First kiss 1. fejezet

A történet központjában az Alice Nine, azon belül is Shou áll. Vannak benne valóságos személyek, események, és tények, de a legtöbb az én fantáziámon alapul. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! Véleményeket szívesen elfogadok! Köszönöm

Hikaru pov.

Izgatottan léptem be a koncertterembe a nagy tömegben. Nem ismertem senkit, de ezzel igyekeztem nem foglalkozni. Azért jöttem, hogy a bandát lássam, és bármin is múlik, élvezni fogom. Olyan izgatott voltam már csak a színpad látványán is, hogy a szívem szinte már a torkomban dobogott. El se hittem, hogy végre eljött ez a nap is. A terem nem volt olyan hatalmas, de rengeteg ember befért. Hamarosan mindenki elfoglalta a helyét. Nekem sikerült nagyjából középtájékon elhelyezkednem, szerencsémre nem voltam olyan alacsony, így remekül láttam a színpadot.

A hangfalak hamarosan dübörögni kezdtek, a reflektorok pedig különböző színekben cikáztak fel-le. Pár pillanat alatt bevonultak a tagok is. A szokásos sorrendben jöttek elő, Nao-tól, a dobostól kezdve, az énekes Shou-ig. Mindenki végigfutotta a színpadot, integetve üdvözölte a rajongókat, majd beállt a helyére. A zene elhallgatott, majd a srácok elkezdték játszani az első dalt. Heavenly tale-lel indítottak, ami mindig remek kezdés volt.

Levegőhöz sem jutottam hirtelen. Körülöttem mindenki elkezdett ugrálni és sikoltozni. Végig csak Shou-t néztem az első szám alatt. Mint mindig, lenyűgöző előadást nyújtottak. Nemsokára én is elkezdtem a többiekkel együtt ugrálni és teljesen átadtam magát a zenének. Hiroto, Saga és Tora időnként helyet cseréltek, és néha még Shou-hoz is odaálltak. Belekiáltottak a mikibe, vagy egymás hátát támasztva játszottak.

Az idő gyorsan haladt és már kitudja hányadik számot játszották, amikor tudatosult bennem, hogy Shou-val épp találkozott a tekintetünk. Hihetetlenül boldog voltam, mikor a férfi rámosolygott. Olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Viszont nem tartott sokáig, csak egy röpke pillanat volt, de mély nyomot hagyva bennem. Hamarosan Shou átment a színpad másik felére. Úgy éreztem, már semmi nem teheti tönkre ezt a napot.

A közel két órás koncert után, vagy kétszer hívtuk vissza még a tagokat. Hatalmas volt az ujjongás és a sikoltozás. A srácok pengetőket dobáltak, Shou a közönségbe hajította a törülközőjét is, amin vagy hatan veszekedtek, Nao pedig eldobta az egyik dobverőjét.  Mindenki, aki megkaparintott valamit, már hihetetlenül szerencsésnek érezte magát. Aztán a fiúk végleg lementek a színpadról, kigyúltak a fények, és mindenki izgatottan rohant oda az időközben kirakodó árushoz. Nem volt sok pénzem költekezni, még úgyis, hogy régóta spóroltam erre a napra, de egy póló úgy éreztem, belefér. Sokáig és nagyon vártam már a koncertet, és nem hagyhattam, hogy ne maradjon róla valami kézzelfogható emlék is.

Csendben beálltam a sorba, majd mikor rám került a sor, fizettem. Szorosan magamhoz ölelve a pólót jöttem el a standtól, amikor pár lány elém állt.

- Mi az, ide már koldusokat is beengednek? – kérdezte az egyikük gúnyosan.

- Honnan volt pénzed a jegyre? Loptál? Netán nincs is jegyed? – szólal meg a másik is.

A hangzavar még így is hatalmas volt, így a hangjuk úgy-ahogy elhalt a zajban, viszont nekem elég volt, hogy megértsem. Nem szerettem volna velük szóba állni, így inkább megpróbáltam elmenni mellettük, mintha észre se vettem volna őket. Meglepő módon ez sikerült is. Ám mikor kiértem az utcára, akkor vettem észre, hogy a három csitri jön utánam.

Egyre szaporábban szedtem lépteim, és átjutottam a túloldalon lévő térre, amikor hátulról megfogták a vállam.

- Mondd csak, hogy van merszed ilyen cuccokba beállítani egy Alice Nine koncertre? – kiáltott rám már majdnem hogy sértődötten az egyik lány. – Nincs semmi szégyenérzeted?

Ahogy végignézetem rajtuk, láttam, hogy méregdrága ruhák lehettek, amik rajtuk voltak, arany és ezüst ékszerekkel díszítve. Lazán voltak öltözve a fekete és a rózsaszín keverésével, ami igazából nagyon is tetszett nekem, de ezt azért nem vallhattam be nekik. Bár ahogy jobban megnéztem őket, észrevettem, hogy valakik túlságosan is jól akartak kinézni. Túlzásba vitték a szemfestéket, és a kiegészítőket is. Azonban még így sem értettem, mi közük hozzá, mibe jövök el.

- Miért kéne szégyellnem magam? – kérdeztem. – Én nem anyuci meg apuci pénzéből szórakozok és csinosítom ki magam, hanem megdolgozok érte – vágtam vissza.

Úgy gondoltam, kicsit kontrollálnom kéne magam, mielőtt tényleg kimondok mindent, ami az eszembe jutott, és a végén megbánom. Sokszor megkaptam már, hogy túl őszintén megmondok mindenkinek mindent, és ezen igyekeztem változtatni. De mire az agyamig eljutna, a gondolat már elhagyta a szám.

- Nézzétek már, mekkora szája van – tette csípőre a kezét a középső lány.

Mielőtt újra megszólalhattam volna, előre lépett és a mellkasomnál fogva akkorát taszított rajtam, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyom és a földre estem, ám szerencsére még épp időben cselekedtem, így talpon maradtam. Idegességemben összeszorítottam az ökleim, amik közül az egyikben még mindig ott volt a póló, majd villámszóró tekintettel néztem fel rájuk.

A következő pillanatban kikapta a kezemből a pólót egy szempillantás alatt. Kiáltottam, hogy adja vissza, majd utána vetettem magam, mire elkezdtek velem cicásat játszani. A fejem felett dobálták a pólót, azt hittem, megőrülök.

Shou pov.

A koncert hatalmas volt. Bár nem mostanában koncerteztünk ilyen kis helyen, valamikor ilyennek is kell lennie. Nagyon örültem, hogy eljöhettünk, mert bár alig voltak ezren, nagyon jó volt a légkör. Hatalmas volt a zsivaj és nem is akartak elengedni bennünket. Kétszer mentünk vissza, mire poénosan megjegyezte a stáb, hogy elég lesz, vagy senki nem fog hazamenni. Csak nevettünk, majd az öltözőbe mentünk elkészülni. A szoba megint harcmezővé változott. Mindenki össze-vissza hajítgatta a törülközőket és egyéb dolgokat, mint valami párnacsatánál. Egy hosszú nap után, ami ráadásul egy koncerttel zárul, azt hinné az ember, örülünk, ha az ágyba bújhatunk, ám ez nálunk nem így van. Egy ideig még ránk is hat az a hatalmas energiatöltet, vagy minek nevezzem, ami a rajongókat is megállás nélküli kiáltozásra és ugrálásra bírja. A színfalak mögött, a koncert után is be vagyunk még pörögve, főleg Hiroto és Nao. Mint két kisgyerek komolyan.

Ez nagyjából olyan fél-egy órás szokott lenni, aztán olyan fáradtak, vagyunk, hogy egy hétig tudnánk aludni. Elképesztő mennyi önbizalmat és energiát ad, ha tudod, mennyien szeretnek, és mennyi embert teszel boldoggá azzal, amit te magad is szeretsz csinálni.

Miközben átöltöztünk és pakoltunk, a többiek azt tárgyalták meg, hova menjünk. Mindenképpen el akartak menni inni egyet, mint ahogy mindig. Sosem fogják megtanulni, hogy az igazgató nem örül az ilyennek. Nem vagyunk már gyerekek, de mégis nehéz elfogadni, hogy nem járkálhatunk csak úgy az utcán. Normális lenne lassan már kilenc év után, de még mindig egy álomnak tűnik. Igyekszünk minden nap beleadni anyait-apait, hogy elhiggyük és büszkén kijelenthessük, megérdemeljük, hogy ez az álom valósággá váljon.

Épp elindultunk az autó felé, amikor megcsörrent a mobilom. Az igazgató volt az, viszont akkora volt a hangzavar, hogy egy szót nem hallottam belőle, és a térerő sem mutatkozott valami jónak, így kimentem az utcára. A hátsó ajtón amíg a többiek elindultak az autó felé, én az ellenkező irányba indulva elmentem a ház mellett, és a fal árnyékában pár méternyi távolságra megálltam tőlük.

Arra volt kíváncsi, hova fogunk ezután menni. Komolyan, az ilyen hívásoktól a falra tudtam volna mászni. Nem tudtam, hogy kisgyereknek néz-e minket, vagy csak ennyire nem bízik bennünk, viszont azt sem, hogy miért engem hív állandóan és miért nem mondjuk Tora-t. Ő vezeti állandóan az ilyeneket, és vezérként, mindig én vagyok, aki a fejmosást kapja. Sokak szerint mi vagyunk az örök gyerekek. Bár az igazat megvallva, nem is értem, miért olyan nagy cucc, hogy elmegyünk egyet inni, hiszen a korlátainkat tudjuk, vigyázunk magunkra, hogy ne ismerjenek fel, és amúgy sem tegnap kezdtük, van már elég tapasztalatunk.

Az iszogatásból úgy is mindig az lesz, hogy csak veszünk piát, aztán indulunk is haza, ott meg bedőlünk az ágyba. Mire az ünneplésre kerülne a sor, mindenki olyan, mint egy félhalott, és semmihez nincs kedve, csak egy jó hosszú alváshoz.

Végül meggyőztem, hogy ilyen hosszú nap után mind fáradtak vagyunk és egyenesen megyünk haza. Mikor leraktam a telefont, és elindultam volna az autóhoz, kiáltásra lettem figyelmes. Fogalmam sem volt, mi történhetett, vagy ki volt az. Kikukucskáltam az épület mögül, és hamarosan megláttam néhány alakot a szemben lévő téren a szökőkútnál. Majd sikoltást és egy csobbanást hallottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy valaki beleesett. Halk, de jóízű nevetést véltem hallani. Kiabáltak is, de a távolság miatt nem értettem, mit.

A fiúkra néztem, akik valamit megint alkottak az autóban, de nem mozdultam. Nem tudtam, megnézzem-e, vagy csak menjek haza. Végül úgy döntöttem, megnézem, még a végén bűntudatom lesz, hogy nem tettem meg és aludni sem fogok tudni.

Felvettem a fekete baseball sapkám, sötét sálam az arcom elé kötöttem, hogy ne ismerjenek fel, majd elindultam a kút felé. Mire odaértem a nevetés nem maradt abba és megláttam azt is mi váltja ki belőlük. Három lány állt röhögve a kút mellett, és azt nézték, hogy egy negyedik hogyan ázik a jéghideg vízben.

- Eszeteknél vagytok? – kiáltottam rájuk gondolkodás nélkül, miközben sebes léptekkel közeledtem feléjük.

A három lány felém nézett, majd felkiáltott és azonnal elrohant. Kíváncsi voltam, ennyire ijesztően festek-e, vagy attól félnek, hogy csinálok velük valamit, amiért bántották azt a lányt. A magára maradt személy a kút kellős közepén ücsörgött. Összegubózva remegett a vízben. Kelletlenül és fintorogva, de beléptem a fagyos vízbe, és azonnal végigfutott a hidegség az egész testemen. Így a tél közeledtével nem értettem, miért működik még mindig a kút, és miért nem fedték már le. Gondolatban szépen elmondtam mindennek az ezért felelős személyeket.

A víz még nem fagyott be, de közel állt hozzá. Odaléptem a lányhoz és próbáltam felállítani. Ahogy hozzáértem, úgy éreztem, az ujjaim már égnek, olyan hideg.

- Jól vagy? Fel tudsz állni? – kérdeztem tőle, de csak nyöszörgés volt a válasz.

Végül felkaptam és kivittem a kútból. Ott leültettem a lábamra, és megnéztem, hogy van. Az arca jéghideg volt és hófehér. Szemei épphogy csak nyitva voltak. Egész testében remegett, a fogai összekoccantak a vacogástól. Lassan felemelte a fejét és körülnézett, majd kinyújtotta a kezét. Arra néztem, amerre mutatott és észrevettem valami fehéret. Odaléptem és odaadtam neki. Az egyik póló volt a koncertről. Szóval ő is ott volt.

A ruhái elég vékonyak voltak. Ha így folytatja, meg fog fázni, hacsak nem fagyni, gondoltam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Aztán eszembe jutott, hol is vagyunk. A városnak ezen a részén dolgozott egy orvos ismerősöm. A rendelője késő estig nyitva van, pontosan nem tudtam, meddig, már nagyon régen jártam ott, de ez tűnt az egyetlen megoldásnak abban a pillanatban. Nagyon reméltem, hogy szerencsém lesz.

Eszembe se jutottak a fiúk és a menedzser. Felkaptam a lányt, és elkezdtem cipelni. Bár nem volt nehéz, hosszútávon mégis elfáradtak már a karjaim. Mire odaértem, észrevettem, hogy már nincs ébren. Egyre jobban kezdtem aggódni. Időközben megcsörrent a telefonom a zsebemben, de pont arra értem rá, hogy felvegyem. Akkor jutott eszembe, mire vállalkoztam. Szépen leléptem mindenki tudta nélkül és egy idegen, jéggé fagyott lányt cipelek az éjszaka kellős közepén.

A rendelő ajtaján más megoldást nem találván a lábammal rugdosva az ajtót hívtam fel magamra a figyelmet. Második próbálkozásra nyitottak ajtót.

- Tanaka bá – kiáltottam megkönnyebbülve.

Az arckifejezésén láttam, hogy nem ismer fel.

- Én vagyok, Kazumasa – folytattam. – Segíts, kérlek! Ez a lány…

- Oh, de régen láttalak, drágám – felelt az öreg, amikor felismert, majd a lányra nézett. – Gyorsan hozd be!

Leraktam a betegágyra, és hagytam, hogy megvizsgálja. A koncertpólót az ágy melletti székre helyeztem.

- Most sietek, Tanaka bá – szólaltam meg. – Kérlek, vigyázz rá!

Biztosan még mondott volna valamit, de nem várhattam meg. Amúgy is aggódhattak már a többiek. Kiléptem és körülnéztem merre is menjek. Ha most felhívom a srácokat, arról faggatnának, hova mentem. Rohadt fáradt voltam, és nem volt semmi kedvem esti mesét tartani. Főleg egy ilyen őrült helyzetről. Gyorsan írtam egy sms-t Tora-nak, miszerint gyorsan hazamentem egyedül, ne haragudjanak, holnap találkozunk, majd fogtam egy taxit. Otthon mindennél jobban örültem az ágyamnak. Forró vízzel gyorsan felmelegítettem magam, majd bebújtam az ágyba. Éhes is voltam, délelőtt óta egy falatot sem ettem, most meg már elmúlt éjfél is, de sem kedvem, sem energiám nem volt hozzá, így inkább csak lehunytam a szemem és azt hiszem, egyből el is aludtam.