Nem vagyok önmagam 1. fejezet

~ A kezdet; Egy furcsa éjszaka ~

Késő este két mentőautó száguldott az Osakai egyetemi kórház felé. Alig egy órája kaptak egy jelentést a kórházban, hogy két autó karambolozott egy kereszteződésnél. Az egyik autóban egy férfi ült, ő csak kisebb sérüléseket szerzett, ám a másikban egy fiatal hölgy volt a sofőr, hátul a hat éves kisfiával. A nő eszméletlen volt és már egyszer újra is élesztették. A fiú látszólag könnyebben sérült, de a biztonság kedvéért őt is beszállították a kórházba.

Az ápolók és az orvosok előkészítették a szobákat és az épület előtt várták a mentőautókat. Amint befutottak, kerekes ágyon beszállították a sérülteket, és útközben a mentősök közöl egy-egy informálta az orvosokat és a nővéreket az állapotukról. Ahogy megvizsgálták őket, kiderült, mind a kettőnek műtétre van szüksége.

A kórháznak több orvosa is volt, köztük három fiatal. A kisfiút Dr. Seto Koji műtötte, egy 22 éves zseni, aki a legjobb eredménnyel végezte el az orvosi iskolát és a gyakornoki idő alatt is csak remekelt. Erős igazságérzete van, ám a tehetségét is szerette fitogtatni és örömmel oktatta ki az idősebbeket, ha hibáztak, vagy tévedtek.

A nőt Dr. Kamenashi Kazuya operálta, két évvel volt idősebb Kojinál, de ugyanazon a napon kezdtek, aminek köszönhetően remek barátokká válhattak volna, ha természetük engedi. Kazuya azelőtt Tokyoban volt orvos és ott is tanult. Megvoltak a szükséges képességei, de sajnos néha túl nagy volt a versenyszelleme. Mindent megtett volna egy betegért, és nem bírta látni, ha az emberek szenvednek.

Az operációk nagyjából egy időben értek véget. Az anyát és fiát egy szobába fektették őket és a nővérek gondjaira bízták.

Kazuya megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, majd elindult haza. Ám amint az ajtóhoz ért, tudta, még maradnia kell egy darabig, ugyanis újabb két sebesültet hoztak. Rohant vissza átöltözni és megkérte a nővéreket, addig készítsenek elő mindent.

Koji az alatt az idő alatt, amikor a betegeket beszállították, az egyik beteg állapotát ellenőrizte. Mikor szóltak neki, azonnal rohant a liftbe, hogy minél előbb a földszintre érjen. Megnyomta a gombot és a lift elindult. Hirtelen azonban elkezdett szédülni. Ritkán volt beteg, vigyázott az egészségére és nem hajtotta túl magát, így nem tudta elképzelni, mi okozhatja ezt az égető, szúró fejfájást.

Kyoto egyik klubjában még éjfél után is zajlott az élet. Öt fiatal fiú keltette az izgalmakat. Ez volt a második fellépésük és hatalmas sikert arattak. Maguk kérték meg a klubot, hadd tegyenek egy próbát. Amióta az eszüket tudták, fel akartak lépni egy hatalmas közönség előtt, mindenkihez elvinni a zenét, ami a két kezük munkája. Éveken át csak hobbiból játszottak, de most valami nagyobbra vágytak. Első lépés az álmuk felé, ismertté válni a városban. Úgy tűnik ez sikerült.

Első alkalommal a környék kedvenc együttesének előzenekara voltak, és még talán jobban elnyerték a közönség szívét, mint azt várták volna.

Takeru, az énekes teljesen magáévá tette a színpadot. Oda-vissza mászkált, kezet fogott az első sorban állókkal. A háttérvokálosa és gitáros Shohei csak akkor maradt mikrofon közelében, ha kellett, egyébként a másik gitárossal és a basszeros társával, Osamuval és Hiroval előreléptek és hagyták, hogy a közönség elérje őket.

Csak négy dalra kaptak időt, de ez épp elég is volt, hogy megbolondítsák a közönséget. Az utolsó dal előtt kicsit még hergelték is őket.

- Kész vagytok?  - kérdezte a közönséget Takeru, amire hatalmas ujjongás volt a válasz. - Hogy érzitek magatokat? Készen álltok egy különleges estére?

Az ujjongás után elégedetten, izgatottan és hihetetlenül fogtak a következő dalba. Ám mielőtt elkezdték volna, Takeru hirtelen úgy érezte a teste elnehezedik. Szédült, és homályosan látott mindent.

Koji hirtelen éles fénnyel találta szemben magát. Mintha valami kihallgató szobában lenne. Aztán a szeme lassan hozzászokott és észrevette, hogy hatalmas tömegű ember áll előtte ujjongva és ugrálva. Úgy érezte, van valami a kezében, így ránézett. Egy gitár volt az.

Mi, de hát hogy került ez ide? Mi folyik itt?- gondolta magában rémülten.

Végig nézett magán. Teljesen más ruha volt rajta, mint azelőtt. Szakadt, fekete farmerben volt, amiről jobb oldalt láncok lógtak, és egy fehér, ujjatlan pólóban.

- Takeru! Takeru! Mi a baj? - hallatszott egy hang mögötte.

Nem törődött vele. Még ha nem is lett volna elfoglalva azzal, hogy kiderítse, mi a fene történt vele, akkor sem érdekelte volna, hiszen nem neki szóltak.

Hirtelen megfogta valaki a vállát, az ijedségtől pedig összerezzent.

- Hé, haver, térj már magadhoz! - szólt a fiú, majd visszaállt a helyére. - Egy, két, há’ és…

Számolt vissza, majd elkezdték a dalt. Egyedül Koji állt dermedten a színpad elején. Hiába kereste a választ, nem jött rá, mi folyik körülötte. Talán csak álmodik.

Mivel az énekes nem szólalt meg, a többiek sem tudtak mit tenni, abbahagyták a dalt. Fogalmuk sem volt, mi ütött a barátjukba. Shohei nem a türelméről volt híres és gyakran volt olyan, hogy nem értették meg egymást Takeruval. Most se kellett neki több, nem hagyhatta, hogy odavesszen az eddig elért siker és a pár lépésnyire lévő nagy álma.

- Egy pillanatot kérünk! - szólt kínosan mosolyogva a közönség felé.

Megfogta az énekes barátját a csuklójánál fogva és levitte a színpadról - Maradj itt! - parancsolt rá, majd visszament a színpadra, ám nem a saját helyére, hanem a színpad közepére állt. Újra számolni kezdett, majd elkezdték a dalt. A közönség még így is élvezte. Szinte meg is feledkeztek az előző énekesről. Shoheinek is volt tehetsége az énekléshez, nem is kevés.

Takeru hirtelen egy lift padlóján találta magát fehér köpenyben. Fogalma sem volt, mi történt körülötte.

Mégis hogy kerültem ide? Mi van a koncerttel? - gondolta magában.

A lift ajtaja kinyílt, ő pedig kisétált. Bent nem maradhat, bármi is történt, meg kellett találnia az utat a klubhoz. Ahogy kilépett a liftből, egy folyosón találta magát, ahol orvosok és nővérek rohangásztak. Kórházban volt.

- Dr. Seto, siessen! - szólt oda az egyik nővér.

Takeru csak bambulva állt, majd elindult abba az irányba ahonnan mindenki futott.

- Mit csinálsz, gyere már!

Egy lány fogta meg a csuklóját és elkezdte húzni maga után az ellenkező irányba.

- Mimimimimimimimi? - hajtogatta a fiú.

- Mi bajod van! - nézett rá a lány értetlenül. - Fejezd már be és gyere!

Takeru hagyta magát. A lány belökte egy kisebb méretű helyiségbe, ahol köpenyek voltak és egy mosdó.

Fürdőszoba? - kérdezte magában.

Dermedten állt, a környezetét vizsgálva, aminek úgy tűnt a lány nem örül.

- Siess már!

A fiú nem tudta mit is kellene csinálnia. A lány hozzávágott egy köpenyt és egy maszkot. Világos üzenet volt. Fel kell vennie.

- Gyorsan, mosd már meg a kezed! - szólt rá a lány, miután felöltözött.

Úgy tett, ahogy a lány kérte. Majd a kezét maga előtt tartva elbambult. Őt csodálta. Hosszú, barna haja volt, és gyönyörű szemei. Szép volt, amikor dühös volt. Ugyanis már tényleg az volt, amennyit a fiúra várnia kellett.

Ezután a lány tovább húzta maga után a csuklójánál fogva. Kapott egy fehér, gumikesztyűt is, majd egy automata ajtón át egy sötétebb, tágabb terembe jutottak. A terem közepén volt csak fény, ahol orvosok gyűltek össze egy ágy felett. Ilyet azelőtt csak filmekben látott, de azonnal tudta, mi volt az. Műtőszoba.

Mivel újra csak dermedten állt, a lánynak kellett elintéznie, hogy a helyére kerüljön az orvos. Takeru rövid időn belül egy beteg felett találta magát, aki valami zöld ruhával volt letakarva, ám az is lyukas volt a beteg gyomortáján.

- Kezdjük! - hallotta a lány hangját.

Mindenki tudta, mit kell csinálnia, csak ő volt tehetetlen.

Mi? De hát azt se tudom, mit kell csinálni! - rémüldözött magában.

Mégis mi a fene történt? Hogy jutott el odáig, hogy énekesből átmenjen orvosba egy szempillantás alatt? Bárhogy is nézte, ennek semmi értelme nem volt. Biztos volt benne, hogy csak álmodik és azonnal fel kell ébrednie.

Mindenki meglepetésére elkezdte magát csipkedni, de semmi sem történt, csak a karja kezdett sajogni.

- Mi a fenét csinálsz már? - kérdezte most már tényleg dühösen és türelmetlenül a lány.

Ekkor kinyílt az automata ajtó és belépett egy fiatal férfi, aki olyan ruhában volt, mint amilyenbe Takerunak kellett öltöznie. Szó nélkül odébb lökte a fiút és a helyére állt. A műtét elkezdődött, egy nővér pedig kikísérte Takerut. Ott a fiú levette a kesztyűt, a maszkot és a köpenyt, majd kiment a folyosóra.