Nem vagyok önmagam - 7. fejezet

7. fejezet

Egyre közelebb

Mai és Takeru az ajtóban áltak, amíg Koji és Kasumi szorosan egymás mellett ültek. Koji nagyon örült, hogy végre láthatta Mai-t és az érzései kiültek az arcára is. Hihetetlenül boldog volt. Ám ez Kasumi-nak is feltűnt.

- Ki ez? - kérdezte.

- Koji barátnője vagyok - felelt a fiú helyett Mai - Igaz, Koji?

A fiúk sem értették hogyan, Kasumi meg azt, hogy miért, de Mai a valódi Koji-hoz szólt, aki Takeru testében volt.

- Igen - mondta mögötte Takeru. - Menjünk, nem is értem, miért jöttél ide. Elnézést a za…

- Hallgass! - kiáltott Mai. - Én Koji-hoz beszéltem.

- Elmebeteg vagy, vagy mi? - állt fel dühösen Kasumi. - Ne hívd már Takeru-t Koji-nak.

- Ő a te barátod? - kérdezte Kasumi-t Mai, mire a másik lány bólintott. - Akkor nem értem, miért nem vetted eddig észre.

Mai mindenki újabb meglepetésére a valódi Koji-hoz lépett és megcsókolta. Kasumi teljesen tétlennek érezte magát. Azt sem tudta, mit kellene tennie. Takeru eközben meghökkenve nézte a jelenetet. A szörnyű az volt, hogy Koji nem tudott ellenkezni. Szerette Mai-t és akaratlanul is visszacsókolta.

- Te szemét! - kiáltott rá Kasumi, miután befejezték. - Ne mondd, hogy visszacsókoltad! Engem meg ellöksz magadtól?

Kasumi könnyei megállíthatatlanul elkezdtek folyni, és a lány szélsebesen kirohant a házból, le a lépcsőn, el messzire mindenkitől.

Takeru káromkodott egyet, majd utána ment. Mindennek vége volt. Már csak a kapcsolatot lehet menteni. Szem elől vesztette Kasumi-t, de így is tudta, hol találhatja meg. Ha maguk alatt voltak, mindig oda mentek, ahol először találkoztak. A folyópartra, ahol a kapcsolatuk és a dalok születtek.

Kasumi tényleg ott volt. A korlátnak támasztva a hátát ült a földön és zokogott. Takeru lassan lépdelt hozzá, leült mellé és átkarolta. Kasumi a vállára hajtotta a fejét és ott zokogott. A könnyeitől már semmit sem látott, de érezte a meleg, szeretetteljes ölelést.

Mikor végre megelégelte a sírást, megtörölte a szemeit és a fiúra nézett.

- Ki vagy te?

Takeru tudta, hogy a legjobb döntés most már, ha minél előbb tisztázzák a helyzetet. - Én vagyok az, Takeru!

- Ne játszd már te is az őrültet! - hordta le a lány. - Mindenki hülyének néz.

- Kicsit sem nézlek hülyének - felelte Takeru és kisimította a lány szeméből a belelógó tincset. - Bebizonyítom. Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? Akkor is a zenén törtem a fejem, és épp felénekeltek a hangrögzítőre a dalt, amikor hirtelen nekem jöttél biciklivel.

- Igen - felelte a lány az emlékek bűvöletébe veszve. - Annyira gyönyörű volt a naplemente, hogy nem tudtam levenni róla a szemem, és nem figyeltem az útra.

- Egyenesen rám estél és egy jó ideig csak feküdtél rajtam - folytatta a fiú, miközben Kasumi egyre jobban elpirult, ahogy lejátszódott előtte a jelenet. - Aztán leszálltál volna, ám a rojt a pólómról beleakadt a karkötődbe.

- Jól el is szakadt - nevetett a lány.

- De kaptál helyette egy másikat - emlékeztetteTakeru.

Kasumi a bal csuklóján lévő karkötőre nézett, amit a fiútól kapott és mindig hordta azóta.

- De mégis honnan tudod te ezt? - nézett a Takeru-ra, mikor rájött, hogy ki is ül mellette.

- Tudom, nehéz elhinni - kezdte a fiú -, de tényleg én vagyok az.

Eközben Mai és Koji egymással szemben ültek.

- Megbántottad ám azt a lányt - mondta Koji, megtörve a csendet.

- És én nem számítok? Te voltál ővele - háborgott a lány.

Ekkor Koji-nak beugrott egy kérdés, amire nagyon kíváncsi volt. - De mégis honnan tudtad, hogy valójában én vagyok Koji?

- Ez a srác furán viselkedett, azt se tudta, kit hogyan hívnak, még engem sem - kezdte magyarázni a lány. - Aztán meg telefonált egy Koji-val. Utána meg, amikor megöleltem és megcirógattam a fülcimpáit, nem reagált úgy, ahogy te szoktál.

Mai tudta, hogy Koji érzékeny volt azon a területen és azonnal elhúzódott volna, amikor megérinti.

- Pusztán ennyiből képes voltál testcserére gyanakodni? - kérdezte hitetlenkedve Koji.

- Még most sem hiszem el, hogy létezik ilyen - ismerte be a lány -, de mi mással magyaráznád. Legalább rájöttetek már valamire?

- Nem - felelte a fiú. - De másoknak nem mondhatod el. Majd valahogyan rájövünk, és is azon vagyok, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt, de nem tudom, mit is tehetnék. Mindenesetre egy ideig ki kell bírnunk így.

Takeru és Kasumi is visszatértek és négyesben beszélték meg a többieket. Olyan álomszerűnek tűnt, Mai és Kasumi úgy érezte, mintha diliházba csöppentek volna. A fiúk elmesélték nekik, mióta áll fenn ez a helyzet, és így utólag visszagondolva a fura viselkedés is érthető volt. Már magukat átkozták, amiért nem vették észre előbb. Hiszen a saját barátjukról van szó.

- De akkor rendben lesz ez így? Nem lehet tenni semmit? - kérdezte Kasumi.

- Valami oka biztos van, hogy ez történt - mondta Takeru. - Viszont még nem tudjuk, hogy mi.

- Bárhogyis - fordult Koji barátnőjéhez -, Mai! Megkérhetnélek, segítenél Takeru-nak a kórházban?

- Hé, mondtam, hogy ne nézz le! - emlékeztette Takeru.

Ekkor kiabálás és beszélgetés hallatszott kintről. Kasumi az ablakhoz rohant és kinézett.

- Shohei-ék itt vannak! - informálta aggódva a többieket.

- Nem kéne itt találniuk - Takeru vadul törte a fejét, de semmire nem jutott. Aztán hirtelen megragadt Mai-t és bevonszolta a fürdőbe. Becsukta maguk mögött az ajtót és türelmesen vártak.

- Meg kéne mondani nekik, hogy fáradt vagyok és hagyjanak békén - mondta Koji Kasumi-nak, ám ekkor kinyílt az ajtó és a fiúk hangosan üdvözölve Kasumi-ékat berontottak a házba.

- Hello, hello! Mizu? Hogy áll a dal? - dobta le magát Shohei Koji mellé. A többiek követték.

- Már kész vagyunk - közölte Koji. - Épp aludni akartam, későre jár és fáradt vagyok.

- Igen, én is megyek - szólalt meg Kasumi és indulásra készen felállt. - Gyertek!

Húzta volna maga után Shohei-t is, ám a fiú könnyen lerázta magáról. - Nyugi már, csak nyolc óra.

- Hé, hé, Takeru! - szólalt meg Shunsuke izgatottan. - Elmegyünk karaokézni?

- Inkább a billiárd terembe, már fáj a torkom - panaszkodott Osamu.

- Azért nem kár - bökte oldalba a mellette ülő Hiro, mire Osamu csak fintorgott egyet

Közben Takeru és Mai igyekezett nem mocorogni, hátha meglöknek valamit és felhívják magukra a figyelmet a zajjal. A fürdő nem volt valami nagy, ahogy arra magának a háznak a méretéből is lehetett következtetni. Egy zuhanyzó, mosdó, mosógép, egy kisszekrény törülközőknek és a vécécsésze. Ennyi volt benne, a maradék hely pedig épp annyi, hogy egy ember tudott mászkálni.

- Tetszik a házad - suttogta a lehető leghalkabban Mai mosolyogva.

A hangneme kissé szarkasztikus volt, így Takeru csak félrehúzta a száját, és nem mondott semmit. Mai végig nézett a fiún, aki a falat kémlelte. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a barátját látja, de egy szinte vadidegen fiúhoz beszél.

Ekkor történt az, amit reméltek, hogy nem fog.

- Mindjárt jövök - állt fel Shunsuke és a fürdő felé vette az irányt.

Koji azonnal felállt, és amikor a fiú megragadta a kilincset, pont akkor fogta meg a vállát. - Várj!

Közeli hangjától Mai és Takeru összerezzent. Tudták, hogy Shunsuke be akar jönni.

- Mi az? Már vécézni se lehet? - kíváncsiskodott a fiú.

- Csőtörés volt, és most nem lehet használni - hazudott Koji.

Shunsuke leült, de nem nagyon hitt a sztoriban. - Pont most?

Koji vállat vont és visszaült a helyére. Folytatták a beszélgetést, Koji megmutatta a fiúknak a dalt, és remek értékelést kapott rá.

Ám hirtelen Shunsuke felállt és berontott a fürdőbe. Erre senki sem számított. Tudták, hogy nem fogja feladni. Bár nem ő volt a legfiatalabb, mégis úgy viselkedett néha, mint valami általános iskolás, aki mindenért a szüleinek könyörög és mindig elvárja, hogy kimentsék a bajból.

Koji azonnal a fiú után futott, amint reagálni tudott, de már késő volt. A fiú a szoba közepén állt.