Nem vagyok önmagam 2. fejezet

Most ez komolyan a valóság?

A koncert sikeresen véget ért, a fiúk pedig boldogan jöttek le a színpadról.

- Hát ez egyszerűen eszméletlen volt - jött be az öltözőbe izgatottan a basszeros.

Koji egész végig egy széken ült ott bent. Óvatosan letette maga mellé a gitárt, úgy vigyázott, mintha porcelánból lenne, vagy a legkisebb ütődéstől is felrobbant volna. Csak bámult maga elé, és azon gondolkodott, hogy is került ide, de választ nem kapott. Bárhogy is legyen, a betegek várnak rá, sietnie kell haza. De merre van a haza? Gondolta, megvárja, míg a fiúk végeznek, aztán megkérdezi tőlük, hol van. Azok, akik a backstage-ben nyüzsögtek, egy másodpercet nem szakítottak rá.

A terem olyan volt, mint a filmekben az igazi sztároké, akik fellépésre készülnek, nem volt olyan luxus, de amik voltak, épp elegek voltak azoknak, akik ebben a klubban lépnek fel. A szoba egyik falának nagyjából harmadát egy keskeny tükör borította, ami épp olyan magasságban volt, hogy a székben ülve lássák magukat. A tükör előtt három asztal volt és öt szék. Az asztalon mindenféle hajlakk és egyéb hasonló dolgok voltak. A szoba másik felében egy alacsony kanapé volt és két fotel.

A fiúk ledobták magukat a székbe, majd mindenki elővett egy üveg hideg italt és egy húzásra kiürítették a fél literes pet palackokat.

- Mi a fene ütött beléd, Takeru? - nézett kérdőn Kojira a háttérvokálos fiú, aki az utolsó dalt énekelte. - Remek előadást nyújtunk, erre te pont az utolsó dalnál blokkolsz le?

Koji még mindig nem értette, miért néz rá a fiú, mikor egy bizonyos Takeru-hoz intézi szavait. De vajon melyikkőjük Takeru?

Végig nézett a négy fiún. A háttérvokálosnak világosbarna haja volt, és volt benne valami, ami egyszerre késztette az embert arra, hogy jó barát legyen vele, és arra, hogy féljen tőle. A gitárosnak fekete, vállig érő haja volt, visszahúzódónak és kicsit nemtörődömnek tűnt. Látszott rajta hogy sokat törődik a külsejével, abban a pillanatban is épp a hajával babrált, miközben a tükörben ellenőrizte kinézetét. A basszus gitáros kedvesen mosolygott Kojira, mikor az ránézett. A sarokban ült egy fotelen és épp valamin vitatkozott a dobossal, de elég halkan beszéltek ahhoz, hogy Koji is értse. A dobos vidám srácnak tűnt, akire a tagok a kisöccsükként tekintenek.

- Hé, figyelsz te rám? - kérdezte türelmetlenül a háttérvokálos srác.

Koji, miután rájött, hogy a kérdés neki szólt, bizonytalanul bólintott. Hirtelen ideges lett, és egy szót nem tudott kinyögni.

- Miért blokkoltál le a színpad kellős közepén? - hallatszott a következő kérdés.

Koji nem válaszolt, mire a srác felállt, megragadta a vállát és a leültette a székbe, amiben az előbb ő ült, majd a tükör felé fordította.

- Nézd! Látod, amit én látok? - kérdezte. - Egy menő rocker srácot látok, aki előtt szép jövő áll. Magabiztos és tehetséges…

Koji nem figyelt arra, amit a fiú mondott. Épp azzal volt elfoglalva, hogy megeméssze, nem látja magát a tükörben. Helyette valaki mást látott. Elkezdte mozgatni a jobb kezét, mintha integetne a tükörképének. A tükörben lévő srác pontosan azt csinálta, amit ő. Koji ezután végig nézett a saját, majd a tükörben lévő fiú ruháin. Ugyanolyanok voltak.

Mégis mi folyik itt? Mi történt velem? - kérdezte magában rémülten. Kiáltani akart, de már így is elég kínos helyzetben érezte magát. Még a végén elmebetegnek tartanák.

Lassan kezdett összeállni a kép. Még nem tudta, milyen oknál fogva, de ő most az a fiú volt, aki ennek a bandának az énekese és a neve Takeru. Ennek még csak a gondolata is az őrületbe kergette. Ki kellett találnia, hogy juthat vissza a valóságba. Szüksége volt egy kis időre, és magányra.

- Én csak… - próbált valamit dadogni. Rémisztő, még a hangja sem a sajátja volt. - Én csak túl izgatott lettem a sikertől. Szükségem van egy kis friss levegőre. Elnézést!

Azzal kirohant, mielőtt bárki is reagálhatott volna. A többiek meglepődve néztek utána, majd folytatták, amit eddig csináltak. A háttérvokálos srác leült, és elkezdte összepakolni a cuccait.

Koji azt sem tudta, hol a kijárat. Ha jól emlékezett, ők jobbról érkeztek az öltözőbe, így ő onnan kifutva rögtön balra fordult és egy ajtón át egy sötét folyosóra jutott. Halvány fény világított valahonnan felülről, épp csak annyi, hogy az orráig ellásson. A kezével maga előtt hadonászva indult előre, majd pár lépés múlva kitapintott valami ajtószerűt. Megkereste a kilincset és kinyitotta. Szerencséje volt. Kint volt az utcán. Egy sikátorhoz hasonló mellékutcán volt, ahol embereknek semmi jele nem volt. Az ajtótól nem messze balra szemetes zsákok és kukák voltak. Ment pár lépést jobbra, majd leült a falhoz.

Haza akart menni. Minden vágya ez volt.

Takeru a folyosón ült a műtőszoba előtt lévő széken. Általában azok várakoztak ott, akiknek az ismerősüket műtötték és azért aggódtak. Ám most senki nem volt ott. Egyedül volt magával és az összezavarodott gondolatokkal. Bárhogy is szerette volna, nem talált választ arra, hogy került hirtelen a klubból egy kórházba. Ráadásul itt mindenki ismerte őt, viszont ő senkit sem ismert, még soha életében nem látta ezeket az embereket.

Meg kellett találnia a módot, hogy juthat vissza a bandához. A közönség vár rá, még egy dal hátra van. Biztosan már nagyon türelmetlenek, hogy csak úgy eltűnt. Talán már el is mentek. Elszúrt mindent.

- Nem tehetek róla. Nem az én hibám - mondta.

A tény, hogy beszélt, de valaki más hangját hallotta, sokkolta. Hirtelen hatalmas rémültség töltötte el egész testében.

- Mi nem a te hibád? - szólalt meg valaki.

Az előbbi lány volt az, aki berángatta a műtőbe. Épp most jött ki.

Takeru cseppet sem figyelt rá. Szélsebesen elrohant. Találnia kellett egy tükröt. Úgy érezte, valami nem stimmel vele. Valami nagyon nem volt rendben. Ahogy rohant, majdnem sikerült fellöknie egy nővért, aki egy halom papírt és mappákat cipelt, néhányuk a földön landolt. Keresgélt, nézte az ajtókon a feliratokat, már majdnem feladta, mire megtalálta a férfi mosdót.

Már azt hittem nincs is - gondolta dühösen. Bement és körbenézett. A falak fehér csempével voltak körberakva, de üresek voltak. Sehol egy aprócska tükör. Most mégis mit tegyen? A lány mosdóba nem mehet be. Amíg azon tűnődött, mi legyen, úgy érezte, friss levegőre van szüksége, így odament az ablakhoz és kinyitotta.

Ha csak úgy kimegy, megint elrángatják valahova, és azt már nem ússza meg ennyivel. Ha nem jött volna az az orvos, ki tudja, mi történt volna azzal a beteggel.

Kihajolt és mélyen beszívta a hűvös, éjszakai levegőt. Kicsit lenyugodott, jobban érezte magát, viszont még mindig rettegett. Mi történhetett vele? Megfordult és nekidőlt a falnak, majd oldalra pillantott és ekkor észrevette. Az utcai lámpák és a Hold elég fényt biztosított, hogy az ablak visszaverhesse. Az üvegben nagyon halványan, de képes volt látni magát. Az arcának egy bizonyos részét látta csak, ami meg volt világítva, de még így is felismerte, hogy az nem a saját arca volt az.

Nem az én hangom, nem az én arcom. Mi a pokol van itt? - gondolta magában.

Ha így állna a fiúk elé, azt sem tudnák, ki ő. Tuti nem hinnék el, ha elmondaná. Viszont ennél fontosabb volt, hogy visszajusson a klubba. Ha már ott van, onnan kitalálja a többit, de oda hogyan menjen.

Ekkor jutott eszébe a lift. A liftben volt, amikor idekerült. Valószínűtlennek és butaságnak hangzott, de ezen az estén ezek után már semmi nem lehetetlen.

Mikor kilépett a folyosóra, hirtelen azt sem tudta, melyik irányból jött. Elindult jobbra, de közben úgy lopózott, hogy lehetőleg senki se vegye észre. Elcsodálkozott, hogy még ilyen későn is mennyien vannak a kórházban. Néhány nővér jött ment, de mindenki el volt foglalva a saját dolgával.

Sikeresen megtalálta a liftet, és beszállt. Ne tudta, melyik emeletre menjen, így csak megnyomott egy gombot. A lift elkezdett felfelé mozogni, majd megállt, az ajtó pedig kinyílt. Semmi sem történt. Gondolta, megpróbálja újra. Visszament arra az emeletre, ahonnan jött, az ajtó kinyílt és újra semmi sem történt.

Még egyszer - gondolta.

Kész volt, hogy megnyomja a gombot, ám ekkor egy kéz a semmiből megragadta a karját és kihúzta a liftből. Az előző lánnyal találta szemben magát.

- Mégis mi a fenét csinálsz te? Megőrültél? - kérdezte bosszúsan. - Mi volt az az előadás a műtőben? Le akarod járatni magad Kazuya és mindenki előtt?

Kell valami mentség, valami kifogás gyorsan. Takeru agya gyorsan kattogott, de nem jutott sokra. Elege volt a ma estéből és ebből a lányból is, aki úgy tesz, mintha ismerné.

- Sajnálom - mentegetőzött. - Elég fáradt vagyok és fáj is a fejem.

Próbált olyan arcot vágni, hogy hihető legyen. Sok színész készségre nem volt szüksége, tényleg belefájdult a feje, ha a jelen helyzetére gondolt. Kínos helyzetben érezte magát, így nem tudta hova nézzen. Szemei a lány névtábláján akadtak meg, ami a mellkasa bal oldalára volt feltűzve. Tanaka Mai. Szóval így hívják.

- Mondtam neked, ugye? Túl sokat dolgozol, hogy versenghess Kazuyával - váltott együttérző hangra a lány, majd hirtelen megölelte Takerut. - Mire jó ez az egész?

Takeru teljesen lefagyott. A „támadás” váratlanul érte és tehetetlen volt. Nem akarta megbántani a lányt azzal, hogy próbálja elhárítani, és amíg arra gondolt, hogy szabadulhatna minél előbb, rájött, mennyire jó érzés. Meleg és szeretetteljes ölelés. Érezte, hogy elpirul.

Aztán a lány elengedte, majd a zsebében kezdett valamit keresni. - Menj haza és bízd rám a többit! Sietek, addig te nyugodtan menj és aludj! Van másik kulcsom, így nem kell megvárnod.

Egy kulcsot adott a kezébe, majd puszit nyomott az arcára és elindult. Takeru az arcához kapott. Neki már volt egy barátnője, nem teheti ezt vele ez a lány. Kasumi már várja őt, sietnie kell.

Kasumi, Kasumi, Kasumi - hajtogatta a nevet magában a végtelenségig ismételve. Arra nézett, amerre az előbbi lány eltűnt és hirtelen hiányt érzett. Ránézett a kulcsra a kezében, és amikor eszébe jutott, mit is mondott a lány, ugrott egyet, és úgy dobta a kulcsot a földre, mintha tűzforró lenne.

Van másik kulcsom, így nem kell megvárnod. Mégis mit jelentsen ez?

Felvette a kulcsot és elindult megkeresni, vajon merre vannak a cuccai. Gondolta, ennek a srácnak is, aki most jelenleg, neki is van holmija, nem üres kézzel jön dolgozni. Útközben megnézte a köpenyén a névtábláját.

Seto Koji.

Ránézett a képre és még mindig nem tudta elhinni, hogy most ennek a fiúnak az életét éli. A névtábla alapján hamar megtalálta a szekrényt az öltözőben. Talált benne egy pulcsit, pólót és egy farmernadrágot, alul pedig egy válltáskát. Fel volt háborodva. Sehol egy lánc, sehol egy rojt. A pólón is valami rajzfilmfigura mosolygott.

- Jesszus, de béna - mondta halkan.

Egyedül volt az öltözőben. Gyorsan átöltözött, behajította a köpenyt a szekrénybe, kivette a táskát és becsapta a szekrényajtót. Mivel azt sem tudta, melyik lakás kulcs az, amit a lánytól kapott, elkezdte keresni a srác személyijét. Talált egy színes igazolványtartót, ami tele volt különféle kártyákkal. Szerencsére megtalálta, amit keresett és elindult.

Koji még mindig a falnál ült, és már majdnem el is aludt, amikor egy hangot hallott.

- Takeru? Takeru, te vagy az? - kérdezte egy női hang.

Koji felnézett. Egy aranyos, fiatal lány volt az. Hosszú, fekete haja két kontyba volt feltűzve.

- Ki az? - nézett rá a fiú félálomban.

- Kasumi vagyok, te ütődött - felelte a lány sértődékenyen. - Mi az ördögöt csinálsz itt kint? Mi van a koncerttel?

- Kasumi? - ismételte a nevet halkan motyogva, miközben felállt.

Nem ismerek semmilyen Kasumit. Ki lehet ő? Milyen kis aranyos - gondolta magában, mikor a lány rá mosolygott, amit ő viszonzott is.

- Gyere, hazakísérlek - karolta át a lány, majd elindultak. - Hol a cuccod?

Koji hagyta magát vezetni, miközben tekintete és gondolatai elvesztek a lány szemében.

Nagyjából negyedóra séta után a lány megállt egy kicsi, háromszintes emeletes ház előtt, és felment a külső erkélyen át az első emeleti 3-as számú szobához. A fiú megbabonázva követte. Kasumi kérte Kojitól a kulcsát, a fiú pedig lázasan kutatni kezdett. Végül a hátsó nadrágzsebében találta meg és odaadta a lánynak.

Koji elképedve látta a zsúfolt kis házat, ami akkora volt, mint egy egérlyuk. Minden helyiség egyetlen egy szobába volt bezsúfolva. Talán egy kivételével, ugyanis a fürdőszobának szerencsére külön szoba volt kialakítva. Mindezek mellett a ház kupis volt. Ruhák, cd-k szétdobálva mindenhol, tál félig elfogyasztott étel minden asztalon, az ágy bevetetlenül.

- Akkor jó pihenést. Ha kell valami, tudod, hol találsz meg - mondta Kasumi, majd megajándékozta Kojit egy puszival és távozott.

A fiú elpirulva kapott az arcához és a becsapódó ajtót nézte, majd észhez tért és elkáromkodta magát a szoba látványán. Korgott a gyomra, így megnézte, mi van a hűtőben, azonban az szinte üres volt. Egy üveg víz és egy dobozos leves volt benne, semmi több. Leült a nappalinak látszó kis részre egy asztalhoz, a ház közepén, és megkóstolta az ott maradt ételt. Ha ez az ő háza - ami lehetetlen, de - akkor ez a kaja is az övé.

Ha ezt csak álmodom, kérlek, azonnal keltsetek fel! - gondolta keserűen.

Evett pár falatot, majd ledobta magát a matracra, ami feltehetőleg az ágyat helyettesítette és azon nyomban el is aludt.

Takeru taxival ment el a kártyán található címig. Szerencsére talált pár yent a táskában. Egy hatalmas kétszintes házhoz ért, ami kicsit sem látszott csóró épületnek. Ahogy elindult, és egyre beljebb jutott, inkább hasonlított egy hotelhez.

 - Fiatal úr, végre hazatért - jelent meg egy öltönyös ember. Takeru csak bólintott és elindult a nagy előszobán keresztül. Felment egy félkör alakú lépcsőn. A folyosó olyan volt, mintha maga a császár lakosztálya lenne. Mindenhol képek voltak a falon és rengeteg ajtó nyílt.

- Kíván vacsorázni, vagy inkább megengedjem önnek a fürdővizet? - jelent meg a férfi a lépcső legfelső fokán, mire Takeru ugrott egyet ijedtségében.

- Köszönöm, inkább csak fürdenék - felelte kínos mosollyal.

Gondolta, élvezi a helyzetet, amíg teheti. Ez volt az álma. Híres énekesként egy olyan házban élni, amit maga a császár is irigyel tőle.

Egy ideig elnézegette a falon a képeket, amíg a férfi elindult balra, és a folyosó végén jobbra fordult. Takeru ezután már csak a víz csobogását hallotta. Tehát ott a fürdőszoba. El is indult arra, ám az egyik képen megállt a tekintete. Egy férfi volt egy kisfiúval, mindketten boldogan mosolyogtak. A fiú feltehetőleg ez a Koji lehetett, hasonlított rá, de a férfit előbb felismerte Takeru. Igaz csak a tévében látta. Az igazságügyi miniszter volt az, Seto Akio.

- Várjunk csak! - kezdett el magának beszélni fennhangon. - Seto Koji és Seto Akio. Csak nem… Az unokája? Ez de állat!

Belépett a fürdőszobába. Nagyobb volt, mint az egész háza. Még maga a kád is talán, akkora volt, mint egy medence.

- Minek ekkora kád egy embernek? - kérdezte fennhangon.

- Parancsol? - kérdezte a férfi.

- Semmi - mosolygott Takeru.

A meleg fürdő igazán jól esett neki. Utána a férfi bevezette a szobájába. A fiú már meg sem lepődött, mekkora volt. Bedobta magát a nagy ágyba és boldogan sóhajtott egy nagyot.

A szoba hatalmas volt, mégis alig volt benn valami. Egy ágy, egy asztal, két fotel, négy szekrény, egy nagy plazmatévé és egy laptop. Középen pedig egy hatalmas tér.

Ha ez egy álom, hagyj még egy kicsit aludni - gondolta magában, mielőtt elnyomta volna az álom.