First kiss - 21. fejezet [VÉGE]

1 évvel később

Hikaru pov

Már egy éve, hogy együtt vagyunk Shouval. Azóta újra elérkezett a karácsony, és ezúttal mind együtt ünnepeltük. Sok minden történt, mióta Shou megcsókolt a hóesésben, az érzéseink viszont nem változtak, vagy ha azt kellene mondanom, igen, azt mondanám, szorosabb lett a kapcsolatunk. Egyre jobban megismertük egymást, és már megszokott volt, hogy együtt lehettünk. A munkánk miatt kevés időnk volt, és szabadidőnk sem épp ugyanakkor volt, mégis boldogok voltunk. A kapcsolatunkat már nyilvánosság előtt is elismertük, és nagy örömünkre rengeteg támogatást kaptunk. Egy éve az újságokban és a hírekben is szenzáció volt a hír, hogy az Alice Nine Shoujának barátnője van. Az elején még nem tudtuk, milyen visszhangja lesz, de még ha rossz is lett volna, kitartottunk volna egymás mellett, és átvészeltük volna, ebben biztos voltam.

Nem sokkal azután Rannal együtt debütáltunk színészként. Yusuke nagy segítségünkre volt, rengeteg tanácsot adott és a pár hónapos gyakornoki idő alatt is szinte a mentorunk volt. Nem kaptunk különleges bánásmódot, úgy kezeltek minket, ahogy minden gyakornokot, a sok tanulásnak és tapasztalatgyűjtésnek pedig meglett az eredménye.

Shouval épp a kanapén ültünk nála, én hozzábújtam, ő pedig átkarolt. Rannal kivettük a lakást egy emelettel feljebb, amiben természetesen az volt a legjobb, hogy közel voltunk Shouhoz, és a srácok is gyakran átjöttek. Barátnőm épp a konyhában próbált összedobni valamit, míg mi a filmünk bemutatójára vártunk, már nem volt hátra olyan sok idő.

- Ran, siess! Kezdődik! – kiáltottam, mikor véget ért a reklám.

Ran egy tál szendviccsel és két zacskó chipsszel csoszogott a nappaliba, lepakolta őket a kisasztalra, majd leült elénk a szőnyegre.

- Hé! Mégis minek ennyi kaja? – néztem végig a tálca tartalmán. – Úgyse fogjuk megenni.

- Mi talán nem is – felelte Ran titokzatosan, miközben rám kacsintott.

Shouval összenéztünk. Először fogalmunk sem volt, mégis mire gondolt, aztán eszünkbe jutott egy lehetőség. Mielőtt azonban bárki szólhatott volna, a következő pillanatban megszólalt a csengő. Barátnőm azonnal felpattant, kicsoszogott az ajtóhoz, hamarosan pedig hatalmas zajongás tört ki. Már biztosak voltunk benne, hogy a fiúk voltak azok, az ötödik vendégre viszont egyáltalán nem számítottunk. A fiúk lerúgták a cipőjüket, majd a nappaliba siettek. Mindenki azonnal kezdett beszélni, miközben mi észrevettük, hogy a váratlan vendég Mogu volt az. Hiroto magával hozta a kiskutyát is, akiért mindenki megbolondul. Ran azonnal le is csapott rá, a film pedig már mellékes volt. Bár mi csak mellékszerepet kaptunk, mégis azért gyűltünk mind össze, és hosszú ideje vártunk rá, erre megjelenik Mogu és felborul minden. Jómagam is nevetve fogadtam az egészet.

- Srácok! Már megy a film! – jutott eszébe Naonak.

Mindenki elcsendesedett, Ran viszont halkan még mindig Mogunak magyarázott. Lehetetlen volt nem szeretni azt a kiskutyát, még csak nézni is jó volt, ahogy boldogan mászkált fel alá. Ran és Tora egymás mellett ültek a szőnyegen, hátukat a kanapénak döntve. Mogu egyszer csak Ran vállán át felkapaszkodott a fehér kanapéra, majd Shouhoz és hozzám totyogott.

- Na, ne már! – kiáltott fel Shou, miközben magához vette a kis állatot. Felemelte és nevetve nézett rá. – Ki mondta, hogy feljöhetsz a kanapéra?

Felnevettem Mogu kifejezésén. Olyan kis ártatlan és zavarodott volt, mint aki nem tudja, mi folyik körülötte.

- Most mit izélsz már! – sóhajtott Hiroto. – Az ölemben hoztam, még csak nem is koszos a mancsa. Inkább addig ide, nem érdemled meg!

Hiroto átmászott Sagan, miközben mindkét kezét Mogu felé nyújtotta, Shou azonban a lehető legtávolabb tartotta tőle. Felemelte a magasba a feje fölé, így Hirotonak esélye sem volt elérni. Egyszer csak rácsapott Shou lábára, ami meglepte a férfit, a kezei megremegtek, Mogu pedig véletlen a fejére esett. Ő zavartan próbálta leszedni magáról, míg minket, többieket hatalmas nevetés fogott el minket. Mogu jól megragadta Shou egy tincsét és nem is akarta elengedni. Még mindig nevettem, de segítettem neki leszedni, amiért jutalomként az ölembe vehettem a kis drágaságot. Ezután pedig végre mindenki a filmre figyelt.

A srácok végig kommentálták az egészet, úgy magyaráztak, mintha mi, akik ott voltuk a legtöbb forgatáson, nem tudtuk volna, mi fog történni. Mikor Rannal megjelentünk, éreztem, hogy elpirulok. Zavarban voltam, mintha akkor adtam volna elő élőben egy hatalmas közönség előtt. Furcsa érzés volt, de ugyanakkor nagyon jó is. Eddig el se tudtam képzelni, milyen lehet, ha az ember látja magát a tévében. Rettentően zavarba jöttünk és izgultunk. Tudtam, hogy Ran is ugyanúgy érzett. Senkire nem mertünk ránézni, mozdulatlanul meredtünk a képernyőre, hamarosan viszont már ugrálni tudtam volna örömömben, ki tudtam volna csattanni az energiától.

Épp a film csúcspontjánál tartottunk, mikor újra megszólalt a csengő. Ezúttal Shou ment ajtót nyitni, majd hamarosan Yusukevel együtt tért vissza.

- Nahát! – kiáltottunk meglepetten.

- Hogy vagytok? – kérdezte a színész.

A film forgatása óta ritkán találkoztunk, neki is meg volt maga munkája, ők is forgattak, épp egy másik helyszínen, tőlünk elég messze.

- Hallottam, hogy nagyon ügyesek voltatok – mosolygott, miközben leült a kanapéra. – Jó lett a film, és ti is remekek voltatok, gratulálok!

- Köszönjük – feleltük zavart mosollyal Rannal.

- Hallottatok valamit Sayuriről? – kérdezte Yusuke, miután véget ért a film és kitárgyaltuk az egészet.

Mindenki csak a fejét rázta, végül Shou szólalt meg. Kicsit, mintha habozott volna.

- Úgy hallottam, visszament Amerikába – mondta. – Nem hinném, hogy Ozaki-san ezután rá hagyná az ügynökséget, neki is elege lett belőle.

Néhány percig csendben néztük a tévét, majd újra megszólalt a csengő. Shou már kelletlenül botorkált ki, hogy ajtót nyisson, míg mi meglepetten néztünk össze, ugyanis elképzelni se tudtuk, ki jöhetett még. A SuG volt az, akik kiáltottak valami köszönésfélét, majd berohantak a nappaliba és ledobták magukat a szabad helyekre. Mikor azonban Shou becsukta volna az ajtót, egy kéz megállította, mire az énekes meglepetten nézte a tulajdonosát. Shinhez volt szerencséje, szorosan mögötte a ViViD többi tagjával.

- Hali – intett az énekes. – Mi is benéztünk. Hogy vagytok?

Ők is mind leültek. Ekkor néztem körbe, még vajon hány ember fér be, és ha jól láttam, már nem sok hely maradt, viszont a vendégek száma még mindig nem fogyott el. A ViViD után a the GazettE is idetalált, és utánuk végre Shou is visszajöhetett a nappaliba. Megállt az ajtóban csípőre tett kézzel, míg mi Rannal és az Alice Nine többi tagjai csak néztünk körbe.

- Mégis mi a fene ez? – tette a fel a mindannyiunkat foglalkoztató kérdést Shou.

Már szinte vicces volt a helyzet, ugyanakkor eléggé aggasztó. Shou egyedül lakott a lakásban, így nem volt hozzászokva a nagy tömeghez. Leginkább csak a banda tagjai jöttek fel, most viszont szinte majdnem harmincan voltunk. Már a kanapé mögé ültek le páran és a támlára támaszkodtak, míg többen nem bírták a földön ülést, így hoztak maguknak széket a konyháról.

- Meglepetéééés! – kiáltotta el magát Takeru, aki megint hozta a formáját. – Jöttünk gratulálni a lányoknak, és megnézni a filmet.

- Gratulálni máskor, vagy telefonban is tudtok, tévétek pedig nektek is van, a film pedig már véget ért – morgolódott tovább Shou.

- Nyugi már! – legyintett széles mosollyal Koki is, miközben a markából eszegette a chipszet. – Inkább azt mondd meg, van-e valami kaja?

Shou akkorát sóhajtott, hogy még én is hallottam a tömeg közepén, szemeit forgatva indult el a konyhába. Ekkor felálltam és utána rohantam, majd nem sokkal azután Ran és Toraék is követtek.

- Kicsit sokan vagyunk, de kellemes, nem? – próbáltam segíteni a helyzeten. – A sok barát együtt van.

- Remélem, a ház rendben lesz – dünnyögött Shou, miközben a hűtő tartalmát vizsgálgatta.

- Ne aggódj! – lépett oda hozzá Tora, kezét a nyakába lendítve, majd elhúzva onnan az énekest. – Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk sétálni?

- És hagyjam itt őket felügyelet nélkül a házamban? – nézett rá kétszeresre nőtt szemekkel Shou.

- Ne legyél már ilyen! – értett egyet Hiroto is Toraval. – Semmi gond nem lesz. Csak kicsit kinézünk, aztán jövünk is vissza. Ellesznek, már nem gyerekek.

Az utolsó mondat elég bizonytalanul hangzott, amiért mind felnevettünk. Végül Shou beleegyezett, így a lehető legészrevétlenebbül kimentünk, bár volt egy olyan érzésem, ha nagydobbal hagytuk volna el a házat, se érdekelt volna senkit. Mind beszélgettek, nevetgéltek, és belemélyedtek a tévébe.

- Sajnálom, hogy így alakult – szabadkozott Shou, mintha az egészről ő tehetett volna.

- Semmi baj – mosolyogtam rá, majd belékaroltam. – Tökéletes ez így.

Rám mosolygott, aminek csak örülni tudtam. Ran és Tora előttünk sétáltak, és beszélgettek, a csapat élén pedig a másik három fiú haladt Moguval egyetemben.

Eléggé késő volt már, és szenteste, így kevés ember mászkált az utcán. Remek lehetőség volt, hogy kicsit kimozduljunk. Tettünk egy kisebb kört, majd visszamentünk, mert Shou már percenként az órát kezdte figyelgetni, és aggódott a nappali, sőt az egész ház épségéért. Mikor felértünk az emeletre, már lépcsőtől lehetett hallani a zsivajt. Találkoztunk is a szomszéd nénivel, aki emlékeztetett minket, hogy már elég késő van, így jobb lenne, ha figyelemmel lennénk a többi lakóra, és halkabban lennénk.

Beérve azonnal elhallgattattuk a fiúkat, majd finoman kitessékeltük őket a házból. Azonnal el is indultak lefelé, de még mindig hangosan beszélgettek és nevetgéltek. A lakásban viszont végre újra csend volt, amit meg kell, mondjak, elég furcsa volt mindezek után.

A srácok bevonultak az egyik szobába keresni valami új filmet a neten, Ran a konyhába ment összedobni néhány szendvicset, mi ketten Shouval pedig egy rövid ideig csak álltunk a nappaliban. Nekem viszont volt valami meglepim a számára, és pont alkalmasnak találtam az időpontot, így egy kifogást használva berohantam a szobába és egy papírtáskával tértem vissza. Meglepetés viszont engem is ért, ugyanis Shou is ugyanerre gondolt. Mikor megláttuk egymás kezében az ajándéktáskát, mindketten felnevettünk, majd odaléptem hozzá, mire szorosan átölelt, mikor felnéztem rá pedig hirtelen megcsókolt. Álltunk egymás karjaiban, miközben kint elkezdett esni a hó. Erről eszembe jutott egy mondás, amit nem is olyan rég hallottam: úgy tartják, ha együtt vagy azzal a kit szeretsz az év első havazásakor, örökre melletted lesz. Én pedig ehhez tartottam magam és vigyáztam arra a kincsre, ami rám talált egy éve.

~ The end ~

First kiss - 20. fejezet

Shou pov

A koncert előtt hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki arra törekedett, hogy minden rendben legyen. Az egész napot azzal töltöttük, hogy a helyszínen is elpróbáltunk néhány számot. Nagyjából két órás koncertre számítottunk, a jegyek már a közzététel után hamar elkeltek. Nem sokkal utána Tora bejelentette, hogy megmentett közülük kettőt Hikarunak és Rannak, amin csak mosolyogtunk.

Pár órával a koncert előtt elkezdett havazni. A látványa mindig lenyűgözött, épp ezért is szerettem a telet, ám ez alkalommal reméltem, hogy nem fog sok esni, és nem lesz gond a közlekedéssel. Egyre többen érkeztek a nézőtérre, mi pedig a színfalak mögött készülődtünk. A srácok már mind készen álltak és kint beszélgettek a stábbal, míg én megbizonyosodtam róla, megvan-e mindenem és ellenőriztem a frizurám, mikor a tükörből megpillantottam Sayurit az öltöző ajtajában állva.

- Szia - intett nekem.

Ránéztem és először nem is hittem el, amit láttam. Döbbenten pördültem meg. A felemelt kezén, amivel integetett ott volt a karkötőm, amit elvesztettem és végül Hikarunál kötött ki. Sűrűn kezdtem pislogni, mint aki így akar megbizonyosodni róla, hogy valóban azt látja-e, amit, ám kétség sem férhetett hozzá, hiszen olyan feltűnő volt, mintha kiabálna, hogy itt vagyok, nézz rám.

- Honnan van? – böktem rá, miközben próbáltam nyugodt maradni.

Felemelte a kezét és rá emelte a tekintetét. – Oh, ez? Nem emlékszel? Te adtad nekem nem is olyan rég.

- Én aztán nem…

Elhallgattam, mikor megfordult a fejemben egy gondolat. – Ugye nem bántottad Hikarut?

- Én? – emelte fel védekezően a kezét. – Nem tennék én olyat. Hidd el, feladtam! Elegem volt, hogy utánad futkosok, mint egy idióta. Végeztem. Elbúcsúzni jöttem.

Nem voltam benne biztos, hogy igazat mondott. Túl fura volt az egész, főleg így hirtelen.

- Add ide a karkötőt! – nyújtottam a kezem, amilyen nyugodtan csak tudtam, mire értetlenül pillantott rám. – Azt mondtad, végeztünk, akkor add ide!

Egy ideig csak fintorogva méregetett. Sokatmondó tekintettel hosszasan néztem rá, amíg végül levette és feldúltan elrobogott. Hirtelen rossz érzés fogott el, ahogy a karkötőre pillantottam.

- Shou, kezdünk, gyere! – jelent meg Tora. – Gyere, Nao már felment!

Én épp akkor vettem elő a telefonom, hogy megkérdezzem Hikarut, minden rendben van-e, de már semmi időm nem maradt. Tora hirtelen megragadott és elkezdett húzni maga után. Közben Saga elindult a színpadra, a közönség pedig hatalmas ujjongással fogadta.

Hirtelen kiabálás és zajongás hallatszott a bejárat felől, és Rant pillantottuk meg, aki a biztonsági örökön vergődte át magát.

- Hé, engedjék át! – kiáltotta oda Tora, mire az őrök bizonytalanul, de engedelmeskedtek, Ran pedig gyorsan hozzánk rohant, mint aki attól tart, hogy meggondolják magukat.

- Srácok! – kiáltott levegőért kapkodva. Tekintete nem árult el semmi jót. – Hikarut megfenyegette az a lány, hogy költözzön a szüleihez, különben tönkretesz minket, titeket is beleértve, főleg Shout. Hamarosan indul a gépe, de észrevettem, hogy az egyik koncertjegy eltűnt. Megígértem, hogy nem szólok semmit, de szörnyen aggódom és nem tudtam, mi mást tehettem volna.

- Vagyis azt mondod, itt van valahol? – kérdeztük együtt Toraval.

- Srácok, gyertek! – kiáltott mögülünk Hiroto, emlékeztetve minket, hol vagyunk, majd azonnal felment a színpadra.

- Szerintem igen – bólintott Ran. – Valahol itt kell lennie. Azt mondta, nem akar elbúcsúzni, de biztosan eljött. Viszont ha nem akarja lekésni a gépet, bármelyik percben elindulhat.

Toraval összenéztünk, majd neki is fel kellett mennie a színpadra.

- Én megnézem a nézőtéren, ti is keressétek, bár a színpadról nem hiszem, hogy sokat láthattok – mondta Ran, mire bólintottam, és mindketten elindultunk, ki-ki a saját irányába.

A közönség felujjongott, amint megjelentem, majd odaálltam a mikrofonállványhoz, és amíg az intronak vége nem lett, Hikarut kezdtem keresni. A nézőtér nem volt megvilágítva, csak a színpadi fény volt a segítségemre. A közönség számára kialakított helyet középen egy vékony út szelte ketté, ahol egyszerre csak egy embernek volt hely. Sehol sem láttam Hikarut. Kerestem elől, a szemeimmel hunyorítva hátul és még fent is. Semmi. A félhomály és a szemembe világító reflektorok miatt alig tudtam néhány ember arcát kivenni.

Elkezdődött az első dal, én pedig mosolyogva próbáltam koncentrálni, de közben továbbra sem felejtettem el a keresést. Ahogy belefogtam az énekbe, hirtelen megpillantottam Rant, ahogy nyújtózkodva és leskelődve araszolt a sorok között, egyre hátrébb ment. A nézők szerencsére semmit sem sejtettek és az első dalt gond nélkül előadtuk. Épp a másodikba kezdtünk bele, amikor velem szemben, az ajtó előtt állva megpillantottam Hikarut. A bejárati ajtó előtt állt, ami felett volt egy kijáratot jelző lámpa. Gyenge volt ugyan a fénye, mégis ahogy egy ideig néztem, egyre biztosabb voltam benne, hogy ő volt. Meglepettségemben lefagytam, de tovább énekeltem, miközben pislogás nélkül, szüntelenül néztem őt. Közöttünk az imént említett keskeny folyosó volt. Hikaru kezeit összekulcsolta maga előtt, és a kis táskáját fogta. Egyszer csak az arcához emelte a kezét, úgy tűnt, mintha letörölte volna a könnyeit, de nem láttam rendesen. Ezután meghajolt, majd az ajtó felé fordult és távozott. Gondolkozás nélkül kinyújtottam felé a kezem, hogy elérhessem, ám ebből a közönség semmit nem furcsállt, ugyanis épp jól jött az előadáshoz.

Fogalmam sem volt, mit tegyek, nem akartam elrontani a koncertet, de tudtam, ha most nem megyek Hikaru után, lehet, hogy soha többé nem láthatom. Végül csak egy pillanatig haboztam, leugrottam a színpadról és elkezdtem rohanni a kijárat felé, ahol ő eltűnt. Hallottam, hogy a rajongók sikoltoznak, néhány még a karját is kinyújtotta felém, de nem érdekelt. Az ajtó hangosan csapódott a falnak, ahogy kilöktem, majd megállás nélkül rohantam a kijárat felé. Az utcára érve megálltam, és kétségbeesetten körülnézve Hikarut kezdtem keresni. A hó még mindig esett, én pedig egy vékony kabátban voltam, de nem foglalkoztam vele. Végül megpillantottam. Épp átment a zebrán és ment tovább a szemben lévő utcán haladva. Azonnal követtem, miközben szüntelenül a nevét kiáltottam, annak ellenére, hogy eredménytelennek bizonyult. Sokan nem voltak az utcán, ám egyszer csak két fehér autó robogott el mellettem és megálltak Hikaru mellett, aki továbbra is sétált. Hirtelen rossz érzés fogott el. A két furgonból öltönyös férfiak szálltak ki, akiket eddig Ozaki-san biztonsági őreiként ismertem. Az egyik csapat Hikarut vette körbe és rá akarták venni, hogy beüljön az autóba, míg a másik felém tartott. Próbáltam kikerülni őket, de megragadtak és nem engedtek tovább. Már csak pár méternyire voltam Hikarutól.

- Hikaru! Hikaru! Várj! Állj meg! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni. – Hagyják őt békén! Hikaru!

Megfordult és először meglepetten, ugyanakkor aggodalommal telve nézett rám. – Shou – mondta ki a nevem alig hallhatóan. Olyan volt, mint aki a világ fájdalmát hordozza magában, ettől pedig meg tudott volna szakadni a szívem.

Némi hezitálás után egyszer csak megindult felém, mire azok a férfiak elé álltak és nem engedték át.

- Hagyják őt békén!

- Shou! – ütötte meg a fülem a srácok kiáltása mögöttem. Hallottam, hogy megtorpannak tisztes távolságra, és csendben várták, mi lesz ebből, és hogy tudnak segíteni.

Egy pillanatra lenyugodtam, és engedtem a biztonságiaknak, majd hirtelen támadásba lendülve kiszabadítottam magam és hamarosan Hikarut is. Amikor hozzáfértem, szorosan magamhoz öleltem, lehajtottam a fejem és megnyugodva behunytam a szemeim. A karjai be voltak hajlítva, és a pulcsimat markolta a mellkasomon.

- Engedj, Shou! – kérte halkan, a sírás kísértésétől elvékonyuló hangon.

- Nem. Nem engedem, hogy elmenj! – feleltem továbbra sem mozdulva.

- Engedj! – ismételte meg.

Kinyitottam a szemem és láttam, hogy biztonságiak közelednek felénk. Nem tudtam, mit csinálnék, ha közelebb jönnek, de meg akartam őt védeni. Meg akartam védeni, és mellette akartam lenni.

Egyre jobban közeledtek, ám mielőtt elérhettek volna minket, a srácok védelmezően körbeálltak minket. Nekünk hátat fordítva készen álltak, hogy megakadályozzák a férfiakat.

- Hagyják, hogy végezzük a munkánk! Ez Ozaki-san parancsa – szólalt meg az egyik biztonsági ember mély hangon.

- De biztos nem az igazgatóé. Már pedig nekünk a másik nem mondja meg, mit csináljunk! – kiáltott vissza Tora.

Én továbbra is Hikarut öleltem. Éreztem, hogy el akar tolni magától, így engedtem a szorításon, és mindkét kezemmel megfogtam az övéit. Egymás szemébe néztünk. Az övéből egy könnycsepp gördült le. Elengedtem az egyik kezét és letöröltem, majd megsimogattam az arcát.

- Mégis hogy gondoltad, hogy egy szó nélkül elhagysz? – kérdeztem tőle keservesen, de a helyzet a furcsasága miatt már nevetésre késztetett. Nem hittem volna, hogy ilyen bármikor is megtörténhet.

Nem felelt a kérdésemre, csak nézett rám.

- Ne merészelj elhagyni, megértetted? – figyelmeztettem mosolyogva, de éreztem, hogy nekem is elcsuklik a hangom, a szemembe pedig könnyek gyűlnek.

- Nem akarom, hogy bármi bajod essen – szólalt meg lesütve a szemeit, majd újra rám emelve tekintetét. – Szeretném, ha mindig boldog lennél, és mosolyognál.

- És ezt melletted tudom őszintén megtenni – feleltem halkan.

A hó még mindig szállingózott. A srácok és a biztonságiak mozdulatlanul álltak egymással szemben, míg mi halkan beszélgettünk egymással. Kettőnk számára hirtelen minden más megszűnt.

- Mi lesz, ha rájönnek, hogy én voltam azokon a képeken? És hogy engem mentettél meg a meghallgatáson? – kérdezte aggódva, mire én újra csak elmosolyodtam.

- Majd megmondom, hogy ott ismertelek meg – feleltem, megsimítottam az arcát újra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogy mit is teszek, megcsókoltam. Először meglepett volt, de ő is visszacsókolt.

Hallottam a fiúk sutyorgását, de nem foglalkoztam vele. Végre elértem, amit akartam, és már nem engedhetem el ezt a boldogságot soha.

First kiss - 19. fejezet

Hikaru pov

A buli jól sikerült és Ran teljesen fel volt dobva. Aznap éjjel alig aludtunk, egész idő alatt csak beszélgettünk, és egy kicsit sem voltunk álmosak. Mikor egy pillanatra elhallgattunk, mivel már nem igen találtunk olyan témát, amiről nem beszéltünk, Ran egyszer csak megszólalt.

- Toratól hallottam, hogy Shou és Sayuri gyerekkori barátok voltak.

Nem szóltam semmit. Fogalmam sem volt, miért hozta fel, és egyszerűen nem tudtam rá mit felelni. Csendben feküdtem az ágyon, kezeimmel a fejem alatt, és a sötétbe burkolózott plafont bámultam, míg Ran folytatta.

- Sayuriék egy idő után elköltöztek és csak az Alice Nine debütálása után találkoztak újra. Viszont Sayuri még ezután is sokat utazott, többször hosszú időre, és egyre kevésbé tartották a kapcsolatot. Pár hete a semmiből bukkant fel.

- Ez akkor sem mentség arra, amit művel – feleltem kissé közömbös hangon, és ezzel számomra le volt zárva a téma. Elfordultam, lehunytam a szemem, és ahogy reméltem, Ran is ezt tette.

Az ezt követő napokban nem igen léptünk kapcsolatba a srácokkal, biztosan elfoglaltak voltak. Szabadidőnkben egész idő alatt Alice Nineos videókat néztünk és a tévében megnéztük a J-melot csak miattuk. A napok gyorsan teltek, és mi valamiért tele voltunk energiával. Már annak is örülni tudtunk, hogy azóta nem volt újabb pletyka, és kezdtük elhinni, hogy egy ideig megnyugodhatunk, azonban a napok korántsem teltek olyan unalmasan. Először Yusuke felhívott telefonon, akivel jól elbeszélgettünk, amíg fel nem hozta a szokásos témát.

- Hogy áll a dolog Shouval?

- Egész jól – feleltem bizonytalan mosollyal. Elég kínos volt mindig csak erről beszélni, ám hamarosan ennek is megtudtam az okát. Túl sokat érdeklődött a kapcsolatuk felől és ez elég gyanús volt.

- Gondolom, te magad is tudod, hogy nem könnyű egy sztárnak – kezdte jól átgondolva, mit mond. – A szörnyű munkarend mellett még ott vannak a riporterek is, akik állandóan rád vannak tapadva, mint egy levakarhatatlan, undorító rágógumi. Na, de nem is ez a fontos. Látom, hogy Shou is mindent belead, és szerintem, ő is ugyanúgy érez, mint te. Régóta ismerem őt és nagyon jó barátom, épp ezért tiszteletben tartom az érzését. Te egy nagyszerű lány vagy, és szurkolok nektek.

Hálás voltam neki mindenért, amit az imént mondott. Mielőtt megszólalhattam volna azonban még hozzátette. – De ha szakítanátok, szólj!

Mindketten felnevettünk. Rájöttem, hogy eddig mindig mindennel csak segített, mindig bátorított, támogatott és felvidított. Ötletem sem volt, hogy hálálhatnám meg neki. Reméltem, még sokáig ilyen jó barátságban lehetünk, és egyszer majd alkalmam nyílik rá valahogy visszafizetni.

Még egy darabig beszélgettünk, aztán mikor Ran visszajött a vásárlásból, izgatottan rohant felém, így gyorsan elbúcsúztam és a barátnőm felé fordultam.

- Nézd! Nézd! Nézd! – kiáltott, miközben egy borítékot tartott a kezében. Kíváncsian néztem rá, majd amíg kivettem a tartalmát, ő már izgatottan közölte is, mit találok majd benne. – Két jegy az Alice Nine koncertjére. Jujj! Biztosan a fiúk voltak. A postaládában volt, bár feladó nincs rajta.

Amíg én a jegyeket bámultam, azonnal írt egy smst Toranak, hogy megköszönje a őket. Hamarosan érkezett is válasz, így biztosak lehettünk benne, hogy ők voltak.

- Már azt hittem, el se mehetünk – folytatta. – Elég drága, és nem hittem volna, hogy megengedhettem volna magunknak.

- Sajnálom – kértem bocsánatot. Felelősnek éreztem magam, hiszen kettőnk közül ő volt az, aki dolgozik és én voltam a munkanélküli. Egy jó ideje már tulajdonképpen ő tartott el engem.

Egész nap erről áradoztunk, és nem tudtuk elhinni, hogy ez is megtörtént. A koncert egy hatalmas helyen lesz, ahova több tízezer ember fér be. Már nagyon vártuk, és nem hittük, hogy aznap bármelyikünk is aludni fog.

Nagyjából két órával azután, hogy Yusuke telefonált, csengettek. Míg Ran a konyhában mesterkedett, kinyitottam az ajtót, és Sayurival találtam szembe magam. Azonnal becsuktam volna az orra előtt az ajtót, ám odarakta a lábát, és még a tenyerét is az ajtóra csapta.

- Nem tartalak fel sokáig, ígérem! – szólalt meg köszönés nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy ideig tétováztam. – Ran, egy perc és itt vagyok! – kiáltottam vissza a barátnőmnek, majd meg se hallgatva a válaszát, kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan szedve a lépteinket elkezdtünk sétálni, majd pár háznyira megálltunk.

- Gyorsan és egyszerűen elmondom, amit szeretnék – szólalt meg, majd a táskájába nyúlt és elővett egy borítékot, majd átadta nekem. Miközben tovább magyarázott, én belenéztem és egy repülőjegyet találtam benne. – Szeretném, ha békén hagynád Shout egyszer és mindenkorra. A jegyet nem kell kifizetned, szívesen állom az árát.

- Azt meghiszem – feleltem gúnyosan. A repülőjegy Fukuokaba szólt, ahol a szüleim laktak. Már nem is csodálkoztam el rajta, honnan tudta meg. – És ha nem megyek?

- Elmész – vágta rá azonnal, magabiztos hangon. – Ellenben ha mégse, Shou fogja megjárni, és esetleg még a drága barátnőd.

- Shout úgyse bántanád, hiszen szereted, nem igaz? Ezért van ez az egész cirkusz. Rant pedig meg tudom védeni egy olyantól, mint te.

- Oh, igazán? Tudtommal te voltál a napokban az egyetlen, aki mindenkinek gondot okozott. És Shou esetében se legyél olyan biztos. Szerettem őt, amíg te fel nem bukkantál és át nem mostad az agyát. Ha nem lennél, már az enyém lenne. Egy valamire azonban rájöttem. Le kell őt rombolnom, mielőtt saját magam felemelném.

Kezeim ökölbe szorultak, fel se tűnt, hogy a jegyet is összegyűrtem, azonban kicsit sem érdekelt, ugyanis nem szándékoztam vele mást tenni, mint elhajítani az első szemetesbe, amit meglátok. Elegem volt ebből a csajból, ha ránéztem, rosszul lettem.

- Ne merészeld őket bántani, megértetted! – kiáltottam fel dühömben.

- Nem fogom, ha elmész. Na, elmész? A jegy a szombati járatra szól. Sajnos előbb nem tudtam elrendezni, pedig akkor már a gépen ülnél.

- Oh, valóban? Azt hittem, neked egy csettintés és minden úgy van, ahogy akarod.

- Velem nem érdemes packázni, kishölgy – lépett felém párat, ám én nem mozdultam, csak álltam a tekintetét. – Van ám pár jó képem, amiből hatalmas sztorit lehet kreálni. Szerinted mennyi kell, hogy romba döntsön egy karriert? Tíz évnyi kemény munka egy pillanat alatt a semmivé lenne.

Ravaszul mosolygott, míg én egyre dühösebb lettem. Nem bírtam ezt tovább. Általában képes voltam visszafogni magam, ezúttal viszont túllőtt minden határon és ezt egyszerűen nem tűrhettem. Mikor már túl közel volt, ellöktem magamtól, mire felkiáltott, majd ahogy összeszedte magát, szólásra nyitotta a száját, azonban mielőtt megtehette volna, tekintete a kezemre vándorolt. Hirtelen megragadta a karom, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, levette Shou karkötőjét.

- Ne, azt add vissza! – kiáltottam kétségbeesetten, de semmit nem értem el vele, se a kapálózással.

- Ez hogy került hozzád? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

Nem feleltem, semmi köze nem volt hozzá. Továbbra sem adtam fel, hogy visszaszerezzem, bár valamivel magasabb volt nálam, így ha feltartotta, nem értem el.

- Ez Shoué. Hogy került hozzád?

Nem érdekelt, mondhatott akármit, akkor sem árultam el neki. Végül feladtam, hogy kivegyem a kezéből, még féltem, hogy elszakad, így módszert váltottam. Szerencsére az időjárás az én oldalamon állt. A hó egy jó része még nem olvadt el, és egész jól összeállt hógolyókká, amik a fegyveremet képezték. Sikongatva próbálta kikerülni őket, mikor egyszer csak egy fekete autó állt meg közvetlen mellettünk, majd hirtelen öltönyös alakok szálltak ki. Egy részük Sayuri védelmére sietett, míg a többiek engem fogtak le, amíg a lányt le nem tisztították és be nem szállt az autóba. Esélyem sem volt. Mindenki visszapattant az autóba és a karkötőm is velük ment. Nem tudtam elhinni.

Lassan elindultam haza, de mire beértem a lakásba, már nem bírtam megállítani a könnyeim. Tanácstalan voltam, főleg, ahogy a kezemben szorongatott, megviselt borítékra pillantottam, és felidéztem, amit az imént hallottam. Ran pont akkor jött ki a konyhából, és aggódva kérdezte, mi történt, mire leültünk a kanapéra és nagy vonalakban elmeséltem neki mindent.

- És? Elmész? – kérdezte, mire a kezemben lévő megviselt repülőjegyre néztem.

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

Estére lenyugodtam és leültünk Rannal a gép elé. Hogy felviduljunk, megnéztünk egy koncertvideót és a banda szinte összes klipjét, mire végeztünk, már késő este volt. Mielőtt azonban elaludtam volna, azon gondolkodtam, mi lenne a helyes megoldás. Shou amúgy is elfoglalt, és rengeteg gondot okoztam neki, nem akartam, hogy ez így tovább folytatódjon. Bárhogy is, erről az egész látogatásról nem terveztem szólni neki, ebben biztos voltam.

Már így is pattanásig feszültek az idegeim, hacsak Sayurire gondoltam, hát még azután, hogy az egymást követő hírek fogadtak. Elsőként Ran. Reggel elkísértem az étterembe, az ajtón azonban a zárva tábla volt. Furcsának találtuk a helyzetet, így összenéztünk, majd beléptünk. A tulajdonos épp a székeket pakolta össze és az asztalokat húzta össze, mintha valami nagy átrendezésre készülne, vagy csak helyet akar felszabadítani.

- Mi folyik itt?

- Bezárunk – felelte a férfi hűvösen, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna ránk. Ezután elmagyarázta nekünk, mi történt, ám minden egyes szót úgy kellett kihúzni belőle. Láttuk rajta, hogy nem beszél róla szívesen, mégis tudni akartuk. Tudnunk kellett, és ő volt az egyetlen, aki elárulhatta nekünk. Közölte velünk, hogy nemrég itt járt pár öltönyös alak. Bejelentették, hogy megveszik az éttermet, neki pedig ajánlottak egy állást Tokyo szívében. Gondosan megfontolta volna, ám nem adta neki alkalmat rá, így gondolkodás nélkül beleegyezett. Ennél többet nem volt hajlandó megosztani velünk. Sok szerencsét kívánt a továbbiakban és kitessékelt minket az étteremből. Hosszú ideig álltunk Rannal, bámulva az étterem ajtaját, amin nap, mint nap beléptünk. Egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy mindez a múlté lesz.

A következő napokban Ran próbálta meggyőzni a főnökét, milyen fontos az étterem sokak számára, én pedig időközben új híreket kaptam. A neten böngészve ráakadtam egy cikkre, amiben kijelentették, hogy a filmben, amiben Yusuke játszana, más fogja alakítani a főszereplőt helyette. Azzal magyarázták, hogy a színész túl elfoglalt, így megkérte a rajongókat, értsék meg, de vissza kell mondania. Kérdezni akartam pár dolgot tőle ennek kapcsán is, de többszöri próbálkozásra sem vette fel a telefont. Próbáltam különböző alkalmakkor hívni, üzenetet küldtem, érdeklődve, mikor ér rá, ám semmi válasz nem jött. Aztán végül megszólalt valaki a vonal végén. Yusuke menedzsereként mutatkozott be.

- Sajnálom, kisasszony, de jelenleg elfoglaltak vagyunk – tájékoztatott hadarva. – Azonnal értesítem Yusuket, hogy keresse fel Önt, ha adódik rá alkalma. Kérem, legyen türelemmel!

Rossz érzés fogott el.

- Kérem, várjon! – kiáltottam rá, mielőtt bontotta volna a vonalat.

A menedzser hangjából csak úgy áradt az aggodalom. Többször megremegett, a háttérben pedig veszekedést hallottam. Nem tudtam, mi lehetett mindennek az oka, azonban nem sokáig hagytak tudatlanságban, a rossz előérzetem pedig beigazolódott. Hosszú időbe telt, de végre meg tudtam törni a menedzsert, aki tömören felvázolta nekem az álláspontot. Yusuke elfoglalt volt, azonban nem a tévés szerepléssel, fényképezkedéssel, és egyebekkel.

- A film rendezője közölte velünk, hogy jobb jelöltet talált a filmre. Aztán valamiért visszamondták az összes tévés és rádiós szereplést, valamint a fotózásokat is. Mind előállt valami okkal, azonban egyik sem tiszta számunkra és nem tudom, mégis mit tehetnék menedzsereként. Nem szabadna elmondanom ezt Önnek, de úgy hallottam, közeli ismerősök Yusukével, remélem, ennyit meg tud nekem bocsájtani. Valahogy nekem is könnyebb már, hogy kiönthettem a lelkem valakinek.

Sajnáltam a férfit, amellett, hogy hálás voltam neki, aggódtam is és reméltem, hogy nem fogja megbánni, hogy elmondta nekem mindezt. A telefonbeszélgetés után sokáig ültem egyhelyben és üveges tekintettel bámultam a semmibe. Azon törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy hirtelen mindent visszamondtak. Egyre jobban aggasztott a helyzet, és egyre inkább gyanítottam valamit.

Nem sokkal ezután ért a harmadik sokk, amire már nem tudtam, mit lépni. Egyik pillanatról a másikra három öltönyös férfi jelent meg az ajtóban, és anélkül, hogy bármit is mondtak volna, egy szó nélkül felcímkézték az összes bútorunkat és mindent, ami mozdítható volt.

- Két napot kapnak, hogy elhagyják a házat – közölte velünk az egyik, mikor elkészültek, majd egy papírt nyomott a kezembe és távoztak.

- Rendesen fizetünk mindent. Nem vehetnek el tőlünk mindent! – kiáltottunk utánuk kirohanva a kapuhoz, ők azonban már elindultak az autóval, ügyet sem vetettek ránk.

Másnap reggel úgy ébredtem, hogy már tudtam, mit fogok tenni Sayuri ajánlatát illetően. Egész délelőtt pakolgattam, bár sok cuccom nem volt, amit összerakhattam volna, mégis lassan ment.

- Komolyan itt hagysz? – kérdezte Ran kétségbeesetten.

- Azt hiszem, így jobb lesz mindenkinek. Nem akarok gondot okozni senkinek sem. Nem tartozom Shou világába, és nagyobb távolságra van szükség, hogy el tudjuk feledni egymást.

- Mert szerinted képes leszel rá?

Nem feleltem, inkább gyorsan témát váltottam. – Sok sikert neked és Toranak! – mosolyogtam rá.

- Együtt megoldhatjuk! – erőlködött, ám tudta, hogy már nem változtathat a döntésemen. - Akkor a koncertre se jössz el? – kérdezte csalódottan.

Mindketten a két jegyre néztünk, ami a tükörhöz volt állítva. – Élvezd helyettem is! – mondtam neki mosolyogva, mire ő nem szólt semmit. Láttam rajta a tehetetlenséget és a bizonytalanságot, amit magamban is felfedeztem, épp ezért kellett minél hamarabb cselekednem.

Időben elindultam a reptérre. Megkértem Rant, hogy ne szóljon senkinek, úgy sokkal jobb lesz. Tudtam, hogy nem ért velem egyet, de mosolyogva bólintott. Ha újra találkoznék Shouval nem tudnám rávenni magam, hogy elmenjek. Viszont ha arra kellett gondolnom, hogy soha többé nem láthatom viszont, megszakadt a szívem. Csak az vígasztalt, hogy így jobb lesz mindkettőnknek. Nem tudtam, mire képes az a Sayuri, de kinéztem belőle bármit. Bárcsak valahogy ő tűnt volna el örökre Shou életéből!

- Oh, igaz is! – jutott eszembe valami, mire visszarohantam a házba. Még egyik nap megvettem Rannak azt a pulcsit, amit magamnak akartam, és most odaadtam neki. Ezzel azt hiszem, csak még érzékenyebb pillanattá tettem az elválásunk, már csak nagy nehezen bírtuk ki könnyek nélkül, mégis megálltam. Úgy döntöttem, boldogan mosolyogva fogok tőle elbúcsúzni, így emlékezzen rám, és ne bánkódjon miattam. Meg akartam mutatni, hogy szerintem így lesz a legjobb, még ha én magam nem is voltam benne teljesen biztos. Nem szerettem, ha a körülöttem lévő emberek szenvedtek, különösen, ha az miattam volt. Nem mertem kivárni és megtudni, Sayuri mire képes még.

Mielőtt kilépetem volna az ajtón, még körbenéztem a házban, ahol már régóta éltünk együtt Rannal. Rengeteg emlék kötődött hozzá, egytől-egyig mind kellemes és szívmelengető pillanatok voltak. Végül a tükör előtt lévő jegyekre néztem, és egy pillanatra ledermedtem.

Ran jött ki az előszobába, és még egy búcsúölelést adott.

- Rettenetesen fogsz ám hiányozni, csajszi – mondta, mire elmosolyodtam. – Vigyázz magadra!

- Te is.

Vettem egy mély levegőt és elindultam. Az ajtóból még egyszer visszafordultam és integettem, majd a buszváró felé vettem az irányt. A hó már vagy négy óra óta megállás nélkül gyönyörűen hullott. Ahogy ott álltam a buszváróban, megláttam egy taxit, és bár ritkaság volt a mi környékünkön, leintettem és inkább azzal mentem. Volt nálam elég pénz, és ha busszal mentem volna, lehet, nem értem volna ki időben.

- Hova parancsolja? – kérdezte a sofőr, amint beszálltam.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd megmondtam a választ.

Újraéled a karácsony

Karácsony. Mindenki egyetért azzal, hogy a legközkedveltebb, legmeghatóbb ünnep mind közül. Egyedi hangulatával képes mindenkit a szokásosnál valamivel boldogabbá tenni, és melegséggel tölti el az emberek szívét. Ismerős lehet a sok készülődés, a hosszú gondolkodás, míg megtalálod a megfelelő ajándékot, a sütés, és a díszítés. Szenteste esik a hó odakint, míg a kályhában lévő tűz bemelegíti az egész házat. A kisebbek lelkesen bontják ki az ajándékot, és hatalmas mosollyal futkosnak körbe, hogy mindenkinek eldicsekedhessenek vele, mit kaptak, majd később örömmel fogják be a szülőket is egy játékra. A gyerekek előadásokkal készülnek az ünnepre az iskola keretei közt, és páran még otthon is énekelnek pár dal csillagszóróval a kezükben, míg a szobájukban álló, feldíszített fenyőt csodálják.

A karácsony nem is igazán az ajándékokról szól, hanem hogy egy évben legalább egyszer jobban odafigyeljünk a másikra, és együtt töltsük az időt, ami felejthetetlen emlékké válik. Meglátogatjuk a nagyszülőket, a rokonokat, és remekül kiélvezzük azt a három napot, ami az ünnephez tartozik.

Ez lenne az ideális karácsony, amiről mindenki álmodik. Az idők folyamán rengeteget változott, és ez valóban csak egy álom maradna. Az emberek túl gyorsan változnak. Azok a gyerekek, akik egykor örömmel várták az ünnepet, már felnőttek, a mostaniak pedig csak az új lehetőséget látják, hogy ajándékot kapjanak, ennek köszönhetően a felnőtteknek már csak egy nyűg lett az egész. Oda lett az az egyedi hangulat, ami örökké valónak tűnt. A hatodikára és szentestére való ajándékok, díszek és édességek már két hónappal az ünnepet megelőzően a boltokba kerülnek, így már semmi különös nincs bennük, mikor aktuálisak lennének. Az emberek megfeledkeztek róla, miért is volt egyszer olyan különleges, és már nem tudják értékelni. Mindemellett az időjárás sem a régi, rengeteget változott, és egyre rosszabbá válik. Mikor is volt utoljára fehér karácsony? A legtöbben talán még csak nem is emlékeznek rá. Ha előtte esik is valami, az biztosan elolvad az ünnepre, így minden csupa latyak és sár, ám ennek ellenére az idő hidegebb, mint valaha.

Mit kellene tennünk, hogy visszahozzuk ezt a szokást? Lehetséges lenne ez egyáltalán?

- Menjünk inkább billiárdozni! – pattant fel a székről unottan Fuma.

Már jó ideje nem csináltak mást, mint síri csendben üldögéltek, és azon gondolkodtak, mit tehetnének. A tanárok felszólítására mutatniuk kellett valami aktivitást, különben feloszlatja a dráma klubot. Nem látták sok értelmét, hiszen elég kevés esély volt valamiféle előadást tartani, a tanulók pedig egyáltalán nem érdeklődtek iránta. Többször figyelmeztették őket, hogy be lesz zárva a klub, ők mégsem adták fel. Szerettek szerepelni, és mindig szívesen vállaltak bármilyen szerepet még a kis ünnepségeken is, mostanában azonban már nincs szükség rájuk. Senki sem érdeklődik, teljesen le van foglalva a saját teendőivel.

- Nem is értem tényleg, miért is vagyunk még itt – követte Kento is, majd felkapva a táskájukat, együtt megindultak a kijárat felé. – Tök felesleges.

Rövid ideig újra csend volt, majd szépen lassan a többiek is fogták a cuccuk és követték őket.

Lassan, csendben haladtak egymás mellett, miközben végig gondolataikba merültek és nézelődtek a kivilágított utcán, mintha akkor látnák először. A látvány valahogy már a kedvüket is elvette mindentől, legbelül mégis élvezték. Az ünnepig már nem volt sok hátra, feldíszített utcát és a kirakatokat viszont már régen megunták.

Kento nagyot sóhajtott, majd megtorpanva, egyhangúan bámult az egyik kirakatban lévő kisvasút körbe-körbe haladó vonatjára, mire a többiek meglepetten álltak meg és fordultak feléje.

- Mi az? – kérdezte Fuma kelletlenül.

Ahogy sötétedett, úgy lett egyre hidegebb, és már minden vágyuk volt, hogy otthon legyenek. Nem szerették a hideget, mindennél jobban utálták a telet, egyedül a karácsony volt tűrhető, ám mostanában már az is elvesztette a régi hangulatár és értelmét.

- Mennyivel jobb lenne, ha minden olyan lenne, mint régen – szólalt meg némi gondolkodásnyi idő után Kento. – Mikor még létezett a varázslat, amiben a gyerekek mellett a felnőttek is hittek.

- Olyan már nem lesz többet – vágta rá Fuma lehangoltan. – Ahogy tavaly, úgy az idén, és jövőre is októberben kezdődik az őrület, ha nem szeptemberben. Mostantól már csak erre lehet számítani. Kár ezen törni a fejed, nem változik semmi.

Épp elindult volna, mikor mellette Genki megszólalt. – Még az is jobb lenne, ha engednének valami előadást a suliban szünet előtt.

- Tavaly is megszabták, mit adjunk elő, és olyan lapos volt a műsor, hogy senkit nem érdekelt – emlékeztette őt Fuma. – Minden éven teljesen ugyanaz, a tanárok sem látnak benne semmi fantáziát. Így a dráma szakkör is szinte értelmét veszti.

- Előzzük meg őket! – csillant fel Kento szemei, ahogy barátaira nézett, akik erre kíváncsian néztek rá. – Állítsunk össze ez alkalommal mi egy műsort, és győzzük meg őket, hogy adjuk elő azt! Kitalálunk valamit, ami igazán karácsony érzést kelt mindenkiben, és meghívhatnánk a szülőket is. Így nyugodt szívvel és tényleg feldobottan nézhetünk az ünnep elébe.

Fuma csak legyintett, majd a többiekkel együtt elindult, Kento pedig durcásan követte őket.

- Most miért nem? Nem olyan nehéz.

- Te vagy a vezető – nézett Yuta Kentora, majd a többiekre mosolygott. – Próbáljuk meg, ahogy mondja!

Megegyeztek, hogy másnapra előállnak valami ötlettel és az órák után megbeszélik a dolgokat. A délelőtt nagyon lassan akart eltelni, mindenki teljesen megkergült a szünettől, így a tanároknak nehezebb dolguk volt. A fiúk szinte egyáltalán nem figyeltek, végig egy füzetbe írogatták az ötleteik, és teljesen belelendültek, új erőre kaptak, és izgatottak lettek. Az unalmas órák után többen hazamentek, így az iskola elcsendesült. A tanárok többsége és néhány szakkör maradt csak az épületben. A dráma kör az egyik folyosó végében kapott termet, így teljesen magukra maradtak.

- Mi lenne, ha Máriát elrabolnák – kezdte teljesen felpörögve ecsetelni az ötletét Kento. Egy kisebb asztal körül ültek, a szűkös és kupis teremben, ahol használatlan, vagy épp rossz padok és székek tömörültek egymás hegyén-hátán, így a felhasználható tér csak kisebb lett. –Mondjuk a betegeskedő édesapja helyett, a tinédzser Jézus menne megmentésére, miközben találkozna mindenféle szörnnyel, ami az útját állja, például sárkánnyal, démonnal, hatalmas oroszlánnal, és találkozik a három királlyal, meg a pásztorokkal, akik segítik…

- Az ünnep Jézus születéséről szól – vágott közbe Genki furcsállóan nézve rá a hallottak után, mire a fiú csak fintorgott.

- De nem az én mesémben! – jelentette ki erélyesen. – Már egymilliószor megszületett, mostanra pedig már gimnazista.

- Figyelj, Kento! – kezdte komolyra véve a szót Fuma. – Értem én, hogy új történetet akarsz, de szerinted ez tényleg ide illik.

- Muszáj betlehemest játszanunk? – sóhajtott fel ekkor Yuta, unottan az asztalra borulva. – Ki játszaná Máriát?

- Majd Genki – vágta rá Kento azonnal, mire a fiú azt se tudta, mit vágjon barátjához.

- Meg a fenéket! Minek nézel engem?

- Most miért? Te lennél a legalkalmasabb egy csaj szerepére – húzta féloldalas mosolyra a száját Kento, mire Genki csak fintorgott.

- Mária nem csaj – dörmögte Fuma, majd valamivel hangosabban folytatta. – Valami olyan történet kell, ami a karácsonyról szól, és ráébreszti az embereket, hogy miért is volt fontos egykor. Nem ezt akarjuk elérni?

A többiek meglepődtek, de egyetértően bólogattak, majd Yuta szólalt meg.

- Tehetnénk bele dalokat is, amiket énekelhetnénk velük.

A srácoknak egyre jobban tetszettek az ötletek, és félrerakva a hülyéskedést, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy komolyan átgondolják az egészet. Nem sok idejük volt hátra, így sietniük kellett. Ezek után órákon, szünetekben és még otthon is csak ezen agyaltak, aminek köszönhetően valami alakot öltött az egész előadás.

Később Kento a gépen állt neki a történetnek, ugyanis, ahogy felidézte a tanár szavait, úgy érezte, csak azért is előadnak valami jót, és újat, amit szívesen elfogad a hallgatóság is, bárkiből is álljon. A nap hátralevő részében végig ezen dolgozott. Felvette a fejhallgatóját, elindította az egyik listát véletlen lejátszáson és erőt véve magán elkezdte alakítgatni a sztorit. Egy idő után annyira belelendült, hogy nem is figyelt a zenére, mégis más volt, mintha csend vette volna körül. Mikor egyszer csak elakadt, a hajába túrt, majd kezére támasztotta a fejét, és elkezdte visszaolvasni az utolsó pár sort, mikor az épp lejátszott dalt kezdte dúdolni. Ennek következtében viszont eszébe jutott az előadó egy másik dala, ami emlékei szerint tökéletesen megfelelt volna az előadás egy darabjaként, így újult erővel rákeresett a dalra, belehallgatott egy kicsit, majd letöltötte, és a többihez rakta a mappába. Ezek után visszatért a történethez, egyik dolog után a másik jutott eszébe, csak írta és írta, már a megfelelő billentyűt is nehezen találta meg, közben pedig elmúlt éjfél, anélkül, hogy észrevette volna.

Ahogy kész lett, hátradőlt a széken, kezeit kinyújtóztatta, ásított egyet, majd felállt és kinyomtatta a történetet. Kézbe véve az elkészült oldalakat, futólag beleolvasott, majd büszke mosollyal bólintott, mielőtt elrakta volna a dokumentumot a táskájába, a zenét tartalmazó pendrive-val együtt. Fáradtan, ugyanakkor izgatottan dobta magát az ágyba, és amint a feje elérte a párnát, elnyomta az álom.

Másnap reggel nehezen kelt, így el is késett a suliból, viszont úgy festett, senkinek nem tűnt fel – legalábbis elsőre -, ugyanis egy annál fontosabb dolog kötötte le mindenki figyelmét, ami mellett ő egyelőre eltörpült.

A bejárattól nem messze az aulában több érdeklődő diák is tömörült, körben állva két fiú, és egy tanár körül. Kento nem igazán látta, kikről volt szó, így vállba bökte az egyik hátul álló srácot, és anélkül, hogy ránézett volna, megkérdezte.

- Mi folyik itt?

Lábujjhegyre állva nyújtózkodott, azonban még így sem látott át, az előtte tornyosuló tömegen, akiknek szinte egyike sem volt kisebb nála. A kérdezett fiú csupán vállat vont, majd Kentoval együtt próbált elcsípni néhány szót, a duruzsolás azonban megnehezítette a dolgukat.

- Mégis mi ütött belétek, hogy így viselkedtek? – szólt rájuk az osztályfőnök erélyes hangon. – Korán reggel ezzel kezditek a napot, semmibe véve a többieket és az ünnepet?

- Tanár úr! Ő kezdte, én nem csináltam semmit – próbált védekezni, Aki a mellette álló fiúra bökve, a férfi azonban nem akart kifogásokat hallani.

- Mindketten kövessetek az irodába, a többiek pedig vissza a terembe! – kiáltotta el magát, végignézve a jelenlévőkön. - Az óra már elkezdődött.

Miközben a termekbe vonuló diákok időnként nekimentek Kentonak, a fiú a két srácot nézte, akik mozdulatlanul álltak a tanár előtt, arra várva, hogy az meginduljon előttük és követhessék, a férfi tekintete azonban Kentora siklott, aki közben felismerte az egyik fiú közül Fumát, így észre se vette a tanárt, csak mikor az a nevén szólította.

- Nakajima Kento! – fordult feléje a tanár, miközben a többiek lassan mind bementek az osztályokba. – Kicsit elkéstél, nem gondolod?

A fiú megmarkolta vállán a táskája szíját, fogait összeszorítva, nyakát behúzva, kínosan elmosolyodott, majd kissé felemelve a kezét intett a tanárnak és berohant a terembe. Ott ledobta magát a helyére, és azzal a lendülettel pördült meg a széken, majd a mögötte ülő osztálytársa padjára könyökölt.

- Mi volt ez az egész kint? – bökött az aula felé felhúzott szemöldökkel.

- Fuma összezörrent Akival, a pontos okát én sem tudom – felelte a srác, majd megjelent a tanár, aki mindenkit csendre intett.

A nap folyamán Fuma visszatért a terembe, Kento kiderítette, pontosan mi történt, és Genkiékhez is eljutott a hír. Ebédszünetben végig beszélgettek a kajájuk felett, amihez szinte hozzá se nyúltak, a téma pedig nem volt más, mint a reggeli balhé, ami nem járt következmények nélkül.

- Mit mondott az igazgató? – nézet Yuta Fumára, már majdnem áthajolva az asztal felett.

- Nem bírta eldönteni, melyikünknek van igaza, így mindketten büntetést kapunk, amit még mai nap folyamán elmond – újságolta a fiú morgolódva.

- De mégis mi történt? – szólalt meg Kento rövid szünet után. – Nem szoktál ilyen lenni. Mikor felhúznak is uralkodsz magadon… többnyire.

- Nincs különösebb oka – dőlt hátra a széken a fiú, mire barátai összenéztek. – Csupán így alakult.

Fuma nem volt hajlandó többet erről beszélni, ám a diákok egyre inkább belelendültek, és már mindenféle verziót kitaláltak, hogy is kezdődött a bunyó. Az utolsó órájuk előtt pedig a tanár kihirdette a büntetésüket. Amellett, hogy mindketten kaptak takarítási feladatokat, Aki a sportklub népszerű játékosaként, büntetésként négy hétig nem látogathatta a klubot, míg Fuma is hasonlóképp járt, viszont a srácok addig-addig próbálták védeni barátjuk, míg a klub rovására nem ment.

- Rendben – csapta le a mappáját az igazgató az asztalára, mikor a fiúk felháborodva felkeresték a férfit, miután olvasták a faliújságon a büntetést. – A négyszemélyes klub száma csak csökken, egyébként sincs értelme fent tartani, mikor bármikor szedhetünk össze embert a fontosabb alkalmakra, ha annyira szükséges. Figyelembe véve a mostani viselkedésük, évi tevékenységük, és teljesítményük, valamint a klub népszerűgégét, nem látom értelmét tovább megengedni a klub működését.

- Ezt nem teheti! – lépett előre feldúltan Fuma, mire az igazgató kijött a sodrából.

- A döntésem végleges – felelte, miközben igyekezett minél higgadtabb maradni. – Az ünnepi műsort mások fogják szervezni, ez a bagázs egyáltalán nem alkalmas az efféle feladatok elvégzéséhez. Most pedig távozzanak!

Bárhogy próbálkozhattak, az igazgató kicsit sem hajlott a döntése átgondolására, ők pedig tudták, hogy az ellenszegülés akár felfüggesztéssel is járhat. Az pedig nem érte meg nekik annyira. Suli után lassan ballagtak az utcán, miközben azon töprengtek, mi tévők legyenek. Kento a történetre gondolt, amit hajnalban sikerült csak befejeznie. Nem szerette volna, ha ennyi munkájuk csak úgy a semmibe veszik, azonban nem látott lehetőséget arra, hogy meggyőzzék az igazgatót. Egy része feladta volna, azonban valamiért mégsem tudta beadni a kulcsot. Sóhajtott egyet és a hajába túrt, miközben elérkeztek a főtérre, aminek a közepén egy lezárt, és adventi koszorúvá alakított szökőkút állt, körülötte szintén ünnepi ruhába öltözött fákkal és oszlopokkal.

- Srácok! – szólalt meg hirtelen Genki, ahogy eszébe jutott valami. – Mi lenne, ha itt tartanánk meg az előadást?

- Itt? – kérdezett vissza döbbenten Fuma, mint aki rosszul hallotta.

Genki buzgón bólintott. – Igen. Itt nem piszkálhat a tanár, és sokkal többen látnák.

- De ahhoz valami engedély is kell, nem? – jutott eszébe Yutanak.

- Ismerek valakit, majd megbeszélem vele – közölte Genki fellelkesülten. – Azt rám bízhatjátok.

Kento körbenézett a téren és elgondolkodott, majd mosolyogva bólintott. – Legyen. Csináljunk szórólapokat, hogy tudjanak róla!

A fiúk összenéztek, és eltökélten bólintottak, majd azonnal munkához láttak. Genki felkereste az egyik főtéren lévő üzletben dolgozó ismerősét, akiről úgy gondolta, a segítségükre lehet.

- Yuya! – kiáltotta a fiú nevét már az ajtóból, majd lelkesen sietett oda hozzá a pulthoz.

- Miben segíthetek? – érdeklődött Takaki Yuya kedvesen mosolyogva a fiúra, miután elbúcsúzott az épp távozni készülő vendégektől. Genki nagy vonalakban felvázolta neki a helyzetet, a felesleges dolgokat kihagyva, miközben végig remélte, hogy barátja képes lesz a segítségükre lenni. Eddig sosem csalódott Yuyaban, és ez alkalommal sem volt rá szüksége. A következő nap már el is kezdhették hirdetni az eseményt, és a színpadot és a kellékeket pedig rábízták Yuyara.

Időközben elérkezett az utolsó tanítási nap, lezajlott a hatalmas karácsonyi műsor, amit mindenki végig unt, és már alig várta, hogy vége legyen, majd felszabadultan tértek haza, kiérdemelve a szünetet. A srácok szentestére tervezték a műsort, nem sokkal sötétedés utánra, ám nem ment minden olyan simán, mint ahogy az tűnt. Nagy gondjuk akadt a szerepek felosztásában, pedig erre Kento kifejezetten figyelt az íráskor, és azt hitte, minden rendben lesz, a többiek mégsem voltak elégedettek. Az összetűzés után Fuma beszervezte a húgát, aki nem sokkal volt fiatalabb nála, hogy ne csak fiúk legyenek, ám még így se volt könnyebb. Kento nem akarta bevenni a lányt, hiszen négyükre írta a történetet is, amin annyit dolgozott, Genki és Fuma viszont ragaszkodtak Mika részvételéhez, ami meggyőződésük szerint, mind a dalokban, mind az előadásban erősíteni a csapatot, amíg Yuta a két vélemény között ingadozott.

A vita egyre nagyobb veszekedéssé alakult és már senki nem tudta, melyik oldalon áll a másik, mikor pedig elegük lett, haragban váltak el egymástól. Kento nem sokkal később már a lenyűgöző apartman egyik felső emeletén lévő lakásuk nappalijában próbálgatta ki a távirányítós helikoptert, amit előlegben megkapott, azonban olyan volt, mint aki egyáltalán nem ott járt. Búskomoran nézte a szerkezetet, ahogy repked a helyiségben, majd nekimegy a falnak, és hangosan a padlóra zuhan. Ekkor a fiú maga mellé dobta a konzolt, zsebre tett kézzel felállt, és a nagy ablakhoz lépett, amin át a kivilágított várost láthatta. Már javában elkezdett sötétedni, így minden dísz égett, ez pedig eszébe juttatta az előadást, ami nem segítette elő, hogy jobb kedvre derülhessen. Kötött garbója nyakát szája elé húzta, majd kezeit újra a zsebébe helyezte és úgy bámult a városra.

Mindeközben Fuma anyja kórtermének ablaka előtt ült és bámult kifelé, miközben a nő aludt. Nemrég hozták be, mivel túlhajtotta magát, és összeesett, másnap Fuma teljesen ki volt, és ekkor volt az összetűzése Akival, mivel nem tudott uralkodni magán, és szokásával ellentétben mindent magára vett. Aggódott anyjáért, akit a biztonság kedvéért azóta megfigyelés alatt tartottak, ugyanis elég gyengének mutatkozott a fizikai ereje. A fiú az ablakon visszatükröződő tükörképét bámulta, és azon töprengett, mi vezetett el odáig, hogy egy kórházban búslakodjon szenteste, mikor annyit készültek rá.

Yuta és Genki már másodszorra tervezték együtt tölteni a karácsonyt. A fiúk révén a család is régóta közel került egymáshoz, és jobb kapcsolatuk volt, mintha valami vérkötelék lett volna köztük. Mivel nem volt különösebb programjuk, úgy tervezték, elutaznak Genki nagyszüleihez. A pakolással már majdnem készen is voltak. A fiúk sokat segítettek a szülőknek, így nem telt bele sok időbe, és már útnak is indulhattak, miután az anyukák még egyszer leellenőrizték, minden megvan-e. A kilenc személyes kisbuszban Genki apja vezetett, mellette ült Yuta apja. Az anyukák – köztük Genki húgával – mögöttük foglaltak helyet, míg a két fiú hátul ült, mindketten egyhangúan kibámulva az ablakon. Míg mindenki fel volt dobódva az utazástól és az ünneptől, ők lehangoltak és kedvetlenek voltak.

Kento épp visszaindult volna a szobájába, mikor a zsebében elkezdett berregni a telefon. A kijelzőn Yuya nevét pillantotta meg, így azonnal felvette.

- Mindent sikerült elintézni, a színpad készen áll – közölte vele a fiú a vonal végén. – Mikor jöttök? Néhányan már összegyűltek a hirdetések és a színpad láttán.

- Yuya – szólította a fiút halkan, mire az döbbenten hallgatott el. – Köszi. Hálásak vagyunk mindenért. Viszont lehet, hogy nem lesz belőle semmi.

Yuya mondott volna valamit, Kento azonban amint befejezte bontotta a vonalat, és visszacsúsztatta a zsebébe a készüléket, majd az ablak felé fordult. Rövid ideig mozdulatlanul bámulta a sötétséget, majd ciccentett egyet.

- Fenébe! – morgolódott, miközben hangja alig volt több a suttogásnál, majd megpördült, sietős léptekkel az ajtó felé indult, menet közben lekapva a kabátját a szék támlájáról, beleugrott a cipőjébe és már ott sem volt.

Biciklivel indult el a tér felé, út közben egyik kezével előhalászta a telefonját, Fumát tárcsázta. A fiú egy papírlapot szorongatott a kezében, majd azt zsebre téve az anyja ágya melletti éjjeliszekrényen álló hógömböt vette épp kezébe, felrázta, majd nézte, ahogy lassan lehullik a hó a bent lévő picike házikóra. Ezt párszor megismételte, ennek láttán pedig a régi havas karácsonyok emlékei ötlöttek fel benne. Huszonnegyedike volt, de még mindig nem esett a hó, pedig még az is feldobná egy kicsit az emberek hangulatát. Hirtelen a telefonja berregését érezte a zsebében, így óvatosan visszahelyezte a gömböt az asztalra, majd elővette a készüléket. A kijelzőn Kento nevét olvasta. Mielőtt felvette volna, egy pillanatra elgondolkozott, vajon melyik lenne a helyes döntés. Végül fogadta a hívást és a füléhez emelte a telefont. Pár perccel később elbúcsúzott anyjától, aki még mindig aludt, majd felkapva kabátját, kirohant a kórteremből, egyenesen az utcára, ahol jobban gyorsított a tempóján.

Genki és Yuta közben az autóval elérkeztek egy közlekedési lámpához, aminél meg kellett állniuk. Genki ekkor vette észre az ablakon kibámulva a teret, ahol már fel volt állítva a színpad mindenféle díszekkel, csak nekik. Vállba bökte Yutat, aki azonnal feléje kapta a fejét, majd némán követte a tekintetét. Egy ideig csak bámulták a teret, ahol emberek tömege jött-ment lassan bandukolva, és nézelődve, ám jó része fák és épületek takarásában volt. A két fiú egymásra nézett, tudták, hogy mindketten ugyanarra gondoltak, ám ekkor a lámpa váltott, az autó pedig elindult.

- Apa, várj! – kiáltotta el magát Genki, mire apja rémülten lépett rá a fékre, mire mindenki előrebukott. – Bocsi, de ne mehetnénk később? – kérdezte a fiú, miközben mutogatva jelezte anyjának, hogy menjen odébb kicsit, hogy előre hajthassák az ülés támláját. Meg sem várva a választ, Yutavál a nyomában kiszállt az autóból, majd az ajtót becsapva maguk mögött, rohanni kezdtek egyenesen a főtér felé. A szülők értetlenül néztek össze, majd csak mosolyogtak, miközben az autóval tovább kellett indulniuk, hogy ne tartsák fel a forgalmat.

Kento közben megérkezett, ledobta a biciklijét és a színpadhoz rohant, ahol Yuya és barátja Kota álltak, értetlenül nézve körbe.

- Mi történt? – nézett Yuya Kentora, mikor észrevette őt. – Már rég elmúlt az ígért idő.

- Tudom, és sajnálom – szabadkozott a fiú, miközben lihegve próbált levegőhöz jutni.

- A többiek? – nézett rá Kota, Kento azonban nem tudott, mit mondani. Mielőtt valamit is felelt volna, elgondolkodva nézett el, aminek következtében a tömegben épp kiszúrta a feléjük rohanó Fumát. Kento szája széles mosolyra húzódott, mielőtt felfoghatta volna.

- Bocsánat a késésért! – szólt Fuma a srácoknak, ahogy odaért melléjük. – Kezdhetünk? Mi hogy áll?

- A színpad kész és most elég sokan mászkálnak itt, szerintem a közönség sem lesz gond – közölte velük Yuya lelkesen. – A kellékeket is sikerült beszerezni.

- Lekötelezel minket, Yuya. Tényleg köszönjük – vetett hálás pillantást a fiúra Kento, majd izgatottan néztek össze Fumával.

Nemsokára befutottak Genkiék is, akik már messziről kiabáltak nekik. Nem is volt szükség semmilyen magyarázkodásra, örültek, hogy együtt lehettek, és tudták, biztosak voltak benne, hogy a jó döntést hozták, mikor elindultak.

A hangfalakból hirtelen egy ismerős dallam szólalt meg, mire a járókelők felkapták a fejüket. Ahogy az első versszak elkezdődött volna Yuta a színpadra lépett, majd nem sokkal utána Genki is. Többen megálltak a színpad előtt, mások pedig onnan szemlélődtek, ahol épp voltak. Szinte minden generáció jelen volt, gyerekek, szülők, nagyszülők. Kíváncsian és boldogan nézték a fiúkat, akik immár négyen álltak a színpadon. Voltak, akik velük énekelték a jól ismert dal refrénjét, a srácok pedig érezték a melegséget és a boldogságot, látva az örömteli arcokat mindenfelé. Egy újabb dal után belekezdtek a történetbe, amit mindenki figyelemmel követett, a végén pedig hatalmas tapsviharral díjazták. Egyre többen jelentek meg a téren, közben a srácok ismerős arcokat is észrevettek. Jelen volt néhány osztálytársuk, látták az osztályfőnökük, a tanáruk, az első sorból szurkolt nekik Yuya és Kota, valamivel odébb pedig Yuta és Genki szülei is büszkén mosolyogtak rájuk.

Újabb dal következett, közben a fiúk ösztönözték a közönséget az éneklésre, és szétszórtak pár apróbb csokit a gyerekeknek. Amint a zene véget ért, hirtelen mély csend telepedett le. A négy fiú mozdulatlanul állt a színpadon a közönséget fürkészve, miközben azok őket figyelték, kíváncsian várva a következő műsorszámra. Egyszer csak egy újabb dallam szólalt fel, és miközben Genki, Yuta és Kento halkan énekeltek, Fuma valamivel előbbre állt és összeszedte minden bátorságát.

- Hogy őszinték legyünk – kezdte kissé idegesen, megforgatva kezében a mikrofont, miközben tenyere izzadni kezdett -, nem hittük volna, hogy ekkora sikere lesz az előadásunknak. Nagyon szépen köszönjük!

Meghajolt a színpadon, mire a közönség tapsolni kezdett. Többen énekelték a srácokkal a dalt, de közben végig figyeltek Fumára, aki ezután folytatta, felidézve mindent, ami azon a papíron volt, amit még egyszer átolvasott a kórházban.

- Valójában ez az első alkalom számunkra, hogy ilyet tapasztalhatunk. Örömmel látjuk, hogy sikerült mosolyt csalnunk az arcukra, és együtt felidézhettük, milyen is volt az az igaz karácsony, amit mindenki egész évben állt. Visszahozhattuk a varázslatot, talán még a felnőttek is újra hinni tudtak benne, hacsak egy rövid időre is. Az emlékeimben szeretném, ha minden karácsony valami ehhez hasonló lenne, egy különleges nap, amit úgy idézek fel, hogy az érzés, amit akkor éreztem, újra átjár. Bár az utóbbi években mindenki érzi, hogy már nem az igazi a hangulat sem, minden a haszonról, és a pénzről szól. Nem azt kell nézni, hogy ha nekem annyi vagyonom lenne, mint neki, mit vennék, hanem arra kell törekednünk, hogy amennyi nekünk jutott, abból hogy jöjjünk ki úgy, hogy a szeretteink számára egy boldog karácsonyt varázsoljunk, amit örömmel idézhetünk fel később. A varázslatra nem várni kell, a varázslatot elő kell segíteni, hogy kialakulhasson. Ha ez nincs meg bennünk, és elfelejtjük, miért is volt igazán olyan különleges ez az ünnep, nem fogjuk átélni ezt a varázslatot.

A dal közben véget ért, és ám újra elkezdődött, ekkor viszont a fiúk már nem énekeltek, hanem egyenként Fuma mellé léptek.

- Mindenki, ha ezután hazamegy – jött előre Kento -, üljön le a családjával, egy társasjátékkal, beszélgessenek, vagy nézzenek meg együtt egy filmet. Törődjünk a szokásosnál kicsit jobban azokkal az emberekkel, akik fontosak nekünk. Próbáljunk arra gondolni, mi az, aminek örülne, és ne hagyjuk, hogy egy pillanatra is elszomorodjon.

- Mióta az eszembe tudom – követte őt Genki is -, a karácsonyt vártam minden évben. Nem csak az ajándékok miatt, hanem azért is, mert eddig a szüleim abban a pár napban újra gyerekek lehettek. Elfeledve a mindennapi gondokat felhőtlenül mulathattak velünk, nevettek és hülyéskedtek, csak azért, hogy mi jól érezzük magunkat. Így szeretnénk átélni még sok-sok karácsonyt, és ha nagyobb leszek, egy ehhez fogható különleges emléket adni a családomnak. Büszke vagyok a szüleimre, akik nem felejtették el az ünnep igazi értelmét, és hálás mindenkinek, aki nem vesztette el a hitét, és képes mosolyt csalni a másik arcára.

- Ha arra gondolunk – csatlakozott hozzájuk végül Yuta is -, hogy egy igazi fát viszünk be a lakásba, kegyetlenül hangzik. A fenyőt más néven örökzöldnek hívják, mivel egész évben megtartják természetes színüket, és anélkül cserélnek külsőt, hogy észrevennénk. Mégis egy élőlényt, egy növényt kivágni, és a megszokott környezetéből bevinni a meleg lakásba, számára az szenvedés. A fa, ami egész évben virul, pár nap alatt a semmivé válik. Mégis a karácsonyfa az ünnep elmaradhatatlan kelléke, egy olyan jelkép, ami nélkül nem karácsony a karácsony. Ő maga az ünnep, a főszereplő, így arra kérek mindenkit, gondoljon rá is, és tegye különlegessé ezt a pár napot, hogy ne vesszen kárba a fenyő áldozata. Miattunk kellett vállalnia azt, amin átment a lakásban, ennyivel tartozunk neki.

A beszédek után a fiúk hangosan boldog karácsonyt kívántak mindenkinek, majd az újabb tapsvihar közepette elhagyták a színpadot. A hangfalakból tovább szólt a dal, de már lassan mindenki tovább indult. Néhányan a meghatódástól a szemeiket törölgették, köztük Genkiék anyukái is, akik mérhetetlenül büszkék voltak a fiúkra.

A srácok nagy megkönnyebbüléssel léptek le a színpadról.

- Mi a fene volt ez? – nevetett Kota, ahogy melléjük lépett. – Nem hittem volna, hogy ilyen… érzelmesek vagytok.

- Többet nem iratok ilyet a húgommal – vágott egy fintort Fuma, mire a többiek hangosan felnevettek.

- Most miért? – nézett rá Kento sokatmondó pillantással. – Volt benne valami, és valahogy én is hasonlóképpen érzek. Bár nem tudtam volna így megfogalmazni, de ahogy így hallottam, rájöttem, hogy mind igaz volt.

- Sikerült megfognotok a közönséget – dicsérte őket Yuya mosolyogva. – Gratulálok!

- De hé! Láttátok az offőt? – jutott eszébe Genkinek. – A tiétek és a miénk is ott volt.

- És az igazgató is – tette hozzá Yuta, amivel belefogtak a következő témába, azonban ekkor egy kiáltást hallottak.

- Gen-chan!! – hallotta a fiú anyja hangját, ami elvékonyodott a sírás kísértésétől.

Szorosan átölelte fiát, miközben a család többi tagja is felsorakozott, és gratuláltak a srácoknak. A négy fiú büszke volt, hogy remekül sikerült az előadás, valahogy még csak elképzelni se tudtak ekkora sikert. Több képet is csináltak az esemény bizonyítékaként, amire még több év után is úgy emlékeztek vissza, mintha aznap lett volna.