Nem vagyok önmagam 3. fejezet

Nehéz a döntés; Vajon helyesen teszem?

Takeru egész nap tudott volna aludni. Az ágy hihetetlenül kényelmes volt, mintha magukon a felhőkön feküdt volna. Reggel 8 órakor az ébresztőóra iszonyatos csörgésére kelt fel. Kinyitotta szemeit, pislogott párat, hagyta, hogy hozzászokjon a reggeli fényhez. Arra számított, hogy a kupiban fog felébredni és a pihe-puha ágy csak valami képzelgés. Ám ahogy kinyitotta a szemét, élénk fehér volt a lepedő, a párna, a takaró, annyira világos volt, hogy már bántotta a szemét. Aztán még egy meglepetés érte. Valaki szembenézett vele. Ott feküdt mellette egy lány. Ő is ébredezett, de mosolyogva köszönt neki jó reggelt. Amikor a fiú kapcsolt, annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mi folyik körülötte. Leugrott, vagyis majdnem hogy leesett az ágyról, és egészen a falig kúszott ijedtében.

- Neked meg mégis mi bajod? - kérdezte a lány, majd felült az ágyban.

Az nem lehet. Együtt aludtak? Hol van? Ez nem az ő otthona. Takeru még mindig zavarodott volt. Aztán hamarosan pillanatképekként villantak fel elméjében a tegnap este eseményei. Valami oknál fogva most ez a ház az otthona és ő az igazságügyi miniszter unokája. De ki ez a lány? Emlékezett rá a kórházból, de gőze sem volt, mit keres vele egy ágyban.

Sietek, addig te nyugodtan menj és aludj. Van másik kulcsom, így nem kell megvárnod. A lány hangja visszhangzott a fejében, ahogy múlt éjszaka ezeket mondta. Akkor ők együtt laknak? Testvérek? Takeru-nak rémlett, hogy a lány mondta a nevét, de nehezen tudott rá visszaemlékezni.

- Mai! - mondta ki fennhangon, mikor eszébe jutott.

- Mi az? - kérdezett vissza a lány.

A fiú hirtelen nem tudta, mit mondjon. - Neked is jó reggelt! - mosolygott a lányra.

- Ezen már túl vagyunk - felelt a lány kissé kedvetlenül. Felkelt az ágyból és a szekrényhez lépett.

Pólóban volt és rövidnadrágban. Takeru-nak el kellett ismernie, hogy szép lány volt. Vékony volt és karcsú, a gyönyörű mosolyáról és a szemeiről nem is beszélve. Erről újra Kasumi jutott eszébe. Vajon hogy van? Fel akarta hívni. De mégis mit mondhatna neki? Most már életét élem, de te hogy vagy?

- Szép jó reggelt! - lépett be a tegnapi öltönyös öregember. Takeru még mindig a földön ült, amíg Mai a szekrényben keresgélt. - Mit csinál ott, fiatal úr?

- Nem tudom, Seiichi, de tegnap óta furán viselkedik - felelt Mai a fiú helyett. Közben végre megtalálta a megfelelő öltözéket és bement a fürdőszobába.

- Fiatal úr, csak nem beteg? Rosszul érzi magát? - kérdezte a komornyik aggódva.

- Nem, köszönöm, jól vagyok… - Hogy is hívják? - Seiichi.

- Előkészítsem a ruháit, vagy maga kívánja kiválasztani? - kérdezte a férfi.

- Ha megtenné… - gondolta, inkább megkéri az öreget, azt sem tudta, melyik szekrény az övé.

- Örömmel, fiatal úr.

Takeru nem volt hozzászokva, hogy magázzák, főleg, hogy egy nála sokkal idősebb ember. Talán tiszteletet ad, de neki nem tetszett. Úgy érezte, mintha sokkal idősebb lenne. - Kérem, ne magázzon!

- Azt nem tehetem, fiatal úr! - felelt a férfi, majd a szekrényhez ment, kivett egy nadrágot és egy pólót, majd letette az ágy végébe. - Előkészítem a reggelit.

Azzal távozott. Takeru ellenőrizte az öltözéket. Világos farmer és egy sötétkék póló angol felirattal. Nagyon nem tetszett neki. Hozzá volt szokva a saját ruháihoz. Benézett abba a szekrénybe, ahol a férfi az előbb kutatott, és megnézte a választékot.

- Unalmas, unalmas, unalmas - mondta egyre kedvetlenebbül - Komolyan ennek a srácnak semmi ízlése nincs.

Végül felvette, amit Seiichi adott neki, nehogy megbántsa az öreget, de eltervezte, hogy ha lesz egy kis szabadideje, vesz valami rendes holmit. Ahogy elnézte a házat, van itt pénz, és csak arra vár, hogy elköltse. Próbálta élvezni a helyzetet. Végre nem kell annyit spórolnia az ételen, suliba járni és utána még dolgozni is, hogy legyen valami otthon.

Koji félálomban felült az ágyban és Seiichi-t kezdte hívogatni.

- Seiichi, mennyi az idő?

Megnézte, Mai mellette van-e, de nem talált senkit. Egyedül volt egy kupis kis házikóban. Majdnem frászkapott. Gyorsan talpra ugrott és körülnézett. Akkor jutott el a tudatáig, mi is történt múlt éjszaka.

Utált takarítani, nem is az ő dolga volt. Ugyan nem volt elkényeztetett, de épp elég dolga volt a kórházban, így örült, hogy van, aki megcsinálja. De itt egyedül kellett csinálnia mindent, úgy tűnt. Nem bírta nézni azt a kuplerájt.

- Bárki is ez a srác… - mondta, miközben azon törte a buksiját, mivel is kezdje a takarítást -, nála rosszabbat még nem láttam.

Ideje nem volt még csak nekikezdeni sem, abban a pillanatban kinyílt az ajtó és négy srác rontott be rajta.

- ’Reggeeeeeeeeeelt! - üdvözölte széles mosollyal az egyik. Koji jól emlékezett rájuk tegnapról. Be tudta azonosítani, kinek mi a szerepe a bandában. A bandában, aminek ő az énekese.

- Hogyan…? - kérdezte Koji az ajtóra mutatva.

- Nyugi, Kasumi adott kulcsot, ő is mindjárt itt lesz - felelte a háttérvokálos srác, majd leült a földre a kisasztalhoz, őt pedig követték a többiek. - Ma szombat van, mit csináljunk?

- Én először azt hiszem, takarítani fogok - felelte Koji elég halkan.

- Takarítani? Te? Huhu! Arra kíváncsi vagyok - szólalt meg a hosszú hajú gitáros.

Koji értetlenül bámult rá, majd eszébe jutott a srác, akinek a szerepében van, és sértődős arcot vágott.

- Kell segítség? Elég nagynak tűnik a kupi - szólalt meg a basszeros.

- Megleszek, köszi - válaszolt Koji. Nem ártott neki az egyedüllét. Inkább takarít, ha az kell, de valahogy még fel kellett dolgoznia az eseményeket.

- Te tudod.

Ekkor jelent meg Kasumi. - Halihó! Nézzétek mit hoztam nektek!

Két nejlonzacskóval rohant be és ledobta magát a fiúk mellé. Öt ugyanolyan bento-s dobozt rakott az asztalra.

- Hát ezek meg honnan? - érdeklődött tágra nyílt szemmel a dobos srác.

- A sarkon árulták - felelte a lány. - Le voltak árazva. Egyetem, amennyi jól esik.

- Miért nem hoztál többet? - kérdezte a háttérvokálos fiú, miközben elvett egy pár pálcikát és enni kezdett. - Finooooom!

- Jah, persze - horkant fel Kasumi. - Ezt is épp elég volt kifizetni.

A bento-s dobozban a szokásos összeállítás volt. Rizs, szeletelt répával, uborkával és citrommal, négy sushi tekercs, egy csipet wasabi-val és savanyított gyömbérrel.

Az étel hamar elfogyott, majd a többiek elmentek a karaokebárba, amíg Koji maradt takarítani. Kasumi nem engedett a fiúnak, így végül ő maradt egyedül segíteni. Koji a gondolataiba mélyedve próbálta megtalálni a dolgok helyét, míg Kasumi azon gondolkodott, mivel törje meg a nyomasztó csendet.

- Történt valami, amiről nem tudok? - kérdezte végül. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg a gondolatait. Egyszerűen csak nem szerette, ha titkolóznak előtte, legfőképp nem a barátja. Márpedig látszott rajta, hogy van valami, amit elhallgat mindenki elől.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezett vissza a fiú miközben még épp időben kapta el a hirtelen meginduló CD kupacot, amikor a polcra akart rakni egyet.

- Valami történt, megváltoztál - felelt a lány és elgondolkodva állt meg a pakolásban.

- Nem hinném, minden rendben - próbálta bizonygatni Koji, és tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A fiúk és az a lány biztosan közelről ismerik azt a Takeru-t és mindent tudhatnak róla. Ha nem úgy viselkedik, ahogy ő szokott, akkor lebukik. Viszont ebben a kupiban nem bírt volna tovább maradni. Ez az egy, amit változtat, és talán nem kockáztat nagyot.

Kasumi gondolt egyet és odasétált a fiúhoz. Megérintette a vállát, aki épp háttal állt neki. Koji megfordult és amint szemben állt a lánnyal, az hirtelen megcsókolta. A száján. Mikor Koji túllépett a meglepetés erején, finoman eltolta magától a lányt.

- Ezt nem szabad - suttogta.

Nem is gondolt a következményekre. Nem akart olyasmit tenni, ami úgy tűnik, megcsalja Mai-t. Szerette a lányt és nem engedhette el maga mellől. Máris hiányzott neki. Őrülten. Pedig még csak alig egy napja van, hogy nem látta.

- Tudtam, hogy hazudsz - lógatta a fejét Kasumi. Könnyek gyűltek a szemébe, majd dühösen kapta fel a fejét, egyenesen a fiú szemébe nézett. - Áruld el, mit titkolsz!

Koji megijedt. Nem akarta megbántani a lányt. Gondolkodott, hogyan menthetné meg magát. Mindent elszúrt. Ilyen hamar.

- Van másik barátnőd? Ki az? Jobb, mint én? - támadta a lány a kérdésekkel.

Koji őszintén meglepődött. Eszébe se jutott volna ilyet mondani. Az igazat sem akarta elmondani, de akkor is. Neki ott van Mai.

Ekkor jutott eszébe, hogyha ő ennek a srácnak a testében van, akkor a srác meg az ő testében. Ő él a villájában, együtt Mai-val. Igazán aggódott. Egy idegen fiú a barátnőjével és a lány még csak nem is gyanítja. Azonnal meg kell találnia.

Elindult volna, hogy valami módon eljusson Osakába. Ám mielőtt kiléphetett volna az ajtón, Kasumit hallotta. Sírt. Azon nyomban megfordult és visszament a lányhoz. Kasumi a földön ülve zokogott.

- Ne, ne, kérlek, ne sírj!

Koji leült mellé. Nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg. Mindent elrontott. Vajon helyes lenne, ha ezek után megölelné? Megpróbálta, de a lány ellökte magától.

- Ne érj hozzám! - kiáltotta zokogva.

Koji tétlennek érezte magát. Mindent elszúrt. Más életét teszi tönkre.

- Kérlek, ne haragudj! Én csak…

- Te csak mi? - kérdezte a lány, ám a fiú nem felelt.

Kasumi abbahagyta a sírást, letörölte a könnyeit, majd szembefordult a fiúval és megfogta mind a két vállát. - Nézz a szemembe és mondd el az igazat őszintén!

Koji tudta, hogy, ha most elszúrja, mindennek vége. A lány szakít Takeru-val, holott nem is az ő hibája, és biztos volt benne, hogy mindketten szeretik egymást. Ahogy belenézett a lány szemébe, elveszett benne. Gyönyörű barna volt.

- Nem… nem… - csak dadogott, de nem jutott eszébe semmi kifogás. - Nem én vagyok Takeru.

Mindennek vége. Azonnal felfedte magát.

A lány azonban természetesen egy szavát sem hitte el.

- Ne bolondozz már! Hülyének nézel? - kérdezte a lány.

Felállt, és próbált elmenni, de Koji megfogta a csuklóját. - Most az egyszer higgy nekem! Tudom őrültség, még én sem hiszem el! Viszont ez az igazság. A színtiszta igazság.

Takeru az étkezőben volt, Mai-val reggeliztek együtt. Kiadós ételt kapott, rég nem evett olyan jót. Sok előnye van, ha az ember gazdag.

Minden rendben ment, amíg el nem indultak a kórházba. Dolgozni. Orvosként.

- Ah, ez nekem nem fog ma menni. A’sszem kiveszek egy szabadnapot - jelentette be a fiú. Próbálta elkerülni a kórházat. Hiszen semmit sem tudott az orvosok munkájáról. Utálta a vér látványát és magát a kórházakat is. Ebből a szempontból a másik srác az ő testében ezerszer könnyebb helyzetben van. Ha van egy fikarcnyi érzéke is a gitárhoz, a hangjával nem lesz gond. Hiszen az az övé.

Nem tudta, hogy menekülhetne el, így csak felrohant a szobába, becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. Mai sóhajtott egyet, majd utána ment. Mivel nem tudott bemenni, az ajtón keresztül kiabált hozzá.

- Mi a baj, Koji? - kérdezte aggódva. - Rosszul érzed magad?

- Nem, én… - válaszolt Takeru, ám ekkor rájött, nem is olyan rossz kifogás. - Vagyis, igen. Nagyon fáj a fejem és nem hiszem, hogy most megfelelő állapotban vagyok a műtétekhez.

Rövid gondolkodás után Mai megszólalt. - Rendben. Akkor ma maradj itthon. Majd kimentelek valahogy. Pihenj és hamar gyógyulj meg, oké?

És már ott sem volt.

Takeru erre egészen eddig nem is gondolt. Mit fog ő most csinálni. Visszament volna a saját életébe, de azt nem tehette. Ha ebben a testben állít be, nem fogják tudni, hogy ő az. Viszont nagyon kíváncsi volt rá, mit csinál az a fiú az ő testében.

- Biztos most teszi tönkre a karrieremet - gondolkodott hangosan Takeru immáron az ágyban fekve. - Milyen karriert? Hiszen még csak épphogy belekezdtem. Mit kellene most tennem?

Még maradni akart ebben a házban. Nagyon élvezte a kényelmet. Végre megvehet bármit, amit akar. Hiányzott a zene, a gitárja és a barátai. Ha maga alatt volt, mindig fogott egy darab papírt, vagy épp a telefonját és a gitárját és kreált egy fantasztikus dalt. De most nem volt nála a gitár. Most nem egy énekes volt. Orvos volt.

Végül is szerette a kalandokat. Ez is felért eggyel. Szépen gyűjtöget már lassan egy éve egy jobb gitárra, mivel a mostani még az apjáé volt. Arról álmodozott, ha egyszer majd sikeres lesz és elismerik, híres lesz, lesz pénze, körbeutazza a Földet. Szeretett volna minél több emberrel találkozni, különféle kultúrákat látni, és már híres zenészekkel barátkozni. Most azonban elbizonytalanodott. Ezt a kalandot együtt tervezték a bandával. Minden nap együtt voltak eddig, amióta találkoztak. Sosem gondolta volna, hogy egyszer több kilométer távolságra lesz tőlük.

Egész délután csak feküdt az ágyon és töprengett. Időnként Seiichi benézett, de ő úgy tett, mintha aludt volna. Remélte, nem faggatják.

Végül arra jutott, hogy megpróbálkozik ezzel az élettel. Valami oka biztosan van, hogy ez történt. Egy ideig meg csak kibírja nélkülük. És nem is kellett nélkülük. Mikor ez eszébe jutott, felugrott és a telefonjához kapott. Tárcsázta a saját telefonszámát. Arra gondolt, ha beszélne a fiúval, aki most az ő életét éli, kialakíthatnák, hogy barátok legyenek. Újra láthatná a barátait és az a Koji is az övéit. Azonban a szám nem volt elérhető. Pedig biztos volt benne, hogy jól ütötte be.

Csalódottan dobta a telefont az ágyra, majd újabb dologra jött rá. Ha itt marad és Koji helyébe lép, nem hozhat szégyent a fiúra, és nem változtathat sok dolgon, mert akkor lebukik. Még a végén diliházba küldik. Orvosnak kell lennie. Egy orvosnak pedig gyógyítani kell. Ahhoz pedig nem elég csak a szándék. Valami halvány fogalma kell, hogy legyen a dolgokról.

Odament a szekrényhez és megnézte a könyveket. Remélte, hogy talál valamit, amiből a fiú tanult. Azonban a polcok tele voltak regényekkel és mangákkal. Ekkor lépett be újra Seiichi.

- Keres valamit, fiatalúr? - kérdezte és a fiú mellé lépett.

- Nem tudja véletlenül, merre vannak az orvosos könyveim?

- Azokra gondol, amikből tanult?

Takeru bólintott. - A dolgozószobájában, természetesen - felelte a férfi.

- Áh, tényleg, köszönöm - mondta Takeru. Majd magában hozzátette: És az mégis hol van?

Pár pillanat alatt összeállt egy terv a fejében. Hülye lenne megkérdezni, hol van a dolgozószobája, ahova nap, mint nap bejár. Ehelyett magának kell megkeresnie, és hogy ne legyen fura, kellett valami, amit kereshet. Ha valamit elkezd keresni, bejárhatja az egész házat, anélkül, hogy furcsállnák.

- Azt hiszem, valahol elhagytam a telefonomat - füllentett, miközben igyekezett feltűnés nélkül a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatni az említett tárgyat, majd ráhúzta a pólóját. - Megyek, megkeresem.

Már indult is volna, ám a férfi megállította. - Hagyja csak! Bízza rám! Kérem!

Gondolta, hogy nem fog olyan simán menni. - Nem kell, köszönöm - felelte. - Szeretném egyedül csinálni. Nem hagyatkozhatok mindig másra, nem igaz?

- Mindig olyan kedves, fiatalúr - mosolygott az öreg. - De tényleg nem okozna gondot. Önnek bármit szívesen megteszek.

Mikor ez elhangzott, Takeru arra gondolt, talán nem is csinálja rosszul. Bírta a színészkedést, és egész jól ment neki. Gondolatban agyon dicsérgette magát. Aztán úgy nézett a férfira, mint aki sértődött. - Seiichi!

A férfi csak nézett rá. Látszott rajta, hogy nem akar engedni, de végül belement.

- Addig csak csinálja, amit szokott - mondta neki Takeru mosolyogva. Elindult. Jobb oldalon kezdte, a fürdőszoba felé. Két ajtó volt, az egyik a fürdőszobába, a másik a mellékhelységbe vezetett, majd a folyosó véget ért. Visszafordult és elindult a másik irányba. Itt már négy ajtó volt. Az egyik az erkélyre vezetett, ahonnan csodaszép volt a kilátás. Gondolta, majd egyszer visszanéz ide, kellemes volt ott.

Továbbment. A következő zárva volt. A másik kettő pedig hálószobának tűnt, talán Seiichi-é és a többi szolgálóé volt. Eltöprengett rajta, vajon hányan vannak. Eddig egyedül Seiichi-tlátta, de gondolta, nem ő főz, és sok mást sem csinálhat ő. Biztos volt benne, hogy se ő, se Koji nem takarít, nem mos, vagy ilyenek.

Lement a lépcsőn. A helyiségből három ajtó nyílt. A lépcsővel szemben a bejárati ajtó volt. Takeru baloldalon folytatta a keresgélést. Reggel már járt arra. Egy előszobán át az étkezőbe ért, ahonnan egy újabb ajtón lehetett a konyhába jutni. Újra visszafordult. Már csak egy hely maradt. Átment a jobb oldalra és ott is egy nappaliszerűség fogadta. Teljesen tükörképe volt az előzőnek. A nappali egy kis előszobába jutott, ahol csak székek voltak, onnan újabb három ajtó nyílt, három irányból. Balról kezdte. Megtalálta, az volt a dolgozószoba. Azért megnézte a másik kettőt is. Az egyik az udvarra vezetett, ami a ház mögött volt. Az utolsó szoba pedig mindenféle orvosi eszközt rejtett. Úgy volt berendezve, mint egy átlagos orvosi rendelő.

- Itt gyakorol vajon? - kérdezte fennhangon, de suttogva magától. - Gondolom ilyen házba nem fogad betegeket.

- Megtalálta, fiatalúr? - hallotta Seiichi hangját a háta mögött.

A meglepetéstől ugrott egyet, és sikeresen fejbe vágta magát az ajtóval, amit épp be akart csukni.

- Oh, elnézést kérek! Röstellem, hogy megijesztettem. Megsérült? - kérdezte a férfi, miközben odarohant hozzá.

- Semmi bajom - mosolygott Takeru. - Megtaláltam.

Előhúzta a zsebéből a telefont és meglengette az öreg szemei előtt. Majd azt mondta: - Ha valaki keresne, a dolgozószobában leszek.

Bement, becsukta az ajtót, és elkezdett keresgélni a könyvek között. A szobában három nagyobb asztal volt, és három könyves szekrény. Két asztal tele volt pakolva könyvekkel, füzetekkel, míg a harmadik üres volt. Takeru azt sem tudta, mivel kezdje.