First kiss - 8. fejezet

Shou pov

Egy ideig nem találkoztunk Hikaru-val, de sms-ben üzengettünk egymásnak. Végre be tudtam vallani neki, mit érzek iránta, és örömmel hallottam, hogy ő sem érez másképp. A beszélgetés során is sokat megtudsz a másikról, és ez így is történt. Hikaru őszinte volt, kedves, és kapható a poénokra. Mindig aggódott, hogy van a torkom, és kérdezgette, épp mit csinálok. Még nem voltam teljesen jól, de ha nem kellett kamerák előtt szerepelnem, vagy énekelnem, akkor meg tudtam csinálni mindent. Már elfelejtettem Saga kalandját, és újra a régiek voltunk. A menedzser már az irodájában várt minket. Beléptünk, üdvözöltük, majd sorba elfoglaltuk a helyünket a kanapén. Nem köntörfalazott, azonnal belevágott a közepébe, megspórolva az időt a fölösleges beszéddel.

- Nos, akkor az Alice Nine channel ezen a héten lesz, a vendégek pedig Hiroto és Shou. Így mindenkinek oké, ugye?

Bólintottunk, mire folytatta. – Arra rendben leszel, ugye? – kérdezte rám nézve, mire újabb bólintás volt a válasz.

- Az új dalról pedig annyit, hogy még ezen a héten annak is el kell készülnie. Jövő héten tervezünk egy koncertet, utána pedig rögtön elkezdjük a klipet készíteni, szóval arra teljesen kész kell lennie a dalnak.

- Értettük.

Ekkor az ajtó hirtelen kivágódott, majdnem a frászt hozva ránk, az igazgató robogott be. Egyenesen a menedzser asztalához ment, odadobott neki egy mappát, majd nekünk is odahajított egyet, amit nekem sikerült elkapnom. Mindenki körém gyűlt, ahogy megnéztem a tartalmát.

- Mégis mi a fene ez, heh? – üvöltött mérgesen mindenfelé mutogatva az igazgató. – Magyarázzátok el nekem, mi a jó élet folyik itt?

Ezt nem tudtam elhinni. Képek voltak, amiken egytől egyig én voltam Hikaru-val. Amikor átöleltem a zebrán, mikor tegnap találkoztunk a kirakat előtt, és még a hídon is készült egy. Szerencsére az ő arca nem látszódott, csak annyit lehetett biztosan látni, hogy lány. Háttal állt, vagy miattam nem látszódott. Viszont a kirakat ablakában visszatükröződött az arcképe, bár alig lehetett látni, mégis ha jól figyel az ember, onnan már nehéz lesz kimagyarázni, hogy nem ő volt az. Az állam is leesett a csodálkozástól. Elérkezett, amitől tartanom kellett volna. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. 

A mappa körbement a fiúknál, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat. Nagyon haragudtam magamra.

- Ki az, heh? – folytatta az igazgató hozzám fordulva. – Ha ez nyilvánosságra kerül, tudod te, mi lesz belőle?

- Ozaki-sama! Ez biztosan csak egy félreértés – lépett oda hozzá a menedzser. – Nem igaz, amit itt írnak. Ugye? Ugye, srácok?

Pár perc, mély és feszült csend telepedett le a terembe. Senki se tudta, mit mondhatna, vagy, mit tehetne.

- Mit szándékozol ezzel csinálni? – kérdezte az igazgató csípőre tett kézzel.

Ránéztem, és felálltam. Meghajolva őszintén bocsánatot kértem, majd felegyenesedve folytattam.

- Majd kitalálok valamit, csak kérem, védjék meg őt valahogy. Nem akarom, hogy neki baja essen.

- És mi van, ha emiatt tönkreteszed a bandát? Túl sokat engedtem meg nektek? Nagyon messzire mész az ilyen hozzáállással. Hazudtok a menedzsereteknek, esténként iszogattok, és akkor még ez is – lengette meg az újságot, majd dühösen a földre hajította. – Mi van még? Halljuk?

- Mondtam, hogy kitalálok valamit – mondtam, bár nem túl magabiztosan.

- Ezt nem lehet csak olyan könnyen elintézni, mint ahogy azt te gondolod. Tudod jól, milyen ez? Ha egyszer egy ilyen lángra kap, onnantól senki sem állíthatja le és tönkretesz mindent.

Újabb csend után az igazgató folytatta. – Rendben. Akkor kitalálsz szépen valamit, közben pedig elkészíted egyedül az új dalt. Az Alice Nine Channel-be pedig Saga megy Hiroto-val.

Azzal elindult kifelé, ám én nem hagyhattam. – Várjon! Most döntöttük el, hogy én megyek Hiroto-val.

Már a küszöbről fordult vissza. Sosem láttam még ilyen dühösnek. – Ha gyerekesen és meggondolatlanul fogsz viselkedni, úgy foglak kezelni. Jó munkát!

Az igazgató kedve cseppet sem javult, inkább egyre jobban romlott. Kirobogott az irodából, olyan hangosan csapva maga után, hogy a lendülettől visszavágódott, nekiütközve a kanapénak, majd újra vissza.

Nem tudtam elhinni. Mégis ki a fene készítette azokat a képeket. Eddig egyszer sem kaptak le, ha kimentünk, akkor miért most? Kinek és mi a célja ezekkel? Innentől már annyi volt az egész napnak. Amíg a fiúk tétlenül néztek, az én kezeim egyre jobban ökölbe szorultak, a körmeim már a tenyerembe vésődtek. Láttam a srácokon az aggodalmat, és a menedzser is együttérzéssel nézett rám. Én viszont ezekkel nem mentem sokra. Nem aggodalom és együttérzés kell, hanem egy terv, hogy mindent rendbe hozhassak. Talán felelőtlen voltam, de ki gondolta volna, hogy elkapnak.

- A büdös fenébe – szitkozódtam halkan morogva, majd kirohantam az irodából.

A tető felé vettem az irányt. Amilyen gyorsan csak tudtam, felszaladtam a lépcsőn, és meg sem álltam addig, amíg el nem értem az ajtóhoz. Nehezen bírtam kinyitni, a vállammal kellett meglöknöm, mire kivágódott, neki a falnak. Elindultam, majd pár lépés múlva megálltam. Fel akartam ordítani, de már annak sem láttam értelmét. Pár percig behuntyam a szemem, és mély levegőt vettem, így némileg le tudtam higgadni. Elővettem a telefonom és felhívtam Hikaru-t. 

- Hallo? – hallottam a hangját.

- Jól vagy? Minden rendben, ugye? – kérdeztem azonnal aggódva és ingerülten.

- Igen, hogyne. Miért ne lenne? Történt valami?

Hangjában zavartság volt, de ugyanakkor aggodalom és talán egy kis félelem is. Nem szóltam. Nem tudtam, mit mondani. Annyi minden kavargott a fejemben, nem találtam a megfelelő szavakat. Bár hallottam a hangját, mégis jobb lett volna, ha láthatom is, hogy tényleg minden rendben van-e.

- N-n-nem történt semmi szokatlan, ugye? – kérdeztem bizonytalanul, hangom feltűnően megremegett.

Aggódtam, nem is tagadhattam volna. Beszélgetés közben egész végig azon járt az eszem, hogyan oldhatnám meg az egészet. Valahogy meg kellett akadályoznom, hogy napvilágra kerüljenek a fényképek, de mégis mit tehettem volna. Azt se tudtam, melyik újság kapott belőle, ki készítette és mennyi van belőle. Semmit sem tudtam, a riporterek és a fényképész pedig előttem járt.

- Shou? Shou? Mi a baj? – kérdezte már biztosan sokadszorra Hikaru bizonytalanul elnevetve magát.

Régóta szólítgathatott, de én egy kicsit sem figyeltem. Igyekeztem összeszedni magam, és mondani valamit. – Semmi, csak hiányoztál. Majd még beszélünk. Minden jót.

Leraktam a telefont, majd idegesen a hajamba túrtam, összekócolva azt, és újra csak szitkozódtam egyet. Ezt a részét utáltam a hírességnek. Boldoggá teszed az emberek egy részét, miközben a másik csak arra vár, hogyan tehet tönkre. Minden lépésedet figyelik, mindenhol ott vannak, mint az oxigén, és ebből már nagyon elegem volt.

Egy idő után lassan lebattyogtam, majd a fiúkkal elindultunk hozzánk, hogy dolgozhassunk a dalon. A menedzser megígérte, hogy mindent megtesz, hogy elkerüljük a bajt, de nem hagyhattam csak úgy rá. Bár megegyeztünk, hogy megpróbálunk a munkára figyelni, nekem nem ment. Egy idő után a fiúk is feladták. Nem tehettem róla, egyszerűen nem hagyott nyugodni az egész és tudtam, hogy illene tennem valamit. Én okoztam a bajt, nekem kellett elintéznem. 

Erre kaptam is lehetőséget, ugyanis másnap az egyik kép meg is jelent az újságban. Az igazgató telefonhívása keltett reggel, amiben elújságolta a legfrissebb hírt. Azonnal elindultunk az ügynökségre, de amint kiszálltunk az autóból az épület előtt, riporterek és operatőrök jöttek oda hozzánk körbekerítve, mozdulni se bírtunk.

- Kérem, hagyják őket békén – próbált minket menteni a menedzser, miközben igyekeztük elérni az ajtót.

- Shou! – kezdte az egyik nő. – Mit tud mondani nekünk a cikkről? Igaz az, hogy kapcsolatban áll valakivel?

- Ez a valaki egy híresség? – tette fel a kérdést egy másik.

Még az arcom is eltakartam, a többiek is próbáltak a segítségemre lenni, és minél előbb bejutni az épületbe, ami nagy nehezen sikerült is. Viszont tudtam, hogy nem elégszenek meg ennyivel és ez még csak a kezdet.

- Hamarosan elmúlik majd, nem? Rágódnak rajta egy kicsit, aztán lesz más, ami felkelti az érdeklődésük – mondta Hiroto már az irodában ülve, ahol az igazgató és mi, öten voltunk jelen. Nem szólt semmit, a hangulat pedig nagyon ritkán volt ilyen feszült.

- Persze, hogy találnak valamit, de akkor is.

Ozaki-sama egész eddig az ablak előtt állt hátat fordítva nekünk, most azonban megfordult.

- Akkor sem lehet az egészet úgy elintézni, hogy majd lesz valami. Már tíz éve aktívak vagytok, amit nem minden banda ér el manapság, így meg kellene becsülnötök. Persze azt sem mondom, hogy nem lehet barátnőtök, feleségetek és így tovább, de nem így kell a médiának megtudnia.

- És hogy ha azt mondanánk, hogy a húgod? – nézett rám Nao rövid csend után.

Én azonban csak a fejem ráztam és a többiek is úgy gondolták, hogy nem innék el. – Nem lehetséges. A képen teljesen látszik, hogy…

- Hogy megöleled – fejezte be helyettem a mondatot Nao. – Miért? Nem ölelheted meg a testvéred? Úgysem látta még senki. Se őt, se az öcsédet. Igaz, már idősebbek jóval, mint Hikaru, de ezt senki sem tudja.

- Van benne valami, de nem biztos, hogy beválik – szólalt meg Ozaki-sama. – Ugyan a képen csak megöleled, de ha később kiderül, hogy hazugságokkal oldjuk meg az ügyet, csak még nehezebb lesz.

- Ozaki-sama! Jöjjön gyorsan! – nyitott be a menedzser lihegve, tekintete pedig elárulta, hogy nincsenek jó hírei.

Az igazgató azonnal követte, mi pedig utána. Az egyik helyiségbe egy tévé volt beszerelve, hogy magunk is követhessük az eseményeket. Voltak asztalok és két kanapé is, bár ha akartunk se ülhettünk volna le, szinte az összes alkalmazott a kistévét bámulta. Egy híradást közvetítettek, amiben Sayuri is ott volt. Ám nem ez volt a baj, hanem az, hogy én voltam a téma.

- Szóval azt állítja, ismeri a lányt, akinek kapcsolata van az Alice Nine énekesével, Shou-val? – kérdezte a riporternő, mire az egyik sarokban megjelent egy kis kép, ami a cikkben is benne volt.

- Gondolom, ha azt mondom, hogy a testvére, úgysem hinnék el – kezdte Sayuri mosolyogva, a továbbiaktól pedig egyre jobban féltem. – Így inkább őszinte leszek, ahogy mindig. Valójában Shou és én kapcsolatban állunk már egy ideje, csak a megfelelő időre vártunk, hogy közölhessük veletek, kedves rajongók. Remélem, ezután is sok támogatást és szeretetet kapunk tőletek, én is és az Alice Nine is. Sajnálom, hogy így kell ezt megtudnotok, de egyúttal hálás is vagyok, hiszen ezzel egy tehertől szabadulhattunk meg.

- Úgy értesültünk, egy jó ideje Amerikában voltál – tette fel a következő kérdést a riporter. – Biztosan nehéz lehetett, hogy olyan távol vagytok egymástól. Vagy minden azután kezdődött, hogy hazaértél?

A választ már nem is hallottam. Tora oldalba bökött, majd állával a bejárat felé bökött, ahol Sayuri-t pillantottam meg. Gondolkodás nélkül odamentem hozzá.

- Mégis hogy képzeled, hogy ilyeneket mondasz egész Japán előtt? – kérdeztem a tévé felé mutogatva, dühösen.

- Most mégis mi bajod? – nézett rám játszva az ártatlant. – Nem egész Japán, hamarosan az egész világ megtudja. És örülhetnél neki, hogy kisegítettelek, legalább a drága Hikaru-dnak nem lesz baja.

- Oh, ezt nem Hikaru-ért tetted, valld csak be! – támadtam le. – Az egészet te intézted így, nem igaz?

Hallottam, hogy a srácok, és Ozaki-sama is közelebb jön hozzánk. Egyre kevésbé értettem meg Sayuri szándékát, és nem bírtam kiigazodni a vele kapcsolatos érzéseimet illetően. Egyik percben még reménykedem, hogy nem is változott annyit, míg a másikban ki tudja, hova is elküldeném, csak ne kerüljön többet a szemem elé.

- Így mindenkinek jó, nem? – nézett körbe a jelenlévőkön. – Megkapták, amit akarnak, már nem zaklatnak tovább.

- Mert szerinted ennyivel megelégszenek? – lépett közelebb Ozaki-sama. – Hatalmas butaságot műveltél, kisasszony, és még azt gondolod, ettől minden rendbe jön?

Mindenki meglepődésére lekevert egy pofont a lányának. Sayuri az arcához kapott. Sértődöttség, megbántottság, düh és meglepettség keveredett az arcán. A szeme könnyesek voltak, bármelyik percben legördülhettek a könnyei, de mielőtt bárki is láthatta volna őket, sarkon fordult és elviharzott. Utána mentem volna, de az igazgató megfogta a kezem, és egy fejrázással nemre intett. Én azonban nem hagytam, nem akartam, hogy az a halvány remény is elszálljon, és a barátságunk örökre véget érjen, valamint a pofont sem találtam igazságosnak. Bár Sayuri mindig is öntelt és önző volt, mégsem kellett volna a saját anyjának ennyire büntetnie. Ráadásul Ozaki-sama arcán semmi féle érzelem nem mutatkozott, csakúgy, mint mindig.

Kirohantam, és megkerestem Sayuri-t. Nem kiabáltam, sokkal óvatosabbnak kellett lennem. A pulóverem kapucniját a fejembe húztam és elindultam, bár ötletem sem volt, merre keressem.

Hikaru pov

Még mindig sokszor csíptem a vállamba, hogy elhiggyem, nem álmodok, de egyre kevesebbszer. Shou tényleg kedves volt, többször meg is nevetetett, és bár nem találkoztunk, sok üzenetet küldtünk egymásnak, amikor ráértünk. Tudtam, hogy elfoglalt lehet, így nem voltam benne biztos, zavaratom-e, de azt mondta, nyugodtan küldhetem neki, és ha lesz ideje, megnézi. Azért túlzásokba nem estem, de egy-két üzenetet muszáj volt küldenem neki. Ran is örült nekem, miközben én órákat áradoztam neki.

Mivel aznap rajtam volt a sor, épp a mosogatással bíbelődtem, amíg Ran tévét nézett. Közben bekapcsoltam a zenét, énekelgettem is néha, Ran-on kívül senki nem látott még így mosogatni, bár ő is mindig ezt csinálta, így nem szólhat semmit. Már nem volt sok edény hátra, amikor a barátnőm berontott.

- Hikaru, gyere gyorsan! – kiáltott.

Megállította a magnót, én pedig megtöröltem a kezem, majd rohantunk a szobába. Épp a híreket nézte. A lányt, ki benne volt, azonnal felismertem, őt láttam Shou-val egyik este. A címként megjelenő szöveg: Ozaki Sayuri és az Alice Nine Shou-ja? Még erre se tudtam, mit mondani.

- Ezt tudtad? – kérdezte Ran, a tekintete közben a képernyőre tapadt, ahogy az enyém is. Csak álltam a szoba közepén, kezeim, amiket eddig összefontam magam előtt, most a testem mellé zuhantak erőtlenül, majd én is leültem a földre. Nem tudtam elhinni, amit hallottam.

- Úgy értesültünk, egy jó ideje Amerikában voltál – kérdezte a riporternő. – Biztosan nehéz lehetett, hogy olyan távol vagytok egymástól. Vagy minden azután kezdődött, hogy hazaértél?

- Valójában Shou-val már régóta jó barátok vagyunk, de a bizalmas kapcsolat úgy fél éve alakult ki. Eleinte nem is mertünk lépni, de óvatosak voltunk, így a mai napig nem lepleződhettünk le. Úgy gondoltuk, ha már biztosak vagyunk benne, hogy folytatni szeretnénk egymás mellett, akkor elmondhatjuk mindenkinek, de addig nem akartunk semmilyen botrányba ütközni. Amikor el kellett mennem Amerikába, valóban nehezemre esett döntést hozni, de arra jutottunk, hogy így jobb lesz mindkettőnknek. Kicsit újra magunkra találunk, és fejlődünk, hogy új önmagunkat mutathassuk meg egymásnak. Ez volt a terv. Távkapcsolatban még könnyebb is volt, mert bár hajtott a vágy, hogy láthassam, de nyugodtan tudtunk beszélgetni a neten keresztül.

- Kapcsold ki, kapcsold ki! – szóltam Ran-ra, mire ijedten megkereste a távkapcsot, és kinyomta a tévét.

Éreztem, ahogy legördül egy könnycsepp az arcomon, így mosolyt kényszerítettem rá.

- Megyek vissza mosogatni.

Felálltam, és szaporán szedve a lépteim a konyha felé vettem az irányt.

- Biztos nem igaz – jött utánam Ran. – Tudod, milyenek az ilyenek? Shou nem tenne ilyet. Te magad szoktad mondogatni, milyen kedves meg…

- De ennek semmi köze most ehhez – vágtam közbe belecsapva a mosogatóvízbe. – Hozzám hasonlítva, ő sokkal többet ér. Ha választani kell egy szép, gazdag, és a kamerák előtt is ismerős személy és egy olyan között, mint én, senki sem választana engem, csak egy sült bolond.

- Shou ez a sült bolond, higgy nekem!

Megfordultam, mire ő mosolyogva odajött hozzám és átölelt.

Nem vagyok önmagam - 8. fejezet

Éljük az életünk

- Nincs is ennek semmi baja - nézett körül a fürdőben Shunsuke. - Amúgy megnyugodhatsz, csak kezet akarok mosni.

- Azt a konyhai csapnál is meg tudod tenni - dörmögte Koji, miközben szemével a két titkos látogatóját kereste, azonban sehol sem találta őket.

- Nem mindegy? - Shunsuke tényleg nem értette, miért nem jöhetett be, és bevágta a durcit. Megmosta a kezét, megtörölte, majd visszaült a helyére. - Tökre ragad a kezem attól az izétől.

Kasumi kérdőn nézett a fiúkra, miközben Koji még egyszer körülnézett, majd becsukta az ajtót és visszament a többiekhez.

Amikor Takeru hallotta, hogy Shunsuke be akar jönni, tudta, hogy úgysem fogja hagyni magát, bárhogy próbálkozik Koji. Ahhoz túl jól ismerte a fiút. Épp mielőtt az ajtó kinyílt volna, hirtelen megragadta Kasumi-t és bebújtak a zuhanyzóba. Elhúzta a függönyt és a falhoz simultak, nehogy meglássa az árnyékukat. Mindketten kínos helyzetként mérték fel, de nem tehettek mást. Még a lélegzetük is visszafojtották, amíg Shunsuke kezet mosott. Végig mozdulatlanul, közel állva egymáshoz várták, hogy végre tiszta legyen a terep. Hallották, ahogy Koji becsukta az ajtót, vártak egy pillanatot, majd Takeru óvatosan kikukucskált majd csendben kibújtak. Zavartan mosolyogtak egymásra, majd hátralévő időben, míg nem jutottak ki, lehetőleg kerülték egymás pillantását.

- Shohei öccse kiborított valami édes üdítőt, és nekünk kellett feltakarítani - magyarázta kint Hiro Koji-nak és Kasumi-nak.

- Mi az, hogy nekünk? – nézett rá döbbenten Shunsuke. - Én és Shohei csináltuk az egészet.

- Mindegy, ne ezen vesszetek már össze - állította le őket Kasumi. - Lassan menni kéne, gyertek, láthatjátok, hogy… Takeru tényleg fáradt.

Kasumi egy fél másodpercig nem is tudta, hogy hívja a fiút. Nagyon furcsa volt a helyzet számára. Bár barátját látta, már tudta, hogy nem ő az.

A fiúk indulásra készen felálltak. - A versenyről majd holnap beszélünk - mondta még Shohei az ajtóból, majd integetve elhagyták a lakást.

Koji csak miután az ajtó becsukódott, jött rá, hogy erről nem akarta, hogy Takeru tudjon, különben még valami hülyeséget csinálna. Bár lehet, hogy még hasznukra is válik, hiszen így a fiú bármi áron vissza akar majd térni a saját életébe, és minden megoldódna.

Kasumi még maradt egy ideig, Takeru és Mai pedig végre előbújhatott. Körül ülték a kisasztalt és egy rövid ideig mind csak hallgattak.

- Milyen verseny? - kérdezte aztán kíváncsian Takeru.

- Hát lesz egy versenyszerűség - kezdte Koji félénken, miközben kerülte a fiú pillantását, és a nadrágja térdén lévő zsebénél lévő csatot kezdte babrálni.

- És nekem miért nem szóltál? - háborodott fel Takeru, majd közelebb hajolt, mintha Koji szavai előbb elérnének hozzá, vagy csak nem akarta, hogy más is megtudja, ennek azonban kevés lehetősége volt, ugyanis a lányokon kívül már nem volt ott senki. - Mikor, hol? Részleteket! Gyorsan! – suttogta.

- Mondom, oké? - Koji fintorogva eltolta magától Takeru-t, mivel a fiú túl közel volt hozzá. - Idejön a két kedvenc bandátok a Sadie és az Alice Nine.

Takeru-nak több se kellett. Felpattant és ujjongott egy sort, míg Koji csak folytatta. - Lesz egy válogató, ahol a két bandavezér lesz a zsűri. A győztes banda lesz az elő-zenekara a közös koncertjükön.

- Ne már! Komolyan? A Sadie és az Alice Nine együtt?! Azonnal vissza kell jönnöm. Gyerünk, add vissza a testem!

Takeru teljesen kifordult magából ennek hallatán. Valóra válhat az egyik álma, de ő pont nem lehet ott, hanem helyettesíti egy másik srác. Nem. Ezt nem engedhette.

- Nyugodj már meg! - kiabált Koji. - 3 hónap múlva lesz. Arra csak vissza tudjuk cserélni – mondta, majd szinte már suttogva hozzátette. - Remélem.

Még ő maga sem hitte, de szerette volna.

Eközben az utcán egy ballonkabátos, kalapos férfi figyelte az élettől nyüzsgő házikót. Elmosolyodott, majd mielőtt bárki meglátta volna, eltűnt az árnyékban.

Amint Takeru kellőképp lenyugodott, elbúcsúztak Mai-val és busszal tértek vissza Osaka-ba, egyenesen haza. Seiichi már halálra aggódta magát. Mikor beléptek az ajtón, megkönnyebbülve, de még nem teljesen lenyugodva lépett hozzájuk és bevallotta nekik, hogy már szinte azon volt, hogy rendőrökkel kerestesse meg őket. Szó nélkül eltűnik két gazdag családból származó fiatal, nem lehetetlen, hogy elrabolják őket.

Valahogy kimagyarázták magukat, és megígérték, hogy többet nem fordul elő, vacsora nélkül megfürödtek, majd mentek aludni. Takeru le is feküdt és azon nyomban el is aludt, ám Mai habozott. Az ágyon ült, a párnáját ölelte, és Takeru-t bámulta. Azért mégis egy idegen sráccal kellett egy ágyban aludnia. De azt is jól tudta, hogy nem kelthetett feltűnést, egy ideig ez a fiú volt Koji, és neki is úgy kellett viselkednie. Nagyot nyelt, majd magára húzta a takarót és lehajtotta a fejét a párnára. Mindketten egymásnak hátat fordítva, az ágy szélén aludtak, és egész éjjel szinte meg sem mozdultak.

Másnap munkába menet Mai megígérte, hogy mindig Takeru mellett lesz és segít neki, de csak azért, mert nem engedi tönkretenni a barátját. A ’mindig mellette lesz’ - rész azonban nem működött, hiszen neki is volt külön dolga, ahova elhívták, így Takeru-nak időnként egyedül kellett addig boldogulnia.

- Hey, Koji! - lépett oda hozzá egy magas srác, amikor a folyosón állva nézegette a papírokat. Nagyjából vállig érő, világosbarna haja volt és egy fura szemüveget viselt, amit most levett és zsebre dugott. - Láttam mostanában nem vagy valami jó formában. Nem akarod, hogy megvizsgáljalak?

Hangjában átlátható gúny volt, és mondandója végén nevetni kezdett a maga ostoba faviccén. Takeru csak a szemét forgatta és próbálta megemészteni a fiú természetét. Lopva a névjegykártyájára pillantott: Kamenashi Kazuya.

Szóval ez az a srác - gondolta magában. Egyből felismerte, és megértette, Koji miért nem kedvelte.

- Köszönöm, nem kell - felelte egy gúnyos hangnemben, féloldalas mosollyal. - Csak akkor vagyok rosszul, ha a közelemben vagy.

Meg se várta meg a választ, indult a dolgára. Kazuya fel tudott volna robbanni. Törzse mellett remegő öklét próbálta leállítani, miközben kisgyerekesen dobbantott egyet a lábával. Ezután egy ideig nem látták egymást, mind elfoglaltak voltak a saját betegeikkel.

Délután egy közlekedési balesetet jelentettek, amiben egy busz karambolozott egy kamionnal. Sok volt a sérült, így volt mit csinálni. Mai most sem lehetett mindig Takeru mellett, de próbálta ellátni minél több és hasznosabb tanáccsal. Az volt a szerencséjük, hogy a fiú fogékony volt a dolgokra és mindent gyorsan megtanult.

Épp egy hatvan év körüli férfit kezelt, amikor az hirtelen rosszul lett. Takeru tudta, mit kéne csinálnia, de nem hitte, hogy meg tudja tenni. A férfi előtte haldoklott, de semmit sem volt képes csinálni. Ledermedt. Szemei kikerekedtek, végtagjai remegtek és teljesen tehetetlennek érezte magát. Csak állt dermedten és nézte a férfit. A félelem attól, hogy a férfi elvesztheti az életét teljesen kikészítette, csak erre tudott gondolni.

- Mi a poklot csinálsz? - lökte odébb Kazuya, mire ő nekiesett a gurulós műszer kocsinak, amin az eszközök voltak. Kezeire nézett, amik még mindig remegtek, majd lassan a férfire emelte tekintetét, akit Kazuya épp újraélesztett.

Amint a beteg magához tért, Kazuya – ugyan nem szívesen, de rábízta Takeru-ra, aki ezután már hiba nélkül végezte a dolgát, míg Kazuya visszament a saját betegéhez. Miután végeztek, Takeru elnézést kért mindenkitől leszidásra várva, de mindenki megértően megveregette a vállát. A fiú melengető kedvességet érzett és fogalma sem volt, miért ilyenek vele. Majdnem meghalt miatta egy ember, azt hitte, ennek nagyobb következménye lesz.

Szünetben egyedül ült az asztalnál, és csak kevergette a kávéját a semmibe meredve. Egyszer csak Mai ült le vele szembe. Sokáig csak hallgattak, majd Takeru szólalt meg, miközben lassan visszatért a valóságba

- Miért nem lett senki mérges, amikor majdnem meghalt miattam az a férfi? - kérdezte a lányt.

- Remélem nem haragszol, de kitaláltam egy apró hazugságot - nézett bocsánatért esedezve Mai. - Tudtam, hogy az életmentés nagy falat lesz neked, főleg elsőre, így előre kisegítettelek.

- Ezt meg hogy érted? – húzta fel a szemöldökét a fiú. Nem értette. miről beszélt a lány.

Mai közelebb hajolt hozzá és kezét a szája mellé helyezve súgta oda. - Azt mondtam mindenkinek, hogy a hétvégén a szemed előtt halt meg egy idős nő, akit ismertél. Összeesett és már nem tudtak rajta segíteni, így még mindig sokkos állapotban vagy.

Takeru elismerően bólintott. Nem kérdezte a lányt, miért hazudott, hiszen ő is felültet mindenkit azzal, hogy Koji-nak adja ki magát, és a lány csak segíteni akart. Ezért pedig nagyon hálás volt.

- Mai, egy pillanatra!

A lányt elhívta az egyik nővér, így Takeru újra magára maradt egy pillanatig, ugyanis hamarosan Kazuya ült le Mai helyére.

Takeru nem szólt semmit. Tartania kellett magát Koji viselkedéséhez, aki pedig épp versengett ezzel a fiúval. Amúgy is épp kioktatást várt riválisától a mai miatt.

- Mit izéltél ott ma? - fejezte ki magát értelmesen Kazuya. Takeru nem szólt semmit, de nem is volt rá ideje. Meglepő módon Kazuya folytatta. - Ha nem tudod megcsinálni, akkor szólj, és ne csak állj!

Takeru szemei kikerekedtek a meglepetéstől. Most önzetlen segítségét ajánlja fel?

- Az emberek élete előbbre való, mint a verseny, nem? - kacsintott Kazuya a fiúra. - Te szoktad ezt mondogatni. Egyébként meg megértem min mész keresztül.

Újabb váratlan fordulatként érte Takeru-t. Csak hallgatott, amíg a fiú folytatta. - Én pár éve veszítettem el az anyámat egy balesetben. Akkor döntöttem el, hogy orvos leszek. A legjobb.

- Akkor ezért versengesz velem is? - ébredt rá Takeru. - Hogy a legjobb lehess?

- Naná, mindenki a legjobb akar lenni, nem? - Kazuya újra a gúnyos hangnemmel szólalt meg.

Ezután még elbeszélgettek néhány dologról a maradék időben és Takeru arra ébredt rá, hogy nem is olyan rossz srác ez a Kazuya. Már nem értette, mi baja van vele Koji-nak.

Kyoto-ban a banda elpróbálta a dalt. Egy elhagyott gyárban szoktak próbálni, ami épp lebontásra várt, és az egyik férfi, aki történetesen szemben álló standon árult okonomiyakit, megengedte nekik, hogy addig használhatják. Ő őrizte a kulcsot, ugyanis ő is ott dolgozott. Senkit sem zavartak és megfelelően felkészülhettek a koncertekre. Tökéletes hely volt. Egy hét alatt be is rendezték, tojástartókkal és egyéb hasonló kartonokkal szigetelték körbe az egyik helyiség falait, hogy minél kevésbé hallatszódjanak ki a hangok.

- Ez a dal más, mint a többi - jött rá Shohei, ahogy a kottát nézte.

- És a szöveg is - tette hozzá Hiro. – Mármint úgy témára.

- Lássunk neki! - adta ki a parancsot Shohei, amikor látta, hogy Koji azt türelmetlenül várta, mikor hallhatja a dalt, aminek az elkészítésében ő is részt vett.

Elsőre is remekül el tudták játszani és fantasztikusan hangzott. Mindenki elégedett volt az új dallal. Volt benne gitár- és dobszóló, Koji mellett pedig Shohei-nek is jutott egy kis szöveg. Mindenki odáig volt, meg vissza és alig várták a koncertet. Biztosak voltak a sikerben.

Délután dolgozni mentek. Koji, Shohei-jel és Hiro-val a raktárban pakoltak, Osamu egy kávézóban volt felszolgáló, míg Shunsuke az anyja élelmiszerboltjában segített, természetesen rendes beosztottként kapott fizetést is.

Este kilencig dolgoztak, majd együtt elindultak haza. A munkahelyek nem voltak messze egymástól, és mielőtt eltették volna magukat másnapra, megálltak az okonomiyaki standnál, és vettek még dango-t is.

Hazafelé a buszon Takeru és Mai a leghátsó ülésen foglaltak helyet. Már alig várták, hogy hazaérhessenek, teljesen kimerültek. Tizenegy óra körül járhatott, rajtuk kívül alig voltak a járművön. Takeru, hogy valamiről beszélgessenek, megkérte Mai-t, hogy meséljen kicsit Koji-ról. Gondolta, ha beszélnek, nem lesznek annyira álmosak. A lány egyre jobban bele is lendült a mesébe, ám egyszer csak azt vette észre, hogy valami megérinti a vállát.

Takeru volt az. A fiú elaludt és a feje a lány vállára zuhant. Az egyik kanyarban, előre is esett volna, ha Mai nem fogja meg. A lány teljesen zavarba jött és próbálta felkelteni, de csak halkan, ugyanis nem akart nagy feltűnést kelteni, mert az még kínosabb lett volna, ha mindenki őket figyeli a buszon. Kicsit megrázta a fiút, majd finoman megcsapkodta az arcát, miközben egész végig szólítgatta. Ám Takeru nem ébredt fel, nyugodtan aludt tovább.

Mai megunta és finoman hátradöntötte a fiút, hogy az ülésre támaszkodjon, azonban egy kanyarban a fiú ismét megtalálta a lány vállát. Ezután Mai csak sóhajtott egyet és annyiban hagyta. Ránézett a fiúra. Koji gyönyörű szempilláit figyelte, majd az ajkait és minden egyéb vonásait. Úgy elemezte ki az arcát, mintha most látta volna először. Rettenetesen furcsa érzés volt, hogy a barátja ült mellette, de ő tudta, hogy mégsem ő az. Elmosolyodott, majd előre fordult. Minden huppanásnál és kanyarnál segített kényelembe helyezni a fiút.

- Koji! Ébredj! Mindjárt leszállunk! - szólt hozzá Mai. Már tényleg szerette volna, ha felébredne, különben fent maradnak. A buszmegálló amúgy sem volt olyan messze, a friss levegőtől pedig remélte, hogy nem lesz olyan álmos. Csak a buszról kell valahogy lejutniuk.

Takeru lassan megébredt, de még mindig álmatagon nézett, azt se tudta hirtelen, hol volt. Mai megfogta a csuklóját és az ajtóhoz húzta. A busz megállt, az ajtó kinyílt, ők pedig nagy nehezen leszálltak. Takeru a lépcsőn félrelépett és nekiesett Mai-nak, aki ha nem reagál időben, ráesett volna és mindketten a földön feküdtek volna.

A lány morgott egyet az orra alatt. Elátkozta a fiút, amiért ezt csinálja vele, majd Koji-t, aki pedig ilyenekre kényszeríti. Úgy tűnt, a friss levegő nem jött össze, Takeru még mindig aludt.

Legalább nem horkol - gondolta a lány. Két oldalról megfogta Takeru karjait és a vállára emelte, úgy cipelte. A fiú magasabb volt nála, így a cipőit húzta a betonon, de ez a lányt kicsit sem foglalkoztatta.

- Nehéz vagy! – nyögött fel a lány, mikor végre szóhoz jutott a fiú súlya alatt.

Igaz, hogy a buszmegálló nem volt messze, de azzal a tempóval, ahogy így menni tudott egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértek. Seiichi kint várta őket. Együtt felsegítették a fiút a szobába, ahol ruhástól bevágták az ágyba.

Mai még mindig nem tudta elképzelni, hogy aludhat ennyire. Már épp azon volt, hogy belerúg egyet, azonban, ha ránézett, Koji-t látta, és őt nem akarta bántani. Bár talán ő is megérdemelte volna, sose tudta volna bántani.

Gyorsan megfürdött és bebújt Takeru mellé. A fiú most befelé fordult, karját kinyújtva, elfoglalta az ágy másik felét is. Mai óvatosan visszahelyezte a fiú törzse mellé, majd betakarózott. Egészen addig Takeru-t nézte, amíg el nem nyomta az álom. Mosolyogva figyelte behunyt szemeit, és hallgatta a halk szuszogását. Kíváncsi volt, mi vár rá az elkövetkező napokban. Takeru nem tűnt egy könnyű esetnek.

Nem vagyok önmagam - 7. fejezet

7. fejezet

Egyre közelebb

Mai és Takeru az ajtóban áltak, amíg Koji és Kasumi szorosan egymás mellett ültek. Koji nagyon örült, hogy végre láthatta Mai-t és az érzései kiültek az arcára is. Hihetetlenül boldog volt. Ám ez Kasumi-nak is feltűnt.

- Ki ez? - kérdezte.

- Koji barátnője vagyok - felelt a fiú helyett Mai - Igaz, Koji?

A fiúk sem értették hogyan, Kasumi meg azt, hogy miért, de Mai a valódi Koji-hoz szólt, aki Takeru testében volt.

- Igen - mondta mögötte Takeru. - Menjünk, nem is értem, miért jöttél ide. Elnézést a za…

- Hallgass! - kiáltott Mai. - Én Koji-hoz beszéltem.

- Elmebeteg vagy, vagy mi? - állt fel dühösen Kasumi. - Ne hívd már Takeru-t Koji-nak.

- Ő a te barátod? - kérdezte Kasumi-t Mai, mire a másik lány bólintott. - Akkor nem értem, miért nem vetted eddig észre.

Mai mindenki újabb meglepetésére a valódi Koji-hoz lépett és megcsókolta. Kasumi teljesen tétlennek érezte magát. Azt sem tudta, mit kellene tennie. Takeru eközben meghökkenve nézte a jelenetet. A szörnyű az volt, hogy Koji nem tudott ellenkezni. Szerette Mai-t és akaratlanul is visszacsókolta.

- Te szemét! - kiáltott rá Kasumi, miután befejezték. - Ne mondd, hogy visszacsókoltad! Engem meg ellöksz magadtól?

Kasumi könnyei megállíthatatlanul elkezdtek folyni, és a lány szélsebesen kirohant a házból, le a lépcsőn, el messzire mindenkitől.

Takeru káromkodott egyet, majd utána ment. Mindennek vége volt. Már csak a kapcsolatot lehet menteni. Szem elől vesztette Kasumi-t, de így is tudta, hol találhatja meg. Ha maguk alatt voltak, mindig oda mentek, ahol először találkoztak. A folyópartra, ahol a kapcsolatuk és a dalok születtek.

Kasumi tényleg ott volt. A korlátnak támasztva a hátát ült a földön és zokogott. Takeru lassan lépdelt hozzá, leült mellé és átkarolta. Kasumi a vállára hajtotta a fejét és ott zokogott. A könnyeitől már semmit sem látott, de érezte a meleg, szeretetteljes ölelést.

Mikor végre megelégelte a sírást, megtörölte a szemeit és a fiúra nézett.

- Ki vagy te?

Takeru tudta, hogy a legjobb döntés most már, ha minél előbb tisztázzák a helyzetet. - Én vagyok az, Takeru!

- Ne játszd már te is az őrültet! - hordta le a lány. - Mindenki hülyének néz.

- Kicsit sem nézlek hülyének - felelte Takeru és kisimította a lány szeméből a belelógó tincset. - Bebizonyítom. Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? Akkor is a zenén törtem a fejem, és épp felénekeltek a hangrögzítőre a dalt, amikor hirtelen nekem jöttél biciklivel.

- Igen - felelte a lány az emlékek bűvöletébe veszve. - Annyira gyönyörű volt a naplemente, hogy nem tudtam levenni róla a szemem, és nem figyeltem az útra.

- Egyenesen rám estél és egy jó ideig csak feküdtél rajtam - folytatta a fiú, miközben Kasumi egyre jobban elpirult, ahogy lejátszódott előtte a jelenet. - Aztán leszálltál volna, ám a rojt a pólómról beleakadt a karkötődbe.

- Jól el is szakadt - nevetett a lány.

- De kaptál helyette egy másikat - emlékeztetteTakeru.

Kasumi a bal csuklóján lévő karkötőre nézett, amit a fiútól kapott és mindig hordta azóta.

- De mégis honnan tudod te ezt? - nézett a Takeru-ra, mikor rájött, hogy ki is ül mellette.

- Tudom, nehéz elhinni - kezdte a fiú -, de tényleg én vagyok az.

Eközben Mai és Koji egymással szemben ültek.

- Megbántottad ám azt a lányt - mondta Koji, megtörve a csendet.

- És én nem számítok? Te voltál ővele - háborgott a lány.

Ekkor Koji-nak beugrott egy kérdés, amire nagyon kíváncsi volt. - De mégis honnan tudtad, hogy valójában én vagyok Koji?

- Ez a srác furán viselkedett, azt se tudta, kit hogyan hívnak, még engem sem - kezdte magyarázni a lány. - Aztán meg telefonált egy Koji-val. Utána meg, amikor megöleltem és megcirógattam a fülcimpáit, nem reagált úgy, ahogy te szoktál.

Mai tudta, hogy Koji érzékeny volt azon a területen és azonnal elhúzódott volna, amikor megérinti.

- Pusztán ennyiből képes voltál testcserére gyanakodni? - kérdezte hitetlenkedve Koji.

- Még most sem hiszem el, hogy létezik ilyen - ismerte be a lány -, de mi mással magyaráznád. Legalább rájöttetek már valamire?

- Nem - felelte a fiú. - De másoknak nem mondhatod el. Majd valahogyan rájövünk, és is azon vagyok, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt, de nem tudom, mit is tehetnék. Mindenesetre egy ideig ki kell bírnunk így.

Takeru és Kasumi is visszatértek és négyesben beszélték meg a többieket. Olyan álomszerűnek tűnt, Mai és Kasumi úgy érezte, mintha diliházba csöppentek volna. A fiúk elmesélték nekik, mióta áll fenn ez a helyzet, és így utólag visszagondolva a fura viselkedés is érthető volt. Már magukat átkozták, amiért nem vették észre előbb. Hiszen a saját barátjukról van szó.

- De akkor rendben lesz ez így? Nem lehet tenni semmit? - kérdezte Kasumi.

- Valami oka biztos van, hogy ez történt - mondta Takeru. - Viszont még nem tudjuk, hogy mi.

- Bárhogyis - fordult Koji barátnőjéhez -, Mai! Megkérhetnélek, segítenél Takeru-nak a kórházban?

- Hé, mondtam, hogy ne nézz le! - emlékeztette Takeru.

Ekkor kiabálás és beszélgetés hallatszott kintről. Kasumi az ablakhoz rohant és kinézett.

- Shohei-ék itt vannak! - informálta aggódva a többieket.

- Nem kéne itt találniuk - Takeru vadul törte a fejét, de semmire nem jutott. Aztán hirtelen megragadt Mai-t és bevonszolta a fürdőbe. Becsukta maguk mögött az ajtót és türelmesen vártak.

- Meg kéne mondani nekik, hogy fáradt vagyok és hagyjanak békén - mondta Koji Kasumi-nak, ám ekkor kinyílt az ajtó és a fiúk hangosan üdvözölve Kasumi-ékat berontottak a házba.

- Hello, hello! Mizu? Hogy áll a dal? - dobta le magát Shohei Koji mellé. A többiek követték.

- Már kész vagyunk - közölte Koji. - Épp aludni akartam, későre jár és fáradt vagyok.

- Igen, én is megyek - szólalt meg Kasumi és indulásra készen felállt. - Gyertek!

Húzta volna maga után Shohei-t is, ám a fiú könnyen lerázta magáról. - Nyugi már, csak nyolc óra.

- Hé, hé, Takeru! - szólalt meg Shunsuke izgatottan. - Elmegyünk karaokézni?

- Inkább a billiárd terembe, már fáj a torkom - panaszkodott Osamu.

- Azért nem kár - bökte oldalba a mellette ülő Hiro, mire Osamu csak fintorgott egyet

Közben Takeru és Mai igyekezett nem mocorogni, hátha meglöknek valamit és felhívják magukra a figyelmet a zajjal. A fürdő nem volt valami nagy, ahogy arra magának a háznak a méretéből is lehetett következtetni. Egy zuhanyzó, mosdó, mosógép, egy kisszekrény törülközőknek és a vécécsésze. Ennyi volt benne, a maradék hely pedig épp annyi, hogy egy ember tudott mászkálni.

- Tetszik a házad - suttogta a lehető leghalkabban Mai mosolyogva.

A hangneme kissé szarkasztikus volt, így Takeru csak félrehúzta a száját, és nem mondott semmit. Mai végig nézett a fiún, aki a falat kémlelte. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a barátját látja, de egy szinte vadidegen fiúhoz beszél.

Ekkor történt az, amit reméltek, hogy nem fog.

- Mindjárt jövök - állt fel Shunsuke és a fürdő felé vette az irányt.

Koji azonnal felállt, és amikor a fiú megragadta a kilincset, pont akkor fogta meg a vállát. - Várj!

Közeli hangjától Mai és Takeru összerezzent. Tudták, hogy Shunsuke be akar jönni.

- Mi az? Már vécézni se lehet? - kíváncsiskodott a fiú.

- Csőtörés volt, és most nem lehet használni - hazudott Koji.

Shunsuke leült, de nem nagyon hitt a sztoriban. - Pont most?

Koji vállat vont és visszaült a helyére. Folytatták a beszélgetést, Koji megmutatta a fiúknak a dalt, és remek értékelést kapott rá.

Ám hirtelen Shunsuke felállt és berontott a fürdőbe. Erre senki sem számított. Tudták, hogy nem fogja feladni. Bár nem ő volt a legfiatalabb, mégis úgy viselkedett néha, mint valami általános iskolás, aki mindenért a szüleinek könyörög és mindig elvárja, hogy kimentsék a bajból.

Koji azonnal a fiú után futott, amint reagálni tudott, de már késő volt. A fiú a szoba közepén állt.