Nem vagyok önmagam - 15. fejezet

Összedől minden, amihez hozzáérek

Kojinak hamarosan már semmi baja nem volt, és sorban adták a koncerteket minden este, amíg Takeru a kórházban ügyeskedett. Sokáig telt, mire megbékéltek a helyzettel, de nyugtatóan hatott rájuk, hogy csak egy hónapig kell kibírniuk. Nem mertek bízni benne száz százalékig, inkább kellemesen csalódjanak. Már nem volt hátra sok idő a versenyig, és Takeru maga szeretett volna a színpadon állni, nem csak látni saját magát. Koji sokkal magabiztosabbnak érezte magát a kórházban, és bár volt egy kis tehetsége a gitárhoz, többször hibázott, mint kellett volna.

Kasumi is hamar rájött, hogy nem Takeruval van, amit boldogan tapasztalt, viszont Mai is szívesen töltötte az időt Takeruval, ami fordítva is igaz volt. A fiúk ragaszkodtak az eredeti felálláshoz, nem akartak kalamajkát a kapcsolatukban, viszont be kellett látniuk, hogy jócskán felborított mindent ez a testcserés ügy.

Koji már csak azt csodálta, hogy a fiúk nem vették észre, vagy legalábbis nem jelezték, hogy észrevették volna, hogy Takeru megint megváltozott. Shohei ugyanolyan otthonosan érezte magát Takeru házában, mint azelőtt, amihez Koji nehezen szokott hozzá. Néha szinte már úgy viselkedett, mintha az ő otthona lett volna, ám nem is ez esett Kojinak a legrosszabbul, hanem hogy észrevette, hogy néha már nem is kíváncsiak a véleményére, és kizárják minden dologból. Arról se tudott, hogy ők már eldöntötték a dalok sorrendjét a versenyre, és már a ruhát is megbeszélték nélküle. Fogalma sem volt, mit csinált ennyire rosszul, hogy ennyire kerülik őt.

Épp pizzát ettek és egy új dalt próbáltak – már amennyire lehetett – közösen összehozni. Kasumi nélkül, a fiúk egy körben ültek a földön kis párnákon, ölükben a gitárral. Shunsuke csak a lábán és a padlón dobolt az ütőkkel, úgyse bírta volna ki, ha nem járhatnak a keze, ám még a dobok nélkül is meg tudták csinálni. Miközben Osamu közölte a javaslatait a többiekkel, Shohei hirtelen felállt, odament a konyhába és nekiállt kutatni a szekrényben.

- Mit keresel? – kérdezte Koji, majd utána ment, hogy ne zavarja a többieket.

- Nincs valami üdítőd esetleg? – kérdezte a szőke fiú, ám megállás nélkül, folyamatosan a szerkényeket nézte át, meg se várta, vagy talán nem várta, hogy barátja válaszol neki.

- Figyelj, Shohei! – kezdte Koji, mikor már elege volt belőle. – Azt hiszem, a pofátlanságnak is van határa, és amit most te csinálsz, az túlmegy mindenen. Nem illik csak úgy kutakodni más házában még akkor sem, ha az épp a legjobb barátod.

Shohei döbbenten fordult barátjához, egy pillanatig csak pislogott, majd hirtelen a tarkójához kapott, száját féloldalas mosolyra húzta, és azt felelte: - Bocsi, nem tudtam, hogy ez ennyire zavar.

Megadta magát, így mindketten visszaültek a helyükre. Észrevették, hogy a többiek is őket nézték és azóta mély csend lett a házban. Mindenki Kojira nézett, csak Shohei kezdett újra firkálni a füzetben, mintha mi se történt volna.

- Nem akarok beleszólni – kezdte kissé vonakodva Hiro -, de eddig nem volt baj Shohei viselkedése. Miért most akadsz ki ezen?

Koji sóhajtott egyet, majd elkezdte magyarázni. – Egyszerűen csak nem helyes, hogy más házában ennyire otthon érezze magát, és hogy mindent átkutasson, mikor azt se tudja, mi hol van.

- De hát eddig is ezt csinálta – csatlakozott Shunsuke is. – Ti ketten mindig is nagyon közel álltatok egymáshoz és volt amikor Shohei még itt is aludt. Olyanok vagytok egymásnak mint a tesók. Szinte mondhatjuk, hogy ez az ő otthona is már. Mi változott ennyire?

Rövid csend telepedett közéjük. Koji aggodalmasan harapott az ajkaiba, remélve, hogy nem rontott el megint valamit. Épp szólásra nyitotta volna a száját, ám Shohei megelőzte: - Nem mindegy? Végre kimondta, hogy zavarja, és mostantól befejezem, ígérem. Írjuk már azt a dalt, mert sose végzünk!

Mindenki újra nekiállt a munkának. Megfeledkeztek az előbb történtekről és teljesen belefeledkeztek. Közölték egymással a véleményüket és minden részletet kidolgoztak, viszont a légkörben terjengő feszültség már kézzelfoghatónak bizonyult. A hangulat megváltozott és ez a tagokra is hatással volt.

- A fenébe! – dőlt hátra és feküdt le a földre Osamu. – Ez most nem fog menni.

- Igazad van – dobta le Shunsuke is a cerkát és a füzetet. – Senkinek nem itt járnak most a gondolatai. Halasszuk el egy kicsit és pihenjünk!

Koji döbbenten nézett rájuk, ám bevallotta, hogy igazuk van. Mindenki osztotta Shunsuke véleményét, így hamarosan csomagolni kezdtek, és mára elindultak hazafelé.

Közben Takeru fáradtan dobta le magát az ebédlőben az egyik székre. Már egy jó ideje csak dédelgette a teli poharát, de egy korty se fogyott még belőle. Kis szünetekkel három nagy sóhajtás tört elő belőle, miközben a kezében lévő üvegtárgyat bámulta, gondolatai azonban egészen máshol jártak.

- Na, ki sóhajtózik ennyire? – jelent meg hirtelen a háta mögül Mai.

Takeru ugrott egyet az ijedtségtől, majd amíg a lány leült az egyik székre, ő csak nevetett. – A frászt hozod rám.

- Mit csinálsz itt?

Takeru hirtelen elkomorodott, ám amint megszólalt, újra elmosolyodott saját magán.

- Végre leülhetek – sóhajtott újra megkönnyebbülten. – Egész nap fel-alá rohangáltam. Egy balesetben megsérült egy kiscsaj, de csak a keze tört el. Mire elláttuk, eltűnt az anyja. Nem ám vigyáznának rá a nővérek, nekem kellett egész nap keresnem, jobb dolgom se volt, mint utána futkosni, és szemmel tartani, nehogy megint megszökjön. Állandóan ment volna valahova, bármit a fejébe vett, ő most azt megcsinálja.

Mai hangosan felnevetett, ahogy elképzelte a kislány után rohangáló Kojit.

- Ne nevess! – figyelmeztette Takeru, ahogy felegyenesedett a székből, és figyelmeztetően felemelte mutatóujját, ám ő maga is elnevette magát. – El se tudod képzelni, milyen gyors volt az a lány. Mire én odaértem hozzá, már a világ másik felén volt. Még csak fel se tudtam venni, mert annyit ficánkolt, féltem, hogy leejtem. Bár azt se vette volna észre – legyintett poénosan. – Így én kaptam a pofonokat, mikor szabadulni próbált. Kész elmebaj.

Mai még mindig csak nevetett, majd fokozatosan elhallgatott, és csillogó szemekkel nézett Takerura.

- Olyan jó ez a csend – szólalt meg a fiú rövid szünet után, majd belekortyolt az italába, aminek nagy része viszont nem tudott lecsúszni a torkán, ugyanis egyszer csak valaki hátulról ráugrott a fiúra, aki úgy megijedt, hogy kiköpte az üdítőt, majd, mivel félrenyelte, köhögni kezdett.

- Na-na! Nehogy megfulladj nekem – lépett mellé Kazuya és a hátát kezdete ütögetni. – Senkit sem akarok megölni.

Mai újra hangosan felnevetett, majd Kazuya is helyet foglalt egy széken.

- Ti ma tényleg veszélyesek vagytok – nyafogott Takeru a fejét rázva. – Jobbkor nem is jöhetnétek, komolyan. Miért a hátam mögül bukkantok fel, és ijesztgettek mind? Van még valaki? – nézett viccelődve a hátra a fiú.

- Hosszú nap volt – váltott témát aztán Kazuya, ahogy hátradőlt a széken és kinyújtóztatta lestrapált végtagjait.

Kint már sötétedett, és alig várták, hogy végre lejárjon a műszakjuk és hazamehessenek. Most viszonylag nyugi volt, csak néhányan láttak el betegeket. Ritkán volt olyan békés a kórház.

A közelben senki sem volt, így a három fiatal csendben ült az asztal körül. Elvesztek a gondolataikban, miközben Takeru újra a szájához vette a poharát, ám épp csak belekortyolt, mikor megszólalt a vészhelyzetet jelző csengő. Ijedtében úgy pattant fel, hogy megint félrenyelte az üdítőt. Köhögve indult el, nyomában Kazuyaval és Maival, még a székeket is majdnem felborították, ahogy elsiettek.

Egy idős férfi lett rosszul, aki már jó ideje betegeskedett a kórházban, ám eddig csak javulást mutatott az állapota. Alig kapott levegőt, mellette a gépek gyorsan pityegtek, majd amint Takeruék odaértek, jelezték, hogy leállt a szíve.

- Defibrillátor! – kiáltott Takeru.

Azonnal újraélesztették a beteget, majd amint stabilizálták az állapotát megvizsgálták. Takeru ezután Kazuyara támaszkodott, aki elrendelte a műtétet. Az operációt együtt végezték el, remekül dolgoztak együtt, de nehéz feladattal kellett megbírkózniuk.

- Shohei – szólt a fiú után Koji.

A többiek már előrébb mentek, nevetgélve társalogtak valamiről, észre sem vették, hogy Shohei lemaradt, aki kíváncsian nézett barátjára. – Ha elnézést akarsz kérni, nem számít.

- Nem – felelte rögtön Koji, mire Shohei értetlenül nézett rá. Valójában nem esett volna neki rosszul egy bocsánatkérés, mégsem várta el, de az, hogy a barátja azonnal rávágja, hogy nem akar, eléggé meglepte. – Illetve nem arról. Vagyis arról, de meg mégsem…

- Csak nyögd már ki! – parancsolt rá Shohei megelégelve a zagyválását.

- Igazából azt szeretném, megkérdezni, miért hagytok ki a részletek megbeszéléséből?

Shohei felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett barátjára. – De hiszen egészen eddig együtt dolgoztunk a dalon.

- Nem épp a dalról beszélek. A ruhákat és a setlistet és nélkülem beszéltétek meg, és ha már a dalnál vagyunk, úgy érzem, abban sem nagyon vettétek valamibe is az én véleményem.

- Szóval azt akarod mondani, hogy kizárunk?

- Nem, én csak szeretnék együtt dolgozni veletek azokban a részletekben is. Úgy tudtam, a dalok sorrendjét mi ketten válogatjuk össze.

- Igen, eddig úgy volt, de gondoltuk megcsináljuk mi, úgysem olyan nagy feladat, te meg koncentrálhatsz a gyakorlásra, mivel mostanában sokat hibázol. Komolyan, ha egy kicsit is figyelnél, nem rontanád el a legegyszerűbb akkordokat sem. Azt hiszem, jobb lenne, ha te csak énekelnél. A szöveg megtanulása is nehéz feladat mostanában, nem?

- Nem arra kértelek, hogy ennyire kioktass a hibáimról, én magam is tisztában vagyok vele. Arra kértelek, hogy…

- Igen, épp ez a bajom. Mindenbe beleütöd az orrod, közben meg semmit nem tudsz rendesen megcsinálni mostanában. Mitől változtál meg ennyire?

- Egy cseppet sem vál…

- Hagyjuk! – vágott megint közbe Shohei, és felemelte a kezét, hogy azzal is megálljt parancsoljon. – Csak szólj, ha visszatért a régi Takeru, mert én ezt már nem bírom.

Azzal elindult. Koji nem tudta, mihez kezdjen. Nem is gondolt arra, mit mondhat Takeru, ha megtudja, megint mit csinált. Nem érdekelte semmi pillanatnyilag. Kiállt az igazáért, és jól tudta, hogy most Shohei az, akinek engednie kell. Elege volt az egészből. Csak vissza akart térni végre a saját életébe. Neki sem könnyű, mindent belead, hogy beilleszkedjen, de egyszerűen lehetetlen úgy tenni, mintha egy másik ember lennél. Hirtelen belecsöppenni egy másik életbe, felvenni a ritmust, alkalmazkodni, úgy érezte, felemészti minden erejét. Tudta jól, hogy sokat hibázik, de egyszerűen ennél többre már nem volt képes. Szerette volna, ha kap egy kis segítséget a fiúktól, de tisztában volt vele, hogy ez csak akkor lenne lehetséges, ha elmondaná, mi a helyzet valójában. Egyedül Kasumira számíthatott jelen helyzetében.

- Elég, Takeru! Elég lesz! – húzta el a fiút Kazuya a beteg ágyától.

A fiú nem akart tágítani az öregtől. Ahogy a nővérek lekapcsolták a gépeket, és letakarva kivitték a beteget, Takerunak egy könnycsepp gördült le az arcán.

Pár perce Kazuyat elhívták egy másik beteghez, mert ő volt az egyetlen elérhető orvos a közelben. Úgy gondolták, Seto Koji, az újonc zseni is boldogul egy beteggel, azonban egy bökkenő volt: Koji nem volt ott.

Takerura volt bízva egy élet, és ennek a súlya alatt szinte összeroppant a fiú. Sosem volt még dolga ennyire kritikus állapotban lévő személlyel, főleg úgy, hogy ötlete sem volt, mit kellene tennie. Már megbánta, hogy beállt Koji helyére. Tényleg olyan, mintha valakit leszólítottak volna az utcán, és beállították volna a műtőbe, mondván, hogy gyere, ments meg valakit, közben meg halvány fogalma sem volt róla, mit csinál. A legtöbb eszköz nevét se tudta, soha életében nem látta őket azelőtt.

Takeru a kórház lépcsőjén ült, ami az emeletre vitt fel. Fejét nekihajtotta a korlátnak és próbálta legyűrni a könnyeit. Amint kigördültek, gyorsan letörölte őket, ám megállíthatatlanul folytak, és nem bírt megálljt parancsolni nekik. Nem értette, mi van vele, még sosem volt ilyen helyzetben.

Csendben szipogott és igyekezett minél előbb összeszedni magát, mikor megjelent a lépcső aljában Mai, és aggódva nézett rá.

- Menj el! – törölgette a könnyeit még mindig a fiú, majd lassan kifújta a levegőt, hátha könnyebb lesz. – Egyedül akarok lenni!

- Tudom, milyen érzés – sétált oda mellé a lány, leült majd kezét bíztatóan a combjára rakta és ránézett. A fiú azonban még mindig csak lefelé bámult.

- Nem Koji vagy, ugye? – kérdezte valamivel halkabban egy idő után.

Takeru csak bólintott.

- Most először tapasztaltam ilyen érzést – markolta meg az ingjét a szíve felett. – Most először kellett… nem akarok ezt csinálni. Úgy érzem, a felelőtlenségemmel csak megölöm az embereket. Nem lehet bárki orvos, ezt nekem is sokáig kellene tanulnom. Nem fair, hogy a színpadról a műtőszobába kerülök villámcsapásra és elvárnak tőlem mindent. Perpillanat olyan, mintha az orvos egy szuperhős lenne. Sosem leszek az, és nem is akarok.

- Nem mindenkit tudunk megmenteni – vigasztalta a lány. – Még a legtehetségesebb orvosok sem képesek minden életet megmenteni. Ez az ember is egy volt ezek közül. Ha Kazuya nem ment volna el, vagy időben visszaért volna, akkor sem lehetett volna megmenteni, még ő se tudta volna, és talán a főorvos sem.

- Honnan tudod? – ellenkezett a fiú. – Amúgy meg – váltott hangnemet -, ezer mindegy. Én voltam ott vele. Miattam halt meg. A többieknek semmi köze ehhez. Rajtam fog csattanni minden.

Takeru felállt és gondolkodás nélkül elindult kifelé. Nem tudta pontosan, hogy hazamegy-e vagy, inkább csak kiszellőzteti a fejét, de le kellett higgadnia. Szúrt a feje a fáradtságtól és az aggodalomtól, és most már a sírástól is. Teljesen a gondolataiba burkolózott, nem is tűnt fel neki, hogy vannak körülötte. Egyetlen kívánsága volt: bárcsak ez az egész meg sem történt volna az első testcserés nap óta. Rosszabb volt számára, mint egy véget nem érő rémálom. Hogy is gondolhatta, hogy csak úgy beállít a kórházba és hirtelen mindent tudni fog. Attól, hogy Koji testében van, a fiú tudása nem száll belé. Az csak az övé. Az ő gondolatai pedig tele vannak a zenéhez kapcsolódó dolgokkal. Nincs helye bárminek, amit egy orvosnak tudni kell.

Feladta. Úgy érezte, a teste legyengült, ennyit bírt. Mindenkinek van határa és ő ezt elérte, talán még túl is lépte.

Ezek után félt Koji szemébe nézni.

Félt kapcsolatba lépni vele.

Fél a jövőtől.