Nem vagyok önmagam - 14. fejezet

Az egyetlen megoldás

A fiúk, Mai és az öreg a közeli parkba mentek, hogy maguk lehessenek. Már rég elmúlt éjfél, az utcákon senki nem volt, néha-néha hallatszott csak kutyaugatás is. Senki sem értette, mi folyik körülöttük. A fiúk minden ok és tudtuk nélkül cseréltek testet. Egyedül az öregre számíthattak, aki egyszer csak megjelent, mintha tudta volna, mi fog történni.

- Megmagyarázná, mi történt? – téblábolt Takeru Kojiként.

Teljesen ideges volt, és rosszabbul érezte magát, mint amikor először változtak át. A mai alkalommal sokkal erősebben érezték mindketten a fájdalmat. Nem is azonnal, hanem pár perccel később, leginkább amikor próbáltak talpra állni. Iszonyú fájdalom nyilallt a fejükbe, de már annyira, hogy a könnyeik folytak. Szédültek és hirtelen semmit sem láttak. Minden elsötétült előttük, mintha megvakultak volna. Ezenkívül gyengének érezték magukat, a lábaik pedig olyanok voltak, mintha betontömbbe fagytak volna. Az egész testük égett és alig bírtak mozdulni.

Jó ideig csak feküdtek a pázsiton, majd az öreg és Mai segítségével a parkba sétáltak és leültek a legközelebbi padon, hogy senki ne vegye észre őket. Megvárták, míg a fiúk összeszedik magukat, addig mindenki csendben volt. A fájdalom lassacskán csökkenni kezdett, de teljesen nem múlt el.

- Nem ülsz le? – kérdezte a fiút Mai aggódó hangon.

Takeru csak a fejét rázta. Nem bírt nyugton maradni ilyen helyzetben. Bár mindene fájt még, Koji valamivel rosszabb állapotban volt. Támasztania kellett a fejét, különben leszédült volna a padról is. Mivel Takerunak nem volt szüksége a helyre, Mai lefektette Kojit a padra, aki alig bírta a szemeit is nyitva tartani.

- Jól vagy? – kérdezte a lány, mire a fiú csak nyögött egyet.

- Van valami, amit eddig még nem mondtam el nektek – vallotta be az öreg.

- Erre valahogy mi is rájöttünk – vágta rá dühösen Takeru, aki még mindig nem talált nyugalmat.

Az öreg végignézett a fiatalokon, majd sóhajtott egy nagyot, mintha valami nagy mesélésbe akarna kezdeni. – Azért nem mondtam el, mert nem gondoltam, hogy fontos lenne. Úgy hittem, ha már visszakaptátok a saját testetek, nem cserélnétek vissza. De még mindig nem találok válaszokat arra, ami most történt. Azt mondod, nem akartatok cserélni, ugye? – nézett Takerura, aki megfékezve magát attól, hogy gorombán visza vágjon, összeszorította az ökleit, és csak némán bólintott, az öreg pedig folytatta. – Így vagy úgy, de megtörtént.

- De miért néz ki ilyen vacakul Koji? – nézett az öregre a lány, az aggodalomtól majdnemhogy sírva fakadva.

 - Legfeljebb kétszer cserélhettek testet – mondta a férfi. – Koji kiskorában sokat betegeskedett, ám az évek során szerencsére elnőtte és mára már úgy tűnik semmi baja nincsen. Azonban a szervezete és a teste nem olyan erős, hogy az ilyeneket, mint a testcsere kibírja. Talán először nem is tapasztaltátok igazán, de a szervezetetekre már első alkalommal is nagy hatással volt.

- Emlékszem, akkor is fájt a fejem és szédültem, de nem ennyire – szólt közbe Takeru halkan.

- Koji esetében ez nagyon veszélyes – folytatta az öreg. – A következő testcserénél azt kockáztatjátok, hogy kómába esik.

- Hogyan?! – lepődött meg Mai és Takeru egyszerre.

A lány Kojira nézett, aki lehunyta a szemeit, miközben a lány erősen fogta a kezét. Nem tudták, csak pihen-e, vagy valóban elaludt, mindenesetre nem akarták piszkálni.

- Te is érzed? – nézett az öreg Takerura. – A fájdalom először és most is nem lenne, ha Koji teste és szervezete rendesen tűrné a cserét. A fájdalom, amit te érzel, az azért van, mert Koji testében vagy.

- De lehet tenni valamit, nem? – Takeruban keveredtek az érzések: aggodalom és ijedtség legfőképp. – Nem maradhatok ebben a testben. Egyáltalán nem is akartuk. Mégis miért cseréltünk megint?

- Valószínűleg csak túltengtek az energiák, és amikor megfogtátok minkét kezetekkel a másikét, csak megtörtént.

- Mi a fárszt jelent, hogy csak úgy megtörtént? – emelte fel újra a hangját Takeru. – És akkor ezzel a ’csak megtörtént’-tel menjek boldogan és éljem tovább az életem Seto Kojiként?

Az öreg csak hallgatott. Először bűnbánó arcot vágott, majd olyan volt, mint aki erősen gondolkodik valamin.

- Mondjon már valamit! Csak van valami, amit tehetünk – nézett rá Mai könyörögve.

Néma csend telepedett közéjük, amit az öreg tört meg.

- Van egy mód! – kiáltott fel hirtelen, majdnem halálra rémítve Takerut és Mait, akik kíváncsian és türelmetlenül néztek rá. - Hányadika van?

- Június 2 – vágta rá Mai gondolkodás nélkül.

- A Tanabata fesztivál az egyetlen megoldás – jelentette ki az öreg hátul összekulcsolva a kezét és kihúzva magát.

- Komolyan? A tanabata? Egy hónap múlva? – nézett hitetlenkedve Takeru, majd a fejét fogva megfordult és újra tett pár kört. – Ezt nem hiszem el.

- De legalább van mód – látta pozitívan a dolgot Mai. – És Koji jobban lesz?

- Hamarosan semmi baja nem lesz – mosolygott az öreg. – Pihenésre van szüksége.

Ezután elköszönt és mielőtt bárki mondhatott volna valamit, már el is tűnt. Takeru felajánlotta, hogy beszól a többieknek, aztán hazaviszik Kojit hozzá. Még mindig nagyon bosszús volt, amiért újra másik életet kell élnie, mikor már épp rendeződtek a dolgok. Ráadásul számtalan dolgot akart kérdezni az öregtől, de sosem volt rá lehetősége. Ezek a kérdések csak gyűltek és gyűltek, megőrjítve ezzel a fiút, aki úgy érezte, nem sokszor nem bírja követni, mi folyik körülötte.

- Hazaviszem Ko… Takerut – jelentette be először Shoheiéknek, akik először furcsán néztek rá, mintha azt se tudnák, ki ő, vagy csak nem értették, amit mondott.

- Miért? – nézett rá furcsállóan Shohei. Valamiért még mindig nem győződtek meg róla, hogy Kojiban megbízhatnak.

- Nem érzi jól magát – közölte Takeru, miközben próbált kitalálni valamit. Végül is ez még igaz is volt. – Talán csak túl sokat ivott.

- Üdítőt? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Osamu is.

- Nem, szerintem a puncs ártott meg neki, tudjátok, mennyire nem bírja az italt – erőltetett mosolyt az arcára Takeru, aki minél előbb szeretett volna már menni.

- Akkor majd én hazaviszem – állt fel Shohei az asztaltól és már indult is volna.

- Nyugodtan maradhatsz, bízd csak rám – állította meg Takeru. – Ennyit azért meg tudok tenni.

Shohei jó ideig töprengett, mire feladta, végül engedett és visszaült a székre. – Rendben. Hamarosan mi is megyünk, ahogy elnézem, már nem fogunk fellépni.

- Megmondanátok a Kazuya gyereknek is? Köszi – vetette oda még Takeru és már ott sem volt.

- Kazuya gyerek? – ismételte Hiro, mintha rosszul hallott volna.

- Biztos a tulaj srác – mondta Shohei még mindig abba az irányba nézve, amerre Takeru eltűnt, miközben belekortyol az italába.

Takeru megkereste Koji autóját, amit a korábban lenyúlt kulcsokkal sikerült elindítani. Mai és Koji a park bejáratánál vártak rá, közben a fiú a fájdalomtól és a láztól elaludt, ami megnehezítette a dolgukat. Nagy nehezen befektették a hátsó lésre, és elindultak. Mikor odaértek, Mai kinyitotta az autót, amíg Takeru a hátán vitte be Kojit, majd óvatosan lefektették a matracra. Maradtak még egy kicsit a biztonság kedvéért, felkelteni ugyan nem akarták, de Mai csinált vizes borogatást, amit a homlokára rakott. Pár percig csak ültek a sötétben kuporogva, ugyanis nem kapcsoltak villanyt, nehogy az is zavarja a fiút. Aggódtak miatta, és állandóan csak az járt a fejükben, amit az öreg mondott.

Már hajnali háromnegyed három körül járt. Mindketten hulla fáradtak voltak, így miután Mai megbizonyosodott, hogy minden rendben lesz, elindultak haza. Egész úton csendben voltak, otthon csak átöltöztek, azonnal bele is zuhantak az ágyba, és nyomban el is aludtak.

Shoheiék nem akarták piszkálni Takerut, így nem zavarták. Kasumival négy óra körül estek haza. A lánynak csak annyit mondtak, hogy sokat ivott és haza kellett hozni.

Másnap dél körül ébredt fel Kasumi és tíz perc múlva már Takeru házában volt. Volt pótkulcsa, így nem kellett a barátjáét keresnie. Bár az érzéseiben nem volt még mindig biztos, azokkal nem is foglalkozott. Csak szerette volna látni, hogy van a fiú a tegnapiak után. Koji épp ébredezett, mikor a lány megérkezett. Még mindig fájt egy kicsit a feje, de viszonylag már jól volt.

- Minden oké? – kérdezte a lány és egy pohár vízzel kínálta.

Koji ivott belőle pár kortyot, de nem esett jól neki, így inkább lerakta. A kérdésre csak szótlanul bólintott, és próbált mosolyt erőltetni a szájára. Nem tervezte, hogy elmondja Kasuminak, hogy ő most épp Koji és nem Takeru, főleg azért, mert még számára is homályosak és zavarosak voltak a tegnap este történtek. Csak a veszekedésre emlékezett, és hogy saját magával néz farkasszemet.

- Pihenj csak, nem maradok sokáig – szólt hozzá a lány szelíd mosollyal.

Koji visszafeküdt és amint behunyta a szemét, már újra aludt is. Egy óra múlva érkezett meg Shohei és Hiro is, akiket úgy kellet csendre inteni, hogy észrevegyék, hogy az énekesük még alszik. A két fiú a szokott módon ledobta magát egy-egy párnára az asztalhoz. Shohei valamiért nyugtalan volt, izgett-mozgott, előre-hátra hintázott. Amíg a két talppal összetapasztott lábfejeit fogta, tekintetével pedig felmérte a szobát, mintha most látná először.

- A többiek? – kérdezte halkan Kasumi. Nem tartotta jó ötletnek, hogy beszélgessenek, amikor Takeru alszik, de tudta, a fiúk nem lesznek hajlandóak csak úgy távozni.

- Shunsuke meg akart nézni valamit az egyik üzletben, így Osamu elkísérte. Remélem kaját is vesznek – mondta Hiro.

- Keresel valamit? – nézett a lány Shoheire, aki még mindig a környezetét pásztázta.

- Azt nézem, Takeru vett-e nekem valamit – felelte a fiú, majd felállt és a szekrényen is elkezdett kutakodni.

- Miért vett volna? Hé, ne kutakodj már más cuccai között! – rohant oda Kasumi, hogy megállítsa.

- Nem is tudod, milyen nap van? – kérdezte Shohei olyan hanggal, mint aki nem hiszi el, hogy ilyen előfordulhat. – Kíváncsi vagyok, kapok-e tőle valamit. Biztos van valami. Kell lennie. Nem okozna csalódást. Tudja, hogy számítok rá…

- Ma van a szülinapja – mondta Hiro vigyorogva. Mint mindig most is élvezte Shohei örökös gyerekes viselkedését.

- Akkor se. Ne csináld már! – próbálta megállítani Kasumi, ám már ő is elnevette magát.

Feladta és visszaült Hiro mellé, amíg Shohei átkutatta a fiókokat. Pár perc múlva, félhangosan felkiáltott és az egyik fiókból egy szépen becsomagolt cipős doboz nagyságú csomagot vett elő. Az asztalhoz sietett, lehuppant és kibontotta.

- Nem is tudhatjuk, hogy az tényleg a tiéd. Várj már! – próbálkozott újra Kasumi, ám mire kimondta, a fiú már rég leszedte a csomagolóanyagot, és a doboz fülét kereste.

Olyan arcot vágott, mint a kisgyerekek, amikor karácsonykor kibontják az ajándékokat. A szemei ragyogtak, és széles mosolyra húzódott a szája. Shohei először a füléhez emelte és finoman megrázta, amin a többiek csak mosolyogtak.

- Olyan vagy, mint egy ötéves. Hány éves is vagy? – nézett rá Hiro. Ritkán volt, amikor önfeledten nevetett, de az ilyen alkalmakkor ő sem bírta ki.

- Öt – felelte a fiú lazán, amint levette a doboz fedelét. – Azta’! Nem hiszem el! – kiáltott fel mindenről megfeledkezve, miközben kiemelve az ajándékát felpattant a párnáról, amiért a többiek azonnal csendre intették.

Egy fekete póló volt az. Shohei büszkén és vidáman megmutatta Hiroéknak az elejét is és a hátulját is. Hironak is elállt a szava. Most már igazán irigyelte a barátját. Egy Alice Nine-os koncert póló volt a legutóbbi japán turnéjukról. Shohei hihetetlen boldog volt. Nem érdekelte semmi, azonnal odament alvó barátjához, és megölelte.

- Ah, te vagy a legjobb Takeru. Imádlak!

Olyan édesen bújt hozzá Takeruhoz, hogy a többieknek nem volt szívük megzavarni. Csak nevettek a jeleneten.

- Hát igen, ez Shohei – mosolygott Hiro.

Hamarosan befutottak a többiek is, és Koji is felébredt. Úgy érezte, egészen feltöltődött. Osamuéknak volt eszükbe kaját is venni, ami hamar elfogyott. Utána jött a szintén általuk hozott torta. Shohei közben felvette az új pólóját és büszkén mutogatta körbe.

- Na, Takeru, hogy áll? – nézett a háttérvokálos Kojira, akinek még újra hozzá kellett szoknia, hogy kicsoda.

- Jól – felelte közömbösen egy félénk mosoly kíséretében.

- Csak ennyi? – vágott fancsali képet Shohei. – Mégis csak tőled kaptam! Imádlak!

- Tőlem? – nézett nagyot Koji. – Miért?

- Annyit ittál, hogy már el is felejtetted? – bökte oldalba Shunsuke. – Ma van a bohóc szülinapja.

Koji úgy csinált, mint akinek leesett, de közben csak arra gondolt, milyen boldog Shohei azért, mert ajándékot kapott Takerutól. Vajon mennyit kereste a fiú, míg végre megtalálta azt a pólót.

- És a többiektől mit kaptál? – nézett Shoheire.

A fiú gyorsan elhadarta, és úgy tett, mintha azok nem is számítanának, mire a többiek megjátszva a sértődöttet, rátámadtak és pillanatok kitört a párnacsata.

Takerunak szerencséje volt, ugyanis nem kellet aznap bemenniük. Vasárnap is volt és a buli után szinte senki nem tudott volna dolgozni. Még így is voltak benn elegen, hogy ellássák a betegeket.

Mai lent volt valahol, amíg Takeru még mindig nem kelt fel az ágyból pedig már dél is elmúlt.

Nem tudta elhinni, hogy újra játszania kell a doktor bácsit, miután már végre fellélegezhetett. Kiborult és elment a kedve mindentől. Csak arra tudott gondolni, hogy vajon a többiek mit csinálhatnak. Nélküle ünneplik meg Shohei szülinapját, amire annyit készült. Már rég beszerezte az ajándékot is, még mielőtt ez az egész Kojival elkezdődött volna. Napokon át járta a butikokat és gyűjtögetett arra a pólóra, míg végül sikerült megtalálnia. Azon töprengett, vajon Shohei megkapta-e már. Ahogy ismeri, biztos számított rá, de Koji biztosan nem tudott róla. Vissza akart menni. Nem akart egy hónapot várni. Gondolt egyet, kezébe vette a telefont és tárcsázni kezdett.