Nem vagyok önmagam - 6. fejezet

Növekvő aggodalom

Koji másnap nem úszta meg a kérdezgetéseket. Bár szerencsére mindenki megelégedett azzal, hogy egy régi barát volt a tegnapi látogató. Shohei mentette a helyzetet, ugyanis őt nem igazán izgatta a srác, annál valami sokkal izgalmasabbat talált.

- Képzeljétek! - kezdte. - Lesz egy nagy koncert 3 hónap múlva, két banda jön, akik együtt fognak egy nyárköszöntő koncertet tartani. Találjátok ki, kik azok?

- Csak nem… - kezdte Shunsuke izgatottan.

Shohei talán tudta, mire gondol a barátja, csillogó szemekkel így folytatta: - De igen! A Sadie és az Alice Nine!

A többiek azt se tudták, mit csináljanak, annyira boldogok voltak és meglepettek. A hír kész sokként érte őket. A két számukra legnagyobb banda együtt tart egy nagy koncertet és ők végre láthatják őket élőben.

- De ez még nem minden - mondta Shohei, aki előszeretettel húzta a srácok agyát.

- Mondd már! - szólt közbe Koji is, aki bár gőze sem volt, miről van szó, próbálta játszani az izgatott kissrácot.

- És hol lesz a koncert? - kérdezte Osamu, mielőtt Shohei megszólalt volna.

- Itt, Kyoto-ban, természetesen - folytatta a háttér vokálos. - Három helyre mennek, ezek közül az egyik Kyoto. És ez még mindig nem minden.

- Ne csináld már! - kiáltott rá Hiro.

- Már megőrülök az izgalomtól - mondta Shunsuke. - Mi lehet még?

- A legjobb - kacsintott rájuk Shohei huncut mosollyal. - Előzenekart keresnek!

- Hogy?! - kiáltott mindenki, mintha rosszul hallottak volna.

- Így igaz - mondta Shohei és mg mindig úgy húzta az időt, ahogy tudta. - Bárki jelentkezhet, lesz egy meghallgatás, ahol maguk a bandavezérek, Mao és Shou lesznek a zsűrik.

- Szóval, ha nem nyerünk is megéri elmenni - mondta Osamu, mire Shohei úgy nézett rá, mintha nem is japánul beszélt volna.

- Mi az, hogy nem nyerünk? - vetette oda. - Természetesen mi leszünk az előzenekar, ami pedig a karrierünk kezdetét jelentheti.

- Nagyon magabiztos vagy - szólalt meg Koji, akinek időközben az igazi Takeru-n járt az esze. Nem tudta, jó dolog-e elmondani neki, vagy sem. Ha tényleg a két kedvenc bandája, úgysem tudná kihagyni, viszont nem lehetséges, hogy fellépjen ilyen állapotban. A koncertre mondjuk elmehetne, annak semmi akadálya nem lenne, de nem bírná ki, hogy ne álljon be a bandába. Ha pedig Koji-ként fog fellépni, még a végén a saját jövőjét teszi tönkre. Ha tényleg sikeresek lennének, akkor Takeru-nak a helye a színpadon és nem Koji-nak.

- Figyelsz te rám? - kérdezte Shohei Koji arca előtt integetve.

- Igen, persze - felelte Koji.

- Nekem nem úgy tűnik. Mit mondtam az előbb?

Koji erre nem tudott válaszolni. Valamit akart mondani, de nem tudta, pontosan mit mondjon. Újra csak leégetné magát.

- Írni kéne pár új dalt - szólt közbe teljes nyugodtsággal Hiro. - Menni fog, ugye? Majd Kasumi és Shunsuke segít neked.

Koji bólintott. - A szöveg menni fog egyedül, de a zenéhez kellene mindenkinek a segítsége.

Takeru-tól úgy tudta, hogy a szövegen ő szokott dolgozni, és nagyrészt a zenén is, de azért a többiek is kiveszik a részüket belőle.

- Jó akkor majd összedobunk valamit - szólt oda Osamu.

- Hé, hé! - kiáltotta el magát Shohei. - Remélem, senki nem veszi félvállról! Mindenkinek a legjobbat kell nyújtania, érthető vagyok?

- És mióta vagy te a bandavezér? - kérdezte ridegen Hiro.

A két fiú összenézett, és ha a tekintettek ölni lehetne, már egyik sem lenne az élők sorában.

Takeru korán felkelt és gyorsan még átfutott néhány feljegyzést munka előtt. Kilencre kellett bemennie, szóval volt néhány órája. Csak azt nem tudta, hogyan magyarázza ki Mai előtt. Úgysem hinné el, ha azt mondaná, csak átnéz néhány dolgot. Koji a jelek alapján olyannak tűnt, aki érni a dolgát és nem kell átnéznie azokat, amiket már rég megtanult. Egyszerűen tudja.

Mai még aludt, mikor Takeru kiosont a szobából. Koji-tól úgy tudta, Mai is egy gazdag családból jött és gimi óta barátok voltak, még orvosira is együtt jártak, az utolsó évben jöttek össze, azóta jártak, és mikor együtt felvették őket a kórházba, összeköltöztek. Általában buszoznak, mivel fáradtan nem szeretnek vezetni, a pénzzel kérkedni meg nem az ő stílusuk. Pedig a komornyik és a drága autó pont erről árulkodna. Persze mindenki ismerte őket a környéken, de akkor sem szerették felhívni magukra a figyelmet. Szerettek volna annyira hétköznapiak lenni, mint bárki, és másokkal együtt utazgatni.

Minden zajra megmozdult és az ajtó felé kapta a fejét. Úgy festett, mint aki rosszban sántikál. Mikor már csak egy óra volt az indulásig, elpakolt és bement fürdőbe, mint aki nemrég ébredt fel. Még pizsamában volt. Nekiállt fogat mosni és épp a száját öblítette, mikor Mai benyitott. Elnézést kért és kiment, Takeru meg csak mosolygott, és győzedelmesen ökölbe szorította a kezét.

Azonban ez az érzés csak a reggeliig tartott.

- Hova mentél kora reggel? - kérdezte hirtelen Mai az evés közepén megtörve a csendet. Takeru épp a telefonján olvasta a híreket, Mai pedig lapozgatta a közeli supermarket újságát.

- Sehova. Mire gondolsz? - próbálta hárítani Takeru.

Ekkor lépett be Seiichi. - A fiatal úr mostanában a dolgozószobában tevékenykedik - vallotta be a férfi.

Amíg beszélt Takeru lerakta a telefont és elkezdett vadult integetni a férfinak és némán szavakat formálva az ajkával, jelezve, hogy hallgasson el a férfi és ne mondjon semmit.

- Mégis miért? - nézett a fiúra értetlenkedve Mai.

Takeru valami füllentésen törte az agyát, amivel kimászhat a bajból. Majdnem megoldja, erre jön egy ilyen baki a komornyiktól. - Csak átrendezem a szobát - mondta aztán néhány másodperc múlva csupán. - Az asztalok tele vannak még mindig és nincs a polcokon sem valami nagy rend. Ha hirtelen szükségem van valamire, meg sem találom.

- Nem kell ezt csinálnod. Van rá embered, nem?

- De igen, de ezt szeretném egyedül csinálni. Elvégre én tudom, mit hogyan szeretnék elrendezni, nem igaz?

Mosolyogva nézett a lányra, majd folytatta tovább a reggelizést. Közben legbelül nevetésben tört ki és újra csak megdicsérte magát. Hihetetlen jól vág az esze.

Mai gyanakodott valamiben. Nem stimmelt valami Koji-val, de még ő maga sem tudta, mi az. Amíg nem lesz benne biztos, gondolta nem kever bajt, hátha elrontja a kapcsolatukat.

Épp indultak volna, amikor megszólalt Koji telefonja. Takeru a kijelzőre nézett és a saját számát vélte felfedezni.

- Egy pillanat - mentegetőzött és félrehúzódott. Kiment a teraszra és becsukta maga mögött az ajtót. Próbált minél halkabban beszélni, hogy senki se hallja meg. - Gyorsan mondd, mit akarsz, mert nem érek rá!

- Neked is jó reggelt! - vágta rá a kedves köszöntésre Koji.

- Mi van már, Koji?

- Dalt kell írnom és fogalmam sincs hogyan fogjak hozzá - panaszkodott a srác. Ő is szinte suttogva beszélt, talán ő sem volt egyedül.

- Mondtam, hogy neked kell megoldanod, én sem kérek segítséget a műtéteknél - felelte Takeru, miközben néha-néha hátrapillantott, nincs-e Mai a közelben.

- Ne csináld, Takeru, ez a te érdeked is.

A fiú egy ideig csak gondolkodott, Koji már kérdezni akarta, ott van-e még, amikor megszólalt. - Csak csukd be a szemed, lazulj el. Utána gondolj valamire. Hallgasd a körülötted lévő zajokat, abból általában összeáll egy dal. A kedvenc helyem a folyóparton van, azon a kis úton, ahol mész munkába menet. Ott szoktam megállni, és ott jutnak eszembe a legjobb dalok. Csak koncentrálj és kezd el dúdolni, ha valami eszedbe jut. Gondolhatsz akár - itt még halkabbra vette a hangját - Mai-ra is. Vidd magaddal a telefont és vedd fel. Ha valami eszedbe jut, gyorsan rohanj haza és az egyik kisasztalon valahol megtalálod a laptopom, amin össze szoktam rakni. Nem olyan hű de nehéz. Ha meg nem sikerül, hallgass meg egy-kettőt a CD-im közül. A lényeg, hogy tartsd magad a stílusunkhoz és ne vágj át jazz-be, vagy akármibe.

- Rendben - felelt röviden Koji, bár még mindig nem volt benne biztos, hogy meg tudja csinálni. További tanácsot akart kérni, ám Takeru egy Viszlát!-tal bontotta a kapcsolatot.

Mikor Takeru megfordult, ijedtében ugrott egyet, mivel az ajtót kinyitva Mai jelent meg előtte.

- Ki volt az? - kérdezte gyanakodva.

Takeru a hátsó zsebébe dugta a telefonját. - Csak egy barátnak volt szüksége tanácsra.

Nem is volt hazugság, de jobb ha nem tudja a lány, ki volt az.

- Milyen ügyben? - faggatta tovább a lány.

Takeru felvillantotta Koji elképesztő mosolyát, majd átkarolta a lányt és elindult. - Menjünk!

Mai még mindig nem volt megelégedve ezzel. Régóta ismerte Koji-t ahhoz, hogy ne okkal tartsa furcsának a helyzetet. Sosem voltak ilyen beszélgetései, és nem hagyta válaszolatlanul a kérdéseit. Hirtelen féltékenység töltötte el, arra gondolva, talán egy másik lány áll a háttérben.

Koji bebújt a fürdőszobába, amíg telefonált. Kasumi és Shunsuke ott volt nála, hogy segítsen. A többiek azt mondták, később beugranak.

Koji egyenesen az asztalokhoz ment és laptopot kezdte keresni. Meg is találta egy kinyitott füzet alatt. Belenézett a füzetbe. Kiskorában tanult zongorázni, és a gitár sem volt idegen tőle, így a kottákhoz is értett. Ez volt az ő nagy szerencséje.

Shunsuke, aki eddig a földön feküdt, a matracra hajtva a fejét, most felállt és a magnóhoz lépett. Betette az egyik CD-t és megnyomta a lejátszás gombot.

- Úgy imádom ezt a számot! - lelkendezett Kasumi, aki eddig a füzetébe firkálgatott, időnként pedig megpengette a gitárt néhány ötletért. Abbahagyott mindent, amit eddig csinált, és átadta magát a zenének.

Koji az elején nem is figyelt, de aztán rájött, hogy nem is olyan rossz dal. - Ez melyik? - kérdezte, miközben az ütemet dobolta az ujjaival az asztalon.

- Nem ismered fel? - kérdezte meghökkenve Shunsuke. - Affection. Alice Nine.

- Oh, tényleg! - játszotta el Koji, hogy beugrott neki. Bár lövése sem volt, miről beszél. Bírta a rockot, és a pop-ot is, ahogy sokféle más zenét is, és hallott már az Alice Nine-ről, meg a Sadie-ről, de nem hallgatta őket. Inkább az olyanokat hallgatta, mint az ON/OFF. Abban viszont biztos volt, hogy hallgatni és kedvelni a zenét, nem ugyanaz, mint alkotni.

Bekapcsolta a gépet, ami balszerencséjére jelszót kért, és természetesen Takeru erre nem gondolt. Azzal a lendülettel ki is kapcsolta és gondolta, elmegy arra a helyre, amit Takeru említett.

- Hamarosan visszajövök, addig maradjatok csak - mondta, majd mosolyogva elköszönt.

Magával vitte a telefonját és a gitárját, meg egy füzetet egy tollal és elindult, hogy megkeresse az említett helyet. Takeru még amikor személyesen találkoztak, elmesélte, pontosan merre dolgozik. Egy hatalmas raktárépületről volt szó, ahol repülőgépekkel és hajókkal szállított csomagokat szállítottak. A boltoknak voltak benne porcelánok és hasonló dolgok, amiket ki is kellett szállítaniuk.

Koji hamar megtalálta a folyót, és pár lépés után meg is állt és rátámaszkodott a korlátra. Gyönyörű volt a Yodagawa folyó, ahogy a túloldalra való kilátás is. A víz csendes volt, a környéken sem járt senki sem. Egy kis szél fújt, ami időnként felkavarta a vizet. Koji úgy tett, ahogy Takeru mondta. Behunyta a szemét és a körülötte lévő természetes zajokra koncentrált. A vízre, a szélre, a néha-néha csiripelve felröppenő madarakra, a szél fújta lombkoronák és bokrok zajára. És mindeközben Mai-ra gondolt. Arra, amikor először meglátta, amikor együtt tanultak, nevettek és a legboldogabb napokra, amiket együtt töltöttek.

A vágyakozásból, hogy újra lássa, hirtelen egy rím állt össze a fejében. Elővette a telefont és beállította a hangfelvevőt és dalba öntötte a benne felgyülemlő érzéseket.

Mikor elakadt, megnyomta a mentés gombot, és hirtelen tapsot hallott maga mögött. Megfordulva Kasumit és Shunsuke-t vette észre maga mögött.

- Már nagyon várom, hogy hallhassam az egészet - mondta Kasumi ragyogó mosollyal miközben Shunsuke-vel közelebb léptek.

Koji visszamosolygott rájuk, mire Shunsuke hátba veregette. - Hamar meglesz az, mi is besegítünk - mondta a fiú.

Kasumi a korláthoz lépett és a vizet kémlelte, majd felnézett az égre. - Olyan jó itt.

Egy jó ideig csendben álltak és gyönyörködtek a látványban, amikor Shohei hangját hallották maguk mögül.

- Hát ti meg mit csináltok itt hármasban? - kérdezte olyan arcot vágva, mint aki rájött valami sunyiságra. Kisfiús mosolya megint ott volt az arcán, a szemei pedig csillogtak a lelkesedéstől.

Együtt mentek vissza és folytatták a dalon a munkálatokat. Az alap megvan, a többi hamar összeállt. Valójában leginkább Koji és Kasumi dolgozott rajta, a fiúk leültek kártyázni, majd kitalálták, hogy hoznak valami kaját. Koji nem nagyon foglalkozott velük. Meg tudja ezt csinálni maga is, és gondolta, hogy Takeru is így szokott járni. Nagy segítség a banda.

Takeru nagy nehezen túlélte a napot. Találkozott Kazuya-val és próbált úgy viselkedni, ahogy Koji szokott, ami talán be is vált. A mai napra nem kapott nagyobb műtéteket. Egy autóbalesetben két könnyebben sérült középkorú férfit kellett ellátnia először, akik egész végig egymást okolva kiabáltak, és majdnem össze is verekedtek. Alig lehetett őket leállítani. Majdnem nekilökték az orvosi felszerelésnek az egyik nővért, aki talán jól belekönyökölt, vagy tenyerelt volna a szikékbe és egyéb eszközökbe, ha Takeru nem kapja el időben a derekánál fogva. Ezután próbált nem kiabálni, de tájékoztatta a két beteget, hogy kórházban nem szokás így viselkedni.

- Felőlem otthon szétverhetik egymást - folytatta -, bár azzal nem oldanak meg semmit. Hagyják, hogy minél előbb elvégezhessük a munkánk és annál előbb mehetnek.

Egyesével vitték be a férfiakat a különféle vizsgáló szobákba. A biztonság kedvéért, hogy mindent kizárjanak elvégeztek néhány tesztet, de a végén minden rendben volt, így a két férfi megkapta az orvosok jóváhagyását, miszerint másnap hazamehetnek. Addig is külön szobába helyezték el őket a biztonság kedvéért.

Ezután Takeru egy kislányt látott el, aki leesett a bicikliről és eltört a karja. Hasznára volt, amit eddig olvasott és a nővérek is nagy segítségek voltak.

Eközben Mai, hogy elhessegesse a gyanúját és a rossz érzéseit, elemelte Koji telefonját Takeru köpenyének a zsebéből, amit egy rövid ideig a fiú az öltöző fogasára akasztott, amíg lemosakodott. Kikereste a legutóbb tárcsázott számot, és gyorsan bement a női öltözőbe. Küldött egy SMS-t az előbb megszerzett számra Koji telefonján. Hol vagy most? Találkozhatnánk? Neki sem tetszett, hogy ezt csinálja a barátjával, de a furcsa viselkedése megmagyarázhatatlan és úgysem mondaná el az igazat.

Pár perc múlva választ is kapott. Itthon, persze. Néhány kérdés után Mai kiderítette a címet is, majd törölte az üzeneteket. Talán a szám tulajdonosa furcsának találta, hogy a cím után érdeklődik, amit már eleve tudnia kéne, hiszen ő Koji-nak hitte őt, de azért elárulta.

Amint végzett, Mai gyorsan visszacsempészte a telefont a köpenybe, és amikor indult volna, abban a pillanatban jelent meg Takeru.

- Mai? Mit keresel itt? Tudtommal ez a férfiöltöző.

- Igen, én csak kérdezni akartam, mikor végzel - füllentett a lány.

- Még van úgy három órám, miért? - nézett a faliórára a fiú.

Mai csak megrázta a fejét jelezve, hogy semmi oka nincs. Odament a fiúhoz, átölelte, majd mosolyogva megcirógatta a jobb fülét. Nem történt az, amit várt. A fiú nem reagált. Csak mosolyogott és értetlenül nézett. Mai elhagyta az öltözőt, de a rossz érzés nem múlt el. Valami megváltozott, és ki kellett derítenie, mi volt az.

Valahogy ki kell bírnia, és amint végeztek, Takeru tudta nélkül elindul. Mivel a fiú azt hiszi, ő tovább dolgozik, nem is lesz gond.

Azonban mikor elérkezett a pillanat nem úszta meg olyan simán. Amint Takeru elindult a buszváróba, Mai beszállt egy taxiba és megadta a sofőrnek a címet. Azonban mikor kifordultak a korház parkolójából, Takeru épp észrevette a lányt az ablakból. Leintette a közeledő taxit és utasította, hogy kövesse a másik taxit, aki előttük halad.

Gondolta, megkérdezhetné telefonon, hova megy, de nem akarta, hogy a lány tudja, hogy követi. Tudta, hogy nem shoppingolni megy. Volt valami rossz érzése.

És ez az érzés tovább erősödött, amikor beértek Kyotoba. Takeru szinte már rémült volt. El se tudta képzelni, hova mehet Mai, ha nem oda, ahova ő gondolja. És a gyanúja bebizonyosodott. Néhány háztömbnyire, ahol ő lakott, a taxi megállt és a lány kiszállt. Takeru elfordult, nehogy észrevegye, miközben pár méternyire leparkoltatta az autót mögöttük, majd kiszállt és a lány után indult.

Mai a házszámokat nézegetve kereste a megfelelőt, és hamar meg is találta. Takeru tudta, hogy itt meg kell állítania, de fogalma sem volt, mit is mondjon, miért nem mehet oda, vagy miért követte. És ha meglátja? Koji most az ő testében van, tuti nem ismerné fel. Már csak azt remélte, hogy Koji helyesen reagál. Amikor ez eszébe jutott, már tudta, hogy meg kell állítania a lányt, azonban Mai már a lépcsőn tartott felfelé.

- Mai, Mai, várj! - kiáltott utána.

Koji nem tudta mire vélni a furcsa üzeneteket. Takeru elfelejtette volna, hol lakik? Hiszen tegnap járt itt. Nem volt oka, hogy valamire gyanakodjon, de valamiféle rossz érzés töltötte el őt is. Bajra számított.

Már csak Kasumi volt ott nála, amikor hirtelen kiabálásokat hallottak az udvarról. Nem lehetett érteni, mit kiabálnak, így nem foglalkoztak vele. Ám akkor a bejárati ajtón kinyílt és egy lány állt ott.

- Mai?! - kiáltotta el magát Koji a saját tudta nélkül.

Közben Takeru is megjelent Mai mellett és a két fiú savanyú képet vágva nézett össze.