First kiss - 7. fejezet

Shou pov

Az egész nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Hikaru-nak szerencsére semmi baja nem lett, de én elég klassz helyzetbe keveredtem. Nem akartam a terhükre lenni, és minél előbb sietnem kellett vissza, ha a menedzser és az igazgató megtudja, mi történt múlt este, nem fognak megjutalmazni érte, az biztos. Nem vagyunk már gyerekek, mégis mindig megkapjuk. Még csak azt sem tudtam meg, Saga miért tűnt el, és hogyhogy csak úgy megjelent magától. Fel nem tudtam fogni, hogy lehetett ilyen felelőtlen, és már arra se tudtam rájönni, mégis miért aggódtam érte annyira. Felelősséggel tartozik a tettéért, és nem ivott annyit, hogy ne tudatosan csinálta volna azt, amit tett.

Valamivel jobban éreztem magam, így elmentem haza. Tora telója lemerült, ahogy a lányok mondták, így nem tudtam őket elérni. Amint otthon voltam, úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba. Ahogy eszembe jutott egy bizonyos jelent, még a gondolatába is belepirultam. Nem voltam benne biztos, hogy azt most tényleg kimondtam, vagy csak álmodtam-e.

Dél körül a csengő hangjára ébredtem. A fiúk néhány normális csengetés után feladták, és újra nekiálltak játszani vele, hátha attól majd előbb kinyitom nekik. Először csak a párna alá temettem a fejem, az viszont szinte semmit sem segített. Túl fáradt, és gyenge voltam bármihez is. Ahogy felültem, hirtelen meg is szédültem. Megvártam, míg elmúlik és csak azután csoszogtam ki zokniba az ajtóhoz.

- Fejezd már be! – szóltam rá Nao-ra rekedten, kissé kómásan, aki még azután is nyomta a csengőt, hogy az ajtó kinyílt.

 Visszacsoszogtam a nappaliba és lefeküdtem, míg a többiek ismerve a járást követtek és kérés nélkül kényelembe helyezték magukat.

- Mi történt veled? – kérdezte Tora.

Egyik lábam a földre lógott, míg a másik a kanapé támláján nyugodott. Jobb kezemet a homlokomra raktam és behunytam a szemem. – Csak megfáztam – feleltem ismét csak rekedt hangon.

Tora közelebb lépett, lelökte a kezem a homlokomról és a sajátját tette oda.

- Van egy kis lázad – közölte. – Csinálok teát.

- Majd én – ugrott fel Hiroto, és a konyhába szaladt.

Rövid csend után én szólaltam meg: - Mit mondott a menedzser?

- Csak kérdezte, miért nélküled jelentünk meg, mire azt mondtuk, lebetegedtél, ami igaz is. Először szóhoz sem jutott, de végül megértette, hogy te is csak emberből vagy, és mindenki lehet beteg. Mielőbbi jobbulást kívánt, majd mára befejeztük a munkát, de azt mondta, az Alice Nine Channel dátumát lefixálták, és most már meg kéne mondani ki lesz benne. Szeretné, ha te és Hiroto jönnétek, mivel múltkor Nao és Saga volt. És az új dalon is dolgozni kéne.

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, de még mindig nem nyitottam ki a szemem. Valamiért így sokkal jobb volt.

- Mi volt tegnap? – kérdeztem.

Nem válaszoltak egyszerre, majd Nao törte meg a csendet.

- Saga nem érezte jól magát – kezdte kissé félénken, mintha attól tartana, hogy leharapom a fejüket -, így kiment friss levegőt szívni, csak mi nem vettük észre valahogy.

- A járókelők egyre többen lettek, és féltem, hogy valaki felismer – vette át a szót Saga. Nem is értettem, miért Nao kezdte. Bár mindegy is volt, türelmesen végig hallgattam a mondanivalójukat. – Elkezdtem sétálni, de nem akartam messzire menni, így megálltam az egyik ház árnyékában. Mire jobban éreztem magam, visszamentem, de már elmentetek.

- És miért nem szóltál nekünk, mikor kimentél? – kérdeztem halkan.

- Minél előbb ki akartam jutni a levegőre – magyarázta -, és gondoltam, úgy is láttok, ha ott megyek el mellettetek.

Nem szóltam semmit. Volt benne valami, amit mondott, de még mindig mérges voltam. Miatta bóklásztam a hidegben órákat, és ha nem történt volna meg az, akkor Sayuri-ba sem botlok bele és így tovább. Az egész meg se történt volna.

Hiroto elkészítette a teát, Nao pedig hozott nekem egy plédet. Ilyenkor mindig lehetett rájuk számítani, mindent megcsináltak, anélkül, hogy kérnem kellett volna, és tényleg sokat törődtek velem.

- Holnap be tudsz már jönni? – kérdezte Hiroto mielőtt elmentek volna.

- Majd reggel meglátom, hogy vagyok – feleltem egy mosoly kíséretében. – Mire kell menni?

- Hét – jött a rövid válasz, azzal távoztak is.

Újra visszamentem a szobámba és egy párnát ölelve visszafeküdtem az ágyba. Már majdnem sikerült is elaludnom, amikor újabb látogató jött. Mérgelődtem egyet, majd újra feltápászkodtam és kicsoszogtam.

Kinyitottam az ajtót, és Sayuri-val találtam szembe magam.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle kicsit sem jó kedvemben.

- Én is örülök, hogy látlak – mondta mosolyogva, majd ellökve az ajtótól bement a lakásomba. Sóhajtottam egyet, majd becsukva az ajtót, utána mentem. Megállt a nappali közepén, majd felém fordult.

- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle a falnak dőlve.

- Hallottam, hogy betegeskedsz, gondoltam, meglátogatlak.

Nem szóltam semmit, csupán némán bólintottam, mire elmosolyodott. Körbenézett, majd leült a kanapéra.

- Na, mi a helyzet azzal a lánnyal? Hikaru-val?

Döbbenten néztem rá. – Honnan tudod a nevét?

Közelebb mentem és leültem vele szembe a fotelba. Féloldalas mosollyal nézett rám, majd megszólalt. – Sok mindent megtud az ember, ha vannak forrásai.

- Ezzel mégis mit akarsz mondani?

Ötletem sem volt, mire gondolt. Az igaz, hogy ő volt a PSC igazgatójának a lánya, de akkor sem tehet meg mindent, és nem nyomozhat és leskelődhet csak úgy emberek után. Egyszer már megtanulta, hogy nem ő a mindenható, és azóta a szülei sem olyan engedékenyek vele, de szinte semmit sem változott.

- Mégis miért érdekel téged annyira? – szegeztem neki a kérdést ingerülten. - Amióta visszajöttél másról sem beszélsz, csak róla. Hagyd őt békén, és foglalkozz csak a saját dolgoddal!

- Nem fogom hagyni, hogy ilyen semmirekellő koldus közénk álljon – vágott vissza.

- Az egyetlen, ami közénk állhat az a te elviselhetetlen személyiséged. Hikaru-ra pedig ne merészelj semmi rossz szót szólni!

Amúgy sem volt valami jól a hangom, de Sayuri rávett, hogy kiabálnom kelljen. Köhögtem párat, majd megköszörültem a torkom. Sayuri csak felhorkant, majd felállt.

- Miért Hikaru? – kérdezte erre már dühösebben. – Miért egy olyan, mint ő? Nincs semmije. Szegény, tehetségtelen és még csak nem is szép.

Szeméből egy könnycsepp csordult, amit gyorsan letörölt. Arcára kényszerített egy mosolyt. Egész idő alatt nem nézett rám, tekintete ide-oda cikázott, majd valamerre a távolba meredt elnézve oldalra.

- Erre csak annyit… - kezdtem, és próbáltam higgadt maradni. – Elfelejtetted, hogy én is szegény családból származom?

- Az teljesen más.

- Ugyan miben?

- Hát csak mert más – felelte vállat vonva. – Te tehetséges vagy, és fantasztikus személy, és megvan hozzá a jogod, hogy felemelkedj az egyszerű emberek közül.

Halvány lila gőzöm sem volt, mire akart kilyukadni, de a féltékenység beszélt belőle az biztos. Pár évvel ezelőtt sokkal jobban kijöttünk egymással. Azóta viszont teljesen megváltozott, nem tudtam ráismerni.

Felálltam és tettem pár lépést felé, amíg ő csak a könnyeit törölgette. Kíváncsian nézett rám, mikor felé indultam. Már-már abban reménykedett, hogy azt teszem, amit ő szeretett volna, ehelyett azonban hatalmas csalódást kellett neki okoznom.

Megfogtam a vállait, megfordítottam és elkezdtem finoman lökni az ajtó felé.

- M-most meg mit csinálsz? – dadogott meglepetten.

Megállítottam az ajtó előtt, majd azt kinyitottam és oldalra hajtott fejjel mosolyogva azt mondtam, miközben az egyik kezemmel intettem neki. – Na, szia!

Döbbenten nézett rám. Száját némán ki-be csukogatta, meg se bírt szólalni, majd hirtelen előtört belőle a dühroham.

- Hogy merészeled ezt?

Kilépett, én pedig becsuktam mögötte az ajtót, majd annak támaszkodtam és leültem a földre. Hallottam, hogy a túloldalon megcsörren a telefonja.

- Igen? Oh, te vagy az? Megvannak? Szép munka. A szokásos helyen találkozunk.

Hangját egyre távolabbról hallottam, és a cipője kopogását is, ami arra utalt, hogy elindult. Hangjában azonban nyoma sem volt az előbbi keserűségnek, se dühnek. Sóhajtottam egyet, majd a felhúzott térdemen összekulcsolt kezeimre hajtottam a fejem.

Hikaru pov

Délután elmentem kocogni egyet a város nyugalmasabb részébe. Szükségem volt valamire, hogy összeszedjem magam. Sok minden kavargott a fejemben és néhányuknak köze sem volt egymáshoz. Bekapcsoltam a zenét, így még csak fel sem tűnt, hogy futok, teljesen belemerültem a gondolataimba. Annyira nem volt hideg, viszont a szél miatt elkelt a jó vastag öltözet.

Tettem egy nagy kört, a parkon át, a kertváros felé. Futottam vagy húsz percet összességében. Visszafelé nagyrészt inkább már csak sétáltam. Közben azon gondolkoztam, hogy ha eljön a karácsony, mégis miből tudnék Ran-nak valamilyen ajándékot venni, mikor munkám sem volt. Bosszantó helyzet.

A kirakatokat kezdtem bámulni, hátha kiraktak valahova egy plakátot, vagy szórólapot munkaajánlatról. Megnéztem a buszvárókban is, de sehol semmi. Egyszer csak megtorpantam az egyik ruhabolt kirakata előtt. Két pulcsin állapodott meg a tekintetem, amik közül az egyikbe magam, a másikba Ran-t képzeltem bele. Tökéletes lett volna.

Akkor hirtelen valaki fölém magasodott, én pedig meglepődve léptem el.

- Mit nézel? – kérdezte mosolyogva a baseball sapka alatt Shou. Mélyen a szemébe húzta, a maszk most is rajta volt. Hangja egy kissé rekedtes volt, de alig lehetett észrevenni.

Megköszörültem a torkom és a kirakat felé fordultam.

- Mi járatban erre?

Annyira izgultam, hogy sikerült elég goromba hangsúllyal feltennem a kérdést, így hogy mentsem a menthetőt, és ne haragudjon meg, gyorsan hozzá tettem. – Jobban vagy már? Nem kellene betegen kint mászkálnod.

- Már jobban, köszönöm.

Ránéztem, ő is a kirakatokat bámulta, majd felém emelte tekintetét, mire én gyorsan elnéztem máshova.

- Máskor is szoktál… szoktatok csak úgy kint mászkálni? – kérdeztem, miközben próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívem.

- Nem is hinnéd, hányszor – felelte.

Pár percig álltunk egymás mellett. Egész végig azon gondolkodtam, mit csináljak, mit kéne mondanom, hogy ne legyen olyan kínos az egész. Rajta persze kicsit sem látszott az idegesség, nyugodtan nézegette a kirakatokat. Végül rászántam magam, hogy lépek valamit.

- Mindjárt jövök… csak… megkérdezek va-valamit a-az eladótól.

Össze-vissza mutogattam és dadogtam is. Totál égés. Ennél rosszabban nem sikerülhetett volna. Mosolyogva bólintott, mire én megfordultam és berontottam a boltba.

- Elnézést? – léptem oda az egyik alkalmazotthoz, aki épp egy vásárlótól lépett el, a bejárathoz közel.

Mivel nem láttam az árát azoknak a pulóvereknek, gondoltam, megkérdezem, hátha szerencsém van, és nem kerül olyan sokba. Megmutattam neki, melyikről lenne szó, mire ő körülnézett és megkereste az olyan ruhákat, hátha rajtuk van az ár. Az összeg meg volt, de magasabb, mint reméltem. Végül mosolyogva elköszöntem és kimentem. Shou még mindig ott volt.

- Szeretnél meginni velem egy forró csokit? – kérdeztem gondolkodás nélkül, mire meglepetésemre igennel felelt, így elindultunk.

Hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést, én mentem be megvenni az italokat, majd menet közben ittuk meg, lassan sétálva a park felé. Elérkeztünk egy kis patakhoz, és megálltunk a kis hídon.

- És hogyhogy erre jártál? – kérdeztem, megtörve a hosszú csendet. – Elég messze kellett eljönnöd, nem? Gondolom, nem unalmadban sétálsz össze-vissza ebben a hidegben.

- Nem. Volt egy kis dolgom a közelben. Épp csak megláttalak. Sajnálom, hogy reggel csak úgy leléptem. Nem akartam zavarni.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Örülök, hogy jobban vagy.

Egymásra mosolyogtunk, majd feleszméltünk a varázsból és zavartan, a torkunkat megköszörülve néztünk a patak felé. Elkezdtem játszani a pulcsim zipzárjával, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék még. Közben el is felejtettem az italt a kezemben, így beleszürcsöltem.

- Kiderült, miért tűnt el Saga tegnap este? – jutott eszembe az eset.

Alig észrevehetően bólintott, majd anélkül, hogy rám nézett volna, megszólalt: - Nem érezte jól magát, és kiment levegőzni. Ott ment el mellettünk és mi észre sem vettük. Ha láttuk volna, nem történt volna meg ez az egész.

- Van ilyen.

Újabb csend telepedett közénk, amit újra csak én törtem meg. – Ha lesz valamikor koncertetek, szólj, és ott leszek – mondtam mosolyogva, mire szótlanul bólintott. – A múltkorit is élveztem, és még mindig képtelenségnek tűnik, hogy eljutottam. És az is hogy ennyiszer találkozok veled. Én tényleg nagyon kedvelem a bandát. És téged is.

Ezt nem tudtam elhinni. Annyira belelendültem a kis mondókámba, izgalmamban hadartam, és fel sem fogtam, miket mondok, csak azon voltam, hogy minél előbb kimondjak mindent, ami egy pillanatra is megfordult a fejemben. De, hogy egyenesen bevalljam neki? Egy ideig zavarban voltam, de aztán csak arra tudtam gondolni, sok vizet úgysem zavar. Biztos voltam benne, hogy sokaktól hallotta már.

- Én is téged – szólalt meg ekkor.

Szemeim kétszeresükre nőttek, szívem hevesen vert. Felé fordultam és meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól hallottam-e, mikor hirtelen közelebb lépett és átölelt. Fejem a mellkasára helyeztem. Amíg ő átkarolt, az én kezeim csak lógtak magam mellett, majd tétovázva, bizonytalanul felemeltem őket, és átöleltem. Zavarban voltam, izgultam, de kellemes, és boldog pillanat volt. Azt kívántam, bárcsak sose ért volna véget. Csak állunk egymás karjaiban, senki nincs a közelben, semmi gond, semmi aggodalom. Csak mi ketten.

Nem vagyok önmagam - 6. fejezet

Növekvő aggodalom

Koji másnap nem úszta meg a kérdezgetéseket. Bár szerencsére mindenki megelégedett azzal, hogy egy régi barát volt a tegnapi látogató. Shohei mentette a helyzetet, ugyanis őt nem igazán izgatta a srác, annál valami sokkal izgalmasabbat talált.

- Képzeljétek! - kezdte. - Lesz egy nagy koncert 3 hónap múlva, két banda jön, akik együtt fognak egy nyárköszöntő koncertet tartani. Találjátok ki, kik azok?

- Csak nem… - kezdte Shunsuke izgatottan.

Shohei talán tudta, mire gondol a barátja, csillogó szemekkel így folytatta: - De igen! A Sadie és az Alice Nine!

A többiek azt se tudták, mit csináljanak, annyira boldogok voltak és meglepettek. A hír kész sokként érte őket. A két számukra legnagyobb banda együtt tart egy nagy koncertet és ők végre láthatják őket élőben.

- De ez még nem minden - mondta Shohei, aki előszeretettel húzta a srácok agyát.

- Mondd már! - szólt közbe Koji is, aki bár gőze sem volt, miről van szó, próbálta játszani az izgatott kissrácot.

- És hol lesz a koncert? - kérdezte Osamu, mielőtt Shohei megszólalt volna.

- Itt, Kyoto-ban, természetesen - folytatta a háttér vokálos. - Három helyre mennek, ezek közül az egyik Kyoto. És ez még mindig nem minden.

- Ne csináld már! - kiáltott rá Hiro.

- Már megőrülök az izgalomtól - mondta Shunsuke. - Mi lehet még?

- A legjobb - kacsintott rájuk Shohei huncut mosollyal. - Előzenekart keresnek!

- Hogy?! - kiáltott mindenki, mintha rosszul hallottak volna.

- Így igaz - mondta Shohei és mg mindig úgy húzta az időt, ahogy tudta. - Bárki jelentkezhet, lesz egy meghallgatás, ahol maguk a bandavezérek, Mao és Shou lesznek a zsűrik.

- Szóval, ha nem nyerünk is megéri elmenni - mondta Osamu, mire Shohei úgy nézett rá, mintha nem is japánul beszélt volna.

- Mi az, hogy nem nyerünk? - vetette oda. - Természetesen mi leszünk az előzenekar, ami pedig a karrierünk kezdetét jelentheti.

- Nagyon magabiztos vagy - szólalt meg Koji, akinek időközben az igazi Takeru-n járt az esze. Nem tudta, jó dolog-e elmondani neki, vagy sem. Ha tényleg a két kedvenc bandája, úgysem tudná kihagyni, viszont nem lehetséges, hogy fellépjen ilyen állapotban. A koncertre mondjuk elmehetne, annak semmi akadálya nem lenne, de nem bírná ki, hogy ne álljon be a bandába. Ha pedig Koji-ként fog fellépni, még a végén a saját jövőjét teszi tönkre. Ha tényleg sikeresek lennének, akkor Takeru-nak a helye a színpadon és nem Koji-nak.

- Figyelsz te rám? - kérdezte Shohei Koji arca előtt integetve.

- Igen, persze - felelte Koji.

- Nekem nem úgy tűnik. Mit mondtam az előbb?

Koji erre nem tudott válaszolni. Valamit akart mondani, de nem tudta, pontosan mit mondjon. Újra csak leégetné magát.

- Írni kéne pár új dalt - szólt közbe teljes nyugodtsággal Hiro. - Menni fog, ugye? Majd Kasumi és Shunsuke segít neked.

Koji bólintott. - A szöveg menni fog egyedül, de a zenéhez kellene mindenkinek a segítsége.

Takeru-tól úgy tudta, hogy a szövegen ő szokott dolgozni, és nagyrészt a zenén is, de azért a többiek is kiveszik a részüket belőle.

- Jó akkor majd összedobunk valamit - szólt oda Osamu.

- Hé, hé! - kiáltotta el magát Shohei. - Remélem, senki nem veszi félvállról! Mindenkinek a legjobbat kell nyújtania, érthető vagyok?

- És mióta vagy te a bandavezér? - kérdezte ridegen Hiro.

A két fiú összenézett, és ha a tekintettek ölni lehetne, már egyik sem lenne az élők sorában.

Takeru korán felkelt és gyorsan még átfutott néhány feljegyzést munka előtt. Kilencre kellett bemennie, szóval volt néhány órája. Csak azt nem tudta, hogyan magyarázza ki Mai előtt. Úgysem hinné el, ha azt mondaná, csak átnéz néhány dolgot. Koji a jelek alapján olyannak tűnt, aki érni a dolgát és nem kell átnéznie azokat, amiket már rég megtanult. Egyszerűen tudja.

Mai még aludt, mikor Takeru kiosont a szobából. Koji-tól úgy tudta, Mai is egy gazdag családból jött és gimi óta barátok voltak, még orvosira is együtt jártak, az utolsó évben jöttek össze, azóta jártak, és mikor együtt felvették őket a kórházba, összeköltöztek. Általában buszoznak, mivel fáradtan nem szeretnek vezetni, a pénzzel kérkedni meg nem az ő stílusuk. Pedig a komornyik és a drága autó pont erről árulkodna. Persze mindenki ismerte őket a környéken, de akkor sem szerették felhívni magukra a figyelmet. Szerettek volna annyira hétköznapiak lenni, mint bárki, és másokkal együtt utazgatni.

Minden zajra megmozdult és az ajtó felé kapta a fejét. Úgy festett, mint aki rosszban sántikál. Mikor már csak egy óra volt az indulásig, elpakolt és bement fürdőbe, mint aki nemrég ébredt fel. Még pizsamában volt. Nekiállt fogat mosni és épp a száját öblítette, mikor Mai benyitott. Elnézést kért és kiment, Takeru meg csak mosolygott, és győzedelmesen ökölbe szorította a kezét.

Azonban ez az érzés csak a reggeliig tartott.

- Hova mentél kora reggel? - kérdezte hirtelen Mai az evés közepén megtörve a csendet. Takeru épp a telefonján olvasta a híreket, Mai pedig lapozgatta a közeli supermarket újságát.

- Sehova. Mire gondolsz? - próbálta hárítani Takeru.

Ekkor lépett be Seiichi. - A fiatal úr mostanában a dolgozószobában tevékenykedik - vallotta be a férfi.

Amíg beszélt Takeru lerakta a telefont és elkezdett vadult integetni a férfinak és némán szavakat formálva az ajkával, jelezve, hogy hallgasson el a férfi és ne mondjon semmit.

- Mégis miért? - nézett a fiúra értetlenkedve Mai.

Takeru valami füllentésen törte az agyát, amivel kimászhat a bajból. Majdnem megoldja, erre jön egy ilyen baki a komornyiktól. - Csak átrendezem a szobát - mondta aztán néhány másodperc múlva csupán. - Az asztalok tele vannak még mindig és nincs a polcokon sem valami nagy rend. Ha hirtelen szükségem van valamire, meg sem találom.

- Nem kell ezt csinálnod. Van rá embered, nem?

- De igen, de ezt szeretném egyedül csinálni. Elvégre én tudom, mit hogyan szeretnék elrendezni, nem igaz?

Mosolyogva nézett a lányra, majd folytatta tovább a reggelizést. Közben legbelül nevetésben tört ki és újra csak megdicsérte magát. Hihetetlen jól vág az esze.

Mai gyanakodott valamiben. Nem stimmelt valami Koji-val, de még ő maga sem tudta, mi az. Amíg nem lesz benne biztos, gondolta nem kever bajt, hátha elrontja a kapcsolatukat.

Épp indultak volna, amikor megszólalt Koji telefonja. Takeru a kijelzőre nézett és a saját számát vélte felfedezni.

- Egy pillanat - mentegetőzött és félrehúzódott. Kiment a teraszra és becsukta maga mögött az ajtót. Próbált minél halkabban beszélni, hogy senki se hallja meg. - Gyorsan mondd, mit akarsz, mert nem érek rá!

- Neked is jó reggelt! - vágta rá a kedves köszöntésre Koji.

- Mi van már, Koji?

- Dalt kell írnom és fogalmam sincs hogyan fogjak hozzá - panaszkodott a srác. Ő is szinte suttogva beszélt, talán ő sem volt egyedül.

- Mondtam, hogy neked kell megoldanod, én sem kérek segítséget a műtéteknél - felelte Takeru, miközben néha-néha hátrapillantott, nincs-e Mai a közelben.

- Ne csináld, Takeru, ez a te érdeked is.

A fiú egy ideig csak gondolkodott, Koji már kérdezni akarta, ott van-e még, amikor megszólalt. - Csak csukd be a szemed, lazulj el. Utána gondolj valamire. Hallgasd a körülötted lévő zajokat, abból általában összeáll egy dal. A kedvenc helyem a folyóparton van, azon a kis úton, ahol mész munkába menet. Ott szoktam megállni, és ott jutnak eszembe a legjobb dalok. Csak koncentrálj és kezd el dúdolni, ha valami eszedbe jut. Gondolhatsz akár - itt még halkabbra vette a hangját - Mai-ra is. Vidd magaddal a telefont és vedd fel. Ha valami eszedbe jut, gyorsan rohanj haza és az egyik kisasztalon valahol megtalálod a laptopom, amin össze szoktam rakni. Nem olyan hű de nehéz. Ha meg nem sikerül, hallgass meg egy-kettőt a CD-im közül. A lényeg, hogy tartsd magad a stílusunkhoz és ne vágj át jazz-be, vagy akármibe.

- Rendben - felelt röviden Koji, bár még mindig nem volt benne biztos, hogy meg tudja csinálni. További tanácsot akart kérni, ám Takeru egy Viszlát!-tal bontotta a kapcsolatot.

Mikor Takeru megfordult, ijedtében ugrott egyet, mivel az ajtót kinyitva Mai jelent meg előtte.

- Ki volt az? - kérdezte gyanakodva.

Takeru a hátsó zsebébe dugta a telefonját. - Csak egy barátnak volt szüksége tanácsra.

Nem is volt hazugság, de jobb ha nem tudja a lány, ki volt az.

- Milyen ügyben? - faggatta tovább a lány.

Takeru felvillantotta Koji elképesztő mosolyát, majd átkarolta a lányt és elindult. - Menjünk!

Mai még mindig nem volt megelégedve ezzel. Régóta ismerte Koji-t ahhoz, hogy ne okkal tartsa furcsának a helyzetet. Sosem voltak ilyen beszélgetései, és nem hagyta válaszolatlanul a kérdéseit. Hirtelen féltékenység töltötte el, arra gondolva, talán egy másik lány áll a háttérben.

Koji bebújt a fürdőszobába, amíg telefonált. Kasumi és Shunsuke ott volt nála, hogy segítsen. A többiek azt mondták, később beugranak.

Koji egyenesen az asztalokhoz ment és laptopot kezdte keresni. Meg is találta egy kinyitott füzet alatt. Belenézett a füzetbe. Kiskorában tanult zongorázni, és a gitár sem volt idegen tőle, így a kottákhoz is értett. Ez volt az ő nagy szerencséje.

Shunsuke, aki eddig a földön feküdt, a matracra hajtva a fejét, most felállt és a magnóhoz lépett. Betette az egyik CD-t és megnyomta a lejátszás gombot.

- Úgy imádom ezt a számot! - lelkendezett Kasumi, aki eddig a füzetébe firkálgatott, időnként pedig megpengette a gitárt néhány ötletért. Abbahagyott mindent, amit eddig csinált, és átadta magát a zenének.

Koji az elején nem is figyelt, de aztán rájött, hogy nem is olyan rossz dal. - Ez melyik? - kérdezte, miközben az ütemet dobolta az ujjaival az asztalon.

- Nem ismered fel? - kérdezte meghökkenve Shunsuke. - Affection. Alice Nine.

- Oh, tényleg! - játszotta el Koji, hogy beugrott neki. Bár lövése sem volt, miről beszél. Bírta a rockot, és a pop-ot is, ahogy sokféle más zenét is, és hallott már az Alice Nine-ről, meg a Sadie-ről, de nem hallgatta őket. Inkább az olyanokat hallgatta, mint az ON/OFF. Abban viszont biztos volt, hogy hallgatni és kedvelni a zenét, nem ugyanaz, mint alkotni.

Bekapcsolta a gépet, ami balszerencséjére jelszót kért, és természetesen Takeru erre nem gondolt. Azzal a lendülettel ki is kapcsolta és gondolta, elmegy arra a helyre, amit Takeru említett.

- Hamarosan visszajövök, addig maradjatok csak - mondta, majd mosolyogva elköszönt.

Magával vitte a telefonját és a gitárját, meg egy füzetet egy tollal és elindult, hogy megkeresse az említett helyet. Takeru még amikor személyesen találkoztak, elmesélte, pontosan merre dolgozik. Egy hatalmas raktárépületről volt szó, ahol repülőgépekkel és hajókkal szállított csomagokat szállítottak. A boltoknak voltak benne porcelánok és hasonló dolgok, amiket ki is kellett szállítaniuk.

Koji hamar megtalálta a folyót, és pár lépés után meg is állt és rátámaszkodott a korlátra. Gyönyörű volt a Yodagawa folyó, ahogy a túloldalra való kilátás is. A víz csendes volt, a környéken sem járt senki sem. Egy kis szél fújt, ami időnként felkavarta a vizet. Koji úgy tett, ahogy Takeru mondta. Behunyta a szemét és a körülötte lévő természetes zajokra koncentrált. A vízre, a szélre, a néha-néha csiripelve felröppenő madarakra, a szél fújta lombkoronák és bokrok zajára. És mindeközben Mai-ra gondolt. Arra, amikor először meglátta, amikor együtt tanultak, nevettek és a legboldogabb napokra, amiket együtt töltöttek.

A vágyakozásból, hogy újra lássa, hirtelen egy rím állt össze a fejében. Elővette a telefont és beállította a hangfelvevőt és dalba öntötte a benne felgyülemlő érzéseket.

Mikor elakadt, megnyomta a mentés gombot, és hirtelen tapsot hallott maga mögött. Megfordulva Kasumit és Shunsuke-t vette észre maga mögött.

- Már nagyon várom, hogy hallhassam az egészet - mondta Kasumi ragyogó mosollyal miközben Shunsuke-vel közelebb léptek.

Koji visszamosolygott rájuk, mire Shunsuke hátba veregette. - Hamar meglesz az, mi is besegítünk - mondta a fiú.

Kasumi a korláthoz lépett és a vizet kémlelte, majd felnézett az égre. - Olyan jó itt.

Egy jó ideig csendben álltak és gyönyörködtek a látványban, amikor Shohei hangját hallották maguk mögül.

- Hát ti meg mit csináltok itt hármasban? - kérdezte olyan arcot vágva, mint aki rájött valami sunyiságra. Kisfiús mosolya megint ott volt az arcán, a szemei pedig csillogtak a lelkesedéstől.

Együtt mentek vissza és folytatták a dalon a munkálatokat. Az alap megvan, a többi hamar összeállt. Valójában leginkább Koji és Kasumi dolgozott rajta, a fiúk leültek kártyázni, majd kitalálták, hogy hoznak valami kaját. Koji nem nagyon foglalkozott velük. Meg tudja ezt csinálni maga is, és gondolta, hogy Takeru is így szokott járni. Nagy segítség a banda.

Takeru nagy nehezen túlélte a napot. Találkozott Kazuya-val és próbált úgy viselkedni, ahogy Koji szokott, ami talán be is vált. A mai napra nem kapott nagyobb műtéteket. Egy autóbalesetben két könnyebben sérült középkorú férfit kellett ellátnia először, akik egész végig egymást okolva kiabáltak, és majdnem össze is verekedtek. Alig lehetett őket leállítani. Majdnem nekilökték az orvosi felszerelésnek az egyik nővért, aki talán jól belekönyökölt, vagy tenyerelt volna a szikékbe és egyéb eszközökbe, ha Takeru nem kapja el időben a derekánál fogva. Ezután próbált nem kiabálni, de tájékoztatta a két beteget, hogy kórházban nem szokás így viselkedni.

- Felőlem otthon szétverhetik egymást - folytatta -, bár azzal nem oldanak meg semmit. Hagyják, hogy minél előbb elvégezhessük a munkánk és annál előbb mehetnek.

Egyesével vitték be a férfiakat a különféle vizsgáló szobákba. A biztonság kedvéért, hogy mindent kizárjanak elvégeztek néhány tesztet, de a végén minden rendben volt, így a két férfi megkapta az orvosok jóváhagyását, miszerint másnap hazamehetnek. Addig is külön szobába helyezték el őket a biztonság kedvéért.

Ezután Takeru egy kislányt látott el, aki leesett a bicikliről és eltört a karja. Hasznára volt, amit eddig olvasott és a nővérek is nagy segítségek voltak.

Eközben Mai, hogy elhessegesse a gyanúját és a rossz érzéseit, elemelte Koji telefonját Takeru köpenyének a zsebéből, amit egy rövid ideig a fiú az öltöző fogasára akasztott, amíg lemosakodott. Kikereste a legutóbb tárcsázott számot, és gyorsan bement a női öltözőbe. Küldött egy SMS-t az előbb megszerzett számra Koji telefonján. Hol vagy most? Találkozhatnánk? Neki sem tetszett, hogy ezt csinálja a barátjával, de a furcsa viselkedése megmagyarázhatatlan és úgysem mondaná el az igazat.

Pár perc múlva választ is kapott. Itthon, persze. Néhány kérdés után Mai kiderítette a címet is, majd törölte az üzeneteket. Talán a szám tulajdonosa furcsának találta, hogy a cím után érdeklődik, amit már eleve tudnia kéne, hiszen ő Koji-nak hitte őt, de azért elárulta.

Amint végzett, Mai gyorsan visszacsempészte a telefont a köpenybe, és amikor indult volna, abban a pillanatban jelent meg Takeru.

- Mai? Mit keresel itt? Tudtommal ez a férfiöltöző.

- Igen, én csak kérdezni akartam, mikor végzel - füllentett a lány.

- Még van úgy három órám, miért? - nézett a faliórára a fiú.

Mai csak megrázta a fejét jelezve, hogy semmi oka nincs. Odament a fiúhoz, átölelte, majd mosolyogva megcirógatta a jobb fülét. Nem történt az, amit várt. A fiú nem reagált. Csak mosolyogott és értetlenül nézett. Mai elhagyta az öltözőt, de a rossz érzés nem múlt el. Valami megváltozott, és ki kellett derítenie, mi volt az.

Valahogy ki kell bírnia, és amint végeztek, Takeru tudta nélkül elindul. Mivel a fiú azt hiszi, ő tovább dolgozik, nem is lesz gond.

Azonban mikor elérkezett a pillanat nem úszta meg olyan simán. Amint Takeru elindult a buszváróba, Mai beszállt egy taxiba és megadta a sofőrnek a címet. Azonban mikor kifordultak a korház parkolójából, Takeru épp észrevette a lányt az ablakból. Leintette a közeledő taxit és utasította, hogy kövesse a másik taxit, aki előttük halad.

Gondolta, megkérdezhetné telefonon, hova megy, de nem akarta, hogy a lány tudja, hogy követi. Tudta, hogy nem shoppingolni megy. Volt valami rossz érzése.

És ez az érzés tovább erősödött, amikor beértek Kyotoba. Takeru szinte már rémült volt. El se tudta képzelni, hova mehet Mai, ha nem oda, ahova ő gondolja. És a gyanúja bebizonyosodott. Néhány háztömbnyire, ahol ő lakott, a taxi megállt és a lány kiszállt. Takeru elfordult, nehogy észrevegye, miközben pár méternyire leparkoltatta az autót mögöttük, majd kiszállt és a lány után indult.

Mai a házszámokat nézegetve kereste a megfelelőt, és hamar meg is találta. Takeru tudta, hogy itt meg kell állítania, de fogalma sem volt, mit is mondjon, miért nem mehet oda, vagy miért követte. És ha meglátja? Koji most az ő testében van, tuti nem ismerné fel. Már csak azt remélte, hogy Koji helyesen reagál. Amikor ez eszébe jutott, már tudta, hogy meg kell állítania a lányt, azonban Mai már a lépcsőn tartott felfelé.

- Mai, Mai, várj! - kiáltott utána.

Koji nem tudta mire vélni a furcsa üzeneteket. Takeru elfelejtette volna, hol lakik? Hiszen tegnap járt itt. Nem volt oka, hogy valamire gyanakodjon, de valamiféle rossz érzés töltötte el őt is. Bajra számított.

Már csak Kasumi volt ott nála, amikor hirtelen kiabálásokat hallottak az udvarról. Nem lehetett érteni, mit kiabálnak, így nem foglalkoztak vele. Ám akkor a bejárati ajtón kinyílt és egy lány állt ott.

- Mai?! - kiáltotta el magát Koji a saját tudta nélkül.

Közben Takeru is megjelent Mai mellett és a két fiú savanyú képet vágva nézett össze.

First kiss - 6. fejezet

Elnézést kérek a késésért, mostanában minden közbejött xD De most végre itt vagyok újra :D
A fejezetről csak annyit, még magam is belepirultam, ahogy írtam :) Remélem tetszeni fog, jó olvasást.
~ Miyoung

Napról napra kis lépésenként sikerült megnyugodnom és elhinnem, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Minden elképesztő, mesébe illő és csodálatos volt, amíg az a lány meg nem jelent. Úgy tűnt, Shou már ismerte, de én még sosem láttam. Nem tudtam róla, hogy sztár lett volna, de persze nem ismerhettem mindenkit. Az biztos volt, hogy tehetős családból származott, ez első ránézésre egyértelmű volt. Mindezek mellett még szép is volt. Fel sem értem hozzá.

Azóta nem találkoztunk. Sajnos munkát sem találtam, így beálltam segíteni Ran-nak. A főnöke elutazott néhány napra és rá hagyta az éttermet. Persze voltak más alkalmazottak is, de mi ketten állandóan a pultnál voltunk, míg azok valahol máshol elvoltak magukban. Sokat nem beszélgettünk. Ran új alkalmazottat nem vehetett fel, de nem volt megtiltva, hogy segítséget ne kapjon. Fizetést ugyan nem kaphattam, de szívesen segítettem a barátnőmnek. Remekül elszórakoztattuk egymást. Amikor épp nem voltak vendégek, zenét hallgattunk, énekelgettünk és táncoltunk, mintha lenne tehetségünk. Ran állandóan azzal jött, hogy nincs is olyan rossz hangom, de én ezzel nem értettem egyet. Szerettem énekelni, de csak hülyeségből. Egyáltalán nem volt jó hangom, és ezt el is ismertem. Gitározni viszont mindig is szerettem volna megtanulni.

- Hé, hé! – lépett oda hozzám Ran, amint a vendég távozott. Épp letakarítottam az egyik asztalt. – Mit tennél, ha belépne valamelyik banda?

- Már megint ezzel jössz? – sóhajtottam nevetve.

Állandóan erről fantáziálgattunk, bár amiket állítottunk annak annyi volt a valószínűsége, hogy megtesszük, minthogy belép az ajtón egy banda. Képtelenség volt.

- Valószínűleg semmit sem tudnék – mondtam úgy, mint aki komolyan elgondolkodik rajta. – De ugye elkapsz, ha elájulnék?

- Persze, nyugodtan használhatsz párnaként, én úgy is előtted fogok kidőlni – felelte kacsintva, majd együtt felnevettünk.

Nem volt nagy sürgés-forgás, de nem is volt gond. A hangulat kellemes volt és a vendégek is jól érezték magukat.

Munka közben észrevettük, hogy megállt az falióra, így zárás után levettem, hogy kicseréljem benne az elemet. Egy székre kellett felállnom, hogy elérjem, de levenni még könnyebb volt, mint feltenni. Az óra épp egy kaspóba rakott virág fölött volt, és nem láttam, a szeghez viszonyítva merre van az óra akasztója. Már lábujjhegyen álltam, és próbáltam felakasztani, de sehogy sem sikerült. Épp ezzel szenvedtem, Ran pedig a papírokkal volt elfoglalva, mikor megcsörrent a telefon.

- Igen, tessék? – vette fel a telefont a barátnőm.

Én közben egyre jobban koncentráltam, és már majdnem megvolt, amikor a szék hirtelen megbillent és pedig ügyesen leestem.

- Hika… - szólt volna Ran, de a zajra felkapta a fejét, és rémülten felsikoltott. – Hikaru!

Lecsapta a telefont, és odarohant hozzám. Ahogy leestem még a szék is feldőlt, lehorzsoltam a könyököm, és a térdem, meg pár helyen fájt még, de igazán fel se tűnt. Mire Ran odaért, én már nagyjából összeszedtem magam és talpra álltam.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, amíg én az óra keresésével voltam elfoglalva.

- Aha – bólintottam, miközben talpra állítottam a széket. – Hova lett az óra?

Ran is keresni kezdte, majd egyszer csak felmutatott. – Nézd csak, ott van! Majd én leveszem.

Az óra egy apró része látszódott csak, szerencsére az nem esett le, hanem fenn maradt a virágban. Legalább abból nem kellett újat vennünk. Mielőtt cselekedhettem volna, Ran fenn termett a széken és levette.

- Majd máskor felrakjuk – mondta, miközben visszavitte az órát a pulthoz és lerakta a polcra. – Most menjünk végre haza! Biztos, hogy jól vagy?

- Persze, kaptam én már nagyobbat is. Ennyit el tudok viselni – feleltem mosolyogva.

Tényleg nem volt vészes, és amúgy sem szerettem panaszkodni, így tűrtem. Visszaraktam a széket a helyére, majd elkezdtünk öltözködni. Épp a táskámat vettem fel, mikor a bolt ajtaja kivágódott és valaki berontott rajta. Időm se volt megnézni, ki volt az, hirtelen ott termett előttem, megfogta a vállaim és azt kérdezte:

- Jól vagy? Nem esett bajod? Sikoltást hallottam.

Csak pislogni tudtam a meglepettségtől. Szóval akkor ő telefonált. De vajon mit akart? Miért hívta az éttermet, mikor rég zárva volt?

Homlokáról izzadságcseppek folytak, arca rendesen kipirosodott, hangosan vette a levegőt, pedig kezei jég hidegek voltak.

- Persze – bólintottam, miközben igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat, majd elkezdtem neki magyarázni, mi történt, de aztán ahogy ránéztem, elhallgattam.

- De te jól vagy? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Nem nézel ki valami jól.

Míg én furcsán néztem rá, ő mosolyogva bólintott. Egyszer csak megtántorodott, olyan volt, mintha szédülne, majd egyenesen nekem esett. Próbáltam megfogni, de nehéz volt, így csak azon igyekeztem, hogy tompítsam a földre érkezését. Lassan lefektettem, fejét az ölembe helyeztem és elkezdtem szólítgatni. Szemei csukva voltak, nem reagált. Egyre szaporábban szedte a levegőt, és remegett, mint a nyársfalevél. Kezem a homlokára helyeztem, és megállapítottam, hogy lázas volt.

Ran ijedten rohant oda hozzánk.

- Magas láza van – néztem fel rá. – Mit tegyünk?

Barátnőm egy ideig elgondolkodott, majd azt felelte. – Próbáljuk meg valahogy felvinni Mrs. Kwon szobájába!

- A tulajéba? – kérdeztem meglepődve. – De be tudunk oda jutni?

- Persze, nálam van a kulcs. Ez vészhelyzetnek is felfogható. Úgyse jön haza még egy pár napig. Kinyitom az ajtót, aztán vihetjük. Utána meg készítünk neki borogatást.

Bólintottam, majd aggódva az énekes arcára néztem. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd így is láthatom. Elképzelni se tudtam, mit csinált, hogy így megfázott. Visszaemlékeztem az arckifejezésére, amikor bejött. Rémült volt és aggódott. De mégis miért? Miattam? De hiszen semmi sem történt? Mégis mire számított?

- Hi-hika… - motyogott Shou alig hallhatóan.

Szemei még mindig csukva voltak. Szája alig láthatóan mozdult csak.

- Shou? – szólítottam meg, óvatosan megrázva a vállát. Reméltem, hogy magához tér, de ennél sokkal váratlanabb dolog történt.

- Sze…retlek.

Teljesen leblokkoltam. Mint aki kővé dermedt. Most ezt valóban jól hallottam? Ezt most tényleg nekem mondta.

Hamarosan Ran visszajött. – Mehetünk – közölte, de én még mindig nem voltam képes megmozdulni, még a szám is tátva maradt a csodálkozástól.

- Hahó! Mi van veled? – kérdezte megrázva a vállam.

Megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam, majd felnéztem rá.

- Menjünk! – szólt rám.

Óvatosan felvittük Shou-t Mrs. Kwon szobájába. Lefektettük az ágyba, majd amíg én eligazítottam az ágyneműt, Ran a fürdőbe rohant és készített hideg borogatást. Egész éjjel ott maradtunk mellette, időnként elbóbiskolva egy-egy rövid időre.

Reggelre már jobban volt, a láza valamivel lejjebb ment. Szerencsénkre vasárnap volt, így az étterem zárva volt. Kimentünk a fürdőbe megmostuk az arcunk és rendbe hoztuk magunk. Váltóruhánk nem volt, de addig most már kibírtuk, míg Shou felébred. Reméltük, hogy jobban lesz, és nem lesz belőle baj. Már biztosan keresték a többiek, és ha valaki is rájönne, hogy itt volt, abból csak botrány lenne. Ugyanez járt Ran fejében is.

- Mégis mit fogunk most csinálni? – kérdezte tőlem halkan, miközben lefelé haladtunk a lépcsőn.

Olyan volt, mintha óvatos lett volna, nehogy Shou meghallja, miket beszélgetünk egy emelettel lejjebb, miközben ő alszik.

- Mit tehetnénk? Nem dobhatom csak úgy ki – feleltem majd leültem egy székre és fejemet a pultra hajtottam. – Megvárjuk, míg felébred, és akkor majd meglátjuk, hogy van.

Ran bement a pult mögé és töltött mindkettőnknek egy pohár üdítőt.

- Nem keresték még a többiek? Mi lesz, ha valaki rájön?

Vállat vontam. – Fogalmam nincs. Gondoltam, hogy felhívom valamelyik bandatagot, de a telefonja lemerült, töltőnk pedig nincs.

Szinte egyszerre sóhajtottunk fel.

- De mégis miért van itt? Miért jött ide? – kérdezte Ran már valamivel hangosabban, mint eddig. Talán már el is felejtette, milyen óvatos akart lenni.

- Ne kérdezz már tőlem ilyeneket. Majd megtu…

Hirtelen elhallgattam, amint a lépcső felé nézve megpillantottam Shou-t. Pulcsiban volt, a falnak támaszkodva állt az egyik lépcsőfokon, és minket nézett. Tekintete olyan volt, mint aki kíváncsi volt, de félt is attól, amit hall. Kissé bánatosnak tűnt. Csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg, amit mondtunk.

Az ajkamba haraptam. Ran kíváncsian rám nézett, vajon miért nem hagytam abba a mondatot, majd követte a pillantásom. Ledermedtem, tudtam, mondanom kellene valamit, de semmi nem jutott eszembe, csak néztem, mint egy idióta. Eszembe jutott a tegnapi kijelentése, kíváncsi voltam, emlékszik-e rá. Már attól is zavarba jöttem, ha csak ránéztem. Kényelmetlenül éreztem magam. A szívem újra hevesen kezdett verni, és elöntött a forróság. Gondolatban az a két szó ismétlődött. Mégis miért mondta? Nem gondolhatta komolyan. Lázálmában mindenki összehord mindent, nem igaz?

Szerencsére Ran cselekedett helyettem.

- Nem is hallottunk – lépett ki a pult mögül, majd idegesen megállt, és elkezdett hadarni. – Jobban vagy? Hogy érzed magad?

Shou csak bólintott, majd tett pár lépést felénk. Leült az első pult melletti székre, hárommal az enyémtől, közben Ran visszament a pult mögé.

- Kérsz valamit? – kérdezte barátnőm.

- Nem, köszönöm – felelte Shou mosolyogva kissé rekedt hangon.

- Mi történt tegnap? – kérdeztem félénken, idegesen elnézve valamerre. Bárhova csak ne rá.

Ran is kíváncsian nézett az énekesre, mire Shou egy pillanatra elgondolkozott. Talán azt fontolgatta, mennyit mondjon el nekünk, vagy nem tudta eldönteni, hogy kezdje el. Nem feltételeztem volna, hogy nem emlékszik rá, mi történt.

Megköszörülte a torkát, majd a pulton lévő kezét bámulva, elpirulva megszólalt. – Először is szeretnék bocsánatot kérni. Tegnap este azért voltam itt, mert aggódtam. Amikor találkoztunk a zebrán, körbevettek a tinik, és lehet, hogy készült néhány kép. Az egyik ismerősöm figyelmeztetett, hogy ha nem vigyázok, neked is bajod eshet, vagy már esett is. Ezért felhívtam az éttermet. Még szerencse, hogy mondtad.

- De mégis mitől fáztál meg ennyire? – kérdezte Ran kíváncsian.

- Tegnap Saga szó nélkül lelépett a vendéglőből, ahol voltunk. Közben a menedzser is hívott, aki persze nem tudhatott erről, így én elmentem megkeresni, míg a többiek foglalkoztak a hívással. Sokáig kerestem a hidegben, mire felhívtak, hogy időközben megtalálták.

- És hol volt?

- Magam sem tudom. Azóta nem beszéltem velük. Mennyi az idő?

Mivel a faliórát még nem raktuk vissza, előkerestem a telefonom a zsebemből és azon néztem meg. – Hamarosan tíz óra lesz.

- Micsoda? – pattant fel rémülten a székből, majd hirtelen megingott, és a fejét fogva felindult a szobába. – Sietnem kell, már biztos keresnek.

- A telefonod lemerült, biztos ezért nem hívtak még – tájékoztatta Ran, miközben utána rohantunk, ha esetleg szüksége lenne valamire. Nekem még nem tűnt úgy, mint aki jól van és szerintem Ran is ugyanarra gondolt.

- Nyugodtan pihenhetsz, szükséged van rá ahhoz, hogy meggyógyulhass – mondtam neki.

- Nem, jól vagyok – bizonygatta a nyilvánvaló hazugságot. – A menedzser erről nem tudhat. Már rég ott kellene lennem.

Közben beértünk a szobába. Megálltunk az ajtóban, mire ő elkezdte pakolgatni a cuccait.

- Figyelj! – léptem közelebb. - Szerzünk egy töltőt, és beszélhetsz a fiúkkal. Valamit csak kitaláltok. Pihenned kell.

Felsóhajtott, majd leült az ágyra, és a fejét fogva lehunyta a szemeit, majd egy rövid ideig mozdulatlanul úgy maradt.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Csak kissé megszédültem – mondta, majd felállt, és folytatta a pakolást. Olyan sok cucca nem volt, de időbe telt, mire mindent megtalált. – Nem akarlak titeket sem zavarni.

- Egyáltalán nem zavarsz. Máris elmegyek a töltőmért. Biztosan jó bele.

Meg se vártam a válaszát, lerohantam és menet közben felkapta az egyik szék támlájáról a kabátomat, kirobogtam az étteremből. Vigyáztam arra, hogy el ne csússzak, de igyekeztem is, hogy minél előbb visszaérjek. Alig találtam bele a zárba, úgy siettem, semmi türelmem nem volt azzal húzni az időt. Beérve, felforgattam a szobámat a töltő után, míg végre megtaláltam a zoknis fiókban. Majdnem elfelejtettem bezárkózni, úgy siettem. Végül lihegve és levegőért kapkodva rontottam be az étterembe, ahol Ran épp az órát rakta vissza a helyére.

Azonnal az emeleti szoba felé vettem az irányt.

- Már elment – kiáltott Ran, miközben lelépett a székről.

Pont akkor értem volna a lépcsőhöz, ám a lendülettől alig bírtam megállni, és majdnem felbuktam. Ingerülten fordultam felé.

- Mi? – kérdeztem még mindig lihegve.

Ran közben tök nyugodtan a helyére rakta a széket és rám nézett.

- Sajnálom, de sehogy se tudtam itt tartani.

Fintorogva és mérgelődve dobtam le magam a padlóra. Nem tudtam elhinni, hogy hiába siettem ennyire, és ez az egész futkosás a semmiért volt. Mondtam neki, hogy maradjon itt, akkor meg mégis miért nem volt képes még egy kicsit pihenni. Nem lehetett volna belőle olyan nagy baj.

- Ttaku! – kiáltottam fel, majd dilizve elkezdtem a rugdosódni a lábaimmal. Felsóhajtottam és nekidöntöttem a hátam a falnak. Ránéztem a karkötőre, ami azóta rajtam volt, amióta engedéllyel is az enyém volt, és elmosolyodtam.

Összenéztem Ran-nal, mire mindketten felkacagtunk.

- Ran? – szólaltam meg egy idő után.

- Igen.

- Ha valaki lázálmában beszél… akkor mindent összebeszélhet, ami nem igaz azt is, ugye?

Elgondolkodott rajta, azt hittem, már nem is fog válaszolni.

- Nem feltétlenül – felelte, mire én meglepve néztem rá. – Állítólag olyankor képes vagy olyanokat is kimondani, amiket egyébként nem mersz. Olyan, mint a részegség.

Újabb csend ereszkedett közénk. Elgondolkodtam rajta, vajon ez így volt-e akkor is. Még a gondolatába is belepirultam. Megráztam a fejem, tenyereimmel párszor arcon csapkodtam magam, hogy észhez térjek és elfelejtsem, majd feltápászkodtam és elindultunk haza. Gondoltam, egyszer majd eljön az alkalom, hogy megtudom az igazat.

First kiss 5. fejezet

Shou pov

Sayuri felbukkanása váratlanul ért. Utoljára vagy négy éve láttunk, mikor Amerikába ment tanulni. Szép volt és okos, de sok negatív tulajdonsága is volt, amik viszont időnként kibírhatatlanná tették. Talán az egészről a szülei tehettek, mivel elkényeztették, de az idők folyamán sokat változott. Régről ismertük és nem volt mindig ilyen.

Azon az estén egy ideig sétáltunk még, majd elváltunk. Egész végig ő mesélt, amire szinte alig figyeltem. Nem volt jó ötlet, hogy hagytam magam, hogy elrángasson, de ha ott akartam volna maradni, sehogy sem tudom lekoptatni, és az meg talán még rosszabb lett volna Hikaru-nak. Miután Sayuri-val elbúcsúztunk, visszamentem oda, ahol Hikaru-val elváltunk, de már nem volt ott. Azóta nem is találkoztunk.

A srácoknak persze magyarázkodhattam, hova tűntem, de kitaláltam valami kifogást, és utána szerencsémre békén hagytak. Ők valamivel jobban elviselték Sayuri-t, mert még nem ismerték a valódi személyiségét.

Hétvége este beültünk egy kis étterembe iszogatni a srácokkal. Ez is Nao és Tora ötlete volt. Szerettek volna kicsit kikapcsolódni, de semmi energiánk nem volt már, így csak beültünk az étterembe. A város csendesebb részében volt, ahova rendszeresen be szoktunk járni. A tulaj és az ott dolgozók már mind megszoktak minket, a törzsvendégekkel együtt, így tartani nem volt okunk. Mások nem nagyon jártak oda, inkább idősebbek.

Beültünk a szokásos helyünkre, és leadtuk a rendelést. Az étel mellé kértünk pár üveg sake-t is. Bár mind fáradtak voltunk, Tora-nak még így sem állt be a szája. Nao is hajtotta a hülyeségét és időnként mi is bekapcsolódtunk. Saga, mint mindig nagyon csendes volt. ekkor jött Nao ötlete. Kő papír ollózzunk, és aki ötször veszít, az iszik. Elsőre nem akartunk belemenni, de megegyeztünk, hogy leállunk, ha valaki már hamarosan elérné a határt. Végig röhögtük az egészet. Annyira hülye beszólásokkal jöttek elő, amire nem is számítottunk. Nao adta a formáját, és idétlen pofákat vágott, de mint mindig, ő volt az egyik legjobb. A legrosszabbul Saga és Tora járt, ők mindig is gyengék voltak az ilyenben. Túl kiszámíthatóak voltak.

Mikor Saga kikapott Nao, Hiroto és énellenem is, inkább felállt és kiment a mosdóba. Nem látszott rajta, hogy olyan rosszul lenne, így inkább csak nevettünk az egészen és folytattuk. Én és Tora következtünk. Háromból három, szépen kikapott. Még egy Hiroto és Nao páros után abbahagytuk a játékot. Hiroto veszített, így már a második poharat kellett neki is kiürítenie. Én csak Nao ellen vesztettem, ez a srác tényleg elképesztő ebben a játékban.

Jó ideig csendben voltunk, hátradőltünk a széken és valami jó témán gondolkodtunk, amikor Hiroto megszólalt.

- Hol van már Saga? – kérdezte a mosdó felé pillantva.

Vállat vontunk, viszont igaza volt. Saga elég sokáig bent volt, és csak remélni tudtuk, hogy nem volt rosszabbul, mint ahogy kinézett és nem ájult el, vagy valami.

- Majd én megnézem – állt fel Nao, aki leg szélül ült.

Mi a helyünkön maradtunk és csak vártunk rájuk.

- Holnap ugye nem lesz sok dolgunk? – szólalt meg Hiroto már szinte nyafogva az asztalon összefont kezeire feküdve.

- Nem olyan sok – feleltem. Hátra hajtottam a fejem és felnéztem a plafonra. Majd behunytam a szemem. Azonnal el tudtam volna aludni.

- Igazán jól jöhetne már egy szabadnap – szólalt meg Tora nyújtózkodás közben.

Ekkor jelent meg Nao.

- Na? Megvan? – kérdezte tőle Tora, mire mind ránéztünk. Egyedül volt.

Nao megrázta a fejét, majd a tarkóját kezdte dörzsölgetni. – Fogalmam nincs, hova ment, a mosdóban nincs. Sehol sem találom.

- Biztos, hogy sehol nincs? – kérdezte Tora.

- Gondolom nem láttátok, de mindenhol megnéztem.

Rápillantottam Hiroto-ra, aki elaludt. Sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt, mit tegyünk. Mikor már azt hittem, rosszabb nem is jöhetett volna, megcsörrent a telefonom, a kijelzőre nézve pedig láttam, hogy a menedzser volt az.

- Bármit is akar, nem tudhatja meg, mi történt – adtam át Tora-nak a készüléket, anélkül, hogy felvettem volna. Felálltam, és elkezdtem öltözködni. – Én elmegyek megkeresni Saga-t, ti beszéljetek a menedzserrel és ha találkoznátok vele, találjatok ki valamit!

Tora közben odaadta az ő telefonját, hogy ha valami lenne, el tudjanak érni, majd elindultam.

Fogalmam sem volt, hová lett az az idióta, de nem nyelhette el a föld, így valahonnan elő kellett kerítenem. Reméltem, hogy a srácoknál minden rendben lesz, és a menedzser nem fog semmit megtudni erről. Már bántam, hogy elkezdtük azt a játékot. De ki gondolta volna? Ledaer-ként viszont enyém a felelősség ezért a négy gyerekért.

- Saga! Saga! Takashi, merre vagy? – kezdtem el kiabálni, de azért nem felhívni magamra az egész környék figyelmét. A közel húsz centis hó csak néhány legalább el volt lapátolva a járdákról, de néhány helyen vastagon megmaradt. Már kilenc óra felé járhatott, a szél hidegen fújt, és apró pelyhekben havazni is elkezdett, így nem csodáltam, ha kevés ember járt az utcán. Arra viszont kíváncsi lettem volna, mi az ördögöt akart a menedzser ilyen későn.

Öltetem sem volt, merre keressem Sagat, így mindenhol megnéztem a környéken. Fejembe húztam a kabátom kapucniját és bementem érdeklődni a környék éttermeibe és egyéb szórakozóhelyekre, amik még nyitva voltak, azonban sehol sem találtam. Gondolatban elmondtam mindennek drága bandatársam, amiért ilyeneket kell csinálnom. Vezérként vállaltam értük a felelősséget, de azért nem bántam volna, ha néha besegítenek, vagy legalább nem okoznak feleslegesen gondot.

Már ki tudja mi óta járkáltam, mikor megcsörrent a telefonom. Tora volt az.

- Shou? – szólt bele. – A menedzser nem tud semmit, megnyugodhatsz. Csak azt akarta mondani, hogy holnap reggel hétre kéne benn lennünk. Csak telefonon beszéltünk vele, így nem tud semmiről. Ide jöttünk az ügynökséghez, hátha Saga idejött, te megtaláltad már? Már néztük a lakásán, de még nem ment haza.

Mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Oh, várj! Ez azt hiszem, ő. Igen, ő az! Megvan, jól van, minden rendben. Kicsit részeg.

- Örülök – mondtam egyhangúan, de megnyugodva, majd leraktam a telefont.

Ameddig csak lehetett, felhúztam a kabátom cipzárját, majd az orromig felhúztam, legalább annyit is melegített. Kezemet a zsebembe raktam. Megborzongtam a hidegtől. Rendesen lehűlt a levegő. Fáradt voltam és erőtlen, fájt a fejem és már minden bajom volt. Minden, amire vágytam egy meleg fürdő és egy meleg pihe puha ágy. A fürdést akár hagyhattuk is volna, megelégedtem az ággyal is.

Nagyjából húsz perc alatt értem az ügynökségre, remélve, hogy a fiúkat még ott találom. Nagyon kíváncsi voltam Saga mentségére. Felfelé lépkedtem az épület előtti lépcsőkön, mikor Sayuri lépett ki az ajtón, majd megpillantva engem, megtorpant.

- Hát, te? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

- A srácok itt vannak? – kérdeztem reszketve.

Sayuri azonban a fejét rázta. – Csak voltak. Nemrég hazavitték Hiroto-t és Saga-t – Valamivel halkabban folytatta: - Rendesen kiütötték magukat. Mit csináltatok?

- Ah, akkor megyek – mondtam alig hallhatóan, figyelembe se véve a kérdését.

Már megfordultam és indultam hazafelé, amikor elém állt. - Várj már! Lenne valami mondanivalóm!

- Nekem viszont nincs – feleltem. – Hulla fáradt vagyok, és holnap korán kell kelnem.

Ő viszont nem adta fel. Tettem pár lépést előre, már azt hittem, annyiban hagyja, mikor megszólalt. – Hogy hívják?

- Mégis kit? – kérdeztem.

Elindult utánam, pár lépésre mögöttem haladt, igyekezett beérni, több-kevesebb sikerrel. Újra megrázkódtam. Már tényleg elegem volt, és már azon voltam, hogy inkább bemegyek az ügynökségre és ott alszok. Nem kellene reggel sokat utaznom, elég lenne hétre felkelnem és már kezdhetnénk is a munkát. Egyetlen, ami megállított az az volt, hogy utána magyarázkodhattam. Pedig már tényleg szerettem volna lepihenni. Nem voltam valami jól, azt már tudtam.

- Azt a lányt? – folytatta.

Nem álltam meg, igyekeztem közömbösen válaszolni. – Milyen lányt?

- Akivel azon az estén voltál, amikor visszatértem – mondta, mire a kezeim akaratlanul is ökölbe rándultak a zsebemben. – A zebra, és a kézfogás, meg a sál…

Ahogy sorolta a dolgokat, annál nagyobbra nyíltak a szemeim a meglepődöttségtől, és annál idegesebbé és feldúltabbá váltam. Olyan hirtelen pördültem meg, hogy a meglepődéstől majdnem belém jött.

- Honnan tudsz te arról? – kérdeztem dühösen.

A zsebébe nyúlt és elővett egy képet. Elkezdte lengetni, így nem láttam rajta semmit. Kikaptam a kezéből, hogy jobban szemügyre vehessem. A fotó rólam és Hikaru-ról készült, amikor a zebrán álltunk. Pár járókelő biztos hamar reagált és lefotózott minket. Szerencsére Hikaru arca nem látszódott. És rólam sem mondhatták biztosra, hogy én voltam az, a sapka simléderének az árnyékának köszönhetően.

- Ez nem bizonyít semmit – adtam neki vissza a képet, majd tovább indultam.

- Így talán nem – mondta kitartóan Sayuri, újra utánam loholva. – De ha előkerül több is, és mindenki megtudja, nagy bajban leszel. És az a lány is. Gondolod, hogy az ügynökség ezt jó szemmel nézi? Neked is lehetne több eszed már ennyi év után.

Nem feleltem, de még mindig nem adta fel. Csak még jobban megfájdította a fejem.

- Azt gondolod, minden rendben lesz? – kérdezte. – És mi van, ha most is ott vannak a riporterek a háza előtt? Vagy ha letámadják a rajongóitok? Tudod, milyenek szoktak lenni.

- Nincs semmi baja – mondtam, bár inkább magamnak, suttogva, mintha meg akarnám győzni magamat, majd hangosabban folytattam. – Azt se tudják, ki ő. Honnan tudnák, hol lakik?

- És ha egyszer követik hazáig? – hozta fel az újabb kérdést.

Alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy elűzzem még csak a gondolatát is.

- Nincs ilyenkor jobb dolgod? Miért ütöd bele a dolgod mindenbe? Ez az én gondom lesz, bármi történjék is, neked ehhez semmi közöd.

- Már hogy ne lenne!

Mérgében hallottam, hogy toppantott egyet. Végre feladta, és abbahagyta a követést. Elindult az ellenkező irányba. Próbáltam elfelejteni, amiket mondott, de egyszerűen nem hagyott nyugodni ez az egész. Valóban nem gondoltam a következményekre.

Hogy megnyugodhassak legalább mára, gondoltam, felhívom. Mivel nem volt épp közel, és a lakásommal pont ellentétes irányban az az étterem, maradtam a telefonnál. Aztán, ha az nem jön be, akkor marad a gyaloglás. Mivel telefonszámot nem tudta, beálltam egy fülkébe és a telefonkönyvből előkerestem az étterem számát. Szerencsére megtaláltam.

- Igen, tessék? – hallottam egy ismeretlen lány hangját.

- A Szivárvány éttermet keresem – mondtam kissé zavartan. – Hikaru ott van?

Egyre hidegebb lett, így örültem volna, ha minél előbb otthon lehetek már. Hirtelen rám tört a köhögés.

- Hika… - kezdte volna a lány, amit azonban félbeszakított egy sikoltás. – Hikaru!

Nem is vártam tovább, minden maradék erőmet összeszedve rohantam ki a fülkéből egyenesen az étterem felé. Közben egyre nehezebbnek éreztem a testem, elöntött a forróság, majd a következő percben újra fáztam. Nagyon aggódtam Hikaru miatt. Reméltem, hogy nem lesz baja miattam.

Mivel sokat jártam a környéken, hamar megtaláltam az éttermet. Szinte úgy téptem fel az ajtót, és berohantam. Hikaru épp felvette a válltáskáját, míg a másik lány, aki feltehetőleg felvette a telefont, akkor jött ki a pult mögül.

Gondolkodás nélkül Hikaru-hoz rohantam és megfogtam a vállait. – Jól vagy? Nem esett bajod? Sikoltást hallottam.

Éreztem, ahogy izzadságcseppek folytak le a homlokomról. Még mindig furán éreztem magam. Talán megfáztam Saga keresésében. Erről is az az idióta tehet. Totál kész voltam. Annyira megnyugodtam, hogy elvesztettem minden energiám.

- Persze – bólintott még mindig meglepetten. – Az csak azért volt, mert… De te jól vagy? Nem nézel ki valami fényesen.

Bólintottam, és mint egy idióta elmosolyodtam. A következő pillanatban elkezdtem szédülni, a fejem zúgott, legyengültem, majd minden elsötétedett előttem.