Nem vagyok önmagam - 5. fejezet

Ismerd meg magad!

Koji és Takeru szemtől szemben állt egymással, vagyis önmagukkal, miközben a többiek csak értetlenül nézték a hívatlan vendéget. A két fiú számára olyan volt, mintha megfagyott volna az idő. Bár Takeru szánt szándékból állt a fiú elé, még őt is sokkolta a látvány, a tény, hogy valóban magát látja. A többiek persze nem értették, miért viselkednek így.

- Takeru, ki ez? - kérdezte Shunsuke, a dobos.

- Ne haragudjatok - felelt Koji le sem véve a szemét a küszöbön álló fiúról. - Magunkra hagynátok egy kicsit?

Mindenki engedelmesen távozott. Ahogy a fiúk, és Kasumi elmentek Takeru mellett, a fiú próbált nem rájuk figyelni. Azonnal megölelte volna Kasumit és talán még a többieket is. Nem is képzelte, mennyire hiányozhatnak pusztán egy napig. Aztán átfutott az agyán, hogy vajon csak azért hiányoznak annyira nagyon, mert van rá esély, hogy soha többé nem térhet vissza a saját életébe és nem lehetnek együtt.

Közben a banda megszavazta az új helyszínt, ami Shohei háza volt. A két fiú pedig magára maradt. Takeru csoszogva lépett előre, mint aki bármelyik pillanatban összeesik. Becsukta maga mögött az ajtót, amíg Koji csak nézte. Aztán leült az asztal másik végébe.

- Te… te vagy… - dadogott Koji. - Add vissza az életem, te idióta!

A fiú szinte átugrott az asztalon és úgy támadta le Takerut. Megfogta a két gallérját és egyenesen a szemébe nézett. A tekintete szinte lézereket lőtt.

Takeru feldúltan rázta le magáról. - Ezt én is mondhatnám. Nézz már magadra!

Ezután néma csend telepedett le a kis házban. Végül Koji szólalt meg halkan. - Mi a fene történt velünk?

- És miért? - tette hozzá Takeru.

Ezután Koji elkezdte kérdőre vonni a másik fiút, mégis hogy tud egy ilyen házban élni, és mit csinál egész álló nap, hogy csak ennyire futja. Takeru erre azt mondta: - Nem kéne ennyire lenézni a másikat. Biztos vagyok benne, a vagyonod felét nem saját magad szerezted? Hanem a nagyapád miatt.

- Nem tehetek róla, hogy ő a nagyapám.

- Nem, de akkor se kéne lenézned engem - felelte Takeru. - Én is dolgozok és megteszek minden tőlem telhetőt. De azt hiszem - itt hangsúlyt váltott és folytatta, miközben körbenézett a kis házon -, ez a feladat mostantól rád vár. - Rákacsintott Kojira. - Mindent bele!

- Komolyan úgy gondolod, hogy ezt így folytatni kéne, és nem tenni semmit, hogy visszafordítsuk?

- És mégis mi a rákot tudnék tenni? Ha nem vetted volna észre, nem vagyok varázsló!

- Én nem adom fel. Csak azért vagy ilyen, mert megkaphatsz mindent. De ajánlom, hogy ne érj Mai-hoz egy újjal se!

- Kit érdekel! - vágott vissza Takeru. - Viszont nagyon úgy tűnt, Kasumi-val elég jól kijöttök. Csakhogy tudd, ő az én barátnőm.

A kiabálás után megint csend lett, amit most Takeru tört meg.

- Egy darabig bírjuk ki, aztán majd csak rájövünk mi is történt.

Koji csendben volt. Még mindig úgy gondolta, a fiú csak a nagy ház és a pénz miatt nem akar tenni semmit. Aztán eszébe jutott a mai nap. Régen érezte magát ennyire jól. Végre nem kell elviselnie Kazuyát és a többieket, nem kell emberek élete miatt aggódnia.

- De tudod, mit csinálsz? - kérdezte Takerut. - A kórházban emberi életekről van ám szó.

- Nem mondod - felelte Takeru poénosan. - Nyugi, kézben tartom a dolgokat. Viszont neked sem lesz könnyű. Tudsz gitározni? - Koji csak bólintott. - Akkor már csak a dalírás van hátra és az ének. Bár az én hangommal simán menni fog.

Szinte már magát dicsérve mondogatta ezeket. Koji csak mosolyogva nézett rá. Nem volt benne biztos, hogy rábízhatja az eddig apránként felépített karrierjét egy ilyen srácra, de nem volt más választása. Meg kellett bízniuk egymásban.

Ezután, hogy mindketten tisztábban látassanak, és ne égessék le magukat és egymást, elkezdtek mesélni magukról. Takeru megtudta, hogy hogyan telnek Koji mindennapjai. Elmondta a kórházi dolgozók neveit, bár azokat a fiú követni nem tudta, csupán egyet jegyzett meg, akit Koji jól hangsúlyozott: Kamenashi Kazuya. Végül Koji elmondta neki, hogyan kezdődött a kapcsolatuk Mai-val.

Takeru elmesélte, hogyan állt össze a banda, hogyan találkoztak Kasumi-val, mi a tagok neve és szerepe a bandában, és hogy hol dolgozik hétköznaponként.

Egyik helyzet sem tűnt könnyebbnek a másiknál, mindent bele kellett adniuk és bízni egymásban.

Takeru a beszélgetés végén végignézett Kojin, vagyis saját magán.

- Mi ez a ruha?

Akkor látta meg, hogy a fiú nem az ő ruháját hordja, hanem valami hasonló pólót, mint amit ő talált Koji házában.

- Ma vettem - Koji boldogan kezdte, ám hirtelen beugrott, hogy talán mégsem volt jó ötlet, hogy erről tud.

Takeru felállt és a zoknis fiókhoz rohant. Sietve nyitotta ki, előkapta a pénzt és elkezdte számolni. Koji várta a reakciót.

- Ebből vettél? Mennyit költöttél el? Mindet, amit elvettél? - támadta a kérdésekkel Takeru.

- Nem. Kaját vettem és ezt a pólót. A te ruháid… - mondta Koji, miközben elővette a maradék pénzt a zsebéből.

- Ez a pénz - lengette Takeru a fiú szemei előtt - apránként gyűlt össze, hogy vehessek egy új gitárt. Még sok hiányzik, szóval ne költsd el! Megértetted!

Takeru hirtelen feldúlt lett, és kikapta a maradék pénzt Koji kezéből, majd visszarakta a fiók rejtekébe. Ezután a másik szekrényhez ment, ahol a ruhái voltak, és a kupac pólót kidöntve elővett egy kis dobozkát.

- Ebből vehetsz kaját, de csak mértékkel - mondta Koji-nak. - Amint láthatod, nem vehetek mindent, amit csak szeretnék, szóval mostantól ezzel kell beérned. Nem vagyok csóró. Csak épp nem költekezek túlságosan. A zenei felszerelésre és ruhákra elmegy egy jó része, de ajánlom, hogy ilyen vacakot még egyszer ne vegyél - mutatott a pólóra. - Nekem is ki kell bírnom a te ruháidban, akkor neked is az enyémben. Őszintén gondoltam már rá, hogy átszabok párat.

A végén poénos hangsúlyra váltott, Koji pedig egész idő alatt csendben maradt. Takeru ránézett az órára, már majdnem két órája volt ott.

- Lassan mennem kéne.

- Sok szerencsét, Koji! - nyújtotta Koji a kezét egy kézfogásra. Fura volt kimondani a saját nevét, de egy darabog hozzá kell szoknia az új nevéhez.

- Viszont, Takeru.

Kezet ráztak, majd Takeru elment. Végigsétált azon az útvonalon, amin jött és beszállt az autóba. Seiichi még mindig ott volt. Türelmesen várta a fiút a sorőrülésben üldögélve. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, elindultak és jó egy órán belül már otthon is voltak.

Takeru az úton arra gondolt, hogy másnap már nem fogja megúszni a melót, szóval mindent bele kell adnia. Ahogy Koji-nak is mondta nemrég, nem volt varázsló, saját erőből kell megoldania.

Koji eközben letusolt és bevetette magát az ágyba. Sokáig csak forgolódott. Az aznapi eseményekre tudott csak gondolni. Hihetetlen volt szemtől szembe találkozni saját magával. Előre tartott a holnaptól és az utána követező napoktól. Nem tudta, mire is számítson. De volt egy fura érzése. Egy számára eddig ismeretlen érzés, ami most egyre jobban a hatalmába kerítette őt.