First kiss 5. fejezet

Shou pov

Sayuri felbukkanása váratlanul ért. Utoljára vagy négy éve láttunk, mikor Amerikába ment tanulni. Szép volt és okos, de sok negatív tulajdonsága is volt, amik viszont időnként kibírhatatlanná tették. Talán az egészről a szülei tehettek, mivel elkényeztették, de az idők folyamán sokat változott. Régről ismertük és nem volt mindig ilyen.

Azon az estén egy ideig sétáltunk még, majd elváltunk. Egész végig ő mesélt, amire szinte alig figyeltem. Nem volt jó ötlet, hogy hagytam magam, hogy elrángasson, de ha ott akartam volna maradni, sehogy sem tudom lekoptatni, és az meg talán még rosszabb lett volna Hikaru-nak. Miután Sayuri-val elbúcsúztunk, visszamentem oda, ahol Hikaru-val elváltunk, de már nem volt ott. Azóta nem is találkoztunk.

A srácoknak persze magyarázkodhattam, hova tűntem, de kitaláltam valami kifogást, és utána szerencsémre békén hagytak. Ők valamivel jobban elviselték Sayuri-t, mert még nem ismerték a valódi személyiségét.

Hétvége este beültünk egy kis étterembe iszogatni a srácokkal. Ez is Nao és Tora ötlete volt. Szerettek volna kicsit kikapcsolódni, de semmi energiánk nem volt már, így csak beültünk az étterembe. A város csendesebb részében volt, ahova rendszeresen be szoktunk járni. A tulaj és az ott dolgozók már mind megszoktak minket, a törzsvendégekkel együtt, így tartani nem volt okunk. Mások nem nagyon jártak oda, inkább idősebbek.

Beültünk a szokásos helyünkre, és leadtuk a rendelést. Az étel mellé kértünk pár üveg sake-t is. Bár mind fáradtak voltunk, Tora-nak még így sem állt be a szája. Nao is hajtotta a hülyeségét és időnként mi is bekapcsolódtunk. Saga, mint mindig nagyon csendes volt. ekkor jött Nao ötlete. Kő papír ollózzunk, és aki ötször veszít, az iszik. Elsőre nem akartunk belemenni, de megegyeztünk, hogy leállunk, ha valaki már hamarosan elérné a határt. Végig röhögtük az egészet. Annyira hülye beszólásokkal jöttek elő, amire nem is számítottunk. Nao adta a formáját, és idétlen pofákat vágott, de mint mindig, ő volt az egyik legjobb. A legrosszabbul Saga és Tora járt, ők mindig is gyengék voltak az ilyenben. Túl kiszámíthatóak voltak.

Mikor Saga kikapott Nao, Hiroto és énellenem is, inkább felállt és kiment a mosdóba. Nem látszott rajta, hogy olyan rosszul lenne, így inkább csak nevettünk az egészen és folytattuk. Én és Tora következtünk. Háromból három, szépen kikapott. Még egy Hiroto és Nao páros után abbahagytuk a játékot. Hiroto veszített, így már a második poharat kellett neki is kiürítenie. Én csak Nao ellen vesztettem, ez a srác tényleg elképesztő ebben a játékban.

Jó ideig csendben voltunk, hátradőltünk a széken és valami jó témán gondolkodtunk, amikor Hiroto megszólalt.

- Hol van már Saga? – kérdezte a mosdó felé pillantva.

Vállat vontunk, viszont igaza volt. Saga elég sokáig bent volt, és csak remélni tudtuk, hogy nem volt rosszabbul, mint ahogy kinézett és nem ájult el, vagy valami.

- Majd én megnézem – állt fel Nao, aki leg szélül ült.

Mi a helyünkön maradtunk és csak vártunk rájuk.

- Holnap ugye nem lesz sok dolgunk? – szólalt meg Hiroto már szinte nyafogva az asztalon összefont kezeire feküdve.

- Nem olyan sok – feleltem. Hátra hajtottam a fejem és felnéztem a plafonra. Majd behunytam a szemem. Azonnal el tudtam volna aludni.

- Igazán jól jöhetne már egy szabadnap – szólalt meg Tora nyújtózkodás közben.

Ekkor jelent meg Nao.

- Na? Megvan? – kérdezte tőle Tora, mire mind ránéztünk. Egyedül volt.

Nao megrázta a fejét, majd a tarkóját kezdte dörzsölgetni. – Fogalmam nincs, hova ment, a mosdóban nincs. Sehol sem találom.

- Biztos, hogy sehol nincs? – kérdezte Tora.

- Gondolom nem láttátok, de mindenhol megnéztem.

Rápillantottam Hiroto-ra, aki elaludt. Sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt, mit tegyünk. Mikor már azt hittem, rosszabb nem is jöhetett volna, megcsörrent a telefonom, a kijelzőre nézve pedig láttam, hogy a menedzser volt az.

- Bármit is akar, nem tudhatja meg, mi történt – adtam át Tora-nak a készüléket, anélkül, hogy felvettem volna. Felálltam, és elkezdtem öltözködni. – Én elmegyek megkeresni Saga-t, ti beszéljetek a menedzserrel és ha találkoznátok vele, találjatok ki valamit!

Tora közben odaadta az ő telefonját, hogy ha valami lenne, el tudjanak érni, majd elindultam.

Fogalmam sem volt, hová lett az az idióta, de nem nyelhette el a föld, így valahonnan elő kellett kerítenem. Reméltem, hogy a srácoknál minden rendben lesz, és a menedzser nem fog semmit megtudni erről. Már bántam, hogy elkezdtük azt a játékot. De ki gondolta volna? Ledaer-ként viszont enyém a felelősség ezért a négy gyerekért.

- Saga! Saga! Takashi, merre vagy? – kezdtem el kiabálni, de azért nem felhívni magamra az egész környék figyelmét. A közel húsz centis hó csak néhány legalább el volt lapátolva a járdákról, de néhány helyen vastagon megmaradt. Már kilenc óra felé járhatott, a szél hidegen fújt, és apró pelyhekben havazni is elkezdett, így nem csodáltam, ha kevés ember járt az utcán. Arra viszont kíváncsi lettem volna, mi az ördögöt akart a menedzser ilyen későn.

Öltetem sem volt, merre keressem Sagat, így mindenhol megnéztem a környéken. Fejembe húztam a kabátom kapucniját és bementem érdeklődni a környék éttermeibe és egyéb szórakozóhelyekre, amik még nyitva voltak, azonban sehol sem találtam. Gondolatban elmondtam mindennek drága bandatársam, amiért ilyeneket kell csinálnom. Vezérként vállaltam értük a felelősséget, de azért nem bántam volna, ha néha besegítenek, vagy legalább nem okoznak feleslegesen gondot.

Már ki tudja mi óta járkáltam, mikor megcsörrent a telefonom. Tora volt az.

- Shou? – szólt bele. – A menedzser nem tud semmit, megnyugodhatsz. Csak azt akarta mondani, hogy holnap reggel hétre kéne benn lennünk. Csak telefonon beszéltünk vele, így nem tud semmiről. Ide jöttünk az ügynökséghez, hátha Saga idejött, te megtaláltad már? Már néztük a lakásán, de még nem ment haza.

Mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Oh, várj! Ez azt hiszem, ő. Igen, ő az! Megvan, jól van, minden rendben. Kicsit részeg.

- Örülök – mondtam egyhangúan, de megnyugodva, majd leraktam a telefont.

Ameddig csak lehetett, felhúztam a kabátom cipzárját, majd az orromig felhúztam, legalább annyit is melegített. Kezemet a zsebembe raktam. Megborzongtam a hidegtől. Rendesen lehűlt a levegő. Fáradt voltam és erőtlen, fájt a fejem és már minden bajom volt. Minden, amire vágytam egy meleg fürdő és egy meleg pihe puha ágy. A fürdést akár hagyhattuk is volna, megelégedtem az ággyal is.

Nagyjából húsz perc alatt értem az ügynökségre, remélve, hogy a fiúkat még ott találom. Nagyon kíváncsi voltam Saga mentségére. Felfelé lépkedtem az épület előtti lépcsőkön, mikor Sayuri lépett ki az ajtón, majd megpillantva engem, megtorpant.

- Hát, te? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

- A srácok itt vannak? – kérdeztem reszketve.

Sayuri azonban a fejét rázta. – Csak voltak. Nemrég hazavitték Hiroto-t és Saga-t – Valamivel halkabban folytatta: - Rendesen kiütötték magukat. Mit csináltatok?

- Ah, akkor megyek – mondtam alig hallhatóan, figyelembe se véve a kérdését.

Már megfordultam és indultam hazafelé, amikor elém állt. - Várj már! Lenne valami mondanivalóm!

- Nekem viszont nincs – feleltem. – Hulla fáradt vagyok, és holnap korán kell kelnem.

Ő viszont nem adta fel. Tettem pár lépést előre, már azt hittem, annyiban hagyja, mikor megszólalt. – Hogy hívják?

- Mégis kit? – kérdeztem.

Elindult utánam, pár lépésre mögöttem haladt, igyekezett beérni, több-kevesebb sikerrel. Újra megrázkódtam. Már tényleg elegem volt, és már azon voltam, hogy inkább bemegyek az ügynökségre és ott alszok. Nem kellene reggel sokat utaznom, elég lenne hétre felkelnem és már kezdhetnénk is a munkát. Egyetlen, ami megállított az az volt, hogy utána magyarázkodhattam. Pedig már tényleg szerettem volna lepihenni. Nem voltam valami jól, azt már tudtam.

- Azt a lányt? – folytatta.

Nem álltam meg, igyekeztem közömbösen válaszolni. – Milyen lányt?

- Akivel azon az estén voltál, amikor visszatértem – mondta, mire a kezeim akaratlanul is ökölbe rándultak a zsebemben. – A zebra, és a kézfogás, meg a sál…

Ahogy sorolta a dolgokat, annál nagyobbra nyíltak a szemeim a meglepődöttségtől, és annál idegesebbé és feldúltabbá váltam. Olyan hirtelen pördültem meg, hogy a meglepődéstől majdnem belém jött.

- Honnan tudsz te arról? – kérdeztem dühösen.

A zsebébe nyúlt és elővett egy képet. Elkezdte lengetni, így nem láttam rajta semmit. Kikaptam a kezéből, hogy jobban szemügyre vehessem. A fotó rólam és Hikaru-ról készült, amikor a zebrán álltunk. Pár járókelő biztos hamar reagált és lefotózott minket. Szerencsére Hikaru arca nem látszódott. És rólam sem mondhatták biztosra, hogy én voltam az, a sapka simléderének az árnyékának köszönhetően.

- Ez nem bizonyít semmit – adtam neki vissza a képet, majd tovább indultam.

- Így talán nem – mondta kitartóan Sayuri, újra utánam loholva. – De ha előkerül több is, és mindenki megtudja, nagy bajban leszel. És az a lány is. Gondolod, hogy az ügynökség ezt jó szemmel nézi? Neked is lehetne több eszed már ennyi év után.

Nem feleltem, de még mindig nem adta fel. Csak még jobban megfájdította a fejem.

- Azt gondolod, minden rendben lesz? – kérdezte. – És mi van, ha most is ott vannak a riporterek a háza előtt? Vagy ha letámadják a rajongóitok? Tudod, milyenek szoktak lenni.

- Nincs semmi baja – mondtam, bár inkább magamnak, suttogva, mintha meg akarnám győzni magamat, majd hangosabban folytattam. – Azt se tudják, ki ő. Honnan tudnák, hol lakik?

- És ha egyszer követik hazáig? – hozta fel az újabb kérdést.

Alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy elűzzem még csak a gondolatát is.

- Nincs ilyenkor jobb dolgod? Miért ütöd bele a dolgod mindenbe? Ez az én gondom lesz, bármi történjék is, neked ehhez semmi közöd.

- Már hogy ne lenne!

Mérgében hallottam, hogy toppantott egyet. Végre feladta, és abbahagyta a követést. Elindult az ellenkező irányba. Próbáltam elfelejteni, amiket mondott, de egyszerűen nem hagyott nyugodni ez az egész. Valóban nem gondoltam a következményekre.

Hogy megnyugodhassak legalább mára, gondoltam, felhívom. Mivel nem volt épp közel, és a lakásommal pont ellentétes irányban az az étterem, maradtam a telefonnál. Aztán, ha az nem jön be, akkor marad a gyaloglás. Mivel telefonszámot nem tudta, beálltam egy fülkébe és a telefonkönyvből előkerestem az étterem számát. Szerencsére megtaláltam.

- Igen, tessék? – hallottam egy ismeretlen lány hangját.

- A Szivárvány éttermet keresem – mondtam kissé zavartan. – Hikaru ott van?

Egyre hidegebb lett, így örültem volna, ha minél előbb otthon lehetek már. Hirtelen rám tört a köhögés.

- Hika… - kezdte volna a lány, amit azonban félbeszakított egy sikoltás. – Hikaru!

Nem is vártam tovább, minden maradék erőmet összeszedve rohantam ki a fülkéből egyenesen az étterem felé. Közben egyre nehezebbnek éreztem a testem, elöntött a forróság, majd a következő percben újra fáztam. Nagyon aggódtam Hikaru miatt. Reméltem, hogy nem lesz baja miattam.

Mivel sokat jártam a környéken, hamar megtaláltam az éttermet. Szinte úgy téptem fel az ajtót, és berohantam. Hikaru épp felvette a válltáskáját, míg a másik lány, aki feltehetőleg felvette a telefont, akkor jött ki a pult mögül.

Gondolkodás nélkül Hikaru-hoz rohantam és megfogtam a vállait. – Jól vagy? Nem esett bajod? Sikoltást hallottam.

Éreztem, ahogy izzadságcseppek folytak le a homlokomról. Még mindig furán éreztem magam. Talán megfáztam Saga keresésében. Erről is az az idióta tehet. Totál kész voltam. Annyira megnyugodtam, hogy elvesztettem minden energiám.

- Persze – bólintott még mindig meglepetten. – Az csak azért volt, mert… De te jól vagy? Nem nézel ki valami fényesen.

Bólintottam, és mint egy idióta elmosolyodtam. A következő pillanatban elkezdtem szédülni, a fejem zúgott, legyengültem, majd minden elsötétedett előttem.