First kiss 2. fejezet

Hikaru pov

Mikor felébredtem, egy számomra ismeretlen helyen voltam. Egy kis helyiségben feküdtem, aminek undorító zöld falai halványan repedezni kezdtek, foltosak voltak és néhány helyen le voltam omolva. Balra egy asztal volt, rajta egy naptárral, és még pár dologgal, amit csak a háziorvosoknál szoktam látni. Ekkor gondoltam arra, hogy esetleg valami ahhoz hasonló helyen lehetek. Viszont fogalmam sem volt, hogy kerültem oda és mi történt tegnap.

Az ágy mellett egy szék volt, amire rápillantva felismertem a pólót, amit előző este vettem a koncerten. Hirtelen minden lepörgött előttem. A koncert izgalma, ahogy Shou-val találkozott a tekintetünk, az érzések, amik egész végig keveredtek bennem, végül pedig a három liba és a kút, amibe beleestem.

Eléggé fáztam, így jobban összehúztam magamon a pulóverem. Kissé le voltam gyengülve, de tudtam, hogy nem maradhattam ott. Ran, a barátnőm, akivel együtt laktam, biztosan aggódott már értem. Ahogy lecsúsztam az ágyról és felálltam, valami koppanással a földre esett. Egy karkötő volt az. Inkább fiús volt, de nagyon szép. Ismerős volt, viszont, nem tudtam rájönni, hol láthattam már azelőtt. Mindenesetre addig a pulcsim zsebébe csúsztattam. Reméltem, találok valakit, aki megmondja, kié, és azt is, hogy kerültem ide.

Az ágy mellé volt helyezve a cipőm. Gyorsan beleléptem és kiléptem a kis szobából. Egy másik ugyanolyan helyiségbe jutottam, szintén egy lélek sem volt.

- Hahó! – szólaltam meg kissé félénken, majd megismételtem valamivel hangosabban. Hahó!

- Oh, helló!

Ijedtemben közel voltam hozzá, hogy felsikoltsam és ugorjak egyet. Mikor megfordultam egy öregemberrel találtam szembe magam. Mögötte nyitva volt az ajtó, ami amellett volt, amin át én jöttem ki. Gondoltam, ott volt.

- Öhm, jó napot! – szólaltam meg félénken.

Ekkor a férfi közeledni kezdett felém. Hirtelen megijedtem. Elképzelni se tudtam, mit akar.

- Jobban vagy már? – kérdezte, majd megérintve a homlokom nyugtázta, hogy lement a lázam.

- Meg tudná mondani, hol vagyok és hogy kerültem ide? – kérdeztem ekkor.

A férfi mosolygott majd azt felelte. – Tanaka Jiro vagyok. Azt én sem tudom megmondani pontosan, mi történt veled. Egy fiatalember hozott téged ide az éjszaka kellős közepén. A ruháid csurom vizesek voltak, te pedig teljesen lehűltél. Ha kint maradtál volna, ki tudja, mi lett volna veled.

Az öreg nem volt hajlandó elárulni, ki volt a megmentőm, így annyiban hagytam. Minél több nap telt el, egy ideje már egyre jobban hittem abban, hogy minden okkal történik. És ha a sors úgy akarja, úgyis találkozni fogunk még. Így nyugtattam magam, miközben a buszváró felé lépdeltem. Ugyanakkor elkezdtem vitatkozni saját magammal és mindezek ellenére is csak arra tudtam gondolni, vajon ki lehetett az. A környéken nem ismertem senkit, és egyik ismerősöm sem jött el a koncertre. Bárhogy próbáltam, nem bírtam kiverni a fejemből. Még zenét is kapcsoltam be, hogy eltereljem a figyelmem, de fölöslegesen szólt, ugyanis semmire sem figyeltem belőle.

Nemsokára már a buszon ültem és bámultam kifelé az ablakon. Még mindig nem adtam fel, hogy a zenétől majd elterelődik a figyelmem, így továbbra is szólt a zene a fülesből. Egyszer csak éreztem, ahogy korgott a gyomrom. Nem volt meglepő, hiszen tegnap délben ettem utoljára, most meg lassan már tíz óra felé járt. A koncert miatt semmit nem tudtam volna enni délután, és még most is izgulok, ha visszagondolok rá, pedig már túl vagyunk rajta.

Sóhajtottam, majd a zsebembe dugtam a kezem. Akkor azonban észrevettem, hogy valami volt a zsebemben.  Hirtelen fogalmam sem volt, mi lehetett az, így elővettem.

- Jaj, ne már! – dörmögtem.

A karkötő volt az. Elfelejtettem odaadni az öregnek. Már mindegy volt. Vissza úgysem találtam volna, örültem, hogy a buszváróhoz is eljutottam. És amúgy sem volt semmi kedvem visszafordulni. Hamarosan hazaértem és ki tudja, mire érek újra vissza, ha most megint elmegyek az öreghez csak emiatt. Tokyo agglomerációjában lévő kis településnek ezt a részét nem is ismertem. Még a koncertre is elindultam egy órával előbb, mint szükséges lett volna, hogy legyen időm bóklászni. Mondanom sem kell, a tájékozódás nem tartozott az erősségeim közé.

Visszaraktam a karkötőt a zsebembe és behúztam a cipzárt, vigyázva, nehogy elhagyjam, majd felálltam és jeleztem a sofőrnek leszállási szándékom. Amint elhajtott a busz, vettem egy mély levegőt. Igyekeztem minden kínos és kellemetlen gondolattól megszabadulni és képzeletben visszatértem a koncertre. Ránéztem a kezemben szorongatott pólóra, és mint egy idióta, szorosan magamhoz öleltem és még a szemeim is behunytam. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem. Egy életre szóló élmény volt. Sasszézva mentem vissza a házunkba, amit Ran-nal közösen béreltünk.

Mikor benyitottam, finom illat csapta meg az orrom, amitől csak még éhesebb lettem. Hangosan köszöntem Ran-nak, aki a zörgésből ítélve a konyhában volt. épp az asztalt terítette, mikor beléptem. Helyet foglaltam, és már alig vártam, hogy nekilássak.

- Merre jártál? – kérdezte miközben leült velem szembe. – Már kezdtem aggódni. Felhívhattál volna.

- Bocsika – feleltem, majd mohón nekiláttam az evésnek. Közben elkezdtem neki mesélni. Igyekeztem semmit sem kihagyni. Ő is Alice Nine rajongó volt, de annyira nem, mint én. Ő jobban kedvelte a pop zenét és a női előadókat, mint például Fujita Maiko, Yui, vagy a Scandal. Ugyanakkor nagyon jól megértettük egymást, és már kiskorunk óta a legjobb barátok voltunk.

- Találtam neked egy állást – bökött az állával az asztalon lévő napilapra, miközben megengedte a vizet a mosogatáshoz.

Az újság ott volt kinyitva és még be is karikázta nekem. Egy konyhai kisegítőt kerestek, aki mielőbb be tudott állni. Mosogatni kellett és az alapanyagokért felelni. Majdnem olyan volt, mint a konyháslány szerepe. Azonnal felhívtam őket, és meg is beszéltünk egy időpontot délutánra. Azt mondták, akár azonnal kezdhetnék is egy gyakorló napra, aztán majd meglátjuk, hogy működik, és maradhatok-e.

Pár óra már a konyhafőnök vezetett körbe. Elárulta, hogy eddig sajnos én vagyok az egyetlen jelentkező, és szükség lenne rám, így ha tűrhető a munkám, akkor nagy esély van rá, hogy maradhatok. Megmutatta, mit hol találok, leginkább a konyhában és a raktárban, úgyis ott lennék egész időben, így az a legfontosabb számomra.

Bemutatkoztam a szakácsoknak, akik elsőre nagyon kedvesnek tűntek. Nagyjából fél óra után elkezdtem a munkát. Állandóan futkostam a raktártól a mosogatóig, onnan pedig a szakácsokig. Hol alapanyagot kértek, hol új eszközt, hol pedig elfogyott a tiszta serpenyő, akkor pedig villámgyorsan mosogatnom kellett. Fárasztó volt, de valójában élveztem. Bár arra is számítottam, hogy ez idővel majd változni fog.

Estére lefoglaltál az éttermet, és én bolond azt gondoltam, ez kevesebb munkával fog járni. De nem. Bár csak harminc emberről volt szó, így is rengeteg volt a munka. Mindent beleadtam és minden rendben is ment egészen hét óráig. Az egyik szakács nagyon összeveszett a konyhafőnökkel, de azt nem értettem, miről is vitatkoztak, én épp a raktárban válogattam az alapanyagokat. Egyszer csak az igazgatót hallottam, akinek a hangját azonnal megjegyeztem, amikor egyszer bejött ellenőrizni a munkát.

- Gyertek az irodámba! – utasította a szakácsokat. – Mindenki!

Erre én is felkaptam a fejem. Nekem is kellene? Fogalmam sem volt róla. Nem tudtam, miről folyt a vita, így gondoltam, nem tartozik rám. Gyorsan befejeztem, amit épp csináltam és az ajtóhoz mentem. Kinézve az ablakon viszont csak egy üres konyhát láttam. Sehol senki.

- Vajon nekem is mennem kéne? – kérdeztem fennhangon.

Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit kellene tennem. Ha elhagyom a konyhát anélkül, hogy befejezetem volna a feladatom, még a végén azért hordanak le. És ha valamelyik vendég még kér valamit? Én ugyan nem tudtam volna elkészíteni, de ha esetleg italról lett volna szó, az talán még ment volna, vagy, ha nem legalább tudtam róla, és értesíthettem valamelyik szakácsot.

Végül úgy döntöttem, kimegyek, és körülnézek, nem maradt-e véletlenül benn valaki. Azonban amikor ki akartam nyitni az ajtót, valamiért nem sikerült. Mintha bezárták volna. Sehogy sem akart engedni. Elkezdtem kiabálni, de senki sem felelt. Előkerestem a telefonom, mikor eszembe jutott, hogy az öltözőben hagytam. Munka közben úgysem lehetett használni, és amúgy is féltem, hogy valami baja eshet. Beleesik valami löttybe és lőttek neki. Most viszont nagyon jól jött volna.

Feladtam a kiabálást, és elkezdtem valami megoldáson törni a kis fejem. Egyre hidegebb lett, gondoltam, automatikusan beindult a hűtőrendszer. Ez viszont nekem nem jelentett jót. Egy ideig csak fel-alá sétáltam, de hamar megszédültem a körözéstől, és egyre jobban fáztam is. A pulcsim ujját ráhúztam a kézfejemre, majd leheletemmel és dörzsölgetéssel próbáltam felmelegíteni a kezem és lábam szárát. Végül lekuporodtam hátul. Magamban állandóan egy kérdést ismételgettem: miért én? Miért mindig én? Még egy ilyen csődtömeg nem volt, mint én. Valahogy mindig úgy jöttek össze a dolgok, hogy sose sikerüljenek úgy, ahogy én azt elképzeltem.

Nem tellett el sok idő, mire egyre gyengébben éreztem magam. Nagyon fáztam, és már a szemeim is alig bírtam nyitva tartani. Láttam a kapcsolót, de ha lekapcsoltam volna, akkor meg az lett volna a baj, hogy megromlanak az alapanyagok. Megint kirúgtak volna. Ráadásul most a próbanapomon. Ezután mégis miben reménykedtem még?

Shou pov

Már reggel hatra be kellett menni az ügynökségre. Alig aludtam valamit az éjjel. Megkaptuk a napi programbeosztást, amit a szokásos regélést követett. A menedzser a tegnap estére is kitért, bár csak fél füllel figyeltem. Így részletekről nem tudnék beszámolni. Mindig ugyanazokat hajtogatta, mintha nem tudnánk már magunk is. Hogy mégis csináljak valamit, ilyenkor mindig a karkötőmmel szoktam babrálni. Most viszont nem volt a csuklómon, amikor érte nyúltam. Nem tudtam elhinni. Eddig fel se tűnt. De hogyan? És mikor?

Felpattantam és elkezdtem keresni a kanapé körül, amin ültünk. Még a párnák alá is benéztem. Átkutattam a zsebeimet, de sehol sem volt.

- Mit keresel? – kérdezte Tora.

Mindenki csendben volt és felvont szemöldökkel engem nézett.

- A karkötőm – feleltem. – Tegnap még rajtam volt.

- Ugyan már – legyintett Nao, majd hátradőlt a kanapén. – Van még ezer olyan, nem igaz?

- Nem – vágtam rá valamivel hangosabban, mint terveztem. – Ez volt a kabalám. Még az első oneman turnén adta Tora.

- Talán most is szerencsét hoz – kacsontott rám a bandatársam, majd újra a menedzserre nézett, aki folytatta a regélést.

Csak én reagálom ennyire túl? Tényleg szükségem volt rá. Nélküle olyan furcsa volt. Az első oneman turnénk idején csaptunk bulit, amivel megünnepeltük, hogy átléphettünk egy újabb lépcsőfokot. Adtunk egymásnak egy kis apróságot, és Tora-tól ezt a karkötőt kaptam. Azóta mindig rajtam volt, bár az idő nem volt túl kegyes hozzá. Ha rajtam volt, magabiztosabbnak éreztem magam. Nem szoktam kötődni a tárgyakhoz, és nem nagyon hittem a talizmánokban és a szerencsét hozó dolgokban, de mondhattam rá, hogy ez a kabalám volt.

Végül feladtam és visszaültem a helyemre.

Délután öt körül befejeztük az aznapi felvételt, és a fotózást is. Mint mindig, most is élveztük a stábbal való dolgozást. Sokat törődtek velünk, odafigyeltek ránk, mindig kedvesek, barátságosak és türelmesek voltak. A stylist-tal is jókat szoktunk beszélgetni, amíg előkészíti a ruháinkat. Fiatal volt, de nagyon jó abban, amit csinált, és a beszélgetéssel kedvet vitt a munkába. Nem volt olyan kínos csend, mint a többinél. Leginkább Hiroto és Nao kapcsolódtak be a beszélgetésbe, mi csak hallgattuk a sztorijait. Mindig volt valami új témája.

A munka némileg el is felejtette velem a karkötőt. Már beletörődtem, hogy nem lesz meg. Már csak egy lehetőségem volt: a lakásom. Ott meg megkereshettem, ha hazaérek. Addig mást úgysem tehettem. Ha ott lesz, megnyugodtam, ha nem így jártam.

- Meghívlak titeket egy korai vacsorára – jött oda a menedzser, amikor épp végeztük az öltözködéssel és elbúcsúztunk. – Benne vagytok, ugye? Mindenki jöjjön. Az egész stáb benne van, szóval ti sem húzhatjátok ki magatokat alóla.

Sok kedvünk nem volt hozzá, de nem akartuk megbántani, így elfogadtuk a meghívását. Végül is, ha már ő fizet, miért is ne. Csak arra kellett figyelnünk, hogy ő ne igya le magát, mert akkor van csak a baj. És még minket féltenek!

Lefoglalt egy éttermet, hogy nyugodtan lehessünk. Mindenkit meghívott, aki a fotósorozaton dolgozott, ami nem kevés ember volt. Bő fél óra alatt mindenki elkészült, és újabb fél óra telt el, mire megérkeztünk az étterembe. Pont időben, öt órára léptünk be. a pincérek az asztalokhoz vezettek minket, majd megkaptuk az étlapot. Mi öten egy asztalhoz ültünk, majd a menedzser is csatlakozott hozzánk. Én elsősorban a díszítéssel voltam elfoglalva. Elég sok munkát láttam benne. Kíváncsi voltam, csak miattunk készítették-e el. Hangulatos volt, szép, de ugyanakkor visszafogott is. Nem volt túl csicsás, remekül illett az étteremhez.

Hiroto és Tora egész este be nem fogta a száját. Egy idő után már követni sem bírtam őket. Csak attól megfájdult a fejem, hogy hallottam őket. Mire kihozták az első fogást, már annyira röhögtek a saját hülyeségükön, hogy a könnyeik folytak. A menedzser is sokkal felszabadultabb volt, velünk együtt mulatott, és jól szórakozott. Nao és Saga is elfoglalta magát, időnként a telefonnal babráltak és áttanulmányozták az összes étlapot. Én egész este alig szóltam pár szót. Csak csendben figyeltem őket, időnként elmosolyodtam, de semmi egyebet nem csináltam.

Az étel finom volt, de akkor jöttek a szokásos mániájukkal. Étterembe nem lehet vizet, vagy üdítőt inni. Ez már valami mottóvá vált az ügynökségnél. A menedzser sake-t és pezsgőt is rendelt. Nem is egyszer. Fogalmam nem volt, ünneplünk-e valamit, vagy csak egyszerűen ilyen kedvében volt. Viszont azt jól tudtam, hogy nem bírom az alkoholt, így fél pohár sake után megálltam és inkább ittam volna kólát. Nem érdekelt, mit szólnak a többiek. Inkább ez, mint a másik mód. Körülnéztem, de az asztalunkon nem láttam mást a sake-n és a pezsgőn kívül, ahogy a többiekén sem, viszont pincéreket sem találtam, így felálltam, és a konyha felé indultam. Kopogtam, bekukucskáltam, beszóltam, de sehol nem volt senki. Az egész személyzet eltűnt valahova. Se pincérek, se szakácsok. Nagyon furcsának tűnt ez az egész.

- Hahó! Van itt valaki? – szóltam be a résnyire nyitott ajtón benézve.

Nem értettem, hova lettek. Itt így volt szokás? Kiszolgálják a vendégeket, aztán lelépnek? Bár tudtam, hogy nem lenne szabad, nem is volt jó ötlet, és tétovázva ugyan, de benyitottam és elkezdtem keresni a kólát. Megnéztem az összes szekrényben, alul-felül, de sehol sem láttam egy üveget sem. Nem csak kólát, más sem volt. Ez egyre rosszabbnak bizonyult.

Épp indultam volna kifelé, amikor a raktár felől zörgést hallottam. Remélve, hogy találok valakit, közelebb mentem és bekukucskáltam az ablakon. Az viszont párás volt, így sok mindent nem láttam, így benyitottam. Azonnal megcsapott a hideg levegő, és megborzongtam. Kételkedtem benne, hogy lett volna valaki abban a hidegben. Tele volt mindenféle alapanyaggal, de a félhomály miatt nem tudtam volna megmondani, mik voltak azok.

- Van itt valaki? – kérdeztem.

Hirtelen valami megmozdult hátul, de nem tudtam, kivenni mi volt az. Először kissé megijedtem, aztán jobban szemügyre véve rájöttem, hogy egy személy volt az. Dideregve kuporgott a hidegben egy vékony pulóverben. A hőmérsékletből ítélve eléggé fázhatott, de nem tudtam volna megmondani, miért, és mióta lehetett bent.

Odarohantam hozzá, miközben hallottam, hogy az ajtó halkan becsapódik mögöttem.

- Jól vagy? – kérdeztem.

Nem tudtam, ez a vérfagyasztó hőmérséklet egy ilyen helyen hétköznapi volt-e vagy sem, de a lány egyáltalán nem nézett ki valami jól. Ahogy hozzáértem, az ujjaim égni kezdtek a hidegtől. Megdörzsölgettem a hátát, és a karjait, hogy egy kis melegséget adjak neki, de sok eredményét nem láttam.

Hallottam, hogy motyog valamit, de nem értettem mi volt az. Ekkor lassan felemelte a kezét és remegve az ajtó felé mutatott. Hátranéztem, de nem jöttem rá, mire gondolt. Odamentem az ajtóhoz, ám legnagyobb rémületemre sehogy sem tudtam kinyitni. Vajon erre akart figyelmeztetni? Félni kezdtem. Újra visszamentem a lányhoz. Valamit tennem kellett, ha úgy hagytam volna, még a végén megfagy. Amúgy is tél volt, mi a fenét csinál valaki egy ilyen jégveremben. Miközben elküldtem a személyzetet a pokolba, amiért csak így itt hagytak valakit, levettem a pulcsim és ráterítettem. Tudtam, sokat nem ér, de a semminél több volt. Viszont rajtam is csak egy vékony póló volt alatta, de ezt akkor nem tartottam fontosnak. Jól voltam, de őt mielőbb ki kellett juttatnom innen.

Eszembe jutott a telefonom. Elővettem és tárcsázni kezdtem a srácokat. Térerő alig volt. egy hívást sikerült indítanom, addig csörgött, amíg a hangposta nem jelentkezett, de nem vették fel. Utána meg már sehol sem találtam a térerőt, így annyi volt a tervnek. Állandóan náluk van, csak vészhelyzetben nem lehet senkire sem számítani, mi?

Ezután maradtam a másik megoldásnál és elkezdtem kiabálni, remélve, hogy valaki majd meghall. Tenyeremmel ütöttem az ajtót is, de még ezt sem hallotta meg senki. Egyre hidegebb lett. Tétlennek éreztem magam. Ötletem sem volt, mihez kezdjek. Egyszer a lányhoz fordultam és őt próbáltam dörzsölgetéssel melegíteni, majd elkezdtem ugrálni, hogy magam se fagyjak meg. A talaj már eléggé csúszott is, ami csak még jobb hírnek számított. Nem adtam fel a kiabálást, többször megpróbáltam, de sikere az nem volt. végül odamentek a lányhoz. Átöleltem és úgy maradtunk. Kezemre ráhúztam a pólóm ujját, bár nem sokat ért.

Elvesztettem az időérzékem. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mire egyszer csak elkezdett berregni a telefonom a zsebemben. Akkor viszont már alig bírtam megmozdulni, mire előkapartam, már lerakták, tárcsázni meg nem voltam képes. Ki is esett a kezemből. Reméltem, hogy egyikük elkezdett már keresni. Nagyon ajánlottam nekik.

Nem telhetett el sok idő, mire feladtam és elvesztettem az eszméletem.