Nem vagyok önmagam 4. fejezet

Amikor találkoztam önmagammal

Koji félig térdelve, félig guggolva, ledermedve két mozdulat között a lány kezét fogta és valami elfogadható magyarázaton gondolkodott. Utált hazudni és utálta, ha hazudnak neki. De most ez volt az egyetlen választása.

- Igazad van - engedte el végül a lányt, aki egész eddig dermedten állt és hallgatott. Majd felállt. - Azt hiszem, nem aludtam jól az éjjel.

Kasumi megfordult. - Tegnap este is elég furcsán viselkedtél. Mégis mi történt? A koncert jól sikerült, nem?

- Igen - bólintott Koji. Gyorsan, gyorsan, mondj már valamit! - De… nem éreztem jól magam a végén. Hirtelen elkezdett fájni a fejem és szédültem. Talán csak pihenésre van szükségem.

A lány egy fél pillanatig habozott csupán majd hirtelen átölelte Kojit. A fiú meglepődött és érezte, hogy elpirul, de viszonozta az ölelést. Talán sikerült kimásznia a bajból, most nem ronthatja el.

- Feküdj le és pihenj egyet - mondta aztán a lány, miután elengedte. - Itt a hétvége. Ha már jól vagy, elmegyünk együtt valahova, holnap meg megírjuk együtt az új dalt. Rendben?

Koji csak mosolyogva bólintott, mire Kasumi folytatta. - Csörgess meg, ha mehetünk.

A lány elment, Koji pedig lefeküdt a matracra. Kíváncsi volt, vajon a munkája miatti fáradtság jött ki rajta hirtelen, vagy a testcsere készítette ki ennyire. Bárhogy is, úgy érezte, valóban ráfér a pihenés. Ugyan az éjjel aludt, de mivel hajnalban értek haza, és kora reggel megébredt, korántsem pihent eleget. Egy ideig most is csak forgolódott, aztán végre elaludt.

Délután fél háromkor kelt fel. Úgy érezte, teljesen feltöltődött. Már meg sem lepődött azon, hogy nem otthon volt. Úgy emlékezett, tegnap óta nem fürdött, így beállt a zuhany alá, és hagyta, hogy a langyos víz teljesen felfrissítse. Utána megnézte, mit milyen ruhái vannak. Nem csalódott. Csupa sötét, rojtos, láncos holmi. Mindegyik pólón volt valami felirat, vagy egy kép, de mindnek a zenéhez volt köze. Jó pár koncert póló volt. Az összesben az volt a közös, hogy valószínűleg mind a turkálókból lett véve, esetleg kiselejtezett, leárazott holmik. Nagy bajuk nem volt, csupán agyonhordtak voltak.

Koji megnézte, mi van a fiókban. Mindenhol vezetékek. Fejhallgató, hosszabbító, hangosító és a többi. Az alatta lévőben egérrágta füzetek és ceruzák. Belenézett az egyik füzetbe. Dalszövegek voltak, sok-sok áthúzkodásokkal és hangjegyeknek tűnő ákombákomokkal. A következőben zoknik voltak. Viszonylag jó minőségben. Ahogy matatott közöttük, a keze megakadt egy kicsit sem zokninak tűnő dologban. Kivette. Egy kisebb köteg pénz volt.

- Szóval ennek is van egy kis pénze - suttogta magának.

Végre vehet valamit, amit szeretne. Hirtelen ezer, meg ezer étel villant fel a szemei előtt. A reggeli nem volt rossz, de nem volt elég egész napra. Tudta, valahogy be kell osztania, de legalább egy kicsit nem baj, ha elkölt. Elvett pár ezer yent, és zsebre vágta, a többit pedig gondosan visszaásta a zoknik rejtekébe.

Öltözködés közben először azon gondolkodott, mit enne most legszívesebben, aztán kíváncsi lett, vajon a fiú mivel szerzi a pénzt. Már azt is kinézte belőle, hogy tolvaj. De azért odáig talán mégsem süllyedne. Ahogy elnézte a tükörben, nagyjából egyidősek lehetnek, ami azt jelenti, hogy már nem iskolás, hacsak nem jár egyetemre. Az pedig lehetetlen.

Zsebre vágta a telefonját és kilépett az ajtón. Bezárkózott, majd eszébe jutott, hogy szólnia kéne Kasumi-nak. Mivel halványlila gőze sem volt, mégis hol keresse a lányt, kikereste a számát a névjegyzékből és felhívta.

- Minek telefonálsz? - szólt bele Kasumi köszönés nélkül. - Na, felébredtél? Akkor máris megyek.

Azzal lerakta, meg se várta, míg Koji megszólal. A fiú a házának ajtaja előtt várt, ami nem tartott sokáig, mivel néhány perc múlva a szomszéd házból előbukkant Kasumi.

- Mehetünk? - kérdezte. Koji csak bólintott. Kasumi folytatta: - Szóltál már a többieknek?

- Még nem - vallotta be miközben kiértek az utcára. - Máris hívom őket.

Megnézte a névjegyzéket. Sok név nem volt benne. Kasumi-n kívül még négy férfinév, akik valószínűleg a bandatagok lehettek, anyja, apja, plusz még egy, amihez nem volt név. Koji kapott az alkalmon és próbálta memorizálni a négy nevet. Gondolta, ha már azokat tudja, már csak be kell azonosítania, melyik kié.

- Mit vacakolsz már? - kérdezte Kasumi türelmetlenül.

Koji hagyta, hogy a lány vezesse, amíg ő telefonált. Végül úgy döntött, felhívja az elsőt, Hiro-t. Amíg a telefon kicsöngött, Koji megkérdezte Kasumi-t, pontosan mit is kellene mondania.

- Kérdezd meg hol vannak? Ha még a karaoke bárban, akkor ott találkozunk, utána meg elmehetnénk a játékterembe - felelte a lány miközben határozott léptekkel haladt Koji mellett.

A fiú úgy tett, ahogy mondta. A fiúk még mindig a karaoke teremben voltak. Amikor megérkeztek, a zene szólt, de mindenki a kanapén kidőlve szinte már feküdt.

- Veletek meg mi történt? - kérdezte Kasumi, ahogy beléptek.

- Osamu-nak szörnyű hangja van - jelentette ki a háttérvokálos fiú, eljátszva a haldoklót. - Egész eddig ő énekelt. Kivagyok.

- Annyira nem rossz - mondta kacsintva az említett srác két korty kóla között. - És örömmel énekelek még nektek. Bírom, ahogy így kinéztek.

Hangosan felnevetett, mire a dobos nekivágott egy párnát a fele alól.

- Látom jól elvoltatok - mondta Kasumi. - De most felállni. Mind itt vagyunk, szóval a szoba újraéled! Gyerünk, mindenki énekelni!

Nagy nehezen mindenki talpra állt és megragadott egy-egy mikrofont, amiből Koji is kapott egyet. Elindult a zene a videoklippel együtt, alul pedig a zeneszöveggel. Mindenki a maga rémes hangján kornyikálni kezdett, miközben szórakozottan ugrándoztak, nevettek és lökdösték egymást.

Koji egy ideig csak mosolyogva nézte. Valóban felhőtlenül boldogok voltak. Élvezték a szabadságot. Arra gondolt, milyen remek barátai lehetnek ennek a Takeru-nak. Minden nap a zene, a szórakozás. Így kellene neki is élnie?

Egyszer csak a dobos srác hirtelen a hátára ugrott, amitől meglepődött, de aztán csak nevetett. Tényleg olyan volt, mintha az öccse lenne. Ezután már ő sem volt félénk és örömmel beszállt a buliba. Egyébként is jól barátkozott. Voltak olyanok, akikkel nem jött ki jól, de olyanok is akadtak, akiktől sosem akart elválni.

Remekül élvezték magukat a karaoke bárban, majd elmentek a játékterembe, ahol sokszor megszívatták egymást, de talán épp ettől volt olyan jó. Koji egyáltalán nem gondolt a kórházra és Mai-ra, vagy a többiekre. Kiélvezett minden pillanatot és teljesen a jelennek élt.

Takeru eközben bealudt az első könyv felett, amit levett a polcról. Mivel nem tudta, mivel kezdje, találomra levett egyet, leült az asztalhoz, és elkezdte lapozgatni. Viszont csak nézte a betűket, és úgy elunta magát, hogy teljesen elálmosodott. Hatalmas fejfájásra ébredt, amit Mai-nak köszönhetett, aki egy könyvvel épp jól kupán vágta.

- Áu! Mi a…! - pattant fel félálomban.

- Mi az ördögöt művelsz te itt? Nem beteg vagy? - kérdezte a lány feldúltan.

- Mennyi az idő? - kérdezte válasz helyett Takeru.

Talán valami szokássá vált a házban, hogy kérdezel és nem válaszolsz, ugyanis a lány is egy kérdéssel folytatta. - Minden rendben? Mit csinálsz itt?

- Már jobban érzem magam - felelte Takeru mosolyogva. - Gondoltam, eltöltöm egy kicsit hasznosan az időt, és átnézegetek pár dolgot.

- De hát ezeket már mind tudod.

- Persze, de szeretném felfrissíteni az adatokat. A múltkor teljesen leblokkoltam, így úgy érzem, még mindig nem tudok eleget.

- Csinálj, amit akarsz - felelte a lány már majdnem sértődötten, majd azonnal lágyabb, aggódó hangra váltott. - Ne erőltesd túl magad!

Nyomott egy puszit Takeru homlokára, majd távozott. A fiú egy ideig csak bámult a semmibe. Kedvelte Kasumit, de Mai is nagyon kedves volt hozzá. Tudta, hogy fogalma sincs, hogy ő épp most nem a barátja, de még így is egyre jobban kezdte kedvelni, és örült, ha látja.

Ezeket a gondolatokat elhessegetve, újra visszafordult a könyvhöz. Nézegette a képeket és a szövegeket. Bal kezével forgatott, miközben a jobb kezén lévő ujjaival egy ritmust dobolt az asztalon. Mikor a ritmusra már dudorászni is kezdett, akkor ugrott be neki, hogy ő egy zeneszerző. A bandának ő írja az összes dalnak a szövegét, és nagy szerepe van a zene írásában is. Ha valahogy dalba foglalná az anyagot, se perc alatt megjegyezné.

Pár óra múlva teljesen feladta. Minden asztal és még a padló is tele volt könyvekkel, ő pedig közöttük feküdt. Úgy érezte, most felemésztette az összes erejét. Hirtelen hatalmas hiányt érzett. Őrülten hiányoztak neki a barátai, Kasumi és a fellépések. Újra megpróbálta elérni a saját telefonját, de valamiért most sem kapcsolt. Kíváncsi volt, mi lehetett a baj.

Ránézett az órára. Délután hat volt. Ha most elindul, egy óra alatt odaérne Kyoto-ba. Csak ellenőrizné, minden rendben megy-e. Láthatná a barátait, Kasumi-t. bár ők nem ismernék fel, legalább tudná, hogy vannak. Nem bírja ki tovább nélkülük.

- Mai, egy kis időre ellépek valahova - kiáltott fel az emeletre a lépcső aljáról. - hamarosan jövök, ok?

Meg se várta a választ, azonnal kirohant. Seiichi volt olyan kedves és elvitte Kyoto-ba. Bár először úgy tervezte, busszal megy, így mégis kényelmesebbnek ígérkezett. Nagyjából egy óra alatt oda is értek. Takeru nem vitette el egészen a házáig, kitetette magát az egyik buszmegállóban, majd onnan gyalog ment tovább. Seiichi azt mondta, ott megvárja.

Öt percnyi rohanás után haza is ért. A szobából fény és hangok szűrődtek ki. Minden bizonnyal már otthon voltak. Mikor felért a lépcsőn hallotta, Kasumi boldog nevetését, és ahogy Shohei beszól Hiro-nak. A kilincshez nyúlt, de hirtelen lebénult. A tény, hogy ilyen jól szórakoznak, és ő nem lehet köztük elszomorította. Már nem is akart másik életet. A sajátját akarta, a barátait, az otthonát, az életét. Nem bírta látni, hogy valaki más van a helyében.

Aztán egy hirtelen mozdulattal elfordította a kilincset és kitárta az ajtót. Mindenki elhallgatott és minden szem rászegeződött. Koji vele szemben ült és kikerekedett szemekkel nézett a küszöbön álló fiúra. Önmagára.

A banda többi tagja csak értetlenkedett. - Takeru, ki ez?

Takeru számított rá, jól tudta, hogy úgysem fogják felismerni, de ahogy hallotta, sokkal jobban fájt, mint azt el tudta volna képzelni. Osamu közben elsütött egy poént a kinézetéről, amin a többiek jót nevettek. Még Koji is. Pedig valójában róla van szó. Ő tehet a kinézetéről. Akkor miért Takeru az egyetlen, akinek fáj?