First kiss - 15. fejezet

Shou pov

Bár mindenki úgy gondolta, megnyugodhatunk, mégis úgy éreztem, ennek még nincs vége. Talán most sikerült meggyőznünk a rajongókat, de senki sem tudhatta, mi jön ezután. Valamiért aggódtam és egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Fogalmam sem volt, mi lesz a bandával, és Hikaruval, ha ez így folytatódik, de nagyon féltem a jövőtől. Bele se mertem gondolni, egyszerűen rossz előérzetem volt.

Ahogy Tora háza felé tartottunk, tudtam, hogy nem ronthattam el a hangulatot, így mosolyt erőltettem a számra. Próbáltam elűzni minden negatív gondolatot, és nem azon agyalni, mi vagy ki lesz a következő, és csatlakoztam a beszélgetéshez. Minden jól is ment, amíg nem kaptam egy hívást. Kimentem a teraszra, hogy senkit se zavarjak, szerencsére a többiek nem zavartatták magukat.

- Csak azt akartam mondani, hogy holnap nyolcra elég bejönnötök – szólt bele a menedzser szokásához híven a közepébe vágva a dolgoknak. – Már nincs sok hátra a koncertig, így…

Valamiért elhallgatott, majd sutyorgást hallottam a háttérben. Próbáltam elcsípni egy-két szót, ám semmit sem értettem, és még csak fel sem ismertem a hangját annak, akivel beszélt. Úgy tűnt, mintha egy idő után letakarta volna a telefon hangszóróját, hogy ne halljam, amit mondanak, azonban még ha nem értettem, miről beszéltek, csak egyetlen dologra tudtam gondolni.

- Valami baj van? – kérdeztem. – Megint az imposztor?

Jó ideig habozott, ezzel azonban csak megerősítette a választ a kérdésemre. Felsóhajtott, majd megszólalt. – Igen. Úgy tűnik, még nem adta fel. Ah!

Már ettől az egy mondattól is hirtelen erőtlennek és kedvetlennek éreztem magam. Nagyon elegem volt belőle, és még magam se tudtam, mit csinálnék vele, ha megtudnám, hogy ki az. Arról viszont meg voltam győződve, hogy akkor ő járna rosszabbul. Ha nem én, akkor a fiúk gondoskodnának róla.

- Ez alkalommal mit csinált? – kérdeztem sóhajtva, bár nagyon is tartottam a választól.

- Majd mi elintézzük, hagyd csak ránk, ne foglalkozz vele! – kerülte ki a feleletadást. – Mivel már jelentettük a rendőrségen, le fogják nyomozni, és hamarosan megkapja, ami jár neki.

Ezt már amúgy is tudtam, hiszen délután is mondta, így csak még idegesebb lettem. - Mondja már el! – sürgettem. Nem hagyhattam, hogy csak úgy lerakja mindezek után. Úgy éreztem, aludni se tudok majd.

- Olyan, mintha visszatérne a régebbi oldala – folytatta a menedzser, de nem értettem, mire gondolt. – A veszekedésről csak annyit mondott, hogy a dolog tisztázva lett, és már minden rendben van a tagok között. Viszont újabb támadásba lendült, más módszerrel. Olyan, mintha több ötlete is lenne és kipróbálgatja, melyikkel mire jut.

Hangjában kézzel tapintható volt a félelem és az aggodalom.

- De mégis honnan tudta, hogy meggyőztük a rajongókat? – kérdeztem, miután alaposan átgondoltam, miket mondott. – Ha feladta a kilépéses témát, tudnia kellett, hogy sikerült leállítanunk azokat a rajongókat, akik Hiroto ellen léptek fel.

- Azt mondod, ő maga is ott volt? – kérdezte döbbenten a menedzser. Elgondolkozott rajta, és valószínűleg ő is lehetségesnek tartotta.

- Ha nem is közvetlenül ott, de a közelből szemmel követte az eseményeket – feleltem, de ahogy végiggondoltam, ki lehetett az, senki nem jutott eszembe. Az egyetlen, aki ilyenkor szóba jöhetett Sayuri volt, viszont több okból is kizártam a lehetőségek közül. Először is kedvel engem, vagyis nem tenné tönkre a bandát, mikor tudja, mennyit jelent nekem. Amúgy sem tenne ilyen dolgokat, bármennyire is furcsa mostanában. Ha ő lenne, teljesen másképp intézte volna.

- Holnap korán bemegyünk és keresünk valami végleges megoldást – döntöttem végül, majd leraktam a készüléket.

Már épp azon voltam, hogy visszamenjek, ám épp csak megfogtam a kilincset, mikor újra megszólalt a telefonom.

- Már épp hívni akartalak – szóltam bele azonnal, amint láttam, ki a hívó.

- Hol vagy? – kérdezte Sayuri.

- Inkább én kérdeznék. Hol voltál ma délután, amikor az Ever Green Entertainmentnél a verseny zajlott? – kérdeztem határozottan.

Az egyetlen, akit ott láthattam az ő volt. Ő menekült a helyszínről, ő volt az, aki visszanézett a színpadra, mielőtt elhagyta volna a termet. Csak ő lehetett, ebben biztos voltam.

- Mi? Hol? Hát itthon – felelte dadogva. Ezzel csak még jobban erősítette a gyanúmat.

- Hazudsz – jelentettem ki magabiztosan. – Mondd el az igazat! Ha kell, máshogy kérdezem. Ott voltál az ügynökségnél a versenyen?

Egy ideig hallgatott, majd tömören egy nemmel felelt. – De miért kérdezgeted ezt? Nem ezért hívtalak!

- Miért hívtál?

- Nem vacsoráznál velem? Sok mindenről szeretnék beszélni.

- Nekem viszont nincs semmi mondanivalóm, amíg el nem árulod az igazat a versennyel kapcsolatban.

Újra elhallgatott, már azt hittem, bontja a vonalat, mikor végre megszólalt. – Rendben van. Ott voltam.

Bár meg voltam róla győződve, hogy őt láttam, valahogy reméltem, hogy mégis rosszul láttam, és ahogy bevallotta, meglepett. Nem vártam volna, hogy valóban elismeri, nem olyannak ismertem.

- Miért? Baj, hogy elmentem megnézni? Csakhogy tudd, volt ott valaki, akit ismertem. Miatta mentem el, de hol érdekel ez téged? Talán te is ott voltál?

Az utolsó kérdésnél megremegett a hangja. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Igaz, hogy nem kedvelte, sőt mondhattam volna, hogy utálta Hikarut, de akkor se tudtam elképzelni, hogy ő követte volna el azt a szörnyűséget, ami vele történt. Kíváncsi voltam a válaszra, végre tudni akartam, ki állt amögött, de ugyanakkor féltem is. Rettenetesen féltem, hogy ha megtudom, hogy valóban ő volt az, hogy fogok tudni ezután a szemébe nézni. Nem akartam, hogy ő legyen.

- Talán… Véletlenül nem Hikaru miatt mentél el? – kérdeztem remegő hangon, miközben magamban azt ismételgettem, hogy nemet mondjon, és végre eloszlassa minden gyanúm a továbbiakban.

- Miért mentem volna miatta? – kérdezte már majdnem felháborodva. – Mondtam már, hogy egy ismerősöm miatt mentem.

- Valóban… Valóban nem hazudsz? Ha hazudsz nekem, többet nem akarlak látni. Előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság.

Ismét késett a válaszadással, ezzel pedig nem segített. Minél tovább húzta az időt, annál gyanúsabbá vált. Biztosan azon gondolkodott, mit találhatna ki, hogy békén hagyjam, vagy azon, hogy elmondja-e, vagy sem.

- Rendben – szólalt meg egyszer csak. Felkaptam a fejem és döbbenten néztem a távolba.

„Ne, ne, mondd, hogy nem te csináltad! Kérlek!” – egyre csak ezt ismételgettem magamban. Eddig még láttam esélyt, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunk, de minden egyre rosszabb lett. Ezek után már nem tudtam, mit csinálhat még.

- Rendben. Beismerem, ott voltam. Kasahara miatt mentem el és én voltam, aki elkezdte őt dobálni. Osztottam szét tojásokat, és mondtam nekik, hogy ha elkezdem, csinálják utánam. Az idióták meg is tették. Minden rendben volt, amíg fel nem tűntél. Elszabadult a pokol és le akartam lépni. Mikor visszafordultam láttam, hogy már nem csak tojás dobáltak és valami apró doboz, vagy hasonló eltalálja az arcod.

Hadart és végig sírt. Olyan volt, mint aki elkeseredetten bevallotta, hogy nem volt más választása. Bár normális esetben megsajnáltam volna, valahogy még sem az vol az, amit éreztem. Mielőtt bármit is mondhattam volna, gondolkodás és köszönés nélkül leraktam a telefont. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, így hátat fordítottam a srácoknak, hogy még véletlenül se lássanak meg. Kitöröltem a könnyeim a szememből, vettem egy mély levegőt, majd amint valahogy rendbe jöttem, visszamentem.

Hikaru épp Tora cd-it nézegette, amíg a többiek még mindig beszélgettek. Ahogy elmentem mellette, halkan megkérdezte, minden rendben van-e. Mosolyogva bólintottam és csak remélni tudtam, hogy hihető volt. Bármikor ránéztem, fájdalommal töltötte el a szívem. Miattam kellett annyit szenvednie, annyi fájdalmat elviselnie, nem így terveztem ezt az egészet. Tudtam, hogy nehéz lesz, de a paparazzikon kívül másra nem gondoltam. Belefáradtam. Úgy éreztem, évekig tudtam volna aludni.

Visszaültem a srácokhoz, és minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből az egészet és bekapcsolódjak a beszélgetésbe.

- Ki volt az? – kérdezte egyszer csak Saga.

Már annyira sikerült visszarázódnom, hogy hirtelen nem tudtam, mire gondolt. Minden szem rám szegeződött. Tudtam, hogy nem tagadhatom le, és a srácoknak legalább az egyikről joguk volt tudni.

- A menedzser.

- Az imposztor? – kérdezték többen is kórusban, mire én csak bólintottam.

Tömören elmeséltem nekik, mit mondott a menedzser, és bár tudtam, ezzel elrontottam az estét, valahogy mindenki azon volt, hogy mégis megmaradjon az a felszabadult hangulat. Megegyeztünk, hogy ezen mára nem idegeskedünk, majd másnap meglátjuk, mit tehetünk.

Hikaru pov

Reméltem, hogy minden rendben lesz a fiúkkal. Eléggé esemény teljes volt ez a pár hét, és bár tudtam, hogy még nem fog véget érni, bíztam benne, hogy rossz már nem fog történni.

Másnap sms-ben közölték a verseny eredményét, miszerint nem vettek fel, ami nem ért meglepetésként. Bár volt egy halvány reményem, és jó lett volna, ha összejön, de amennyire izgultam és akkor még a végén az a durva kritika is. Onnantól már tudtam, hogy nem is reménykedhetek benne.

Egy darabig szomorkodtam csak, aztán beletörődtem. Ran bíztatott, hogy lesz még esélyem, és akkor biztosan sikerülni fog. Bár én magam nem nagyon hittem el, jól esett a bizalma és reméltem, hogy valóban úgy lesz.

Egész nap csak Shoun járt az eszem és azon gondolkodtam, vajon ki telefonálhatott neki, amikor Toranál voltunk. Azt mondta, hogy a menedzserük volt, de mintha két hívást is kapott volna. Vagy az is a menedzser volt? Amúgy sem aludtam sokat, de aznap még a munka sem ment.

Az étteremben segítettem Rannak, ez alkalommal én álltam a pultnál. Minden rendben volt, sokat tanultam tőle, annyira nem volt nehéz meló, mégis figyelnem kellett, mert sokszor elkalandoztam.

Egyszer csak bejött valaki sapkában, maszkban és napszemüvegben, egyenesen a pult felé tartott, majd leült pont velem szembe.

- Miben segíthetek? – néztem rá mosolyogva.

Levette a szemüvegét, és egyből felismertem a maszk és a sapka mögött Yusuket. – Csak benéztem. Szabadnapom van és erre jártam – felelte mosolyogva.

Mikor az egyik vendég odajött, gyorsan visszarakta a szemüvegét, majd mikor ismét magunkra maradtunk, levette, és a maszkot is lehúzta az állára.

- Így nem fog menni, kedves vendég. Valamit rendelnie kell – mondtam neki poénosan.

- Oh, valóban? Pedig azt hittem, bejöhetek csak úgy melegedni. Tudod, milyen hideg van kint? – nézett rám nevetve, majd mikor rájött, hogy kicsit hangosabb volt a kelleténél, zavartan megköszörülte a torkát és elkezdett a pultra bámulni.

Felemelte a fejét és egyenesen rám nézett.

- Hogy ment a verseny? – kérdezte mosolyogva. – Szerettem volna elmenni, de közbejött pár dolog.

Hirtelen, amint feltette a kérdést, úgy dermedtem le. Amíg ő csak folytatta, én bámultam magam elé, kezeim remegtek, és pánikoltam. Nem mertem neki elmondani, hogy az egész segítsége hiába való volt, és hogy mekkorát buktam. Úgyis állandóan elfoglalt, és akkor még fölöslegesen átjött pár órára csak miattam. Próbáltam összeszedni magam, megköszörültem a torkom, majd a lehető legmagabiztosabban megszólaltam.

- Jobb is, hogy nem voltál ott. Csak még jobban izgultam volna.

Éreztem, hogy a hangom megremegett, ideges lettem, így gyorsan mondtam még valamit. – Mindenesetre bármi is lesz a végeredmény, hálás vagyok a segítségedért. Sajnálom, hogy annak ellenére, milyen elfoglalt vagy, még velem is kellett foglalkoznod.

Illedelmesen meghajoltam, majd öntöttem neki egy pohár vizet, ahogy minden vendégnek szoktunk, amíg nem gondolja át, mit szeretne rendelni. Mikor azonban elé raktam a poharat, hirtelen megfogta a kezem. Ránéztem, ő pedig egyenesen a szemembe, teljesen megbabonázott.

- Nem sikerült valami jól, ugye? – nézett rám mosolyogva. – Ne bántódj miatta. Lesz másik esély, ha nem jön össze. Sosincs olyan, hogy utolsó alkalom.

A szavai kedvesek voltak és bíztatóak, elmosolyogtam, majd elnevettem magam, bár magam sem tudtam, miért jött rám.

Az egyik pincér jött oda hozzánk, mire Yusuke ismét eltakarta az arcát, és el is fordult.

- Mit fecsegsz itt? Nem kéne dolgoznod? – támadt rám a csaj gorombán.

Mielőtt megszólalhattam volna, Ran tűnt fel. Rákönyökölt a pultra, kezére támasztotta a fejét, és fintorogva nézett a lányra. – Inkább a magad ügyével foglalkozz. Ahogy látom, neked sokkal több dolgod van.

- Épp ezért kéne neki is csinálnia valamit. Egész nap csak álldogál itt, amíg mi robotolunk – mutogatott felém a csaj.

Ran egész végig rá nézett, de a tekintete nem változott. Egyszer csak felemelte a másik kezét, és homlokon pöckölte a lányt, aki ettől felkiáltott, és elkezdte dörzsölgetni a sérült felületet. Ran ekkor felegyenesedett, majd lazán intett neki. - Nyomás.

A csaj duzzogva elment, mire Ran-nal mosolyogva összenéztünk, majd ő is ment a dolgára.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek. Még látjuk egymást – mondta Yusuke. A zsebébe nyúlt és miközben felállt a pultra rakott vagy ezer yent. Intett, majd megindult a kijárat felé.

Felemeltem a pénzt és felé nyújtottam. – Várj, hiszen nem is rendeltél semmit!

Újra intett egyet, majd kiment az étteremből. Nem tett volna jót a lelkiismeretemnek, ha elfogadom, így gyorsan utána futottam. Kiérve az ajtón, körbenéztem, de már sehol sem láttam. Egyszerűen eltűnt. A kezemben lévő összegre néztem, és elhatároztam, hogy visszaadom neki. Talán nem sokat jelentett neki, hiszen ezen kívül is van még neki otthon jó pár, de akkor sem volt helyes. Még egyszer körbenéztem, majd visszamentem az étterembe.

Nem vagyok önmagam - 15. fejezet

Összedől minden, amihez hozzáérek

Kojinak hamarosan már semmi baja nem volt, és sorban adták a koncerteket minden este, amíg Takeru a kórházban ügyeskedett. Sokáig telt, mire megbékéltek a helyzettel, de nyugtatóan hatott rájuk, hogy csak egy hónapig kell kibírniuk. Nem mertek bízni benne száz százalékig, inkább kellemesen csalódjanak. Már nem volt hátra sok idő a versenyig, és Takeru maga szeretett volna a színpadon állni, nem csak látni saját magát. Koji sokkal magabiztosabbnak érezte magát a kórházban, és bár volt egy kis tehetsége a gitárhoz, többször hibázott, mint kellett volna.

Kasumi is hamar rájött, hogy nem Takeruval van, amit boldogan tapasztalt, viszont Mai is szívesen töltötte az időt Takeruval, ami fordítva is igaz volt. A fiúk ragaszkodtak az eredeti felálláshoz, nem akartak kalamajkát a kapcsolatukban, viszont be kellett látniuk, hogy jócskán felborított mindent ez a testcserés ügy.

Koji már csak azt csodálta, hogy a fiúk nem vették észre, vagy legalábbis nem jelezték, hogy észrevették volna, hogy Takeru megint megváltozott. Shohei ugyanolyan otthonosan érezte magát Takeru házában, mint azelőtt, amihez Koji nehezen szokott hozzá. Néha szinte már úgy viselkedett, mintha az ő otthona lett volna, ám nem is ez esett Kojinak a legrosszabbul, hanem hogy észrevette, hogy néha már nem is kíváncsiak a véleményére, és kizárják minden dologból. Arról se tudott, hogy ők már eldöntötték a dalok sorrendjét a versenyre, és már a ruhát is megbeszélték nélküle. Fogalma sem volt, mit csinált ennyire rosszul, hogy ennyire kerülik őt.

Épp pizzát ettek és egy új dalt próbáltak – már amennyire lehetett – közösen összehozni. Kasumi nélkül, a fiúk egy körben ültek a földön kis párnákon, ölükben a gitárral. Shunsuke csak a lábán és a padlón dobolt az ütőkkel, úgyse bírta volna ki, ha nem járhatnak a keze, ám még a dobok nélkül is meg tudták csinálni. Miközben Osamu közölte a javaslatait a többiekkel, Shohei hirtelen felállt, odament a konyhába és nekiállt kutatni a szekrényben.

- Mit keresel? – kérdezte Koji, majd utána ment, hogy ne zavarja a többieket.

- Nincs valami üdítőd esetleg? – kérdezte a szőke fiú, ám megállás nélkül, folyamatosan a szerkényeket nézte át, meg se várta, vagy talán nem várta, hogy barátja válaszol neki.

- Figyelj, Shohei! – kezdte Koji, mikor már elege volt belőle. – Azt hiszem, a pofátlanságnak is van határa, és amit most te csinálsz, az túlmegy mindenen. Nem illik csak úgy kutakodni más házában még akkor sem, ha az épp a legjobb barátod.

Shohei döbbenten fordult barátjához, egy pillanatig csak pislogott, majd hirtelen a tarkójához kapott, száját féloldalas mosolyra húzta, és azt felelte: - Bocsi, nem tudtam, hogy ez ennyire zavar.

Megadta magát, így mindketten visszaültek a helyükre. Észrevették, hogy a többiek is őket nézték és azóta mély csend lett a házban. Mindenki Kojira nézett, csak Shohei kezdett újra firkálni a füzetben, mintha mi se történt volna.

- Nem akarok beleszólni – kezdte kissé vonakodva Hiro -, de eddig nem volt baj Shohei viselkedése. Miért most akadsz ki ezen?

Koji sóhajtott egyet, majd elkezdte magyarázni. – Egyszerűen csak nem helyes, hogy más házában ennyire otthon érezze magát, és hogy mindent átkutasson, mikor azt se tudja, mi hol van.

- De hát eddig is ezt csinálta – csatlakozott Shunsuke is. – Ti ketten mindig is nagyon közel álltatok egymáshoz és volt amikor Shohei még itt is aludt. Olyanok vagytok egymásnak mint a tesók. Szinte mondhatjuk, hogy ez az ő otthona is már. Mi változott ennyire?

Rövid csend telepedett közéjük. Koji aggodalmasan harapott az ajkaiba, remélve, hogy nem rontott el megint valamit. Épp szólásra nyitotta volna a száját, ám Shohei megelőzte: - Nem mindegy? Végre kimondta, hogy zavarja, és mostantól befejezem, ígérem. Írjuk már azt a dalt, mert sose végzünk!

Mindenki újra nekiállt a munkának. Megfeledkeztek az előbb történtekről és teljesen belefeledkeztek. Közölték egymással a véleményüket és minden részletet kidolgoztak, viszont a légkörben terjengő feszültség már kézzelfoghatónak bizonyult. A hangulat megváltozott és ez a tagokra is hatással volt.

- A fenébe! – dőlt hátra és feküdt le a földre Osamu. – Ez most nem fog menni.

- Igazad van – dobta le Shunsuke is a cerkát és a füzetet. – Senkinek nem itt járnak most a gondolatai. Halasszuk el egy kicsit és pihenjünk!

Koji döbbenten nézett rájuk, ám bevallotta, hogy igazuk van. Mindenki osztotta Shunsuke véleményét, így hamarosan csomagolni kezdtek, és mára elindultak hazafelé.

Közben Takeru fáradtan dobta le magát az ebédlőben az egyik székre. Már egy jó ideje csak dédelgette a teli poharát, de egy korty se fogyott még belőle. Kis szünetekkel három nagy sóhajtás tört elő belőle, miközben a kezében lévő üvegtárgyat bámulta, gondolatai azonban egészen máshol jártak.

- Na, ki sóhajtózik ennyire? – jelent meg hirtelen a háta mögül Mai.

Takeru ugrott egyet az ijedtségtől, majd amíg a lány leült az egyik székre, ő csak nevetett. – A frászt hozod rám.

- Mit csinálsz itt?

Takeru hirtelen elkomorodott, ám amint megszólalt, újra elmosolyodott saját magán.

- Végre leülhetek – sóhajtott újra megkönnyebbülten. – Egész nap fel-alá rohangáltam. Egy balesetben megsérült egy kiscsaj, de csak a keze tört el. Mire elláttuk, eltűnt az anyja. Nem ám vigyáznának rá a nővérek, nekem kellett egész nap keresnem, jobb dolgom se volt, mint utána futkosni, és szemmel tartani, nehogy megint megszökjön. Állandóan ment volna valahova, bármit a fejébe vett, ő most azt megcsinálja.

Mai hangosan felnevetett, ahogy elképzelte a kislány után rohangáló Kojit.

- Ne nevess! – figyelmeztette Takeru, ahogy felegyenesedett a székből, és figyelmeztetően felemelte mutatóujját, ám ő maga is elnevette magát. – El se tudod képzelni, milyen gyors volt az a lány. Mire én odaértem hozzá, már a világ másik felén volt. Még csak fel se tudtam venni, mert annyit ficánkolt, féltem, hogy leejtem. Bár azt se vette volna észre – legyintett poénosan. – Így én kaptam a pofonokat, mikor szabadulni próbált. Kész elmebaj.

Mai még mindig csak nevetett, majd fokozatosan elhallgatott, és csillogó szemekkel nézett Takerura.

- Olyan jó ez a csend – szólalt meg a fiú rövid szünet után, majd belekortyolt az italába, aminek nagy része viszont nem tudott lecsúszni a torkán, ugyanis egyszer csak valaki hátulról ráugrott a fiúra, aki úgy megijedt, hogy kiköpte az üdítőt, majd, mivel félrenyelte, köhögni kezdett.

- Na-na! Nehogy megfulladj nekem – lépett mellé Kazuya és a hátát kezdete ütögetni. – Senkit sem akarok megölni.

Mai újra hangosan felnevetett, majd Kazuya is helyet foglalt egy széken.

- Ti ma tényleg veszélyesek vagytok – nyafogott Takeru a fejét rázva. – Jobbkor nem is jöhetnétek, komolyan. Miért a hátam mögül bukkantok fel, és ijesztgettek mind? Van még valaki? – nézett viccelődve a hátra a fiú.

- Hosszú nap volt – váltott témát aztán Kazuya, ahogy hátradőlt a széken és kinyújtóztatta lestrapált végtagjait.

Kint már sötétedett, és alig várták, hogy végre lejárjon a műszakjuk és hazamehessenek. Most viszonylag nyugi volt, csak néhányan láttak el betegeket. Ritkán volt olyan békés a kórház.

A közelben senki sem volt, így a három fiatal csendben ült az asztal körül. Elvesztek a gondolataikban, miközben Takeru újra a szájához vette a poharát, ám épp csak belekortyolt, mikor megszólalt a vészhelyzetet jelző csengő. Ijedtében úgy pattant fel, hogy megint félrenyelte az üdítőt. Köhögve indult el, nyomában Kazuyaval és Maival, még a székeket is majdnem felborították, ahogy elsiettek.

Egy idős férfi lett rosszul, aki már jó ideje betegeskedett a kórházban, ám eddig csak javulást mutatott az állapota. Alig kapott levegőt, mellette a gépek gyorsan pityegtek, majd amint Takeruék odaértek, jelezték, hogy leállt a szíve.

- Defibrillátor! – kiáltott Takeru.

Azonnal újraélesztették a beteget, majd amint stabilizálták az állapotát megvizsgálták. Takeru ezután Kazuyara támaszkodott, aki elrendelte a műtétet. Az operációt együtt végezték el, remekül dolgoztak együtt, de nehéz feladattal kellett megbírkózniuk.

- Shohei – szólt a fiú után Koji.

A többiek már előrébb mentek, nevetgélve társalogtak valamiről, észre sem vették, hogy Shohei lemaradt, aki kíváncsian nézett barátjára. – Ha elnézést akarsz kérni, nem számít.

- Nem – felelte rögtön Koji, mire Shohei értetlenül nézett rá. Valójában nem esett volna neki rosszul egy bocsánatkérés, mégsem várta el, de az, hogy a barátja azonnal rávágja, hogy nem akar, eléggé meglepte. – Illetve nem arról. Vagyis arról, de meg mégsem…

- Csak nyögd már ki! – parancsolt rá Shohei megelégelve a zagyválását.

- Igazából azt szeretném, megkérdezni, miért hagytok ki a részletek megbeszéléséből?

Shohei felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett barátjára. – De hiszen egészen eddig együtt dolgoztunk a dalon.

- Nem épp a dalról beszélek. A ruhákat és a setlistet és nélkülem beszéltétek meg, és ha már a dalnál vagyunk, úgy érzem, abban sem nagyon vettétek valamibe is az én véleményem.

- Szóval azt akarod mondani, hogy kizárunk?

- Nem, én csak szeretnék együtt dolgozni veletek azokban a részletekben is. Úgy tudtam, a dalok sorrendjét mi ketten válogatjuk össze.

- Igen, eddig úgy volt, de gondoltuk megcsináljuk mi, úgysem olyan nagy feladat, te meg koncentrálhatsz a gyakorlásra, mivel mostanában sokat hibázol. Komolyan, ha egy kicsit is figyelnél, nem rontanád el a legegyszerűbb akkordokat sem. Azt hiszem, jobb lenne, ha te csak énekelnél. A szöveg megtanulása is nehéz feladat mostanában, nem?

- Nem arra kértelek, hogy ennyire kioktass a hibáimról, én magam is tisztában vagyok vele. Arra kértelek, hogy…

- Igen, épp ez a bajom. Mindenbe beleütöd az orrod, közben meg semmit nem tudsz rendesen megcsinálni mostanában. Mitől változtál meg ennyire?

- Egy cseppet sem vál…

- Hagyjuk! – vágott megint közbe Shohei, és felemelte a kezét, hogy azzal is megálljt parancsoljon. – Csak szólj, ha visszatért a régi Takeru, mert én ezt már nem bírom.

Azzal elindult. Koji nem tudta, mihez kezdjen. Nem is gondolt arra, mit mondhat Takeru, ha megtudja, megint mit csinált. Nem érdekelte semmi pillanatnyilag. Kiállt az igazáért, és jól tudta, hogy most Shohei az, akinek engednie kell. Elege volt az egészből. Csak vissza akart térni végre a saját életébe. Neki sem könnyű, mindent belead, hogy beilleszkedjen, de egyszerűen lehetetlen úgy tenni, mintha egy másik ember lennél. Hirtelen belecsöppenni egy másik életbe, felvenni a ritmust, alkalmazkodni, úgy érezte, felemészti minden erejét. Tudta jól, hogy sokat hibázik, de egyszerűen ennél többre már nem volt képes. Szerette volna, ha kap egy kis segítséget a fiúktól, de tisztában volt vele, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha elmondaná, mi a helyzet valójában. Egyedül Kasumira számíthatott jelen helyzetében.

- Elég, Takeru! Elég lesz! – húzta el a fiút Kazuya a beteg ágyától.

A fiú nem akart tágítani az öregtől. Ahogy a nővérek lekapcsolták a gépeket, és letakarva kivitték a beteget, Takerunak egy könnycsepp gördült le az arcán.

Pár perce Kazuyat elhívták egy másik beteghez, mert ő volt az egyetlen elérhető orvos a közelben. Úgy gondolták, Seto Koji, az újonc zseni is boldogul egy beteggel, azonban egy bökkenő volt: Koji nem volt ott.

Takerura volt bízva egy élet, és ennek a súlya alatt szinte összeroppant a fiú. Sosem volt még dolga ennyire kritikus állapotban lévő személlyel, főleg úgy, hogy ötlete sem volt, mit kellene tennie. Már megbánta, hogy beállt Koji helyére. Tényleg olyan, mintha valakit leszólítottak volna az utcán, és beállították volna a műtőbe, mondván, hogy gyere, ments meg valakit, közben meg halvány fogalma sem volt róla, mit csinál. A legtöbb eszköz nevét se tudta, soha életében nem látta őket azelőtt.

Takeru a kórház lépcsőjén ült, ami az emeletre vitt fel. Fejét nekihajtotta a korlátnak és próbálta legyűrni a könnyeit. Amint kigördültek, gyorsan letörölte őket, ám megállíthatatlanul folytak, és nem bírt megálljt parancsolni nekik. Nem értette, mi van vele, még sosem volt ilyen helyzetben.

Csendben szipogott és igyekezett minél előbb összeszedni magát, mikor megjelent a lépcső aljában Mai, és aggódva nézett rá.

- Menj el! – törölgette a könnyeit még mindig a fiú, majd lassan kifújta a levegőt, hátha könnyebb lesz. – Egyedül akarok lenni!

- Tudom, milyen érzés – sétált oda mellé a lány, leült majd kezét bíztatóan a combjára rakta és ránézett. A fiú azonban még mindig csak lefelé bámult.

- Nem Koji vagy, ugye? – kérdezte valamivel halkabban egy idő után.

Takeru csak bólintott.

- Most először tapasztaltam ilyen érzést – markolta meg az ingjét a szíve felett. – Most először kellett… nem akarok ezt csinálni. Úgy érzem, a felelőtlenségemmel csak megölöm az embereket. Nem lehet bárki orvos, ezt nekem is sokáig kellene tanulnom. Nem fair, hogy a színpadról a műtőszobába kerülök villámcsapásra és elvárnak tőlem mindent. Perpillanat olyan, mintha az orvos egy szuperhős lenne. Sosem leszek az, és nem is akarok.

- Nem mindenkit tudunk megmenteni – vigasztalta a lány. – Még a legtehetségesebb orvosok sem képesek minden életet megmenteni. Ez az ember is egy volt ezek közül. Ha Kazuya nem ment volna el, vagy időben visszaért volna, akkor sem lehetett volna megmenteni, még ő se tudta volna, és talán a főorvos sem.

- Honnan tudod? – ellenkezett a fiú. – Amúgy meg – váltott hangnemet -, ezer mindegy. Én voltam ott vele. Miattam halt meg. A többieknek semmi köze ehhez. Rajtam fog csattanni minden.

Takeru felállt és gondolkodás nélkül elindult kifelé. Nem tudta pontosan, hogy hazamegy-e vagy, inkább csak kiszellőzteti a fejét, de le kellett higgadnia. Szúrt a feje a fáradtságtól és az aggodalomtól, és most már a sírástól is. Teljesen a gondolataiba burkolózott, nem is tűnt fel neki, hogy vannak körülötte. Egyetlen kívánsága volt: bárcsak ez az egész meg sem történt volna az első testcserés nap óta. Rosszabb volt számára, mint egy véget nem érő rémálom. Hogy is gondolhatta, hogy csak úgy beállít a kórházba és hirtelen mindent tudni fog. Attól, hogy Koji testében van, a fiú tudása nem száll belé. Az csak az övé. Az ő gondolatai pedig tele vannak a zenéhez kapcsolódó dolgokkal. Nincs helye bárminek, amit egy orvosnak tudni kell.

Feladta. Úgy érezte, a teste legyengült, ennyit bírt. Mindenkinek van határa és ő ezt elérte, talán még túl is lépte.

Ezek után félt Koji szemébe nézni.

Félt kapcsolatba lépni vele.

Fél a jövőtől.

First kiss - 14. fejezet

Shou pov

Mikor odaértem az ügynökséghez, a rajongók még mindig ott voltak. Pár házzal odébb rakattam ki magam és ötletem sem volt, hogy menjek be, vagy hogyan kezdjek neki. Megbújtam a szomszédos épület kerítésének takarásában és onnan figyeltem a történéseket. Néhányan az ajtót ütögették, azt kiabálva, hogy nyissák ki, és jöjjön ki Hiroto. Felnézve, az egyik ablakban megpillantottam Sagat, ahogy tehetetlenül bámulja a tömeget, viszont ő engem nem vett észre. A menedzser irodájában voltak, ezek szerint. Elfordultam és egy terven kezdtem törni a fejem, mikor valaki felkiáltott a tömegből.

- És akkor most hol van Shou?

- Igen! Ha nem vesztek össze, akkor miért nélküle jöttetek? Hol hagytátok? – kérdezte a másik.

A kezeim ökölbe szorultak, majd határozottan megindultam az ügynökség felé. Ezt azonban nem gondoltam át alaposan. Odamentem az épület bejáratához, mire, aki észrevett, azonnal félrelépett, én pedig beálltam az ajtó elé.

- Figyeljetek! Amit ott írtak, az mind hazugság. Az egy hamis felhasználói fiók. Nem veszekedtünk Hirotoval – próbáltam meggyőzni őket.

- Akkor miért sérültél meg? – hallottam az egyiket felkiáltani, ezt hallva, mindenki ezzel kezdett foglalkozni, én meg rájöttem, hogy erről meg is feledkeztem.

- Megsérült az arca! Nézd!

- Biztosan Hiroto volt. Hogy merészelted bántani Shout?

- Fejezzétek már be! – ordítottam el magam, mire kezdtek végre elhallgatni. – Ez más, ennek semmi köze nincsen Hirotohoz. Kérlek, higgyetek nekem! Az a fiók hamis, valaki kiadja magát nekem.

Ekkor kinyílt mögöttem az ajtó, valaki pedig hátulról megragadott, behúzott az épületbe, és becsukta az ajtót. Feléje fordulva, láttam, Tora az, majd elnézve balra a többieket is megpillantottam valamivel beljebb. Egyedül Hiroto nem volt sehol.

- Mégis mit csinálsz, eszednél vagy? – támadt rám Tora.

Úgy vettem észre, inkább aggódott, mint dühös volt. Végignéztem rajtuk, és nem tudtam elhinni, hogy juthattunk el idáig. Kinéztem a tömegre, és Hirotora gondoltam.

- Sosem bocsájtok meg annak az alaknak. Csak tudjam meg, ki az – morogtam a kezeimet ökölbe szorítva.

Tora hátba veregetett, majd átkarolva a vállamat, megadta a kezdőlökést a lépcsők felé. Együtt felmentünk a menedzser irodájába, ahol ott volt az igazgató és menedzser is. Amint meglátott, Hiroto felpattant a kanapéról, ahol egészen addig felhúzott lábakkal ült.

- Mi történt az arcoddal? – kérdezte, mire minden szem rám szegeződött.

- A versenyen volt egy kis baleset – magyaráztam. Bár nem törődtem vele, nem mondhattam rá, hogy semmiség.

- Ez rossz. Gondolom azt mondták, én voltam, ugye? – nézett rám Hiroto szenvedő arckifejezéssel. A szívem megszakadt. Szemei megcsillantak a könnyektől, de még nem engedett utat nekik. Nem értettem, hogy tehettek ilyet. A rajongóink. Sosem tapasztaltam, hogy bármikor így viselkedtek volna.

Pár percig hallgattunk, majd Saga az ablakhoz ment és lenézett a tömegre. Mind tudtuk, hogy valamit tennünk kell, lehetőleg minél hamarabb, ezt azonban mondani ugyanolyan könnyű volt, mint amilyen nehéz cselekedni.

- Már jelentettük az imposztort a rendőrségen – szólalt meg rövid csend után a menedzser. – Lenyomozzák, és hamarosan elkapják, csak ezt kell elrendeznünk valahogy.

Újabb csend következett. A kezeim ökölbe szorultak. Utáltam ezt a tétlenséget, ki nem állhattam ezt az érzést, fojtogató volt, és fájdalmas. Váratlanul Hiroto törte meg a feszült csendet.

- Majd kimegyek és elnézést kérek mindenkitől. Valahogy kimagyarázom – mondta és már indult is kifelé, Tora azonban az ajtóhoz lépett és a mellette lévő szekrénynek támasztotta a kezét, ezzel elállva az útját.

Hiroto döbbenten nézett rá, de megmakacsolta magát. Mi viszont Toraval értettünk egyet. Nem volt jó ötlet.

- Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz. Már csak az újságírók hiányoznak – mondta ki Nao azt, amire talán mindenki más is gondolt.

Annyi éve már együtt vagyunk, mindig szívvel-lélekkel támogattak minket, megannyi szeretetet kaptunk, és mégis. Egy ilyen teljesen alaptalan kijelentés miatt is ekkora balhé lesz. Viszont, ami a legrosszabb volt, hogy a pletykának jobban hisznek, mint nekünk. Szent igaz, hogy sokan így védekeznek az igaz hírek ellen is, de akkor is. Mi mást tehettünk volna? Valahogy be kellett bizonyítanunk, hogy semmi nincs köztünk. Újra el kell nyernünk a bizalmukat, ez azonban nehéz csatának bizonyult.

Végignéztem a jelenlévőkön, akik mind a fejüket törték valami megoldáson. Mély, nyomott csend ereszkedett közénk, míg a rajongók hangos kiabálása behallatszott. Úgy éreztem, képtelen vagyok ezt tovább tűrni, ám mielőtt bármit is tehettem volna, Saga megelőzött.

- Van egy ötletem – jelentette ki elgondolkodva, bár kissé bizonytalanul. – De nem garantálom, hogy működni fog.

- Csak mondd már! – kiáltott rá Tora türelmetlenül, mire minden szem Sagara szegeződött.

Odakint még mindig kiáltoztak, mint akik tüntetésen vannak. Folyamatosan azt hangoztatták, hogy Hirotonak kell elhagynia a bandát, nem nekem. De amint meghallottak egy ismerős dallamot, folyamatosan hagyott alább a zaj. Az ajtók kinyíltak, ők pedig bizonytalanul, de lassan betömörültek. Mi a bejárattal szembeni lépcső előtt álltunk. Elkértük a SuG-os srácok cuccait, mivel mi nem szoktuk behozni az ügynökségre. Egyedül a dobot volt a legnehezebb, de Shinpei és Takeru azt is elintézte nekünk. Ők a lépcső tetejéről nézték végig az előadásunk a menedzserrel és az igazgatóval, persze takarásban.

Egy hirtelen jött ötlet szerint elkezdtük játszani a koncerteken egyik legkedveltebb dalt, az Akai Kazagurumat. Amint belekezdtünk, beengedték a rajongókat, akik először nem értették, de szerintem azonnal felismerték a hangom és a dalt is. Ugyan a sebet az arcomon nem tudtam eltüntetni, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Élvezettel játszottunk, mintha valóban egy koncerten lettünk volna. Tisztes távolságra megálltak előttünk, és élvezték a dalt. Örömmel láttuk, hogy ők is boldogan hallják. Mosolyogva mozogtak a ritmusra, egyszer egymás kezét fogták, míg másszor tapsoltak. Láttam, ahogy egymás között sutyorognak, de az arcukon mind mosoly volt. Közben Hirotoval megpróbáltuk kimutatni, mennyire kijövünk egymással, és a vége felé az utolsó refrént mindenki együtt énekelte velem. Az első sorban néhányuk arcán mintha könnyeket is láttam volna. Ez a rész minden alkalommal megható volt, és bíztam benne, hogy most is ilyesmi hatása lesz. Még Hiroto is elérzékenyült. Néha láttam, ahogy félre néz, és az ajkába harap, hogy visszatartsa a könnyeit.

A dal végén a kis közönségünk boldogan tapsolt, néha beszélgettek, mikor pedig végignéztem rajtuk megpillantottam Hikarut és Rant, akik hátul álltak és ők is tapsolva, bíztatóan mosolyogva néztek ránk. Végül megjutalmaztuk őket egy autogrammal és egy öleléssel. Ahogy odaértek Hirotohoz, elnézést kértek a viselkedésükért, aminek következtében ő egyre nehezebben bírta visszatartani a könnyeket. Ahogy sorba álltak, úgy hagyták el a rajongók az épületet, és amint az utolsó is távozott, megkönnyebbülve ültünk le a lépcsőre.

- Sikerült – rohant oda hozzánk Hikaru és Ran. – Ez eszméletlen volt.

Lépteket hallottunk a lépcsőn, felpillantva láttunk, a SuG tagok jöttek le. Takeru leguggolt mögém, majd átkarolva a nyakam, teljes súlyával rám nehezedett.

- Megcsináltad – kiáltott.

A srácok elkezdtek beszélgetni, én pedig felálltam és a lépcső tetejére néztem, ahol a menedzser és az igazgató állt. Ozaki-san mosolyogva bólintott, a menedzser pedig felmutatta a hüvelykujját, míg én csak mosolyogtam, majd mindketten elmentek, ép pedig a srácokhoz fordultam.

Hikaru pov

Amint beléptem az ajtón, Ran kirohant a szobából és sokkolva torpant meg, amint megpillantott.

- Jóságos ég! Mi történt veled? – kérdezte rémülten.

Bár már annyira nem látszott a tojás, a hajam még így is fénylett, az arcomról pedig a hülye is leolvasta volna, hogy semmi sincs rendben. Némán bebattyogtam a fürdőbe. Szerettem volna minél előbb megmosakodni, hogy az utolsó tojásmaradéktól is megszabaduljak. Bár tudtam, hogy a víz nem fogja elmosni a történteket, mégis reméltem, hogy valamelyest könnyebb lesz utána.

- Mi a baj? – kukucskált be Ran az ajtón.

- Semmiség – feleltem, bár a hanglejtésem és az arckifejezésem könnyen elárult.

- Nekem nem tűnik semmiségnek.

Megígértem neki, hogy elmondok mindent, amint végeztem a fürdéssel, és ez így is történt. Shou pulcsiját ölelve ültem le a nappali kanapéjára, míg Ran mellém helyezkedett. Elmondtam neki mindent, bár a verseny menetéről csak tömören, inkább a fontosabb részekre tértem ki. Elmeséltem neki, hogy Shou eljött támogatni, és miattam megsérült. Megint csak gondot okoztam neki, és ezért rettenetesen utáltam magam. Elegem volt abból, hogy csak egy szerencsétlenség vagyok, aki nem tud mást csinálni, mint megnehezíteni mások életét. A vége felé már alig bírtam visszatartani a könnyeim. Aprókat ütve a mellkasomra próbáltam megakadályozni a sírást.

Miután befejeztem, csend ereszkedett közénk. Ran egész végig egy szót sem szólt. Aggódó kifejezéssel nézett rám, és figyelt, időnként pedig bólintott.

- Mostanában jól rájuk jár a rúd – szólalt meg egyszer csak halkan.

Felkaptam a fejem és kikerekedett szemekkel, döbbenten néztem rá. Azon gondolkodtam, vajon tud-e valamit, amit én nem.

- Nemrég bejött az étterembe két lány, akik épp róluk beszélgettek. Állítólag valaki üzeneteket írogat és mindenfélét posztol Shou nevében a facebookon és a twitteren, de ez alkalommal már túl messzire ment. Valami olyasmit hallottam, hogy ki akarják rakni Hirotot a bandából, mert veszekedtek Shouval.

- Hogy mi? – pattantam fel idegesen és dühösen. Azonnal elfeledkeztem a versenyen történtekről, és egyszerűen nem hittem a fülemnek. – Ezt mégis miért csak most mondod?

- Azt hittem, tudtál róla és amúgy sem tehetnénk semmit.

- Már hogy tudtam volna! És dehogy nem tehetünk.

Ránéztem Shou pulcsijára a kezemben. Tennem kellett valamit, abban biztos voltam. Elég volt abból, hogy mindig engem kell megmenteni, ez alkalommal én szeretnék valamit tenni őérte.

- Gyerünk!

Megragadtam Ran karját és elkezdtem húzni a bejárat felé. Gyorsan felöltöztünk és elmentünk az ügynökségre. Mikor odaértünk a tömeg az épület előtt gyülekezett és mindenfélét ordibáltak.

- Van valami terved? – kérdezte Ran.

Az egyik telefonfülke mögött bújtunk meg, amíg ki nem találtunk valamit. Egyszer csak megütötte a fülem egy ismerős dallam és hang. A következő percben az ügynökség ajtaja kinyílt, a rajongók pedig beözönlöttek. A zene a nyitott ajtókon át hangosabb volt. Azonnal odarohantunk és láttuk, hogy a fiúk a lépcső előtt játsszák az egyik dalt. Méghozzá nem is akármelyiket. A legjobb választás volt, a koncerteken is mindig hatalmas sikereket aratott, és láttam, hogy ez alkalommal is elérte a célját.

- Mégis mit képzel Hiroto, hogy még mindig ott van?

- Biztosan csak megjátssza magát.

Ilyenek ütötték meg a fülem az utolsó sorokban álló rajongók beszélgetéséből. Ezt azonban nem bírtam tovább tűrni, és gondolkodás nélkül cselekedtem.

- Szegény Shou! Nézd az arcát! – mondta az egyik lány.

- Azt a sérülést nem okozhatta Hiroto – keltem a fiú védelmébe. – Nem tudjátok, mennyit jelentenek egymásnak. Szerintetek olyan könnyen összevesznek és kilépnének a bandából?

- Nem, de biztosan volt oka – fordult felém az egyik lány.

- Nem látod Hirotot? – erősködtem tovább a gitárosra mutatva. – Őszinte az a mosoly, és valóban élvezi. Ahogy mindegyikük. Minden koncerten ilyenek, nem igaz?

- Ők egy család, és biztosan van, amikor nem értenek egyet, de sosem bántanák egymást – szólalt meg Ran is.

- És ti még honnan tudjátok olyan biztosra? – kérdezte undorítóan goromba hangnemmel az egyik csaj.

- Szerintem meg igazuk van – lépett oda egy másik. - Hiroto mindig is energikus és szeretni való srác volt. A vidámságával és az energiájával felvidít másokat, és megnevetteti őket. Valóban el tudjátok képzelni, hogy bármelyik tagnak is nekimenne? Ő a banda kisöccse, ne csináljátok már!

Ezek után egyre többen kezdtek el társalogni, és mi sem hagytunk fel a győzködéssel. A vélemények vegyesek voltak, de egyre több pozitívumot hallottunk. Végre volt egy kis sikerélményem. Mire elérkeztünk az utolsó refrénhez mindenki abbahagyta a beszélgetést, és együtt énekelt Shouval. Valóban csodás pillanat volt. Rannal megvártuk, míg mindegyik elhagyja az épületet, majd odamentünk a srácokhoz. Meglepetésünkre a SuG is ott volt, ami annyira nem is volt döbbenetes, hiszen egy ügynökségnél voltak.

Végre mindenki felszabadultan beszélgetett és nevetett. A srácok kérdezősködtek Shou sérüléséről, de ő kerülte a válaszadást. Mosolygott, ám amikor a többiek nem figyeltek, észrevettem, hogy valami zavarta. Az arckifejezése még mindig gondterhelt volt, és ez engem is nyugtalanná tett.

Takeruék mentek a dolgukra, míg Tora meghívott mindenkit egy italra hozzá. Lassan elindultunk, de vigyáztunk, hogy senki más ne vegye észre, hogy Rannal együtt mi is beszálltunk az autóba. Kíváncsi voltam, mi bántja még mindig Shout, de jobbnak láttam, ha akkor kérdezem meg, mikor kettesben vagyunk, így vártam.

Amint beértünk, Tora azonnal a konyha felé vette az irányt, Naoval a nyomában, míg a többiek a nappaliba mentek. Mi vakon követtük őket, hiszen ők ismerték a járást. Letelepedtünk a kanapékra és vártunk Toraékra, akik hamarosan nagy tál nasival, és rengeteg üdítővel tért vissza. Mindenfélétől beszélgettünk, és igyekeztünk nem gondolni egy darabig a mostanában történt rossz dolgokra.

Végre láttam, hogy Shou is odatette magát, és felszabadultan nevetett és hülyéskedett a többiekkel. Egyszer csak azonban a telefonjára pillantott, majd félrevonult. A többiek nem szenteltek neki különösebb figyelmet, én viszont aggódtam. Odamentem a szekrényhez, mintha Tora cd-gyűjteményét nézegettem volna, de közben Shout figyeltem. Kiment a teraszra, és ott telefonált. Az ajtó végig üvegből volt, még a mellette lévő ablakok is, a plafontól a parkettáig. Shou egy ideig háttal állt, majd elkezdett fel-alá járkálni. Végül megállt az egyik oldalát fordítva felém. Az arckifejezése nem jelentett jót. Feldúlt volt, és ideges. Biztos voltam benne, hogy megint valami rossz hírt kapott, bár a beszélgetésből semmit sem hallottam.

Egy idő után lerakta és elindult befelé, mire én elkaptam a tekintetem és a cd-kre néztem. Azt vártam, hogy hamarosan elmegy mögöttem, hogy visszamenjen a többiekhez, azonban semmi sem történt, így visszanéztem rá. Újra telefonált. Most már tényleg kíváncsi voltam, mi történt.

Pár perc múlva már valóban megindult, és ahogy elment mellettem, halkan megszólaltam, hogy a többiek lehetőleg ne hallják.

- Minden rendben? – néztem fel rá aggódva.

Mosolyogva bólintott, majd visszament a többiekhez és újra a vidám formában láthattam. Nem tudtam eldönteni, az a jó kedv őszinte volt-e vagy sem. Mindenesetre nagyon jól megjátszotta, hogy minden rendben, ha mégse lett volna így.

- Azta’ – kiáltott fel mögöttem Ran, amitől majdnem frászt kaptam, úgy megijesztett.

A cd-ket kezdte csodálni, tátott szájjal nézte végig az összest. Négy polc volt tele velük, a mennyiség még engem is lenyűgözött.

- Tetszik? – jelent meg mögöttünk Tora széles mosollyal a száján.

Elkezdtek Rannal beszélgetni a különböző előadókról, de én nem igazán figyeltem. Egyre csak Shoun járt az eszem. Akármit csináltunk, valahogy kizártam minden mást, és őt figyeltem. Ahogy nevetett, és visszavágott a fiúk beszólásaira. Végig mosolygott, ahogy mindenki más. Az azonban kicsit sem az a megszokott mosoly volt, amit annyira ismertünk. Valami nem stimmelt, és addig nem nyugodtam, míg ki nem derítettem.

Nem vagyok önmagam - 14. fejezet

Az egyetlen megoldás

A fiúk, Mai és az öreg a közeli parkba mentek, hogy maguk lehessenek. Már rég elmúlt éjfél, az utcákon senki nem volt, néha-néha hallatszott csak kutyaugatás is. Senki sem értette, mi folyik körülöttük. A fiúk minden ok és tudtuk nélkül cseréltek testet. Egyedül az öregre számíthattak, aki egyszer csak megjelent, mintha tudta volna, mi fog történni.

- Megmagyarázná, mi történt? – téblábolt Takeru Kojiként.

Teljesen ideges volt, és rosszabbul érezte magát, mint amikor először változtak át. A mai alkalommal sokkal erősebben érezték mindketten a fájdalmat. Nem is azonnal, hanem pár perccel később, leginkább amikor próbáltak talpra állni. Iszonyú fájdalom nyilallt a fejükbe, de már annyira, hogy a könnyeik folytak. Szédültek és hirtelen semmit sem láttak. Minden elsötétült előttük, mintha megvakultak volna. Ezenkívül gyengének érezték magukat, a lábaik pedig olyanok voltak, mintha betontömbbe fagytak volna. Az egész testük égett és alig bírtak mozdulni.

Jó ideig csak feküdtek a pázsiton, majd az öreg és Mai segítségével a parkba sétáltak és leültek a legközelebbi padon, hogy senki ne vegye észre őket. Megvárták, míg a fiúk összeszedik magukat, addig mindenki csendben volt. A fájdalom lassacskán csökkenni kezdett, de teljesen nem múlt el.

- Nem ülsz le? – kérdezte a fiút Mai aggódó hangon.

Takeru csak a fejét rázta. Nem bírt nyugton maradni ilyen helyzetben. Bár mindene fájt még, Koji valamivel rosszabb állapotban volt. Támasztania kellett a fejét, különben leszédült volna a padról is. Mivel Takerunak nem volt szüksége a helyre, Mai lefektette Kojit a padra, aki alig bírta a szemeit is nyitva tartani.

- Jól vagy? – kérdezte a lány, mire a fiú csak nyögött egyet.

- Van valami, amit eddig még nem mondtam el nektek – vallotta be az öreg.

- Erre valahogy mi is rájöttünk – vágta rá dühösen Takeru, aki még mindig nem talált nyugalmat.

Az öreg végignézett a fiatalokon, majd sóhajtott egy nagyot, mintha valami nagy mesélésbe akarna kezdeni. – Azért nem mondtam el, mert nem gondoltam, hogy fontos lenne. Úgy hittem, ha már visszakaptátok a saját testetek, nem cserélnétek vissza. De még mindig nem találok válaszokat arra, ami most történt. Azt mondod, nem akartatok cserélni, ugye? – nézett Takerura, aki megfékezve magát attól, hogy gorombán visza vágjon, összeszorította az ökleit, és csak némán bólintott, az öreg pedig folytatta. – Így vagy úgy, de megtörtént.

- De miért néz ki ilyen vacakul Koji? – nézett az öregre a lány, az aggodalomtól majdnemhogy sírva fakadva.

 - Legfeljebb kétszer cserélhettek testet – mondta a férfi. – Koji kiskorában sokat betegeskedett, ám az évek során szerencsére elnőtte és mára már úgy tűnik semmi baja nincsen. Azonban a szervezete és a teste nem olyan erős, hogy az ilyeneket, mint a testcsere kibírja. Talán először nem is tapasztaltátok igazán, de a szervezetetekre már első alkalommal is nagy hatással volt.

- Emlékszem, akkor is fájt a fejem és szédültem, de nem ennyire – szólt közbe Takeru halkan.

- Koji esetében ez nagyon veszélyes – folytatta az öreg. – A következő testcserénél azt kockáztatjátok, hogy kómába esik.

- Hogyan?! – lepődött meg Mai és Takeru egyszerre.

A lány Kojira nézett, aki lehunyta a szemeit, miközben a lány erősen fogta a kezét. Nem tudták, csak pihen-e, vagy valóban elaludt, mindenesetre nem akarták piszkálni.

- Te is érzed? – nézett az öreg Takerura. – A fájdalom először és most is nem lenne, ha Koji teste és szervezete rendesen tűrné a cserét. A fájdalom, amit te érzel, az azért van, mert Koji testében vagy.

- De lehet tenni valamit, nem? – Takeruban keveredtek az érzések: aggodalom és ijedtség legfőképp. – Nem maradhatok ebben a testben. Egyáltalán nem is akartuk. Mégis miért cseréltünk megint?

- Valószínűleg csak túltengtek az energiák, és amikor megfogtátok minkét kezetekkel a másikét, csak megtörtént.

- Mi a fárszt jelent, hogy csak úgy megtörtént? – emelte fel újra a hangját Takeru. – És akkor ezzel a ’csak megtörtént’-tel menjek boldogan és éljem tovább az életem Seto Kojiként?

Az öreg csak hallgatott. Először bűnbánó arcot vágott, majd olyan volt, mint aki erősen gondolkodik valamin.

- Mondjon már valamit! Csak van valami, amit tehetünk – nézett rá Mai könyörögve.

Néma csend telepedett közéjük, amit az öreg tört meg.

- Van egy mód! – kiáltott fel hirtelen, majdnem halálra rémítve Takerut és Mait, akik kíváncsian és türelmetlenül néztek rá. - Hányadika van?

- Június 2 – vágta rá Mai gondolkodás nélkül.

- A Tanabata fesztivál az egyetlen megoldás – jelentette ki az öreg hátul összekulcsolva a kezét és kihúzva magát.

- Komolyan? A tanabata? Egy hónap múlva? – nézett hitetlenkedve Takeru, majd a fejét fogva megfordult és újra tett pár kört. – Ezt nem hiszem el.

- De legalább van mód – látta pozitívan a dolgot Mai. – És Koji jobban lesz?

- Hamarosan semmi baja nem lesz – mosolygott az öreg. – Pihenésre van szüksége.

Ezután elköszönt és mielőtt bárki mondhatott volna valamit, már el is tűnt. Takeru felajánlotta, hogy beszól a többieknek, aztán hazaviszik Kojit hozzá. Még mindig nagyon bosszús volt, amiért újra másik életet kell élnie, mikor már épp rendeződtek a dolgok. Ráadásul számtalan dolgot akart kérdezni az öregtől, de sosem volt rá lehetősége. Ezek a kérdések csak gyűltek és gyűltek, megőrjítve ezzel a fiút, aki úgy érezte, nem sokszor nem bírja követni, mi folyik körülötte.

- Hazaviszem Ko… Takerut – jelentette be először Shoheiéknek, akik először furcsán néztek rá, mintha azt se tudnák, ki ő, vagy csak nem értették, amit mondott.

- Miért? – nézett rá furcsállóan Shohei. Valamiért még mindig nem győződtek meg róla, hogy Kojiban megbízhatnak.

- Nem érzi jól magát – közölte Takeru, miközben próbált kitalálni valamit. Végül is ez még igaz is volt. – Talán csak túl sokat ivott.

- Üdítőt? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Osamu is.

- Nem, szerintem a puncs ártott meg neki, tudjátok, mennyire nem bírja az italt – erőltetett mosolyt az arcára Takeru, aki minél előbb szeretett volna már menni.

- Akkor majd én hazaviszem – állt fel Shohei az asztaltól és már indult is volna.

- Nyugodtan maradhatsz, bízd csak rám – állította meg Takeru. – Ennyit azért meg tudok tenni.

Shohei jó ideig töprengett, mire feladta, végül engedett és visszaült a székre. – Rendben. Hamarosan mi is megyünk, ahogy elnézem, már nem fogunk fellépni.

- Megmondanátok a Kazuya gyereknek is? Köszi – vetette oda még Takeru és már ott sem volt.

- Kazuya gyerek? – ismételte Hiro, mintha rosszul hallott volna.

- Biztos a tulaj srác – mondta Shohei még mindig abba az irányba nézve, amerre Takeru eltűnt, miközben belekortyol az italába.

Takeru megkereste Koji autóját, amit a korábban lenyúlt kulcsokkal sikerült elindítani. Mai és Koji a park bejáratánál vártak rá, közben a fiú a fájdalomtól és a láztól elaludt, ami megnehezítette a dolgukat. Nagy nehezen befektették a hátsó lésre, és elindultak. Mikor odaértek, Mai kinyitotta az autót, amíg Takeru a hátán vitte be Kojit, majd óvatosan lefektették a matracra. Maradtak még egy kicsit a biztonság kedvéért, felkelteni ugyan nem akarták, de Mai csinált vizes borogatást, amit a homlokára rakott. Pár percig csak ültek a sötétben kuporogva, ugyanis nem kapcsoltak villanyt, nehogy az is zavarja a fiút. Aggódtak miatta, és állandóan csak az járt a fejükben, amit az öreg mondott.

Már hajnali háromnegyed három körül járt. Mindketten hulla fáradtak voltak, így miután Mai megbizonyosodott, hogy minden rendben lesz, elindultak haza. Egész úton csendben voltak, otthon csak átöltöztek, azonnal bele is zuhantak az ágyba, és nyomban el is aludtak.

Shoheiék nem akarták piszkálni Takerut, így nem zavarták. Kasumival négy óra körül estek haza. A lánynak csak annyit mondtak, hogy sokat ivott és haza kellett hozni.

Másnap dél körül ébredt fel Kasumi és tíz perc múlva már Takeru házában volt. Volt pótkulcsa, így nem kellett a barátjáét keresnie. Bár az érzéseiben nem volt még mindig biztos, azokkal nem is foglalkozott. Csak szerette volna látni, hogy van a fiú a tegnapiak után. Koji épp ébredezett, mikor a lány megérkezett. Még mindig fájt egy kicsit a feje, de viszonylag már jól volt.

- Minden oké? – kérdezte a lány és egy pohár vízzel kínálta.

Koji ivott belőle pár kortyot, de nem esett jól neki, így inkább lerakta. A kérdésre csak szótlanul bólintott, és próbált mosolyt erőltetni a szájára. Nem tervezte, hogy elmondja Kasuminak, hogy ő most épp Koji és nem Takeru, főleg azért, mert még számára is homályosak és zavarosak voltak a tegnap este történtek. Csak a veszekedésre emlékezett, és hogy saját magával néz farkasszemet.

- Pihenj csak, nem maradok sokáig – szólt hozzá a lány szelíd mosollyal.

Koji visszafeküdt és amint behunyta a szemét, már újra aludt is. Egy óra múlva érkezett meg Shohei és Hiro is, akiket úgy kellet csendre inteni, hogy észrevegyék, hogy az énekesük még alszik. A két fiú a szokott módon ledobta magát egy-egy párnára az asztalhoz. Shohei valamiért nyugtalan volt, izgett-mozgott, előre-hátra hintázott. Amíg a két talppal összetapasztott lábfejeit fogta, tekintetével pedig felmérte a szobát, mintha most látná először.

- A többiek? – kérdezte halkan Kasumi. Nem tartotta jó ötletnek, hogy beszélgessenek, amikor Takeru alszik, de tudta, a fiúk nem lesznek hajlandóak csak úgy távozni.

- Shunsuke meg akart nézni valamit az egyik üzletben, így Osamu elkísérte. Remélem kaját is vesznek – mondta Hiro.

- Keresel valamit? – nézett a lány Shoheire, aki még mindig a környezetét pásztázta.

- Azt nézem, Takeru vett-e nekem valamit – felelte a fiú, majd felállt és a szekrényen is elkezdett kutakodni.

- Miért vett volna? Hé, ne kutakodj már más cuccai között! – rohant oda Kasumi, hogy megállítsa.

- Nem is tudod, milyen nap van? – kérdezte Shohei olyan hanggal, mint aki nem hiszi el, hogy ilyen előfordulhat. – Kíváncsi vagyok, kapok-e tőle valamit. Biztos van valami. Kell lennie. Nem okozna csalódást. Tudja, hogy számítok rá…

- Ma van a szülinapja – mondta Hiro vigyorogva. Mint mindig most is élvezte Shohei örökös gyerekes viselkedését.

- Akkor se. Ne csináld már! – próbálta megállítani Kasumi, ám már ő is elnevette magát.

Feladta és visszaült Hiro mellé, amíg Shohei átkutatta a fiókokat. Pár perc múlva, félhangosan felkiáltott és az egyik fiókból egy szépen becsomagolt cipős doboz nagyságú csomagot vett elő. Az asztalhoz sietett, lehuppant és kibontotta.

- Nem is tudhatjuk, hogy az tényleg a tiéd. Várj már! – próbálkozott újra Kasumi, ám mire kimondta, a fiú már rég leszedte a csomagolóanyagot, és a doboz fülét kereste.

Olyan arcot vágott, mint a kisgyerekek, amikor karácsonykor kibontják az ajándékokat. A szemei ragyogtak, és széles mosolyra húzódott a szája. Shohei először a füléhez emelte és finoman megrázta, amin a többiek csak mosolyogtak.

- Olyan vagy, mint egy ötéves. Hány éves is vagy? – nézett rá Hiro. Ritkán volt, amikor önfeledten nevetett, de az ilyen alkalmakkor ő sem bírta ki.

- Öt – felelte a fiú lazán, amint levette a doboz fedelét. – Azta’! Nem hiszem el! – kiáltott fel mindenről megfeledkezve, miközben kiemelve az ajándékát felpattant a párnáról, amiért a többiek azonnal csendre intették.

Egy fekete póló volt az. Shohei büszkén és vidáman megmutatta Hiroéknak az elejét is és a hátulját is. Hironak is elállt a szava. Most már igazán irigyelte a barátját. Egy Alice Nine-os koncert póló volt a legutóbbi japán turnéjukról. Shohei hihetetlen boldog volt. Nem érdekelte semmi, azonnal odament alvó barátjához, és megölelte.

- Ah, te vagy a legjobb Takeru. Imádlak!

Olyan édesen bújt hozzá Takeruhoz, hogy a többieknek nem volt szívük megzavarni. Csak nevettek a jeleneten.

- Hát igen, ez Shohei – mosolygott Hiro.

Hamarosan befutottak a többiek is, és Koji is felébredt. Úgy érezte, egészen feltöltődött. Osamuéknak volt eszükbe kaját is venni, ami hamar elfogyott. Utána jött a szintén általuk hozott torta. Shohei közben felvette az új pólóját és büszkén mutogatta körbe.

- Na, Takeru, hogy áll? – nézett a háttérvokálos Kojira, akinek még újra hozzá kellett szoknia, hogy kicsoda.

- Jól – felelte közömbösen egy félénk mosoly kíséretében.

- Csak ennyi? – vágott fancsali képet Shohei. – Mégis csak tőled kaptam! Imádlak!

- Tőlem? – nézett nagyot Koji. – Miért?

- Annyit ittál, hogy már el is felejtetted? – bökte oldalba Shunsuke. – Ma van a bohóc szülinapja.

Koji úgy csinált, mint akinek leesett, de közben csak arra gondolt, milyen boldog Shohei azért, mert ajándékot kapott Takerutól. Vajon mennyit kereste a fiú, míg végre megtalálta azt a pólót.

- És a többiektől mit kaptál? – nézett Shoheire.

A fiú gyorsan elhadarta, és úgy tett, mintha azok nem is számítanának, mire a többiek megjátszva a sértődöttet, rátámadtak és pillanatok kitört a párnacsata.

Takerunak szerencséje volt, ugyanis nem kellet aznap bemenniük. Vasárnap is volt és a buli után szinte senki nem tudott volna dolgozni. Még így is voltak benn elegen, hogy ellássák a betegeket.

Mai lent volt valahol, amíg Takeru még mindig nem kelt fel az ágyból pedig már dél is elmúlt.

Nem tudta elhinni, hogy újra játszania kell a doktor bácsit, miután már végre fellélegezhetett. Kiborult és elment a kedve mindentől. Csak arra tudott gondolni, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak. Nélküle ünneplik meg Shohei szülinapját, amire annyit készült. Már rég beszerezte az ajándékot is, még mielőtt ez az egész Kojival elkezdődött volna. Napokon át járta a butikokat és gyűjtögetett arra a pólóra, míg végül sikerült megtalálnia. Azon töprengett, vajon Shohei megkapta-e már. Ahogy ismeri, biztos számított rá, de Koji biztosan nem tudott róla. Vissza akart menni. Nem akart egy hónapot várni. Gondolt egyet, kezébe vette a telefont és tárcsázni kezdett.