First kiss 3. fejezet

Hikaru pov.

Már éreztem, hogy nem bírok sokáig eszméletemnél maradni, amikor mintha valami hangot hallottam volna, bár lehet, hogy csak képzelődtem. Egyre közelebbről hallottam, de erőm azonban már nem volt se felkelni, se megszólalni. Pár perc múlva, az ajtó kinyílt és éles fényt tört be a félhomályos raktárba. Valaki odajött hozzám, és szólítgatni kezdett, azonban az ajtó mögötte becsukódott. Próbáltam szólni neki, de egy szót sem bírtam kinyögni, így csak reméltem, még nem késő, és ki tud menni, viszont úgy tűnt, már elkésett. Nem telt el sok idő és hamarosan úgy éreztem, mintha már kevésbé fáznék. Azonban a következő pillanatban minden elsötétült, és másra nem emlékeztem.

Egy fehér szobában tértem magamhoz. Pislogtam párat, először az éles fehér fény bántotta a szemem, de hamar hozzászoktam. Első dolog, amit észrevettem az infúzió volt a kezemben. Vastag takaró volt rajtam, ami egészen a nyakamig befedett, csak az infúziós kezem látszott ki. Nagyon jó meleg volt.

- Mi lesz, ha nem ébred fel? Mi lesz velünk nélküle? – hallottam egy kétségbeesett hangot kintről.

Megkerestem a gazdáját. Szemben egy ablak volt, aminél Ran állt öt másik alakkal. Ahogy jobban megnéztem őket, az Alice Nine négy tagját ismertem fel, a másik fickót még sosem láttam. Csak épp Shou-t nem láttam sehol. Ran ekkor észrevehette, hogy felébredtem, mert az ajtó kivágódott, ő pedig az ágyhoz sietett. A többiek is bejöttek, de engem semmibe véve elhaladtak mellettem és a mellettem lévő ágyat állták körül. Valóban az Alice Nine tagjai voltak. Meg sem lepődtem, hogy csak úgy elmentek mellettem. Miért is érdekelném őket. Nem is ismernek.

A másik ágyon csak feltételezni tudtam, hogy ki fekszik, ugyanis mire odanéztem volna, már közénk álltak. A fiúk szólítgatni kezdték, amiből már levontam a száz százalékban biztos következtetést: Shou feküdt ott.

- Shou! Hallasz? Hallod, amit mondok? – kérdezgették kórusban.

A választ vagy nem hallottam, vagy nem is volt.

- Hikaru? Hikaru? – szólítgatott Ran, miközben kezével megfogta a kint lévő kezem, amibe az infúziót kötötték. – Jól vagy? Nagyon megijesztettél ám, leányzó.

- Bocsi – mosolyogtam rá, majd újra a szomszéd ágy felé néztem, ám a fiúk még mindig nem álltak el onnan.

- Mégis mi történt ott? – kérdezte Ran, mire újra felé fordultam. – A telefonban azt mondták, a raktárban találtak meg titeket eléggé átfagyva.

Nem feleltem. Próbáltam visszaemlékezni. Rémlett az új munkám, a raktár, meg a szerencsétlen eset, hogy bezártam a magam, végül pedig egy árnyék alakja villant be. Akkor tehát Shou volt. Ekkor tudatosult bennem minden. Miattam Shou is átfagyott és most kórházban van. Nem, az nem lehet! Mit keresne ő itt, egy levegőt szívva velem? Az képtelenség! Próbáltam magam meggyőzni, ám ez valóban az igazság volt. Valami csoda folyamán Shou mentett meg. Vagyis megpróbált. Eszembe jutott, hogy egy pillanatra, mintha melegséget éreztem volna a hátamon. Vajon ő csinált valamit? De mégis mit keresett ott?

- Az étterem igazgatója telefonált, hogy esetleg ad még egy lehetőséget, ha még érdekel – folytatta Ran. – Elvégre nem a te hibád volt, és a saját épséged árán sem hagytad, hogy helyetted inkább az áru romoljon meg. Erre nem mindenki képes.

- Szerencsére nem voltam benn sokáig, és nem fagytam halálra – mondtam, de aztán rájöttem, hogy kár volt.

- Ilyet soha többé ne csinálj, rendben? – nézett rám aggódó arccal legjobb barátnőm.

A munka. Még csak eszembe se jutott. Túlságosan aggódtam. Nem is magam miatt. Shou miatt.

Csend lett. Senki sem szólt. Shou állapotáról nem tudtam, ugyanis a fiúk nem tágítottak felőle. Még mindig képtelenségnek tűnt, de még jobban, mikor magamban kimondtam. Megszólalni nem mertem, de nagyon aggódtam és őszintén reméltem, hogy nincs baja. Ha én tovább voltam benn, miért nem ébred már fel?

- Nem hiszem el, hogy egy szál pólóban volt, mikor megtalálták – mondta halkan mellettem az egyik tag.

Már nem emlékszem, ki volt az és azt sem, hogy válaszolt-e egyáltalán valaki. Mély álomba merültem. Mire felébredtem, már csak ketten voltunk. El se tudtam hinni, hogy magunkra hagytak. Először csak azt hittem, hogy kint várakoznak, amíg mi pihenünk, de az időközben megjelenő orvos megerősítette, hogy elmentek. Shou még mindig nem ébredt fel. Arca olyan nyugodt volt. Az oldalamra fordultam, kezem a párna alá helyeztem és egy ideig csak néztem őt. Hamarosan azonban ujjai megmozdultak, pillái megrebbentek, majd kinyitotta szemét. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és idegesen bámulni kezdtem a plafont.

Két nővér jött be, akik megvizsgáltak minket. Megállapították, hogy minden rendben, pihenést javasoltak, de megengedték, hogy távozzunk. Újra csak ketten maradtunk. Mindketten átöltöztünk, majd megvártuk a papírokat. Éreztem, hogy elpirulok, valamiért zavarban voltam, így átfordultam a másik oldalamra, házat fordítva a másik ágynak, és egészen a nyakamig húztam a takarót. Előttem a falon volt egy óra, ami este tíz órát jelzett.

- Jól vagy? – hallottam egyszer csak Shou aggódó hangját magam mögött. Váratlanul ért, így megijedtem és hirtelen azt sem tudtam, mit kéne mondanom. Már abban sem voltam biztos, hogy mit kérdezett, mikor feleltem.

- I-igen - rebegtem fülig elvörösödve, de még mindig hátat fordítva neki.

Egyszerűen tudtam, hogy nem lennék képes ránézni. Már az is álomnak tűnt, hogy a koncerten láthattam, de az, hogy így összefutunk, az képtelenség, hogy pont velem történjen.

Hallottam, hogy elkezdett pakolni, majd megindult az ajtó felé, mire én gondolkodás nélkül felpattantam.

- Hálás vagyok, amiért megmentettél. Köszönöm – mondtam meghajolva.

Ekkor jöttem rá, mekkora hülyeség volt. Jó, persze meg kell köszönnöm, de ha így meglátja, hogy nézek ki…

A már kitárt ajtóban állt, készen arra, hogy kilépjen. Pár percnyi feszült csend után hallottam, hogy megfordul.

- Nincs mit – felelte, mire felnéztem rá. Mosolygott. Aztán a tekintete megváltozott. Olyan volt, mint aki meglepődött, szemei tágra nyíltak, szája ki-be csukódott, nem tudta, mit mondjon. – Te… - kezdte, ám itt megállt. Elkapta a tekintetét, majd mosolyogva elköszönt és becsukta maga mögött az ajtót.

Összeszedtem magam és a cuccaim, és én is elindultam. Mivel nem laktam messze, gyalog indultam el. Nem mintha lett volna más választásom, ugyanis pénz az nem volt nálam, anélkül meg semmire sem megyek.

Bár késő este volt, így is nagy volt a forgalom. Ahogy elindultam, előttem pár méterre Shou-t pillantottam meg. Épp zsebre rakta a telefonját, és sétált előre. Elgondolkodtam, vajon jönnek-e érte, vagy egyedül megy haza. Zsebre dugtam a kezeim és a földet bámulva battyogtam mögötte pár méterre. Kínos lett volna mellette menni, de nem akartam kerülőt tenni. A szívem hevesen vert. A fejemben zűrzavar volt, már azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Mostanában sok minden történt, sok elképesztő dolog, aminek az égvilágon semmi lehetősége nem volt eddig, hogy igaz legyen.

Csendben sétáltunk, amíg szerencsésen neki nem mentem valaminek. Vagy inkább valakinek. Felnéztem. Shou volt az. Arra várt, hogy a gyalogos lámpa zöldre váltson. Meg sem mozdult, fel se vette, hogy nekimentem.

- Bocsi – mondtam zavartan.

Mellé léptem. Idegesen néztem egyszer a talajra, egyszer meg a vele ellentétes irányba. El tudtam volna ásni magam. Túlságosan is zavarban voltam. Neki talán semmit sem jelent, de nekem egy napra sok volt.

A szemem sarkából ránéztem, de ő csak a lámpát figyelte. Majd hirtelen megindult, amint váltott a lámpa, én pedig követtem, így már egymás mellett sétáltunk. Idegességemben a karkötővel kezdtem babrálni, ami még mindig a zsebemben volt, mire ügyesen kiejtettem. Gyorsan felkaptam, felzárkóztam Shou-hoz, majd elkezdtem letisztítani, és épp visszaraktam volna a zsebembe, mikor Shou megtorpant és megragadta a karom, amiben az ékszer volt.

- Az…? – kérdezte volna, de nem fejezte be.

Még jobban zavarban voltam, így elkezdtem minden félé összebeszélni, mint aki magyarázkodik. – Úgy találtam. Egyik nap a koncertetek után volt egy kis balesetem és valaki megmentett. Egy kis rendelőben tértem magamhoz, ahol ezt találtam.

Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg nem kíváncsi az őrült sztorimra, így befogtam. Shou nem szólt semmit, megköszörülte a torkát és továbbment.

- Csak nem… - futottam utána. – Tudod, kié? Esetleg el tudod juttatni a tulajdonosának?

Felé nyújtottam a karkötőt, mire olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem megint belé ütköztem. Átvette az ékszert, de nem rakta el, ehelyett megfogta a karom és a csuklómra rakta.

- Tartsd meg! Nálad jobb helyen van – mondta.

Reméltem, hogy nem csak képzelődtem és valóban kimondta. Éreztem, hogy elpirulok. Nem akartam tudni, milyen vörös lehetek. Ez már túl sok volt. Már annak a tudata, hogy vele sétálok, vagy, hogy ő mentett meg, és akkor még ez is…

- Köszönöm. Én most megyek – hadartam el olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, aminek következtében majdnem elharaptam a nyelvem, majd villámgyorsan futásnak eredtem a zebra felé. Nem mertem vissza nézni. A szívem rendellenesen gyorsan vert, azt hittem, kiugrik a helyéről. Ilyet még sosem éreztem azelőtt.

Körül se néztem, úgy léptem le az útról. Ekkor minden mintha egy másodperc alatt történt volna, de én lassított felvételként néztem végig, vagy tapasztaltam meg. Az autó fényszórói a szemembe világította, dudálást hallottam. A következő pillanatban valaki megragadta a karom, magához rántott, és szorosan átölelt. Egyik kezével a fejemet fogta, míg a másikkal a hátam karolta át. Az autó sebesen elhaladt mögöttem, amíg én csak álltam Shou karjaiban. Nem jutottam levegőhöz. Éreztem teste melegét és a szíve lüktetését. A szívem még gyorsabban vert. Az arcom már rákvörös lehetett.

- Mindig ráveszel, hogy megöleljelek. Mit csinálsz te velem? – szólalt meg Shou halkan, szinte suttogva.

Attól féltem, hogy a végén elájulok. A szívem már a torkomban dobogott, sokkal gyorsabban, mint azt kellett volna. Mégsem csináltam semmit. Meg se mozdultam. Arcom hozzáért a mellkasához, kezeim félúton megálltak, miközben azon voltak, hogy átkarolják őt, így csak tehetetlenül megérintették a kabátját. Újra és újra megismétlődött a fejemben Shou utolsó két mondata, mintha végtelen visszhangot vert volna a fejemben.

Aztán lassan elengedett, és megköszörülte a torkát. Én tettem egy lépést hátra, miközben a földet bámultam.

Hamarosan már otthon feküdtem. Fejemben még mindig csak Shou hangját hallottam. Egész végig csak forgolódtam az ágyban, tudtam, hogy lehetetlen számomra már, hogy elaludjak. Egyszer erre, egyszer arra fordultam, de akárhányszor csuktam be a szemem, Shou mindenhol ott volt. Végül a hátamra fordultam és idegesen rúgtam le magamról a takarót. A plafonra néztem, miközben kezemet a szívem fölé helyeztem. Még mindig nem szűnt meg az a rendellenes dobogás. Azon gondolkodtam, vajon honnan ismerhette a karkötőt, és hogy mit értett az utolsó kifejezésében a mindig-en. Vajon ő volt az, aki a háziorvosi rendelőbe vitt? A hátamra fordultam, az arcom a párnába temettem, majd két kezemmel elkezdtem püfölni az ágyat. Igyekeztem megszabadulni minden ilyen gondolattól, különben abszolút lehetetlen volt, hogy elaludjak. Rég elmúlt éjfél. Ran tőlem nem messze békésen aludt. Rájöttem, hogy hosszú éjszaka elé nézek.

Shou pov

„Mindig ráveszel, hogy megöleljelek. Mit csinálsz te velem?” Mi a fenét mondtam én? Megőrültem? Jesszus! Idióta! Akkora idióta vagyok. Hogy mondhattam ezt? Fogalmam sem volt, mi ütött belém.

Több órán keresztül csak forgolódtam az ágyban, azt hittem, sosem fogok már elaludni. A szívem hevesen vert. Ritkán fordult elő ez velem. Még akkor sem, amikor a fellépések előtt izgulok. Teljesen más volt attól, egy teljesen más szinten volt.

Másnap arra ébredtem, hogy a fiúk egy dalt játszanak a csengőmmel. Hosszú-hosszú percekig csak nyomkodták azt a vackot, különféle módon. Azt hittem, megőrülök. Hulla fáradt voltam. Valahogy kitaláltam az ágyból, majd megpróbáltam eljutni a bejárati ajtóig. Sikeresen nekimentek a szobám ajtófélfájának, majd egy hatalmas ásítás közepette kitártam az ajtót. Tora állt előttem, majd megjelent Hiroto, Saga és Nao is. Mind elképedve néztek rám, mint akik még sosem láttak fáradt embert.

- Gyertek be! – intettem nekik, majd otthagyva őket elindultam befelé és ledobtam magam a legközelebbi kanapéra, a nappaliban.

- Mi az, hogy gyertek be? – kérdezte Tora hitetlenkedve. – Tudod, te mennyi az idő? Mégis mi a frászt csináltál te? Vagy ezerszer hívtunk a telefonodon, de még csak meg sem hallottad?

- Hagyd már! – lépett közénk Hiroto. – Tegnap elég… nem hétköznapi napja volt.

Tora duzzogva dobta le magát a fotelba, miközben én szép lassan felültem és az órát kezdtem keresni. Megdörzsöltem a szemeim és akkor láttam, hogy már kilenc óra is elmúlt. A próbát pedig vagy hétkor el kellett volna kezdeni.

- Miért nem jöttetek előbb? – pattantam fel hirtelen, majd berohantam a szobámba átöltözni.

Átugorva a kis puffot és a széket rohantam a szekrényhez. Kikaptam a legfelül lévő nadrágot és pólót, majd gyorsan elkészültem.

- A mi feladatunk, hogy felkeltsünk? – kérdezte Saga, már majdnem hogy szemrehányóan, miközben én épp a fogamat mostam.

- Mi történt veled tegnap este? Mivel jöttél haza? – kérdezte Tora szinte már aggódó hangnemre váltva.

- Sétáltam – válaszoltam tömören a fogkefével a számban.

- Sétáltál? Miért nem hívtál fel?

- Miért? Eljöttél volna értem? – kérdeztem, mire nem felelte egyszerre.

- Persze – mondta, bár cseppet sem tűnt őszintének.

Hiroto vitt el minket a próbaterembe. Gyorsan kipattantunk és igyekeztük minél előbb elkezdeni, hogy behozzunk a lemaradást. Útközben tájékoztattuk a menedzsert, aki meglepő módon nem volt kiakadva. Délutánra semmi különöset nem terveztek, de hamarosan el kellett döntenünk ki fog szerepelni a következő Alice Nine Channel-ben.

- Shou! Shou!

Saga kiabálása zökkentett ki a gondolataimból. Annyira máshol jártam a próba közben, hogy elfelejtettem énekelni. A többiek mindent jól csináltak, én pedig csak bambultam ott középen. Túl sok minden járt a fejemben, egyszerűen nem tudtam a dalra koncentrálni.

- Minden rendben? – jött oda Hirot aggódva, mire feléjük fordultam és bólintottam.

- Csak szedd össze magad! Akarsz szünetet tartani? – ajánlotta fel Tora.

- Nem kell, folytassuk!

Igyekeztem mindent beleadni, és csak a dalra figyelni. Ezután már jobban ment, de időnként elfelejtettem a dalszöveget. A fiúk is láthatták rajtam, hogy nem voltam formában. Mielőbb össze kellett szednem magam, mielőtt még letámadnak a kérdésekkel, és magyarázkodhatok. Utáltam azt. Sosem elégszenek meg csak azzal a válasszal, amit kapnak, tovább kell faggatniuk.

Pár óra alatt befejeztük a próbát, majd elmentünk bowlingozni. Muszáj volt valahogy elterelni a gondolataim, amihez jól jött a játék. Két csapatra váltunk, és megegyeztünk, hogy a vesztes fizet egy italt mindenkinek.

Este letusoltam és csak bedobtam magam az ágyba. Kezeim összekulcsoltam a fejem felett és csak bámultam a plafont. Kíváncsi voltam, mit tartogat a holnap. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből azt a lányt. Még csak a nevét sem tudtam, de ő minden bizonnyal ismert engem. Akárhova mentem, mostanában mindig belebotlottam. Elgondolkodtam, a koncert után, amikor beleesett a kútba, az vajon miért volt. És vajon mit keresett bezárva abban a raktárban. Váratlanul aggódni kezdtem érte. Oldalamra fordultam, egy kezem a fejem alatt maradt, míg a másikat elém raktam. A csuklómra néztem, ahonnan még mindig hiányoltam a karkötőt. De már tudtam, hogy hol van. És úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetne.