First kiss - 12. fejezet

Shou pov

Elérkezett a hétvége. Szombat reggel egy reklám forgatásával kezdtünk, amivel el voltunk egy ideig. Utána fotózásra mentünk, majd ruhákat nézegettünk a koncertre. Rengeteget fel kellett próbálnunk, ugyanis nem bírták eldönteni, melyik lenne a legjobb. Én személy szerint egyiket sem választottam volna. Annyira csicsás volt az összes, hogy felpróbálni se volt semmi kedvem, amint megláttam, dobtam volna a szemetesbe. Ezzel a többiek sem voltak másként. Nao és Hiroto el is eresztett néhány gúnyos megjegyzést, ám szerencsére a dolgozók nem voltak sértődékenyek.

Végül annyiban maradtunk, hogy hoznak újakat, és elhalasztjuk egy darabig és indultunk a próbaterembe, majd két órát próba után megettük a késői gyors ebédet. Négy óra felé Hiroto, Tora és Saga elindultak az Alice Nine channel forgatására, mi pedig Nao-val felmentünk hozzám és ott néztük meg őket. Fárasztó nap volt, valóban örültem neki, hogy nem kellett elmennem még forgatni. Összedobtam valami kaját, amit tévézés közben meg is ettünk. Egy darabig néztük csak az adás, ugyanis nem sokáig bírtam és elaludtam. A csengő hangjára ébredtem este nyolc óra körül, és ahogy észrevettem, Nao is aludhatott, ránézve, láttam, épp akkor ébredezett ő is. Ásítottunk egyet, majd kivánszorogtam, hogy ajtót nyissak. A srácok voltak azok, érdeklődtek, mit csinálunk. Már mindenki fáradt volt, így nem maradtak sokáig, mindenki korán lefeküdt aludni, amíg még tehettük.

Másnapra semmi program nem volt kitűzve, a szombati ruhapróbákat rakták csak át, utána pár órát próbáltunk, nem csak az új dalt, hanem a setlistet is elkezdtük a koncertre. Fel kellett eleveníteni a régebbi dalokat, hogy minden tökéletes legyen. Végül délután kettőre mindennel végeztünk.

Hazafelé menet felhívott Ran, hogy tudnánk-e segíteni gyakorolni Hikaru-nak, mert teljesen tanácstalanná vált. Beleegyeztem, de azért felhívtam Yusuke-t is, hátha szerencsém lesz, és a vasárnap délutánt neki is elengedték. Jó lenne, ha még egy rövid ideig is, de találkozhatna Hikaru-val, adhatna neki jó tanácsokat. Persze nem vártam el tőle, hogy mindent megtesz, hogy ő nyerjen, a párfogásába veszi, és kivételeznek vele, de egy kis segítségnyújtást megengedhet magának. Yusuke a második hívásomra vette fel. Már otthon voltam egyedül, mikor beszéltünk, viszont a háttérzajból ítélve ő még nem végzett a munkával.

- Szívesen segítek, de perpillanat még forgatunk – magyarázta bizonytalanul. – Úgy egy óra és végzünk. Hatra oda tudok menni, ha az úgy jó?

- Tökéletes, köszönöm.

Bár Hikaru-éknak négyre mondtam, hogy jöhetnek, ez nem okozott akadályt. Addig mi is tudunk valamit tenni értük. Az ügynökségtől mindenki hazament, ám én alig léptem be a házba, megszólalt a telefonom. Sayuri volt az.

- Miért is nem lepődöm meg – dünnyögtem, mielőtt megnyomtam volna a gombot.

- Le tudnál jönni egy kicsit? – kérdezte halk, bánatos hangon.

Leraktam, sóhajtottam egyet, majd rövid gondolkodás után, úgy döntöttem, elindulok. Az épület előtt várt rám, mikor meglátott, elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

Nem felelt, belém karolt, majd elkezdtünk sétálni. Nem értettem, mit akart, de gondoltam, nem csak azért hívott le, hogy sétáljak mellette.

- A bátyám hazatért – szólalt meg egyszer csak. – Megkérdezte, hogy állnak a dolgok köztünk, és vicces, mert én semmit sem tudtam felelni.

Nem szóltam semmit, csak hallgattam, amit mondani akart. A bátyját ritkán láttam, rengetegszer volt külföldön, de rendes és segítőkész srác volt, és egész jóban voltunk. Már lassan négy éve nem járt itthon, de nem tartozott rám, így nem értettem, mi közöm hozzá.

- Csak ezért hívtál le? – kérdeztem végül.

Megállt, szembefordult velem és a szemembe nézett. – Megint azt csinálod. Mostanában olyan kelletlenül szólsz hozzám, el se tudod képzelni, mennyire fájdalmas. Ettől még csak jobban úgy érzem, hogy teher vagyok a számodra. Én nem… Nem szeretnék többet az lenni, aki ölel, hanem az, akit ölelnek. Elegem van abból, hogy mindenki csak akkor érdeklődik a hogylétem felől és csak akkor szól hozzám legtöbbször, ha én kezdeményezem a beszélgetést.

Ekkor egyik kezét a mellkasára rakta a szíve fölé, míg a másikkal megfogta az enyémet. – Nagyon fáj.

Elhúztam a kezemet és a zsebembe csúsztattam, majd zavartan körbenéztem, végül a tekintetem a talajon állapodott meg. – Valamit neked is illene tenned azért, hogy jobban bánjanak veled. Állandóan csak panaszkodsz és sajnáltatod magad, és másról se bírsz beszélni, csak Hikaru-ról. Szeretnék még a barátod lenni, úgy ahogy régen, de nem fog menni, ha továbbra is így viselkedsz.

Mielőtt bármit mondhatott volna, elindultam haza, vissza se néztem rá. Bár útközben megbántam, amit mondtam, de már kezdett elegem lenni belőle. Rossz volt így látnom, de nem tehettem mást. Barátjaként így nem tudom megállni a helyem, viszont nem tudtam felelni a szívére.

Valamivel négy előtt befutottak a fiúk, és nem sokkal utánuk a lányok is. A srácok próbáltak minél jobb tanácsokkal ellátni őket, amiből hamarosan veszekedés lett, de egy értelmes tanácsot nem hallottunk.

Hikaru pov

Hálás voltam Shou-nak, hogy annyit próbál segíteni, és szerencsésnek éreztem magam miatta. Úgy éreztem, minden tőlem telhetőt bele kell adnom, már csak miatta is. Viszont ötletem sem volt, mihez kezdhetnénk. Ran-nal megnéztünk egy filmet, amit már rengetegszer láttunk, és megpróbáltam eljátszani az egyik szereplőt. Ran szerint nem is volt rossz, de én nem így gondoltam. Pocsék volt, és már a sokadik próbálkozás után elveszettem minden reményem.

- Nah, akkor már csak egy kis önbizalom kell – állt fel Ran, miután egy újabb próbálkozás után feladtam és kedvetlenül ledobtam magam a fotelba.

- Úgyse fog menni, gyökér vagyok én ehhez – sóhajtottam kissé duzzogva.

- Hé! A gyökér a fa legfontosabb része. Nélküle nem élne, szóval gyerünk! – próbált vigasztalni, majd odajött hozzám, megfogta mindkét kezem és felhúzott.

Én azonban még mindig nem hittem, hogy sikerülni fog. Együtt kimentünk ebédelni a konyhába, ám én csak kevergettem az ételt. Semmi étvágyam nem volt, egyszerűen mindentől elment a kedvem. Nem hittem el, hogy ennyire ne értsek semmihez.

Ran felsóhajtott, majd felállt az asztaltól. – Hát, nincs mit tenni.

Kíváncsian pillantottam felé és láttam, ahogy elhagyja a konyhát, majd hamarosan visszajött a telefonomat tartva a füléhez.

- Mit csinálsz?

Kezét a szája elé téve csendre intett, én pedig vártam, mi sül ki belőle. Nem számítottam rá, hogy valóban azt fogja megtenni, amire gondoltam, de kinéztem belőle.

- Szia, Shou! – szólt bele a telefonba. - Én vagyok, Ran.

Tényleg nem tudtam elhinni. Direkt nem akartam többet Shou-t ezzel zavarni, így is úgy éreztem, többet tett értem, mint érdemeltem volna. Mielőtt azonban leállíthattam volna, már meg is beszélt egy találkát négyre. Fintorogva néztem rá, miközben visszaült az asztalhoz, de legbelül hálás is voltam neki. Bár én magam nem mertem megtenni, tényleg szerettem volna, ha Shou mellettem van és segít. Haragudtam magamra, amiért ilyen vagyok, mindig másra támaszkodok és igénylem a segítségüket, de nem tehettem róla.

Pár óra múlva már az ajtaja előtt álltunk. Akkor jöttünk rá, hogy még sosem voltunk a lakásán, és hirtelen nagyon boldogok lettünk és szerencsésnek éreztük magunk. Sosem hittük volna, hogy egyszer az egyik kedvenc bandánk valamelyik tagjának lakását akár meg is pillanthatjuk, nem hogy bemenjünk. Nem telt bele sok időbe, míg kinyílt az ajtó, ő pedig mosolyogva fogadott minket.

A srácok próbáltak minél jobb tanácsokkal ellátni, ám abból hamarosan veszekedés lett. Végül beraktak egy filmet, és megkértek, hogy próbáljam eljátszani az egyik szereplőt. Lejátszották a videót hang nélkül, amit én adtam hozzá. A feladat a hangsúlyozáson és az időzítésen volt leginkább. Ezalatt Tora, Ran és Saga kerestek néhány színdarabot a neten, amiket megpróbáltunk előadni. Mindenkinek jutott valami kis szerep, nekem kellett egyedül mindben részt bennem. Ezzel aztán el is ment két óra, és valamivel hat után érkezett egy vendég, aki úgy tűnt, csak nekem és Ran-nak volt meglepetés. Yamamoto Yusuke. Nagy rajongói voltunk, és kedvesen fogadott minket.

A hátralevő időben leültünk egy körbe a nappaliba, és őt hallgattuk. Tényleg jó tanácsai voltak, még a srácok is figyelemmel követték, amiket mondott és el is gondolkodtatta őket. Időközben Shou kapott egy hívást, és elment otthonról, ami valamiért elszomorított, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Úgyse tehettem ellene semmit, ha fontos, később úgyis megtudom, de most koncentrálnom kellett.

- Szoktál valami előadáson részt venni a suliban? – kérdezett a színész. – Esetleg színdarab, vagy versmondó verseny, esetleg ünnepi előadás?

- Néhányban, de már elég régen volt – vallottam be kissé félénken. Gondoltam, ez nem segített.

- A színészetnél fontos, hogy azonosulni tudj a szerepeddel. Át kell érezned, amit ő érez, a helyébe kell képzelned magad. Egyszerű szimpátia, de mégis nagyon fontos.

- Ez menni fog – húztam mosolyra a számat, majd Yusuke folytatta.

- Figyeld az embereket, a gesztikulálásaikat, a kommunikációjukat! Járj minél többet színházba, nézz igényes filmeket! Gyakorolj sokat, és keresd a szereplési lehetőségeket! Nem utolsó szempont, sőt elég fontos, hogy tudsz-e, énekelni, vagy táncolni. Lehetséges, hogy olyan helyzetbe kerülsz, ahol elengedhetetlen lesz, így jobb ezzel is foglalkozni.

Ezután ő is megnézte pár próbálkozásom, és megállapította, hogy nem veszett ügy, de még gyakorolnom kell. Ennek mind nagyon örültünk, és némileg meg is nyugtatott minket. Az egyetlen probléma az volt, hogy addig nagyon kevés idő, konkrétan két napom sem volt.

- Mellesleg – mondta még Yusuke mielőtt távozott volna -, igaz ez már kicsit felsőbb kategória, de nem árt tudni. A jó színészek tudják, hogy mitől szeret bele a főhősbe a néző, és miért utálja a gonoszt.  Számtalan olyan kis árnyalattal képesek feljavítani a filmet, amire nem is gondoltál.  Pontosan tudják, meddig kell csendben maradni, mielőtt megszólalnak. A jó színészek tisztában vannak azzal, hogy mi működik a kamerán keresztül, és mi nem.

- Rendben, köszönöm – bólintottam mosolyogva.

- Oh, és holnap le kell adni a jelentkezést – fordult még vissza Yusuke, aztán tényleg távozott.

Épp akkor futott be Shou, talán még az épületen belül összefuthattak. Egy darabig még maradtunk, átbeszéltük a dolgot, aztán mi is hazamentünk. Valóban elég rövid idő volt, előbb is kitalálhattuk volna, de egy próbát megért. Most hogy egy színész is azt mondta, nem veszett ügy és van esélyem, gondoltam, csak azért is megpróbálom. Nem várhattam meg, hogy csak úgy az ölemre hulljon minden, valamit nekem is tennem kellett érte.

Shou pov

Mivel elfelejtettem a lányoknak részletezni, ki fog jönni, és ők sem kérdeztek rá, így meglepetés lett belőle. Yusuke is örömmel tapasztalta, hogy a lányok ismerik őt és nagy rajongóik. Gondoltam, máris jól kezdődik. Yusuke tényleg mindent bele adott és nem nagyon értettünk hozzá a srácokkal, de úgy gondoltuk, hasznos volt.

Alig egy óra múlva megcsörrent a telefonom. Időbe telt, mire rájöttem, hogy Sayuri bátyja volt az. Rég hallottam a hangját, és amúgy sem számítottam rá. Félrevonultam a szobámba, hogy ne zavarjam a többieket, csak azután vettem fel a telefont.

- Szia, rég hallottam fe… - kezdtem volna, mikor közbevágott.

- Sayuri itt van a szupermarkettel szembeni bárban – közölte velem, hangjában mintha szemrehányást véltem volna felfedezni.

- Mi közöm nekem ahhoz hozzá? Te vagy a bátyja.

- Miattad került ilyen állapotba, ahogyan most van. Gyere el érte. A te felelősséged.

Meg se várta a válaszom, azonnal lerakta. Egy ideig gondolkodtam, mit tegyek, de ha tényleg képes volt ott hagyni a húgát, és azt várja, hogy érte menjek, akkor mégsem hagyhattam ott. Bármi lehetett vele, és kezdtem aggódni.

Mondtam a srácoknak, hogy el kell ugranom valahova, de sietek vissza, addig nyugodtan folytassák. Nagyjából negyed óra séta után odaértem a bárba, ahol Sayuri az asztalra hajtott fejjel aludt, előtte pedig több üveg sake volt. Ez volt az első alkalom, hogy részegnek láttam. Rajta kívül már csak az egyik alkalmazott volt, aki épp a pultot törölgette. Bosszankodva túrtam a kezemmel a hajamba, és felsóhajtottam.

- Miért velem történik ez?

Sok választásom nem volt, így nem húztam az időt. Ahogy hozzáértem volna megmozdult, és motyogott valamit, de nem ébredt fel. Úgy pedig sokkal könnyebb lett volna. Hosszú bénázás után valahogy sikerült megoldanom, és felvennem a hátamra, majdmás lehetőségem nem lévén elvittem az otthonába. Elég messze lakott, így kénytelen voltam taxit fogni és abba beültetni. A sofőr szerencsémre kedves volt és segített, ám aminek a legjobban örültem, nem tett megjegyzést és nem is kérdezett semmit. Mire odaértünk a házához, Sayuri már ébredezni kezdett, de még nem volt teljesen magánál. Kissé vonakodva, de megkerestem a retiküljében a kulcsait, majd bevittem a szobájába és leültettem az ágyra. Betakartam, és épp készültem elmenni, mikor megragadta a kezem.

- Shou – motyogta a nevem, majd lassan kinyitotta a szemét. – Hol vagyok?

- Minden rendben lesz – feleltem, miközben leszedtem magamról a kezeit.

Erre felült és újra utánam nyúlt.

- Nem maradnál még egy pár percet? Ah, úgy fáj a fejem.

- Részeg vagy. Inkább pihenj!

- Kérlek szépen. Legalább hoznál nekem vizet?

Megadtam magam és hoztam neki egy pohárral. Amíg megvártam, míg megissza, leültem az ágya végébe. Már magam is fáradt voltam, és nem tetszett, hogy állandóan ilyen helyzetekbe kerülök. Egy jó ideje teljesen felborult a rend, egészen addig csak a banda volt. Kezemmel a térdemre könyököltem, majd ráhajtottam a fejem. Mikor kiürült a pohár, átvettem tőle, és felálltam volna, hogy kivigyem, mikor újra megragadta a kezem.

- Nem akarlak elveszíteni. Ez alkalommal nem – szólalt meg, mire döbbenten néztem rá, de nem szóltam semmit. – Túl sokáig vártam rád ahhoz, hogy most feladjam. Hibáztam, mert féltem bevallani, de nagyon remélem, még nincs késő. Kérlek, mondd, hogy nincs késő!

Szemei csillogni kezdtek a könnyektől, majd legördült egy könnycsepp az arcán. Egyik kezét felemelte, és végigsimította az arcomat. Mosolygott, miközben én dermedten bámultam rá.

- Kérlek! – suttogta.

Lassú, gyengéd mozdulatokkal, kezét a tarkómra csúsztatta, és magához ölelt. Pár percig ültünk csak mozdulatlanul, de számomra olyan volt, mintha megállt volna az idő. Képtelen voltam bármit is csinálni. Valamiért nem bírtam megmozdulni, csak vártam, mikor enged el. Semmire se tudtam gondolni, a fejemben teljes volt a zűrzavar. Végül feleszméltem, kibújtam az öleléséből, majd anélkül, hogy ránéztem volna felálltam.

- Pihend ki magad! – mondtam neki, majd elhagytam a házat.

Gyalog mentem haza. Hideg volt, de észre se vettem. Szükségem volt egy kis magányra. Egy idő után megálltam, a tenyerembe temettem az arcom, morgolódtam egyet, és lassan tovább indultam.

Mire visszaértem, Yusuke már távozni készült, épp lejött a lifttel, mikor én beléptem volna. Örültem, hogy még találkozhattunk, mielőtt elment volna. Elnézést kértem, amiért el kellett mennem, és megköszöntem a segítségét. Mikor beléptem a lakásba, még mindig élénk volt a hangulat, én is mosolyt erőltettem az arcomra, amiből hamarosan őszinte nevetés lett a srácoknak hála. Bármi is történjen, örültem, hogy mindig velem voltak, és szerencsének éreztem magam. Szinte a családomnak számítottak, és fontosan voltak számomra. Ahogy egy ideje Hikaru is.

First kiss - 11. fejezet

Hikaru pov

A következő napokban Ran-nal csak azon munkálkodtunk, hogy lehetnék valamilyen módon én is sztár. Be kellett vallanom, sok tehetségem nem volt. Szerettem énekelni, de az ahhoz kevés volt az én fahangommal. Táncolni úgy-ahogy tudtam, viszont ha nem tanulom a koreográfiát hetekig, csak lötyögök, mint egy rongybaba. Elmentünk a hangszerboltba, kipróbáltam a gitárt és a zongorát, de egyik sem ment olyan szinten, hogy jövőt jósolhattak volna nekem. A színészkedést még azelőtt feladtam, hogy elkezdtem volna. Szóba jött még a sport, ám évek óta nem játszottam labdajátékot, sőt semmi mást sem. Időnként eljártam kocogni, de csak ha épp kedvem volt hozzá. A folyamatos edzés nem az én reszortom volt, utáltam, mikor izzadt és büdös voltam. A suliban tesiórákon mindig élveztem a játékot, bármiről volt szó, de egy sportoló mindennapjai egy ilyennel összehasonlítva ég és föld.

Egyik nap négyig az étteremben voltunk. Már csak egy óra volt hátra, amikor megcsörrent a telefonom. Nem voltak sokan az étteremben, de azért kimentem az ajtó elé és ott vettem csak fel.

- Szia, mit csinálsz? – hallottam Shou hangját.

- Az étteremben vagyok Ran-nal. Miért?

A többiek veszekedését hallottam a háttérben, már azt hittem, nem is fog újra beleszólni.

- Mikor végeztek? Nem lenne kedved korcsolyázni? Jöhet Ran is – mondta aztán.

Olyan váratlanul ért a kérdés, hirtelen nem is tudtam, mit feleljek, de miért is utasítottam volna vissza. – Rendben. Négyre végzünk.

- Odamegyünk elétek az étteremhez.

Leraktam, majd visszamentem és elújságoltam Ran-nak. Épp akkor fizettek a vendégek és távoztak, mikor odaértem. Áthajoltam a pulton, majd odasúgtam neki.

- Meghívtak korcsolyázni. Téged is.

- Engem? – mutatott magára elképedve, míg én majd kicsattantam az örömtől. Csak nevetni tudtam.

A hátralevő időben teljesen be voltam pörögve, a mosoly pedig végig az arcomon volt. Szinte fél percenként néztem az órát, és akárhányszor összenéztünk Ran-nal, mindig elnevettük magunk. Végre az utolsó vendégek is távoztak tíz perccel négy előtt, mi pedig izgatottan vártuk, hogy megjöjjenek a fiúk. Átöltöznünk nem kellett, eléggé rétegesen öltöztünk. Felvettem a pulcsit, amit Shou-tól kaptam, bár Ran-nak egy szót sem szóltam róla, hogy valójában ezt neki szántam. Gondoltam, a másikat majd akkor meg veszem neki.

Shou pov

Még mindig nem adták fel a riporterek és állandóan résen voltak, de eddig mindig ki tudtuk őket játszani. Időnként jelentek csak meg és tömörültek körénk, de épp elég volt. Sayuri persze élvezte az egészet. Azóta kerültük egymást, még csak rá se néztünk a másikra. Ilyenkor mindig bevágja a durcit, és a megfelelő pillanatra várva cselekszik. Ettől a pillanattól féltem a legjobban.

A dal végre elkészült, és az igazgatónak is tetszett. Egész nap csak erről és a közelgő koncertről volt szó. A srácok múltkori húzását már megtárgyaltuk. Kedves volt tőlük, de komolyan nem számítottam rá, hogy ilyen valaha is eszükbe jut. Látszott rajtuk, hogy nem csattannak ki az örömtől Hikaru hallatán, de legalább már nincsenek ellene. Inkább meghúzzák magukat és rám hagyják az egészet. Bevallották, hogy Sayuri-t is sokkal jobb fejnek gondolták. Előttük állandóan játszotta a kedves, poénos, és gondoskodó lányt, szoktam őket néha látni, hogy jól elbeszélgettek, de már ők is látták azóta, milyen valójában. Régebb óta ismertem, mint ők, de nem sokkal. Mégis valahogy velem szívesebben volt, mint a srácokkal, akkor még azt hittem, csak baráti viszonyra gondol, semmi többre. A debütünk után találkoztunk nem sokkal. Akkor még modelkedett, pár éve hagyott csak fel vele, és úgy tervezi, hogy átveszi majd az anyjától az ügynökséget. Reméltük, hogy nem kell megérnünk.

Miután átbeszéltük a dolgokat, mi-hogy lesz, elmentünk a próbaterembe, párszor még elgyakoroltuk a dalt. Egész jól sikerült, már kíváncsi voltam a visszhangjára. Úgy döntöttünk, ezt is előadjuk majd a koncerten. Bár a klip csak utána fog megjelenni, jó meglepetés lehet a rajongóknak, és ezzel is megköszönjük a sok támogatást így év végére.

Jövő héten karácsony. El se tudtam hinni, hogy megint itt van. A srácoknak már mind megvettem az ajándékot, szabadidőben azt tárgyalták, melyikünknél legyünk. A koncert szentestét megelőző napon lesz. Volt egy olyan javaslat, hogy lehetne huszonnegyedikén, este, de akkor inkább mindenki a családjával lenne, így maradt, az előtte lévő nap. A jegyek már mind elfogytak, nem sokkal az után, hogy közzétették őket, aminek nagyon örültünk. Ennek örömére pedig mindent beleadtunk, hogy egy boldog estét adjunk a rajongóinknak.

- Mára elég lesz, nem? – nyújtózkodott ki Nao, mikor végeztünk.

Mind egyetértettünk, így elkezdtünk pakolni. Ahogy kifelé tartottunk, kinézve a folyosó ablakán megláttam a havas tájat és eszembe jutott valami.

- Srácok! – fordultam hátra feléjük, miközben félig háttal, félig oldalazva haladtam tovább, majd melléjük álltam. – Nincs kedvetek korcsolyázni?

Hiroto egyszer csak Nao hátára ugrott, aki mellettem haladt, majd előrerohantak, amíg mi csak nevettünk.

- Jó ötlet. De mégis hogyhogy ilyen hirtelen? – kérdezte Saga mellém lépve.

Mosolyogva vállat vontam, mire Tora úgy nekem esett, kezét a nyakamba lendítve, és félig rám nehezedve, hogy majdnem előrebuktam.

- Ez nem normális. Mármint a viselkedés.

Felé lendítettem a kezem, mire elhajolt, majd újra átkarolta a nyakam.

Gond nélkül beszálltunk az autóba és elindultunk ez alkalommal Saga-hoz. Közben gondoltam, felhívom Hikaru-t és őt is elhívom korcsolyázni. Beszélgetés közben a fiúk a háttérben ökörködtek, így alig hallottam valamit.

Mivel Hikaru azt mondta, egy óra múlva végeznek csak, így addig maradtunk Saga-nál.

- „Ezért, meg akarok találni minden fontos dolgot az univerzumban” – énekelgette Nao miközben befelé mentünk.

Nevetve néztünk rá, mire folytatta. – Most miért? Nagyon jó lett a dal, és ez a rész kimondottan fülbemászó. – Egy fél másodpercig hallgatott, majd belekezdett egy régebbi dalba. – Hullócsillag, árad, árad, eltűnik…

- Kérlek! Ezt hagyd meg Shou-nak – kócolta össze a haját Tora ahogy elhaladt mellette, majd elsőként belépett a házba, aminek az ajtaját épp akkor nyitotta ki Saga.

Azonnal bevetettük magunkat a nappaliba és elfoglaltuk a kanapékat. Egy ideig csak feküdtünk, csendben a plafont bámulva. Élveztük a pillanatot és a nyugalmat.

- Mit csináljunk? – kérdezte Nao miközben felült és körbenézett.

- Én a’sszem csinálok pár szenyát – jelentette be Saga, majd a konyha felé véve az irányt, hozzá tette. – Ti is kértek?

- Naná! – feleltük szinkronban.

Tora benyomta a tévét, majd elment valahova és nemsokára egy nyalókával a szájában tért vissza.

- Saga most csinálja a kaját, miért kell azt most enned? – szólt rá Hiroto unottan elnyúlva a kanapén, miközben a tévét kezdte kapcsolgatni.

- Addig épp megeszem – felelte Tora vállat vonva.

Ahogy nézegettem a különböző csatornákat, amiken Hiroto végigment, eszembe jutott valami. Hikaru-val való beszélgetésünkre gondoltam, amikor a Tokyo toronyban voltunk. Szóba került, hogy ha lenne lehetősége lehetne híresség és akkor könnyebb lenne mindkettőnknek. Elkezdtem rajta törni a fejem, hogyan segíthetnék neki, mikor Hiroto megunta a szörfözést és megállt egy csatornán, ahol épp reklám ment.

- Hé, itt van Yamamoto – kiáltott Hiroto.

Tora csak felnézett a nyalókát forgatva a szájában, Nao és én pedig csak csendben figyeltünk. Ekkor jutott eszembe. Elővettem a telómat, és megkerestem a névjegyzékben Yusuke-t.

- Kit hívsz? – kérdezte Nao, mire én az ujjamat a szám elé téve csendre intettem.

A tévét bámultam továbbra is, ahol épp véget ért a reklám.

- Csaknem Yamamoto-t? – mutatott a képernyő felé Hiroto, mire némán bólintottam.

Bár nem egy ügynökségnél voltunk, régóta ismertük egymást, sokszor találkoztunk és jó barátok lettünk. Jól el lehetett vele beszélgetni, mindig érdeklődött, mi van nálunk, és hogy vagyunk mostanában. Támogatott minket, miközben maga is lelkiismeretesen készült még a legapróbb mellékszerepre is. Csak csodáltam a lelkesedését, és a hiperaktivitását, valahányszor találkoztunk, mindig úgy éreztem, mintha feltöltött volna energiával.

- Igen, tessék? – szólt bele egy idő után végre.

- Szia, Yusuke? Remélem nem zavarlak, szeretnék kérdezni valamit.

Zajongást hallottam a háttérben, így elbizonytalanodtam, tudunk-e most beszélni, ám egyszer csak csend lett, és végül megszólalt. – Mondhatod, de gyorsan. Mi lenne az?

- Nemrég mintha hallottam volna, hogy lesz egy tehetségkutató az Ever Green Ent-nél. Mikor lesz az? Még nem volt, ugye?

- Nem, jövő kedden lesz. De miért? Csak nem színész akarsz lenni?

- Nem, nem. Köszi. Minden jót!

Miután leraktam, a többiek mind rám szegezték a tekintetüket. Közben Saga is visszatért, és nem értette, mi van velük.

- Most mi az? - kérdeztem kerülve a tekintetüket, miközben a zsebembe csúsztattam a telefonom.

Saga közben letette a tálcát az asztalra, mire mindenki azonnal megrohamozta.

- Mi volt ez? – kérdezte Nao teli szájjal.

Csak legyintettem egyet, mire Tora vállba bökött, majd mind felnevettünk. Nem voltam benne biztos, hogy Hikaru-nak tetszeni fog, de egy próbát megért. Még jóval azelőtt, hogy találkoztunk volna, hallottam a tehetségkutatóról, gondoltam, akár jól is jöhet. Ha sikerülne neki, ott jó helyen lenne. Így is kevés sztárral foglalkozik az ügynökség, de egytől-egyig mindenki kedves, és vigyáznának rá. Ha oda bekerülhetne, nem aggódnék érte.

A hátralevő időt beszélgetéssel töltöttük, majd valamivel háromnegyed után elindultunk. Nagyjából négy körül értünk az étterembe. Bementem bszólni a lányoknak, amíg a többiek a kocsiban vártak. Már készen álltak, és csak ránk vártak, így azonnal indulhattunk. Újra Saga vezetett, míg Nao ült az anyósülésre. Hiroto-val és Tora-val mi beültünk leghátulra, míg a lányok középre ülhettek. Útközben megismertük Ran-t, és jót beszélgettünk.

Hikaru pov

A srácok tök jó fejek voltak, és Ran is felszabadultan társalgott velük. Szinte nyugodtabb volt, mint én. A legnagyobb szája szokás szerint Hiroto-nak és Tora-nak volt, de időnként Nao is hátrafordult. Már maga az oda út is megérte, nagyon jól szórakoztunk.

Mikor megérkeztünk, elsők között szálltunk ki Ran-nal, és elbűvölve néztünk körbe. Mindenhol fényfüzérek voltak, csodaszép volt az egész. Bent a srácok segítettek megkeresni nekünk a megfelelő korcsolyát és mivel nekünk elég gyatrán sikerült, segítettek nekünk jó szorosan befűzni, hogy ne mozogjon annyira a lábunk.

- Ha nem szorítod meg jól, még a végén kitöröd a bokád. Megfájdulhat a sokat mész vele, és nincs megfelelően hordva – magyarázta Saga, miközben bekötötték a cipőinket Hiroto-val, amíg a többiek valahova eltűntek.

Mire mi kiértünk, már ők is ott voltak, a pálya szélén vártak minket. A hangszórókból számomra ismeretlen, de kellemes dallam szólt, tökéletesen illett ide. Ahogy felmentem a pályára, óvatosan, és várva, mikor esek össze, feltűnt, hogy rajtunk kívül senki sem volt.

- Hogy-hogy nincs itt senki? – kérdezte Ran körbe nézve, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Lassan, próbálva megtartani az egyensúlyunkat elindultunk egymás mellett, a fiúk pedig követtek minket.

- Szerinted ide jöttünk volna, ha mindenki itt van? – csúszott el mellettünk Hiroto. – Nyugi, mára csak a miénk az egész.

Ran-nal meglepetten összenéztünk, mire Shou jelent meg mellettünk. – Lefoglaltuk az egészet.

- Oh, igaz is! Nem lenne valami jó, ha megrohamoznának a rajongók és a riporterek is megjelennek és…

- Elég, Ran! – szóltam a barátnőmre, aki elkalandozva hadarta a magáét.

Legkevésbé nem erről akartam beszélni, és szerintem a fiúk sem kedvelték ezt a témát. Rossz lehetett, ha állandóan a nyomodban vannak, el se tudtam képzelni.

Elkezdtünk kicsit gyorsítani és már magabiztosabban tettünk egy kört. Időnként elvesztettük az egyensúlyunk, de csak nevettünk az eséseken. Nao és Hiroto kezdték magukat produkálni, míg mi csak néztük őket egy ideig a korlát mellől. Hatalmasakat esett az a kettő, de azonnal felkeltek. Volt, hogy Nao több métert is csúszott és majdnem ellökte Saga-t is.

Aztán Tora kitalálta, álljunk be libasorba, és egymás derekát megfogva menjünk pár kört együtt. A pár körből lett fél. Mivel az első embernek volt a legrosszabb, Tora-t állították oda. Utána jött Shou, majd én és Ran, végül pedig a többiek. Nao a legvégén csak bénázott, de minden tőle telhetőt megtett, és mindenki élvezte. Kezdetben nehézkesen ment, ám egyre jobban belejöttünk, ahogy a másikhoz igazodtunk és felvettük egymás ritmusát. Széles mosollyal mentünk végig körbe a pályán, amíg Tora el nem vesztette az egyensúlyát és hatalmas huppanással seggre ült. Onnantól mindenki csúszott a lendülettől, amerre látott. Hiroto és Nao szinte együtt esett össze, míg Saga-nak sikerült megállnia. Ran csak épphogy el tudta kerülni Tora-t, aki még mindig csak ült a jégen, míg én csak kapálóztam a kezemmel, hogy el ne essek. Nem nagyon értettem hozzá, hogy kell megállni, vagy megfordulni, főleg nem akkor, ha már az esést is alig bírom elkerülni. Shou haladt nem sokkal előttem, majd hirtelen megfordult, mire én a karjai közé csúsztam. Megfordulva fékezett, és sikerült nekem is talpon maradnom és megállnom.

Ha Ran nem sikolt fel egy ideig még álltunk volna megbabonázva, mikor azonban meghallottam a hangját, eltávolodtunk egymástól, és mindketten arra néztünk. Épp a pálya szélén esett össze, Tora azonnal odament és felsegítette, amint maga is feltápászkodott.

- Még egy kört? – nézett körbe nevetve Hiroto, majd elindult.

Ahogy elment Shou mellett, megragadta és maga után húzta. Akkor vettem észre, hogy egymás kezét fogtuk, mikor majdnem elestem, ahogy hirtelen elkezdtek engem is húzni. Elengedtük egymást, majd a fiúk rászánták magukat még egy menetre, míg én és Ran szép lassan egymás mellett mentünk egy kört. Ez alkalommal Hiroto ment elől, míg Tora lett a sereghajtó.

- Mi van köztetek? Hogy álltok? – nézett rám sejtelmes mosollyal Ran, megtörve a csendet.

Én elgondolkodva néztem a srácokat, akik épp kezdtek kibillenni a ritmusból, Hiroto már csak kalimpált a kezeivel, míg Saga igyekezett segíteni neki.

- Mire gondolsz?

- Ne izélj már! Nem vagyok vak. Megcsókolt már?

A kérdéstől egyszerre lepődtem meg és jöttem zavarba, főleg mert épp Shou-ra tévedt a tekintetem, ahogy épp felnevetett. Idegességemben majdnem elvesztettem az egyensúlyom, Ran segítségével viszont sikerült megállnom, a kérdésére pedig csak a fejemet ráztam.

- Ez lenne az első csókod, ugye? Jujj, vele lenne az első csókod. Ez annyira… - kezdett megint elkalandozni drága barátnőm a kezeit összetéve maga előtt, és álmodozva felnézett az égre.

Poénból oldalba böktem, mire most majdnem ő esett el.

- Vigyázat, itt jövünk! – kiáltott hirtelen mögöttünk Hiroto.

Megfordultunk, mire lassan elcsúsztak mellettünk. Tora kinyújtotta felénk a kezét, ahogy mellénk ért, amit Ran meg is fogott, én meg az övét, és együtt mentük végül egy újabb fél kört.

Mielőtt hazamentünk volna a fiúk elugrottak forró csokiért, amit az autó mellett ittunk meg. A srácok Ran-nal elkezdtek hógolyózni, míg Shou és én tettünk egy kisebb sétát a pálya melletti kis utcán. Egy ideig csak ballagtunk egymás mellett iszogatva a forró csokit, végül én törtem meg a csendet.

- Köszönöm, Ran nevében is. Tényleg nagyon élveztük.

- Nincs mit – felelte közel tartva a poharat a szájához, majd azonnal bele is kortyolt.

Látszott, hogy zavarban volt, és bár én is, elmosolyodtam. Jól állt neki ez a félénk típus.

- Hogy állsz a kereséssel? – kérdezte rövid csend után.

Bár nem mondta ki konkrétan, azonnal tudtam, mire gondol. – Már elkezdtem kutakodni Ran-nal, de nem hiszem, hogy bármihez is lenne tehetségem, amivel sztárrá válhatnék – feleltem lehervadt mosollyal.

- Mit gondolsz a színészkedésről? – kérdezte megint csak egy rövid tétova szünet után.

- Nem is tudom – döntöttem oldalra a fejem. – Még nem próbáltam, de szerintem nem menne.

- Kár – felelte, mire én meglepetten néztem fel rá. – Ismerek egy színészt, akinek az ügynökségénél lenne egy tehetségkutató. Most hétvégén.

Döbbenten ballagtam mellette, majd gyorsan döntést hoztam.

- Megpróbálom – határoztam el magam végül megtorpanva és felé fordulva.

Tudtam, hogy segíteni szeretett volna, és biztos voltam benne, hogy ő is sokat töprengett rajta, mit kezdjen velem, ezért pedig nagyon hálás voltam neki. Egymásra néztünk és mosolyogtunk, majd felnevettünk a kínos pillanattól, végül elindultunk visszafelé.

Koldus és királyfi (one shot)

Az Amano családé a környék birtokai közül az egyik legnagyobb volt, kinézetében viszont kétségtelenül a legszebb. Egy hatalmas, gyönyörűen kidolgozott, fehér vaskaputól vezetett kövekkel és tujákkal szegélyezett út hosszan végig a birtokon el-elágazva különféle részek felé. Volt sövénylabirintus, szökőkút, saját kosár-, tennis-, baseball, paintball-, golfpálya, és egy nagy tér, amit akár autóval is körbelehetett járni.

A család háza a birtok közepén állt. Az aranyozott bejárati ajtóhoz egy lépcső vezetett fel. A helyiségek egytől egyig nagyon tágasak voltak, az ember hangja szinte elveszett benne, vagy visszhang verte vissza. Az alkalmazottakat megbecsülték, így a munkát is örömmel végezték. Minden gondosan kézben volt tartva, a tulajdonosoknak semmi okuk nem volt a panaszkodásra. A személyzetnek külön részlege volt a földszinten, és még így is akadtak az emeleten üres szobák, ahova ritkán teszi bárki is be a lábát.

A birtok örököse a sövénylabirintusban sétálgatott, majd azt megunva egy fehér kavicsokkal szórt úton át egy szökőkúthoz ment, amit a kavicsos út körbekerített, majd haladt tovább, négy oldalról pedig egy-egy pad vette körbe. A fiú leült az egyikre, és egy ideig csak nézte a vizet, ami kristályként csillant meg a napfényben. Kellemes idő volt, a fiú mégis kedvetlennek érezte magát.

- Hé, Shou! – kiáltotta el magát egyszer csak. – Mikor mehetünk már?

- Hamarosan kész leszek – kiáltott vissza a fiú, anélkül, hogy barátja felé fordult volna.

Nem messze a szökőkúttól egy hatszögletű kerti pavilon állt, a fiú az ott lévő virágokat öntözte mosolyogva.

- Még most sem értem, miért kell állandóan ezt csinálnod – morgolódott magához híven Shinji, akit Shou csak Toranak hívott. – Már nem is emlékszem, mikor mulattunk együtt utoljára úgy, mint régen.

Shinjinek magának is voltak feladatai, mint egy ekkora birtok örökösének, ám ha Shou vele volt, csak akkor tudta élvezni a dolgokat. Részt vett a birtok irányításában, gitár- és zongoraleckéket vett, nyelveket tanult, és megannyi lehetőség volt szórakozásra is, egyedül viszont semmihez nem volt kedve. Néha úgy érezte, meg sem érdemli az egészet. Nem szerette látni, ahogy barátja dolgozik, míg ő játszadozik, még akkor sem, ha Kazumasa lelkiismeretesen is végezte a munkáját, és szerette, amit csinál. Időnként be is segített neki, ám mások nem nézték jó szemmel, így ez ritka alkalom volt. Tartottak tőle, hogy Tora miatt Shout fogják megbüntetni.

- Tudod, hogy nincs más választásom – kiáltott vissza a fiú.

- Akkor sem helyes, hogy a barátodnak dolgozol.

Shinji közben felállt, és lassan odasétált barátjához, ám megállt a pavilonon kívül.

- Pedig szeretek itt lenni – felelte Shou, mikor a fiú megállt előtte.

- Akkor is itt lehetsz, ha nem dolgoznál. Mint régen.

Shou egy pillanatra megállt, és sokatmondó pillantást vetett barátjára, aki erre védekezően felemelte a kezét.

- Tudom, tudom, anyukád miatt – felelte, majd felsóhajtott.

Shou körbement kívül-belül a pavilonban, míg Tora csendben megvárta, hogy végezzen. Hamarosan azonban egy ismerős kiabálás hallatszott.

- Amano Shinji! – jelent meg Tora anyja nem messze a pavilontól, mire a két fiú a hölgy felé kapta a fejét. – Befelé! Tudod mennyi az idő? Nem emlékszel, miben egyeztünk meg?

- Dehogynem, de az ráér! – kezdte a fiú, miközben tett pár lépést barátja felé, aki épp kilépett a pavilonból az üres kannával. Mi most Shouval…

- Ohara Kazumasa elfoglalt – vágott közbe az anyja ellentmondást nem tűrő, szigorú hangnemmel. – Rengeteg dolga van, te pedig állandóan csak hátráltatod őt, ahelyett, hogy a saját dolgoddal törődnél.

Shinji összeráncolta a homlokát, majd tett pár lépést előre.

- Mi ez a hangnem? Amíg Shou nem kényszerült arra, hogy nálunk dolgozzon, úgy bántál vele, mint velem. Vagy még jobban.

Kazumasa szegényebb családból származott, de már kiskoruk óta barátok voltak Toraval. Ketten éltek az anyjával, és eddig semmi gond nem volt, átlag családnak számítottak, ám az anyja nemrég megbetegedett, és egy jó ideje gyengélkedik. Shou szeretne neki mindenben a segítségére lenni és a lehető legtöbbet megtenni érte, így munkát vállalt az Amano birtokon. Kezdetben Tora anyja ajánlotta fel a munkát a fiúnak, mikor Kazumasa kilátástalan helyzetbe került a sorozatos sikertelen munkakeresés után, ám máig nem tudják a fiúk, mi vezérelte akkor Mrs. Amanot. Egészen addig valóban saját fiaként tekintett Shoura és, mindkettejükkel igazi anyaként viselkedett.

- Az idők változnak. Öt percet kapsz, hogy be gyere – felelte az anyja hidegen, majd megpördült és elindult a ház felé.

Tora felhorkant és morgott valamit az orra alatt. Shou közben összeszedte a cuccait és elindult.

- Akkor én megnézem a… - mondta volna, ekkor azonban Tora a nyakába lendítette a karját és elkezdte maga után húzni barátját.

- Nem arra! – szólt rá. – Neked most quadoznod kell velem.

- De Mrs. Amano… - nyújtogatta a kezeit Kazumasa az időközben elejtett kanna felé, barátja szorításából azonban nem tudott szabadulni.

- Ezt a feladatot előbb kaptad. Vedd parancsnak és kövess!

Hamarosan már két quad száguldott a tágas téren, aminek a végét se lehetett látni. A fiúk sokszor versenyeztek, élvezték a száguldást, és a végeláthatatlan tájat.

Nem sokkal ezután Tora már a szüleivel ült az egyik nappaliban. A helyiség egyik felében egy kávésasztal állt, amit két oldalról egy-egy sötétbarna bőrkanapé, rövidebb oldalánál pedig egy bőrfotel volt. Az utóbbival szemben egy szekrény állt mindenféle dísszel és képekkel, míg a tetején egy széles LCD tévé díszelgett. Tora apja a fotelben ült, míg a fiú és Mrs. Amano a kanapén foglalt helyet. A tévét nézték, ami épp egy video hívást közvetített számukra.

- A találkozót még átgondoljuk, de érdekli őt az ajánlat – közölte mosolyogva Mrs. Amano a vonal végén lévő férfivel, Nakagawa Goroval.

- Nem is – dörmögött Tora, a szülei azonban ügyet sem vetettek rá.

- Ennek felettébb örülök – mosolyodott el Nakagawa. – A lányom, Saori sajnos nem tud itt lenni, éppen francia órája van. De egy nap sort kerítünk egy beszélgetésre az ő részvételével is.

- Örömmel várjuk – felelt Mr. Amano.

Tora egyáltalán nem repdesett az örömtől. Az egész beszélgetés alatt alig szólalt meg, minden kérdésre a szülei válaszoltak helyette, mivel féltek, a fiúk tönkre teheti az esélyeiket. Nem kérdezték, akarja-e, nem voltak kíváncsiak a véleményére, egyszerűen csak ott kellett lennie. Pár napja hozta fel az anyja a témát, miszerint új kapcsolat kiépítése révén a fiának meg kellene házasodnia. Így került a képbe Nakagawa Goro és a lánya, Saori. Tora húzta-húzta az egészet, próbált kibújni a találkozók alól, azonban a szülei tűrőképességének is voltak határai, ez alkalommal tehát már nem volt választása.

- Már megint kezdik – morgolódott Tora már a szökőkútnál, a szélén ülve, míg Shou épp a leveleket halászta ki a vízből. Már kezdett sötétedni, de kellemes volt az idő. – Sosem hallgatnak meg, az én véleményem nem számít. Az se érdekelné őket, ha belefulladnék a kútba – csapott bele a vízbe dühében, majd feszülten a hajába túrt.

- Ne mondj ilyet! Te is tudod, hogy nem igaz – szólalt meg Shou halk, nyugodt hangon.

- Dehogyisnem! Már a számat is kár jártatni. Akármit mondok, egyik fülükön be, a másikon ki. Sosem érdekelte őket, én mit akarok.

Tora dühe alább hagyott és szomorúság váltotta fel. Merengve nézett a vízre, amin halványan, de látszott a tükörképe, azonban ahogy Shou odaért, a víz fodrozódni kezdett a mozgástól, és teljesen eltűnt.

- Szívesebben lennék szegény, minthogy ebben a családban kelljen maradnom – dörmögött tovább Tora az orra alatt, még Shou se értette rendesen, mit mondott, te talán jobb is volt így.

- Hagyj fel a gyásszal és segíts ezzel! – szólt rá egyszer csak Kazumasa, mikor már nem bírta így látni barátját, és kezébe nyomta a zsákot, amibe a leveleket gyűjtötte. Tora átvette, ám a zsák alja vizes volt, így a ruhája is az lett.

- Most ez komoly! – kiáltott fel a fiú, eltartva magától a zsákot.

- Ilyen finnyás vagy? – nevetett fel Shou, majd öklét feltartotta és az ujjait hirtelen nyitotta ki, amitől a vízcseppek barátja arcára szálltak.

- Ezt vegyem kihívásnak? – húzta fel a szemöldökét Tora, majd elszántan elmosolyodott. Shou vállat vont, és a megmaradt levelekért nyúlt, ám Shinji gyorsan eldobta a zsákot, belépett a szökőkútba és elkezdte fröcskölni barátját, aminek következtében pillanatok alatt a munka vízi csatává alakult. Bár a víz hideg volt, mindketten élvezték és csak nevettek. Nem gondoltak a következményekre, nem gondoltak semmi másra, csak élvezték a pillanatot.

Pár napra rá Toranak el kellett kísérnie a szüleit egy üzleti megbeszélésre, amit Aomoriban ejtettek meg, így több napig távol voltak otthonról.

- Annyira nem akarok menni – hajította le a ruháit az ágyra Tora.

Épp a szekrény előtt állt a szobájában, mikor Shou segítségével nekiállt pakolni.

- Meddig lesztek ott? – kérdezte Kazumasa, miközben összehajtogatta az imént az ágyra érkező ruhákat, majd a bőröndbe rakta.

- Fogalmam nincs. Szerinted elmondják? Biztosan ők sem tudják.

Rövid csend telepedett közéjük, így folytatták a pakolást. Bár nem tudták, miből mennyit érdemes elrakni, egy kisbőrönd mellett döntöttek. Amint végeztek, Tora odalépett, leült a bőrönd mellé törökülésbe és segített Shounak elhúzni a sok cipzárt.

- Mi lesz veled nélkülem? – nézett fel a félig meddig az ágyon ülő barátjára bánatosan, mire Shou felnevetett.

- Én inkább arra lennék kíváncsi, mi lesz veled nélkülem.

Tora csak fintorgott egyet, majd felsóhajtott. Felállt és kihúzta a bőrönd fogantyúját. Körbenézett a szobában, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatja, tekintete végül barátján állapodott meg.

- Igazad van – sóhajtott fel újra, miközben Kazumasa is felállt. – Nem tudom, mihez fogok kezdeni egyedül.

- Majd hívj fel, a lesz időd! – mosolyodott el biztatóan Shou, majd lekísérte barátját, ahol már egy autó várt a fiúra. A szülei már bent ültek, és megbeszélték az első napi menetrendet.

A sofőr berakta a csomagtérbe Tora bőröndjét, így a fiúnak csak be kellett szállnia. Shou az ajtóból nézte, ahogy az autó távolodik, majd amint eltűnt a szeme elől, ment vissza dolgozni. Tudta, hogy hosszú napoknak néz elébe Tora nélkül, de reményei szerint a munkával elüthette az időt, így továbbra is mindent beleadott. Kapott néhány szabadnapot Mr. Amanotól, de még nem volt benne biztos, hogy kihasználja. Szeretett volna minél többet az anyjával lenni, de szüksége volt a pénzre, hogy segíthessen neki. Az otthoni feladatokat képes volt ellátni, de ahhoz, hogy emellett elmenjen dolgozni, még egyikőjük sem érezte úgy, hogy képes lenne rá. Így csak arra a pénzre támaszkodhattak, amit Amanoékról kaptak.

Másnap szokásos időben jött és egészen addig meg is feledkezett róla, hogy Toraék elmentek, míg be nem lépett a kapun. Így, hogy csak a dolgozók ügyködtek, minden csendes volt. Ha beszélgettek is, a szokásos halk hangnemben tették, ahogy azt megszokták.

Shou épp bejárati lépcsőt söpörte, mikor a főinas egy női alkalmazott, Kashii Sei tartott a ház felé beszélgetve.

- És mindenképpen el kell küldenie azt a ruhát? – kérdezte a férfi elgondolkodva.

A nő bólintott. – Igen. Ma érkezett meg, de Mrs. Amano úgy parancsolta, amint megjön, küldjük utánuk, ugyanis az úrfinak szüksége van rá.

- Viszont gond akadt a mérettel – vette át a szót a férfi, ahogy azt előbbi beszélgetésükből kikövetkeztette.

Közben felértek a lépcsőkhöz, ahol Shou egy bólintással üdvözölte őket. Már a kilincsért nyúltak volna, hogy belépjenek, ám mielőtt ezt megtették volna, hirtelen megtorpantak, és mindketten a fiúra néztek, majd egymásra. Végül Sei szólalt meg.

- Kazumasa, van egy perced?

A fiú meglepetten nézett fel, majd mielőtt reagálhatott volna, a nő karon ragadta és elkezdte húzni befelé. Hamarosan Shou már az egyik szobában állt Tora újdonsült ruhájában, aminek elrontották a méretét, így segítenie kellett újraszabni.

- Hasonló a méretetek az úrfival, és arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan néz ki az egész együtt, ha valaki viseli, mert azért mégis csak más, mintha csak egy próbababán lenne – magyarázta a nő, miközben a mellkasán összekulcsolt kezekkel állt és a ruhát vizsgálta, míg a cselédlányok a fiúra igazították azt.

- Toranak azért valamivel szélesebb válla van – emlékeztette Seit Shou, mire az elmosolyodott, majd egy gombostűvel közelebb lépett.

- Igen, de ha rajtad látom, akkor hozzá már hozzá tudom mérni – felelte a nő, majd elkezdte a munkáját.

Shou ráhagyta, gondolta, ő tudja, mit csinál, neki csak állnia kellett. A jelölésekkel hamar meg is voltak, ám Sei még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy idő után a cselédlányok mentek a dolgukra, a nő pedig egyedül maradt. Sokkal jobban szeretett saját maga ügyködni. Aztán eszébe jutott, hogy valamit kint hagyott az autójában. Senki nem volt a közelben, így végül úgy döntött, maga megy ki, ezzel Shout egyedül hagyta a teremben.

Amíg várt, a fiú még csak meg se mert mozdulni, nehogy elrontson valamit. Saját magát bámulta a vele szemben lévő tükörben. Végignézett a ruhán, és elmerült a gondolataiban. A csengő dallama zökkentette ki, és már majdnem indult is, hogy kinyissa, mikor eszébe jutott, mit is csinál éppen. Csak várt és várt csendben, miközben továbbra is a ruhát nézegette. Eljátszott a gondolattal, milyen lenne Tora helyében, a saját helyzetéhez viszonyítva rosszabb lenne, vagy jobb. Végül nem találta meg rá a választ, így annyiban hagyta.

Egyszer csak magassarkú kopogását hallotta a folyosóról, így remélte, hogy Sei ért vissza, ám ahogy az ajtó fordult, egy mosolygós, fiatal lányt pillantott meg. Elegáns, élénk színű, virágos szoknyában volt, haját pedig egy rózsás csattal tűzte hátra. Vidáman lépkedett oda a fiúhoz.

- Szia, örülök, hogy megismerhetlek – intett neki mosolyogva, ahogy megállt mellette. – Nakagawa Saori vagyok. Sajnálom, hogy nem vehettem részt a múltkori beszélgetésen, így gondoltam, eljövök ide.

Shou nem tudta, hirtelen mit reagáljon, de a lány nem is adott neki sok gondolkodási időt, azonnal folytatta tovább.

- Nagyon jól áll neked ez a ruha. Most csinálják? Igazán elegáns vagy.

Tett egy kört a fiú körül, majd megállt mellette, és megnézte magukat a tükörbe. Shou gondolkozott, mit mondhatna, de valamiért semmi nem jutott eszébe. Szólásra nyitott a száját, ám egy hang nem jött ki. Ideges lett, és zavart. Főleg a lány következő kijelentésétől.

- Jól nézünk ki együtt, nem igaz?

Shou a tükörképét kezdte bámulni, majd a lányra siklott a tekintete. Valahogy olyan élénk volt és energikus. Végig csak mosolygott.

- Mindig ilyen kis csendes vagy? – nézett a fiúra a tükörben a lány, így találkozott a tekintetük. – Vagy zavarok? Mert akkor visszajövök máskor. Éppen hazafelé indultunk, és útba esett a házad, így gondoltam, teszek egy gyors látogatást, szerettem volna személyesen találkozni.

Ismételten a fiúba fojtotta a szót, ahogy gyorsan a karórájára pillantott, majd felnézve rá elmosolyodott, és köszönés után távozott. Shou csak bámult az ajtó felé, majd pislogott párat és megrázta a fejét, hogy kicsit összeszedje magát.

- Ez meg mi volt? – kérdezte magától fennhangon.

- Mi mi volt? – jelent meg Sei és már folytatta is a munkát.

Shou nem válaszolt, az ablak felé kezdett bámulni, bár nem látott semmit sem a magasság miatt. Nem ismerte a lányt, és nem volt benne biztos, hogy az őt ismeri-e, de ha nem, akkor mégis miért jött volna ide? Vagy Torat kereste? Nem mert rákérdezni, és sokra nem jutott, így elvetette a gondolatot. Amint Sei elengedte, visszatért a munkájához és igyekezett csak arra koncentrálni.

Másnap délkörül Shou hazalátogatott, majd délután visszatért elvégezni a maradék munkát. Épp akkor ért a bejárathoz, mikor egy autó parkolt le nem messze tőle. Nem is foglalkozott vele, amíg meg nem látta, ki száll ki belőle. Saori volt az. Amint észrevette a fiút, széles mosolyra húzta a száját, és egy kosárral a kezében megindult a fiú felé.

- Szia! – köszönt, amint odaért. – Gondoltam, piknikezhetnénk egyet. Most nem vagy úgy kiöltözve. Merre jártál?

Shou végignézett a ruháin, ami egy fakó póló volt, és egy kopott farmer, majd a lányra emelte tekintetét.

- Igazából nekem még… - ellenkezett volna, ám Saori belékarolt és elkezdte húzni az autó felé.

Amint beszálltak, az autó már indult is. Shou hol a mellette ülő lányt, hol pedig a kinti tájat nézte. Nem tudta, mit akar tőle Saori, miért ilyen közvetlen vele, de valahogy nem volt mersze bármit is kérdezni. Gondolatok fogalmazódtak meg a fejében, ám addig-addig húzta az időt, ameddig már nem volt alkalma kimondani. Hamarosan már egy kis ligetben ülten egy fa közelében a lepedőkön. Saori tényleg fel volt készülve, mindenféle finomságot vett elő a kosarából.

- Wow, ezeket te csináltad? – csillant fel Shou szeme a láttukon.

Saori röviden felnevetett. – Jó lenne azt mondani. Próbáltam segíteni, de nem nagyon értek hozzá, így azt hiszem, inkább csak akadékban voltam a konyhásoknak. Még sosem csináltam ilyet, de ez alkalommal ki akartam próbálni. Azt hiszem, még gyakorolnom kell, de… érted menni fog.

Shou meglepődött az utolsó kijelentésen és kissé döbbenten nézett a lányra.

- Oh, és hoztam néhány játékot – jutott eszébe Saorinak.

Felemelte a kezét, mire az egyik férfi odajött egy táskával. Saori elővett egy frízbit, és egy tollas szettet, majd felmutatta őket Shounak.

- Melyikkel szeretnél játszani?

Shou egyikről a másikra nézett. Egyikkel sem játszott még, így azt se tudta, hogyan kell. Tekintete végül Saorin állapodott meg, aki mosolyogva és kíváncsian várta a válaszát.

- Teljesen mindegy – felelte végül halkan.

Saori a tollast választotta. Felállt, majd elkezdte kiszedni az ütőket és a labdát, majd az egyiket odaadta Shounak. Valamivel távolabb a lepedőtől elhelyezkedett, miközben Shou csak a tekintetével követte. Valahogy elragadta a lány kedvessége, energiája, lelkesedése, és a mosolya. Maga is elmosolyodott, ahogy elnézte a lányt, és melegséggel töltötte el, hogy ha vele lehet. Minden másról megfeledkezett, ha vele volt.

- Nem jössz? – kérdezte Saori, miközben az ütővel kicsiket ütött a labdába.

Shou a kezében lévő ütőre nézett, majd felállt és kellő távolságra Saoritól, elhelyezkedett.

- Kezdhetjük? – kérdezte a lány, mire a fiú csak bólintott.

Saori elütötte feléje a labdát, Shou pedig reflexből visszaütötte. Gyakran volt, hogy nem találta el, de ahhoz képest, hogy először játszott, elismerte, nem volt rossz, és ebből önbizalmat is nyert. Nem számított, ha hibázott, mindketten élvezték.

A játék után visszaültek a lepedőre és csendben elkezdték elfogyasztani a finomságokat. Hamarosan azonban Saorit értesítették, hogy haza kell mennie. Az inasa segített összepakolni, majd visszavitték az Amano birtokhoz Shout.

- Jól szórakoztam, köszönöm, hogy velem tartottál! – közölte Saori, ahogy Shou kiszállt. A fiú visszafordult, elsütött egy félénk mosolyt, majd bólintott, és elköszönt.

- Akkor, viszlát később – köszönt el Saori integetve –, Shinji!

Becsukta az ajtót, az autó pedig már indult is. Shou csak ekkor kapcsolt, mit is mondott.

- Shinji?! – dörmögte magában. – Várj! Shinji…

Utána kiáltott volna, de tudta, hogy már értelmetlen. Jó ideig csak állt és bámult arra, amerre az autó eltűnt, majd elgondolkodva ballagott a ház felé. Visszaemlékezett azokra az időkre, amiket Saorival töltött, ám valahogy keserűen fogta fel az egészet. A lány egész végig abban a tudatban volt, hogy ő az Amano család örököse. Így már mindent értett. Hogy miért viselkedett vele így. Biztosan a ruha tévesztette meg, amit felpróbált Toranak. Már a kezdetekben furcsállta az egészet, csak magát hibáztatta, amiért nem mert rákérdezni. Emiatt jutott el idáig.

Nekiállt a munkájának, gondolata azonban csak Saori körül jártak. Toran kívül ő volt az, akivel igazán élvezte az időt. Remek társaságot nyújtott, és szeretett volna többet találkozni még vele. Azonban tartott tőle, mi lesz, ha a lány megtudja, hogy ő nem az Amano család örököse. Biztosan mindennek vége lesz. Ha nem is amiatt, hogy ő csak Kazumasa, akkor a hazugsága lesz az oka. Viszont nem volt benne biztos, hogy elmeri mondani a lánynak. Még csak azzal se tudta vigasztalni magát, hogy a lány hibája, ő tévesztette össze őket. Idejött és felkereste férjjelöltjét anélkül, hogy ismerte volna az arcát. Újra csak a gyávaságot fedezte fel, ahogy ezekre gondolt. Nem hibáztathat mást.

- Látni akarom – dörmögte maga előtt alig hallhatóan, miközben az egyik szekrény tartalmát törölgette. Épp egy kis porcelán dísznél tartott, ami halványan visszatükrözte a tükörképét.

- Merre jártál?

Az egyik beosztott hangja váratlanul érte, így kissé összerezzent az ijedtségtől, aminek köszönhetően majdnem elejtette a díszt. Épp időben reagált és kapott utána, így még időben sikerült elkapnia, ám a férfi ezt sem nézte jó szemmel.

- Mitől ijedtél meg ennyire?

Shou visszarakta a díszt a helyére, majd a férfi felé fordult.

- Elnézést a késésért! – szabadkozott kissé meghajolva.

- Nem hallottad, amit kérdeztem? – húzta fel a szemöldökét a férfi, ám aztán csak lemondóan legyintett. – Folytasd a munkát! – utasította a fiút, majd távozott.

Shou újra a szekrényhez fordult, és igyekezett összeszedni magát.

Estére eléggé lefáradt, mégsem tudott elaludni. Már éjfél is lehetett, ám ő csak forgolódott az ágyban. Akárhányszor becsukta a szemeit, Saori mosolygós arcát látta maga előtt. Szinte hallotta a nevetését. Visszagondolt a mai napra, mikor együtt játszottak és piknikeztek. Végül mintha minden más elhalkult volna, a mély csendben két szó ütötte meg a füleit. „Viszlát, Shinji!” A hátára fordult, és a plafont kezdte bámulni, majd idegességében a hajába túrt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Ha eddig nem mert rákérdezni, ezek után vajon képes lesz-e tisztázni a dolgokat? Félt tőle, hogy így eltávolodik tőle a lány, ő pedig ezt nem akarta. Viszont győzködte magát, hogy az még mindig jobb, mint hazudni előtte.

Bosszankodva ült fel az ágyban, majd újra visszahuppant a párnára, és hogy elterelje a figyelmét, egyre halkabban a bárányokat kezdte számolni.

Másnap a kevés alvás ellenére se volt fáradt. Vidáman látott munkához, ám sűrűn bámult kifelé, hátha megjelenik valahol Saori. Reggeltől egészen délutánig várta, és remélte, hogy felbukkan, a lánynak azonban semmi jele nem volt. Csalódottan biggyesztette le ajkait, és próbálta elterelni a figyelmét. Ez azonban nem sikerült, ugyanis csak arra tudott gondolni, mi miatt nem jött ma a lány. Remélte, hogy nem mástól tudta meg az igazat, és más jellegű dolgok jöttek közbe. Gondolataiból a telefonja csengése zökkentette ki.

- Igen?

- Szia, Shou! Ah, de jó végre hallani a hangod! – hallotta Shinji sopánkodó hangját. – Nem akarsz innen valahogy kimenteni? Kezdek megőrülni.

- Mi olyan rossz? – nevetett fel Kazumasa.

- Hé, ez egyáltalán nem vicces, oké? Egész napom abból áll, hogy különböző emberekkel találkozok, akiket soha életemben nem láttam. És még én álljak neki jópofizni.

Tora elhallgatott, és Shou sem szólt semmit. Azon töprengett, vajon meséljen-e Saoriról Shinjinek.

- Shou? Shou, itt vagy? – hallotta Tora hangját, ami visszarázta a valóságba.

- I-igen – felelte kissé megremegett hangon.

- Hát nem tűnsz valami biztosnak benne. Na, mindegy is. Pár nap múlva hazamegyünk, úgyhogy várj rám! És számíts rá, hogy többet foglak hívni! Nem fogom túlélni ezt a pár napot itt.

- Tora! – vágott közbe Shou bár bizonytalanul, de egyre határozottabban. – Emlékszel a házassági ajánlatra? Gondoltál már rá, hogy elfogadnád?

- Ez most, hogy jön ide? Mondtam már, hogy szóba se jöhet. Túl fiatal vagyok a halálhoz.

- És ha jobban megismernéd és kiderülne, hogy kedves, meg minden?

- Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

- Csak válaszolj!

- Shinji!

Shou megpördült a váratlan hangra, mire az ajtóban Saorit vette észre, ahogy gyors léptekkel felé közeledett.

- Ez meg ki volt? – kérdezte Tora a vonal végén.

- Leteszem. Később visszahívlak.

Mielőtt Tora válaszolhatott volna, Shou kinyomta a telefont, gyorsan a zsebébe csúsztatta, majd elmosolyodva köszöntötte a lányt. Újra ideges volt, de ugyanakkor boldog is. Örült, hogy Saori végre eljött. Attól viszont tartott, hogy valaki elárulja a lánynak az igazat, mielőtt ő képes lenne rá. Hirtelen a lány kezére pillantott, majd megragadta, és elkezdte maga után húzni, ki a birtokról.

- Mi történt? – kérdezte Saori értetlenül.

- Csak gondoltam, sétálhatnánk egyet – próbált magyarázkodni. – Remek idő van.

Saori csak mosolyogva bólintott, és elindultak. Kezdetben csendben ballagtak egymás mellett, majd egyre felszabadultabban beszélgettek. A családdal kapcsolatos dolgok szóba se kerültek, gondolataik teljesen más irányba terelődtek.

Tora közben értetlenül bámulta a kezében tartott telefont, ahogy az egyik vállalat előcsarnokában várakozott.

- Ez meg mi volt? – döntötte oldalra a fejét, majd a zsebébe csúsztatta a telefont és körülnézett. Körbefordult, tekintete végül az anyján és két férfit állapodott meg, ahogy feléje tartottak, kiszállva a liftből. Semmi kedve nem volt részt venni még egy ebéden az üzletről beszélgetve, ám ez volt az utolsó, így még ez alkalommal ki kellett bírnia. A hatalmas, visszhangzó helyiségben kevesen voltak rajtuk kívül.

- Én magam is úgy gondolom, hogy változtatni kellene néhány dolgon – magyarázta az áruházlánc igazgatója. – Szeretek új dolgokat kipróbálni. Az Ön ajánlatuk nagyon tetszik nekem, jelenleg azonban minden hely foglalt. De! Meglehetne úgy oldani, hogy a legkevesebb hasznot hozó részleg helyén alakítjuk ki. Mivel az áruházban megtalálható az élelmiszertől az eszközökig minden, beleértve a játékokat, az írószereket, ruházati termékeket, úgy vettük észre, a külön részleget kapó ruhabolt nem tett szert nagy népszerűségre…

Közben odaértek Torahoz, ám az igazgató megzavarta mondanivalója kifejtésében csörömpölésre, amire minden felkapták a fejüket. Egy fiatal takarítólány épp egy váza darabkáit szedegette össze. Tora amint meglátta, gondolkodás nélkül odarohant.

- Hé! Óvatosan – guggolt le mellé, és finoman ellökve a lány kezeit, maga kezdte felszedegetni a szilánkokat. – Még a végén megvágod magad.

- Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – lépett oda az áruház igazgatja Tora anyjával a nyomában. – Tudod te mennyibe került ez a váza? Nem mondtam még el neked elégszer, hogy vigyázz jól? Miért nem vagy képes ennyit megtenni? Mit kéne rád bíznom, ha még ezt sem tudod megcsinálni? Ki vagy rúgva!

Tora aggódva a lányra pillantott, aki gyorsan letörölte épp lepottyanni készülő könnycseppét, mielőtt bárki megláthatta volna, majd szipogott egyet és felállt. Miközben Tora is felegyenesedett, a lány meghajolt, és őszintén elnézést kért.

- Nem túl kemény vele? – állt ki érte Tora, mivel kicsit sem érezte igazságosnak. – Biztos nem direkt törte el, és vigyázott.

- Mégsem eléggé! – nézett szúrós tekintettel a fiúra a férfi, majd a lány névtáblájára pillantott. – Mukai Reiko! Mától nem akarlak meglátni itt!

A férfi távozott, Tora anyja utána sietett, a lány pedig udvariasan meghajolt, majd összeszedve a dolgait ő is otthagyta Torat. A fiú csak nézett Reiko után, ám valamiért nem mozdultak a lábai. Nem tudta, mégis mit tegyen.

Shou és Saori visszaértek a sétáról, és a lánynak mennie is kellett, így Shou egyedül ment vissza a házba. Ahogy betette maga mögött a bejárati ajtót, nekidőlt és annak mentén leült a földre. Elővette a telefonját, ám csak nézegette a sötét képernyőt. Bizonytalan volt, és kissé aggódott. Próbálta összerakni a gondolatait, mégis mit mondhatna Toranak, majd előkereste a névjegyzékből a számát és megnyomta végül a gombot.

- Shou? – szólt bele pár pillanattal később Tora.

- Emlékszel a korábbi témára?

- Persze. És a válaszom ugyanaz. Semmi közöm ahhoz a lányhoz, nem is láttam, és nem akarok előre elrendezett dolgokat, amiket a felnőttek maguk döntenek el. Már csak annyi kérdésem lenne… Ez téged miért is érdekel ennyire? Mármint valahogy…

- Valójában találkoztam azzal a lánnyal – vallotta be Shou hadarva, hogy minél előbb kimondhassa, és ne állíthassa le magát a bizonytalanság miatt. – Megkértek, hogy próbáljam fel az egyik ruhádat, amit utánad küldtek, mert elrontották a méretét. Pont akkor jött, és azt hiszi, hogy én vagyok te.

- Hogyan?

- Azt hiszi, hogy én vagyok az Amano család örököse – ismételte meg Shou kicsit lejjebb véve a hangerőt, félve hátha valaki meghallja.

- Akkor miért nem mondod el neki?

- Tudod, hogy az ilyenben nem vagyok jó – biggyesztette le az ajkait Shou.

Tora egy pillanatra elgondolkodott. Miközben beszélgettek, az első emelet folyosón sétálgatott, és ahogy a korláthoz lépett, egyszer csak Reikot pillantotta meg.

- Akkor folytasd! – felelte aztán elgondolkodva.

- Mi? – hallotta Shou döbbent és kissé hangosra sikerült válaszát.

- Maradj Shinji! Ha visszaértünk, kitalálok valamit, de addig maradj mellette! Feltéve, ha akarsz. Ha nem akkor el kell neki mondanod.

- De nekem feladataim is vannak és…

- Hé, Ohara! – szakította félbe Shout egy szintén Amanoéknak dolgozó srác. – Mi lenne, ha végre a munkádat is csinálnád! Ahogy mondtad, vannak feladataid, és még neki se álltál. Senki nem fogja helyetted elvgezni.

- Ígérem, hamarosan meglesz – állt fel Shou, leemelve a füle mellől, a telefont, Tora kiabálására azonban villámgyorsan visszatette.

- Shou! Add át neki a telefont!

Shou meglepődött, de nem szólt semmit csak átnyújtotta a telefont a fiúnak.

- Jól figyelj arra, amit mondok, oké? – utasította ellentmondást nem tűrő hangon a fiút Tora. – Shou most engem fog helyettesíteni, mert én megkértem rá. Egy ideig csináljatok úgy mind, mintha ő lenne Shinji, az Amano család örököse. Rendben?  Különösen Nakagawa Saori előtt. Ez parancs! Értetted?

- De úrfi, ez…

- Értetted? – ismételte meg Tora kelletlenül.

- Igen.

A fiú korántsem örült neki, de készségesen beleegyezett, majd kinyomta a telefont. Odadobta Shounak, akinek szerencsére sikerült elkapnia, és távozott. Kazumasa csak nézett utána, majd elgondolkodva megvakarta a tarkóját. Nem volt benne biztos, hogy jól fog alakulni.

Tora közben a zsebébe csúsztatta a telefont, majd a lépcsők felé vette az irányt. Amint leért megállt az üdítős automatánál és bedobott pár érmét. Reiko a padon ülve szorongatta kezében a telefonját, de nem tudta rávenni magát, hogy felhívja a testvérét. Egyszer csak egy doboz üdítő jelent meg előtte, mire döbbenten felnézett, tekintete pedig Toraával találkozott. A fiú leült mellé, és a kezébe nyomta az üdítőt.

- Minden rendben? – kérdezte kissé aggodalmas hangon.

- Szívesen mondanám, hogy igen – forgatta kezében a kis dobozt a lány.

- Reiko, ugye? – tette fel a kérdést Tora, ugyanis nem volt benne teljesen biztos, hogy jól emlékezett a nevére. A lány csak bólintott, így folytatta. – Amano Tora vagyok. Az áruház igazgatója a családommal akar egyezkedni valamin. Én talán meggyőzhetem, hogy visszavegyen, de szerintem sokkal jobb munkahelyet is találnál, mint ez.

- Próbáltam, viszont nem jártam sikerrel. Ketten vagyunk a bátyámmal, így minden pénz jól jön. Főleg most, hogy…

Ajkaiba harapott és nem fejezte be mondanivalóját, Tora azonban kíváncsi volt a folytatásra.

- Főleg most?

Reiko sóhajtott egyet, majd hátradőlt, fejét a falnak támasztva.

- A részleg az áruházban a bátyámé. Az, amit le akarnak cserélni. Mostanában tényleg nem megy valami jól, de sosem gondoltuk volna, hogy bezárják.

Reiko elhallgatott, és egy ideig Tora sem szólt egy szót sem. Szeretett volna segíteni, de semmi nem jutott eszébe. Végül megszólalt.

- Talán megoldhatom.

Reiko döbbenten nézett, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Bízz bennem! – mosolygott rá a fiú, majd felállt és elrohant.

A házban mindenki engedelmeskedett Tora utasításának, bár a dolgozók többsége kicsit sem rajongott az ötletért. Shou eljátszotta, hogy ő Shinji, annak ellenére is, hogy tudta, így csak még nehezebb lesz elmondani az igazat. Minél tovább hazudik, annál jobban megbántja a lányt. Valahogy mégis élvezte a helyzetet, és szerette volna, ha sokáig tartana még. Mikor Saori nem volt a közelben, rendesen végezte a munkáját, Shinjiként pedig gitár- és zongoraleckéket vett. Mivel nemrég kezdte, nem tudott egész dalokat lejátszani, de szépen haladt. Tora nem szerette a zongorát, de Shou párszor már hallgatta, ahogy gitározott, ő maga azonban sosem akarta kipróbálni. Olyan dolog volt, ami Torahoz jobban illett.

A család valódi örököse eközben visszaszerezte Reiko állását, és meggyőzte az igazgatót, hogy Mukai-san üzletét nem kell eltávolítani az áruházból, csupán segíteni kellene népszerűvé tenni. Az anyja nem igazán örült az álláspont változásnak, de igyekezett magabiztos maradni, és nem kifejezni ezeket az érzéseket. Tora a szabadidejét Reikoval töltötte, és egész jól kijöttek egymással. Mindenről tudtak beszélgetni egymással, remekül szórakoztak. A fiú azonban nem tudta elfelejteni a házassági ajánlatot. A telefonbeszélgetésből pedig azt vette ki, hogy Shou kedveli Saorit. És ha őszintén bevallotta magának, ő Reikot kedvelte. Azonban Saori mellett ő csak egy átlagos lány volt.  Tudta, hogy ennek a felfordulásnak sem az ő, sem Saori szülei nem örülnének. Teljesen az őrületbe kergette a gondolat. Azóta nem is beszéltek Shouval, remélte, hogy valahogy megoldhatják ezt az egészet.

Shou egyik délután épp az egyik dal elejét próbálgatta megakadás nélkül eljátszani, mikor Saori megjelent az ajtóban.

- Gitározni is tudsz? – csillant fel a szeme, majd belépett és leült a fiú mellé.

Shou mosolyogva fejet rázott. – Nem igazán. Próbálkozom, de lassan tanulok.

- Én hegedülni tanultam, meg egy kicsit tudok zongorán, de inkább csak hallgatni szeretem, mintsem játszani.

- Megpróbálhatjuk együtt – tette le a gitárt Shou, majd a zongorához lépett, és mutatta Saorinak is, hogy üljön mellé.

Eleinte megpróbálkoztak pár dallal, ám utána csak össze-vissza találomra nyomkodták a billentyűket, aminek elég fura dallam lett az eredménye, de jót nevettek rajta. Hamarosan megjelent a srác, aki ott volt, mikor Shou és Tora telefonáltak, és elkezdett rendet tenni a szobában. Többször pillantott Shoura, miközben negatív érzések keveredtek benne. Kazumasaban valahogy bűntudatot ébresztett és a mosolya már inkább csak kényszerített volt, ahogy néha rápillantott a fiúra, de nem akarta elrontani Saori kedvét, így igyekezett figyelmen kívül hagyni.

Időközben Toraék végeztek, és elindultak hazafelé. Minél jobban közeledtek, Tora annál idegesebb lett. Próbált szólni Shounak, hívta, üzenetet is küldött, a fiú azonban látszólag nem vette észre. A többi dolgozónak nem tudta a telefonszámát, így nem tudta, mégis mit is tehetne.

Míg Shou és Saori zongoráztak, a srác pakolás közben megpillantotta Shou telefonját az asztalon. Rezgőre volt állítva, így csak ő vette észre, hogy Tora már számtalanszor próbálta elérni a fiút. Vetett egy pillantást a jól szórakozó Shoura, szája pedig féloldalas mosolyra húzódott. Felvette Shou telefonját, és gyorsan kikapcsolta, majd, mint aki nem tud semmiről, folytatta a munkát.

Az autó begördült az udvarra, és amint megállt a ház előtt Tora pedig azonnal kiugrott.

- Hova sietsz, Shinji? – kiáltott utána az épp kiszálló anyja, a fiú azonban nem figyelt rá, azonnal berohant a házba és Shou keresésére indult. Remélte, hogy Saori épp nincs itt, és nem találkozik pont most a szüleivel, mert akkor mindennek vége lenne. Minél előbb figyelmeztetnie kellett, így felrohant a szobájába. Mivel ott nem voltak, a többi helyiséget nézte át, amilyen gyorsan csak tudta. Sehol sem találta Shout, így végül a lépcső felé vette az irányt. Félúton járt, mikor látta, hogy a szülei épp becsukták maguk mögött az ajtót. Tora lesietett, és azon volt, hogy azonnal jobbra forduljon a lépcső mellett elhaladva pedig a maradék helyiséget is átnézze, mikor megpillantotta Shout és Saorit, ahogy együtt kijöttek a zeneszobából. Tekintetük találkozott Tora szüleiével. Saori mosolyogva fogadta őket, Kazumasa azonban falfehérré vált. Shinji szitkozódva dörmögött az orra alatt. Szerencsére szülei még nem rakták össze a képet.

- Saori! – indult meg Tora anyja a lány felé mosolyogva. – Milyen kellemes meglepetés! Mi szél hozott ide? Netán Shinjit kerested?

- Igen, hozzá jöttem, Mrs. Amano – felelte mosolyogva a lány, és folytatta is volna, Tora azonban hirtelen közéjük lépett.

- Hallottátok? – fordult szülei felé. – Később majd ti is beszélhettek vele, kérlek, most menjetek!

Szülei értetlenül néztek egymásra, majd lassan elindultak felfelé. Tora a biztonság kedvéért megragadta Saori kezét, Shou pedig követte őket. Az udvaron át a pavilon felé tartottak, Saori azonban nem értette, mi folyik körülötte.

- Shinji? Mi ez? Ki a barátod? – kérdezgette egész úton.

A fiúk nem válaszoltak. Ahogy felértek a pavilonba, Tora elengedte Saorit, és szembefordult vele. Egy háromszöget alkottak, ahogy megálltak egymás mellett.

- Mondd el neki még most! – lökte meg kissé Tora Shout, a fiú azonban még mindig ideges és sápadt volt. Szólásra nyitotta száját, ám egy hang sem jött ki rajta. Nem tudta, mégis hogy foghatna bele.

- Mit szeretnél mondani? – mosolygott rá, kedvesen csengő hanggal a lány.

Shou az ujjaival játszott maga előtt, miközben próbálta lenyugtatni magát. Vett egy mély levegőt, és gondolkodott, hogyan is foghatna bele, úgy, hogy ne bántsa meg a lányt. Tora türelmesen félre állt, nem akart közbe avatkozni, ez Shou feladata volt. Még azelőtt el kell mondani a lánynak, mielőtt mástól tudja meg.

- Saori – nyögte ki végül Shou. – Az igazság… Valójában… én tényleg élveztem a veled töltött időt. Azonban egy apró félreértés miatt… Mármint… Mikor először találkoztunk, én ruhát próbáltam, az a ruha azonban nem az enyém volt, hanem Amano Shinjié.

- Hisz’ te vagy Shinji. Miket beszélsz? – nevetett fel zavartan a lány.

Shou némán megrázta a fejét. – Először nem értettem, miért bánsz így velem, miért jössz el egyáltalán ide, majd mikor Shinjinek hívtál, akkor rájöttem.

- Ezt most nem egészen értem. Sőt! Semmit nem értek. Mi van?

- Amano Shinji – szólt közbe végül Tora, hogy megkönnyíthesse Shou dolgát – én vagyok. Elutaztam a szüleimmel, ám a ruhát, amit utánam küldtek volna elrontották és neki kellett felpróbálnia. Összetévesztettél engem vele, mivel azt se tudtad, hogyan nézek ki. Pont ezért utálom, ha a felnőttek mindent eldöntenek anélkül, hogy velünk megvitatnák. Nem voltál ott a video beszélgetésnél, pedig akkor láthattál volna és ez az egész nem történt volna meg.

- Most akkor te vagy az igazi Shinji, akiről egész eddig szó volt – próbálta összerakni a történteket Saori. – És az egész felfordulásért engem okoltok?

- Nem! Ez egyáltalán nem így van! – vágta rá azonnal Shou. – Nem a te hibád, nem tudhattál róla. És nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el. Nem voltam rá képes.

- És akkor te ki vagy?

- A nevem Ohara Kazumasa – mutatkozott be a fiú. – Csak egy szeg…

- A legjobb barátom – szakította félbe Tora barátját, mielőtt valami nem ideillőt mondott volna. – Mindenkihez kedves, jószívű, kissé félénk srác, de a legjobb barát a világon. Mindig figyel másokra, lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mindent belead. Hogy őszinte legyek, sokkal jobban jársz vele, mint velem. Ne okold őt ezért az egészért, és hallgass a szívedre! Remélem, jól döntesz. Részemről ennyi!

Tora színpadiasan meghajolt, majd elhagyta a pavilont és a szökőkútnál várta meg, míg négyszemközt átbeszélhetik a dolgokat.

- Tudom, hogy rossz döntés volt és már az elején el kellett volna mondanom – magyarázkodott Shou, ám nehéz volt még Saori szemébe is néznie. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar véget ér a mese, és félt attól, mit fog ezután gondolni róla a lány. – Tényleg nem tudtam az elején, hogy azt hiszed rólam, hogy Shinji vagyok. Én csak…

- Nem számít – szakította félbe a lány, mire Shou döbbenten felkapta a fejét.

Saori közelebb lépett és megfogta a fiú kezeit, majd rámosolygott.

- Nem számít, hogy hívnak. Ahogy az sem, hogy milyen családból származol. Nekem nem. Ugyanis én nem a rangodba, és az Amano család örökösébe szerettem bele, hanem beléd. Azért kedvellek, aki vagy. A személyiséged miatt.

Tora leült a szökőkút szélére, felnézett az égre és a felhőket nézve elmerült a gondolataiban. Majd elunva magát barátja felé pillantott, kíváncsi volt, mikor jönnek már, meg akarta őket várni, hogy hárman együtt megmagyarázzák a szüleinek is a történteket. Abban viszont biztos volt, hogy Reikot is meg fogja említeni, nem számított, Saori hogy döntött. Ahogy a pavilon felé nézett, látta, hogy Saori épp átöleli Shout, mire elmosolyodott, majd zavartan elkapta a tekintetét és a kavicsokat kezdte rugdosni.

- Mehetünk? – szólalt meg aztán egyszer csak hirtelen Shou valahol a háta mögött, a meglepetéstől pedig összerezzent és érezte, ahogy dőlt a szökőkút felé, ahogy elvesztette az egyensúlyát. Szerencsére sikerült visszanyernie, és azonnal zavartan felpattant.

- Mit ijesztgetsz itt? – kérdezte, mire Shou és Saori felnevettek. – Indulhatunk?

Szó nélkül megindult előre, majd Saoriék is követték. Shou rámosolygott a lányra, majd előrerohant és barátja nyakába lendítette a kezét.

- Mit csinálsz? Shou! Shou! – kiabált Tora, ahogy kicsit összegörnyedt Kazumasa hóna alatt.

Shou végül elengedte, majd bevárták Saorit és együtt indultak el a ház felé.

- Akkor magyarázzuk el ezt együtt! – emelete fel az öklét Tora, majd eszébe jutott, hogy ő neki is van valami mondanivalója. – Valójában én sem leszek egyedül. Ha minden jól alakul.

- Heh? Miért? – húzta fel a szemöldökét Shou gyanakodva, majd elnevette magát. – Halljam, mesélj!

Nevetve léptek be a házba, és kicsit sem féltek a szülők véleményétől. Biztosak voltak benne, hogy valahogy ők fognak nyerni, és az lesz, amit ők akarnak…

~ Vége ~

Nagyon boldog szülinapot kívánok, Shou <3