre, ami
rám talált egy éve.
~
The end ~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése