Nem vagyok önmagam - 8. fejezet

Éljük az életünk

- Nincs is ennek semmi baja - nézett körül a fürdőben Shunsuke. - Amúgy megnyugodhatsz, csak kezet akarok mosni.

- Azt a konyhai csapnál is meg tudod tenni - dörmögte Koji, miközben szemével a két titkos látogatóját kereste, azonban sehol sem találta őket.

- Nem mindegy? - Shunsuke tényleg nem értette, miért nem jöhetett be, és bevágta a durcit. Megmosta a kezét, megtörölte, majd visszaült a helyére. - Tökre ragad a kezem attól az izétől.

Kasumi kérdőn nézett a fiúkra, miközben Koji még egyszer körülnézett, majd becsukta az ajtót és visszament a többiekhez.

Amikor Takeru hallotta, hogy Shunsuke be akar jönni, tudta, hogy úgysem fogja hagyni magát, bárhogy próbálkozik Koji. Ahhoz túl jól ismerte a fiút. Épp mielőtt az ajtó kinyílt volna, hirtelen megragadta Kasumi-t és bebújtak a zuhanyzóba. Elhúzta a függönyt és a falhoz simultak, nehogy meglássa az árnyékukat. Mindketten kínos helyzetként mérték fel, de nem tehettek mást. Még a lélegzetük is visszafojtották, amíg Shunsuke kezet mosott. Végig mozdulatlanul, közel állva egymáshoz várták, hogy végre tiszta legyen a terep. Hallották, ahogy Koji becsukta az ajtót, vártak egy pillanatot, majd Takeru óvatosan kikukucskált majd csendben kibújtak. Zavartan mosolyogtak egymásra, majd hátralévő időben, míg nem jutottak ki, lehetőleg kerülték egymás pillantását.

- Shohei öccse kiborított valami édes üdítőt, és nekünk kellett feltakarítani - magyarázta kint Hiro Koji-nak és Kasumi-nak.

- Mi az, hogy nekünk? – nézett rá döbbenten Shunsuke. - Én és Shohei csináltuk az egészet.

- Mindegy, ne ezen vesszetek már össze - állította le őket Kasumi. - Lassan menni kéne, gyertek, láthatjátok, hogy… Takeru tényleg fáradt.

Kasumi egy fél másodpercig nem is tudta, hogy hívja a fiút. Nagyon furcsa volt a helyzet számára. Bár barátját látta, már tudta, hogy nem ő az.

A fiúk indulásra készen felálltak. - A versenyről majd holnap beszélünk - mondta még Shohei az ajtóból, majd integetve elhagyták a lakást.

Koji csak miután az ajtó becsukódott, jött rá, hogy erről nem akarta, hogy Takeru tudjon, különben még valami hülyeséget csinálna. Bár lehet, hogy még hasznukra is válik, hiszen így a fiú bármi áron vissza akar majd térni a saját életébe, és minden megoldódna.

Kasumi még maradt egy ideig, Takeru és Mai pedig végre előbújhatott. Körül ülték a kisasztalt és egy rövid ideig mind csak hallgattak.

- Milyen verseny? - kérdezte aztán kíváncsian Takeru.

- Hát lesz egy versenyszerűség - kezdte Koji félénken, miközben kerülte a fiú pillantását, és a nadrágja térdén lévő zsebénél lévő csatot kezdte babrálni.

- És nekem miért nem szóltál? - háborodott fel Takeru, majd közelebb hajolt, mintha Koji szavai előbb elérnének hozzá, vagy csak nem akarta, hogy más is megtudja, ennek azonban kevés lehetősége volt, ugyanis a lányokon kívül már nem volt ott senki. - Mikor, hol? Részleteket! Gyorsan! – suttogta.

- Mondom, oké? - Koji fintorogva eltolta magától Takeru-t, mivel a fiú túl közel volt hozzá. - Idejön a két kedvenc bandátok a Sadie és az Alice Nine.

Takeru-nak több se kellett. Felpattant és ujjongott egy sort, míg Koji csak folytatta. - Lesz egy válogató, ahol a két bandavezér lesz a zsűri. A győztes banda lesz az elő-zenekara a közös koncertjükön.

- Ne már! Komolyan? A Sadie és az Alice Nine együtt?! Azonnal vissza kell jönnöm. Gyerünk, add vissza a testem!

Takeru teljesen kifordult magából ennek hallatán. Valóra válhat az egyik álma, de ő pont nem lehet ott, hanem helyettesíti egy másik srác. Nem. Ezt nem engedhette.

- Nyugodj már meg! - kiabált Koji. - 3 hónap múlva lesz. Arra csak vissza tudjuk cserélni – mondta, majd szinte már suttogva hozzátette. - Remélem.

Még ő maga sem hitte, de szerette volna.

Eközben az utcán egy ballonkabátos, kalapos férfi figyelte az élettől nyüzsgő házikót. Elmosolyodott, majd mielőtt bárki meglátta volna, eltűnt az árnyékban.

Amint Takeru kellőképp lenyugodott, elbúcsúztak Mai-val és busszal tértek vissza Osaka-ba, egyenesen haza. Seiichi már halálra aggódta magát. Mikor beléptek az ajtón, megkönnyebbülve, de még nem teljesen lenyugodva lépett hozzájuk és bevallotta nekik, hogy már szinte azon volt, hogy rendőrökkel kerestesse meg őket. Szó nélkül eltűnik két gazdag családból származó fiatal, nem lehetetlen, hogy elrabolják őket.

Valahogy kimagyarázták magukat, és megígérték, hogy többet nem fordul elő, vacsora nélkül megfürödtek, majd mentek aludni. Takeru le is feküdt és azon nyomban el is aludt, ám Mai habozott. Az ágyon ült, a párnáját ölelte, és Takeru-t bámulta. Azért mégis egy idegen sráccal kellett egy ágyban aludnia. De azt is jól tudta, hogy nem kelthetett feltűnést, egy ideig ez a fiú volt Koji, és neki is úgy kellett viselkednie. Nagyot nyelt, majd magára húzta a takarót és lehajtotta a fejét a párnára. Mindketten egymásnak hátat fordítva, az ágy szélén aludtak, és egész éjjel szinte meg sem mozdultak.

Másnap munkába menet Mai megígérte, hogy mindig Takeru mellett lesz és segít neki, de csak azért, mert nem engedi tönkretenni a barátját. A ’mindig mellette lesz’ - rész azonban nem működött, hiszen neki is volt külön dolga, ahova elhívták, így Takeru-nak időnként egyedül kellett addig boldogulnia.

- Hey, Koji! - lépett oda hozzá egy magas srác, amikor a folyosón állva nézegette a papírokat. Nagyjából vállig érő, világosbarna haja volt és egy fura szemüveget viselt, amit most levett és zsebre dugott. - Láttam mostanában nem vagy valami jó formában. Nem akarod, hogy megvizsgáljalak?

Hangjában átlátható gúny volt, és mondandója végén nevetni kezdett a maga ostoba faviccén. Takeru csak a szemét forgatta és próbálta megemészteni a fiú természetét. Lopva a névjegykártyájára pillantott: Kamenashi Kazuya.

Szóval ez az a srác - gondolta magában. Egyből felismerte, és megértette, Koji miért nem kedvelte.

- Köszönöm, nem kell - felelte egy gúnyos hangnemben, féloldalas mosollyal. - Csak akkor vagyok rosszul, ha a közelemben vagy.

Meg se várta meg a választ, indult a dolgára. Kazuya fel tudott volna robbanni. Törzse mellett remegő öklét próbálta leállítani, miközben kisgyerekesen dobbantott egyet a lábával. Ezután egy ideig nem látták egymást, mind elfoglaltak voltak a saját betegeikkel.

Délután egy közlekedési balesetet jelentettek, amiben egy busz karambolozott egy kamionnal. Sok volt a sérült, így volt mit csinálni. Mai most sem lehetett mindig Takeru mellett, de próbálta ellátni minél több és hasznosabb tanáccsal. Az volt a szerencséjük, hogy a fiú fogékony volt a dolgokra és mindent gyorsan megtanult.

Épp egy hatvan év körüli férfit kezelt, amikor az hirtelen rosszul lett. Takeru tudta, mit kéne csinálnia, de nem hitte, hogy meg tudja tenni. A férfi előtte haldoklott, de semmit sem volt képes csinálni. Ledermedt. Szemei kikerekedtek, végtagjai remegtek és teljesen tehetetlennek érezte magát. Csak állt dermedten és nézte a férfit. A félelem attól, hogy a férfi elvesztheti az életét teljesen kikészítette, csak erre tudott gondolni.

- Mi a poklot csinálsz? - lökte odébb Kazuya, mire ő nekiesett a gurulós műszer kocsinak, amin az eszközök voltak. Kezeire nézett, amik még mindig remegtek, majd lassan a férfire emelte tekintetét, akit Kazuya épp újraélesztett.

Amint a beteg magához tért, Kazuya – ugyan nem szívesen, de rábízta Takeru-ra, aki ezután már hiba nélkül végezte a dolgát, míg Kazuya visszament a saját betegéhez. Miután végeztek, Takeru elnézést kért mindenkitől leszidásra várva, de mindenki megértően megveregette a vállát. A fiú melengető kedvességet érzett és fogalma sem volt, miért ilyenek vele. Majdnem meghalt miatta egy ember, azt hitte, ennek nagyobb következménye lesz.

Szünetben egyedül ült az asztalnál, és csak kevergette a kávéját a semmibe meredve. Egyszer csak Mai ült le vele szembe. Sokáig csak hallgattak, majd Takeru szólalt meg, miközben lassan visszatért a valóságba

- Miért nem lett senki mérges, amikor majdnem meghalt miattam az a férfi? - kérdezte a lányt.

- Remélem nem haragszol, de kitaláltam egy apró hazugságot - nézett bocsánatért esedezve Mai. - Tudtam, hogy az életmentés nagy falat lesz neked, főleg elsőre, így előre kisegítettelek.

- Ezt meg hogy érted? – húzta fel a szemöldökét a fiú. Nem értette. miről beszélt a lány.

Mai közelebb hajolt hozzá és kezét a szája mellé helyezve súgta oda. - Azt mondtam mindenkinek, hogy a hétvégén a szemed előtt halt meg egy idős nő, akit ismertél. Összeesett és már nem tudtak rajta segíteni, így még mindig sokkos állapotban vagy.

Takeru elismerően bólintott. Nem kérdezte a lányt, miért hazudott, hiszen ő is felültet mindenkit azzal, hogy Koji-nak adja ki magát, és a lány csak segíteni akart. Ezért pedig nagyon hálás volt.

- Mai, egy pillanatra!

A lányt elhívta az egyik nővér, így Takeru újra magára maradt egy pillanatig, ugyanis hamarosan Kazuya ült le Mai helyére.

Takeru nem szólt semmit. Tartania kellett magát Koji viselkedéséhez, aki pedig épp versengett ezzel a fiúval. Amúgy is épp kioktatást várt riválisától a mai miatt.

- Mit izéltél ott ma? - fejezte ki magát értelmesen Kazuya. Takeru nem szólt semmit, de nem is volt rá ideje. Meglepő módon Kazuya folytatta. - Ha nem tudod megcsinálni, akkor szólj, és ne csak állj!

Takeru szemei kikerekedtek a meglepetéstől. Most önzetlen segítségét ajánlja fel?

- Az emberek élete előbbre való, mint a verseny, nem? - kacsintott Kazuya a fiúra. - Te szoktad ezt mondogatni. Egyébként meg megértem min mész keresztül.

Újabb váratlan fordulatként érte Takeru-t. Csak hallgatott, amíg a fiú folytatta. - Én pár éve veszítettem el az anyámat egy balesetben. Akkor döntöttem el, hogy orvos leszek. A legjobb.

- Akkor ezért versengesz velem is? - ébredt rá Takeru. - Hogy a legjobb lehess?

- Naná, mindenki a legjobb akar lenni, nem? - Kazuya újra a gúnyos hangnemmel szólalt meg.

Ezután még elbeszélgettek néhány dologról a maradék időben és Takeru arra ébredt rá, hogy nem is olyan rossz srác ez a Kazuya. Már nem értette, mi baja van vele Koji-nak.

Kyoto-ban a banda elpróbálta a dalt. Egy elhagyott gyárban szoktak próbálni, ami épp lebontásra várt, és az egyik férfi, aki történetesen szemben álló standon árult okonomiyakit, megengedte nekik, hogy addig használhatják. Ő őrizte a kulcsot, ugyanis ő is ott dolgozott. Senkit sem zavartak és megfelelően felkészülhettek a koncertekre. Tökéletes hely volt. Egy hét alatt be is rendezték, tojástartókkal és egyéb hasonló kartonokkal szigetelték körbe az egyik helyiség falait, hogy minél kevésbé hallatszódjanak ki a hangok.

- Ez a dal más, mint a többi - jött rá Shohei, ahogy a kottát nézte.

- És a szöveg is - tette hozzá Hiro. – Mármint úgy témára.

- Lássunk neki! - adta ki a parancsot Shohei, amikor látta, hogy Koji azt türelmetlenül várta, mikor hallhatja a dalt, aminek az elkészítésében ő is részt vett.

Elsőre is remekül el tudták játszani és fantasztikusan hangzott. Mindenki elégedett volt az új dallal. Volt benne gitár- és dobszóló, Koji mellett pedig Shohei-nek is jutott egy kis szöveg. Mindenki odáig volt, meg vissza és alig várták a koncertet. Biztosak voltak a sikerben.

Délután dolgozni mentek. Koji, Shohei-jel és Hiro-val a raktárban pakoltak, Osamu egy kávézóban volt felszolgáló, míg Shunsuke az anyja élelmiszerboltjában segített, természetesen rendes beosztottként kapott fizetést is.

Este kilencig dolgoztak, majd együtt elindultak haza. A munkahelyek nem voltak messze egymástól, és mielőtt eltették volna magukat másnapra, megálltak az okonomiyaki standnál, és vettek még dango-t is.

Hazafelé a buszon Takeru és Mai a leghátsó ülésen foglaltak helyet. Már alig várták, hogy hazaérhessenek, teljesen kimerültek. Tizenegy óra körül járhatott, rajtuk kívül alig voltak a járművön. Takeru, hogy valamiről beszélgessenek, megkérte Mai-t, hogy meséljen kicsit Koji-ról. Gondolta, ha beszélnek, nem lesznek annyira álmosak. A lány egyre jobban bele is lendült a mesébe, ám egyszer csak azt vette észre, hogy valami megérinti a vállát.

Takeru volt az. A fiú elaludt és a feje a lány vállára zuhant. Az egyik kanyarban, előre is esett volna, ha Mai nem fogja meg. A lány teljesen zavarba jött és próbálta felkelteni, de csak halkan, ugyanis nem akart nagy feltűnést kelteni, mert az még kínosabb lett volna, ha mindenki őket figyeli a buszon. Kicsit megrázta a fiút, majd finoman megcsapkodta az arcát, miközben egész végig szólítgatta. Ám Takeru nem ébredt fel, nyugodtan aludt tovább.

Mai megunta és finoman hátradöntötte a fiút, hogy az ülésre támaszkodjon, azonban egy kanyarban a fiú ismét megtalálta a lány vállát. Ezután Mai csak sóhajtott egyet és annyiban hagyta. Ránézett a fiúra. Koji gyönyörű szempilláit figyelte, majd az ajkait és minden egyéb vonásait. Úgy elemezte ki az arcát, mintha most látta volna először. Rettenetesen furcsa érzés volt, hogy a barátja ült mellette, de ő tudta, hogy mégsem ő az. Elmosolyodott, majd előre fordult. Minden huppanásnál és kanyarnál segített kényelembe helyezni a fiút.

- Koji! Ébredj! Mindjárt leszállunk! - szólt hozzá Mai. Már tényleg szerette volna, ha felébredne, különben fent maradnak. A buszmegálló amúgy sem volt olyan messze, a friss levegőtől pedig remélte, hogy nem lesz olyan álmos. Csak a buszról kell valahogy lejutniuk.

Takeru lassan megébredt, de még mindig álmatagon nézett, azt se tudta hirtelen, hol volt. Mai megfogta a csuklóját és az ajtóhoz húzta. A busz megállt, az ajtó kinyílt, ők pedig nagy nehezen leszálltak. Takeru a lépcsőn félrelépett és nekiesett Mai-nak, aki ha nem reagál időben, ráesett volna és mindketten a földön feküdtek volna.

A lány morgott egyet az orra alatt. Elátkozta a fiút, amiért ezt csinálja vele, majd Koji-t, aki pedig ilyenekre kényszeríti. Úgy tűnt, a friss levegő nem jött össze, Takeru még mindig aludt.

Legalább nem horkol - gondolta a lány. Két oldalról megfogta Takeru karjait és a vállára emelte, úgy cipelte. A fiú magasabb volt nála, így a cipőit húzta a betonon, de ez a lányt kicsit sem foglalkoztatta.

- Nehéz vagy! – nyögött fel a lány, mikor végre szóhoz jutott a fiú súlya alatt.

Igaz, hogy a buszmegálló nem volt messze, de azzal a tempóval, ahogy így menni tudott egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértek. Seiichi kint várta őket. Együtt felsegítették a fiút a szobába, ahol ruhástól bevágták az ágyba.

Mai még mindig nem tudta elképzelni, hogy aludhat ennyire. Már épp azon volt, hogy belerúg egyet, azonban, ha ránézett, Koji-t látta, és őt nem akarta bántani. Bár talán ő is megérdemelte volna, sose tudta volna bántani.

Gyorsan megfürdött és bebújt Takeru mellé. A fiú most befelé fordult, karját kinyújtva, elfoglalta az ágy másik felét is. Mai óvatosan visszahelyezte a fiú törzse mellé, majd betakarózott. Egészen addig Takeru-t nézte, amíg el nem nyomta az álom. Mosolyogva figyelte behunyt szemeit, és hallgatta a halk szuszogását. Kíváncsi volt, mi vár rá az elkövetkező napokban. Takeru nem tűnt egy könnyű esetnek.