First kiss - 13. fejezet

Hikaru pov

A verseny napja hamar eljött és minden percben egyre jobban izgultam. Ran végig mellettem volt, de pont a versenyre nem tudott elkísérni, mert be kellett mennie az étterembe. Már épp beletörődtem, hogy egyedül leszek idegen emberek között, amikor odaértem az épület elé és a bejártatnál megpillantottam Shout. Baseballsapkát, maszkot és még szemüveget is viselt, de azonnal tudtam, hogy ő az. Ellentétes érzések kavarogtak bennem, egy részem megnyugodott, hogy mégis lesz valaki mellettem, míg a másik részem csak még idegesebb lett pont ettől. Mi lesz, ha leégek előtte? Erre gondolni se mertem.

Shou a biztonság kedvéért inkább a nézőtérre ment, és keresett egy helyet, ahol meghúzhatja magát, de mégis láthat. Nem kockáztatta meg, hogy a váróteremben, vagy már verseny közben valaki meglássa, és én is aggódtam, mégis örültem, hogy velem van. A további részben azonban igyekeztem csak a feladatomra koncentrálni. Semmit nem mondtak, hogy mi lesz, hogy lesz, még csak szöveget sem kaptunk, amit meg kell tanulni. Sok jelentkező volt, és bár mindenki nagyjából negyed órát bent volt, mégis úgy éreztem, nagyon hamar sorra kerültem.

Mikor hallottam a nevem, felmentem a színpadra. A zsűri négy személyből állt, két férfi, és két nő, akik az Ever Green Entertainmentnél töltöttek be különböző szerepeket. Yusukenek nem volt jele, így legalább amiatt nem kellett izgulnom, hogy a fáradozása ellenére is csalódást okozok neki. Az előző versenyzőket nem láthattuk, így mindenkit meglepetésként értek a feladatok.

A színpad közepére állva meghajoltam, és bemutatkoztam. A nézők pár százan lehettek, voltak fiatalabbak és idősebbek is. Bal oldalt, hátul a falnak támaszkodva megpillantottam Shout, aki az öklét felmutatva drukkolt nekem. A közelében szinte nem is volt lámpa, természetesen a színpad és a szűrik kaptak nagyobb szerepet. Shou alakjának szinte csak a körvonalát láttam, ám felemelt kezét megvilágította az a halvány kis fény, ami odaért. Vettem egy mély lélegzetet, és csak időnként pillantottam rá. Első feladatomnak azt kaptam, hogy üljek le a színpadon elhelyezett négy különböző szék valamelyikére. Volt, aminek gömbölyű, volt, aminek négyszögletes volt az ülőkéje, volt párnázott, és amelyikre egyszerűen csak ráraktak egy párnát, valamint a támlájuk formája és magassága is különbözött. Sokat nem gondolkodtam, leültem a legközelebb eső székre. Nem hittem volna, hogy ez már a meghallgatáshoz tartozik, amíg az egyik női zsűri meg nem szólalt.

- Most áruld el nekünk, kérlek, miért azt a széket választottad!

Magam sem tudtam, hogy lehet ilyet kérdezni. Miközben ezen bosszankodtam, némán vállat vontam, majd elég bátortalanul azt feleltem. – Nem tudom.

- Dehogy nem – erősködött egy másik zsűri tag. – Biztos van annak valami oka, mint minden másnak az életben.

Fejemben özönlöttek a különböző gondolatok, de egyiknek sem volt semmi értelme. Fogalmam sem volt, mi kéne mondanom, mit akarnak hallani, de valamit ki kellett találnom. Végignéztem a székeken és próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot.

- Mindegyik szék más – kezdtem bizonytalanul, remegő hangon -, és az emberektől függ, ki melyiket választja. Én ezt választottam. A párnázottsága miatt kényelmes, és hosszú ideig is lehet rajta ülni, mégsem fáradt el sem a hátunk, sem a fenekünk. A kör alakú támlájúak szerintem nem kényelmesek, a négyszög alapúak előnyösebbek, ugyanis jobban illeszkednek a lábakhoz, és valamivel nagyobb a térfogata is. A támlát nézve, a magasabb támlájút részesíteném előnyben, mivel sokkal jobb, ha még a fejed is neki tudod támasztani és nem ér pusztán csak a lapockádig.

Egyre jobban hadartam és ideges voltam, így miután befejeztem valamivel szaporábban vettem a levegőt. Feszülten vártam, mit reagálnak rá. A nézők min csendben voltak, nem mertem ránézni Shoura, csak bámultam magam elé a falra.

- Köszönjük – szólalt meg az egyik férfi zsűri, majd a mellette lévő vette át a szót.

- Most kérlek, állj fel! Jobbra találsz egy farúdat, vedd fel!

Megtettem, amit mondott, majd odaálltam a színpad közepére a további utasításokra várva. Próbáltam minél mélyebb levegőket venni és nyugtatni magam, nem előnyös, és tapasztalatlanságra utal, ha túlságosan izgulok. Márpedig én hihetetlenül izgultam.

- A feladatod az lesz – kezdte az egyik női zsűri –, mutass nekünk tíz dolgot, ami lehetne ez a rúd! A fantáziádra bízzuk.

Fél pillanatig gondolkodtam, majd megfogtam a rudat, és úgy tettem vele, mintha seprű lenne. Ezután esernyőként használtam, majd vakvezető botként, és kardként. Minél többet mutattam, annál több minden ugrott be. Alaposan végiggondolva tényleg bárminek elképzelhető volt egy egyszerű farúd, és lenyűgözött, hogy ki volt képes kitalálni egy ilyen feladatot. Végül sikeresen megmutattam a tíz dolgot, és nagyon bíztam benne, hogy elégedettek.

Ránéztem Shoura, aki a hüvelykujját felmutatva bíztatott. Bár arcát nem láttam, valahol mégis éreztem, hogy mosolyog, és ezzel is próbál nekem minél több bátorságot adni és nyugtatni. Még mindig izgultam, de erőt és önbizalmat kaptam a tudattól, hogy velem volt.

- Köszönjük. Következő feladatodhoz kapsz egy szöveget – közölte az egyik zsűri. – Megállás nélkül olvasd fel, mondani fogjuk neked, hogy miként, rendben?

Bólintottam, majd kézbevettem a szöveget és gyorsan átfutottam. Egy panaszlevélnek tűnő irat volt valami műből.

- Olvasd úgy, mintha egy kellemes élményről számolnál be! – jött az első feladat, én pedig belekezdtem, két bekezdés után azonban megállítottak. – Most úgy, mintha egy mesét olvasnál egy kisgyereknek!

Nagyjából ötféleképpen kellett elolvasnom, amivel pár perc alatt meg is voltunk. Újra csak Shoura néztem, már gondolkodás nélkül, szinte reflexből feléje kaptam a tekintetem, ahogy felemeltem a fejem már mosolyogva.

- Köszönjük. Utolsó feladatodként adott lesz egy szituáció. Párbeszédet kell folytatnod az egyikünkkel, természetesen bármilyen forgatókönyv nélkül, rögtönözve. Kezdhetjük?

Bizonytalanul bólintottam, miközben a még mindig kellemetlenkedő, torkomban lévő gombócot próbáltam lenyelni.

Az egyik női zsűritaggal kellett beszélgetnem. Alighogy elkezdtük, rápillantottam Shoura. Előrébb lépett a faltól, így halványan, de láttam az arcát. Egy pillanatig találkozott a tekintetünk, majd a zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. Rövid gondolkozásnyi idő után újra rám nézett, felmutatta a készüléket, majd megindult a kijárat felé. Szemmel követtem, amíg el nem tűnt, majd csalódottan kezdtem bámulni a földet. Tudtam, hogy elfoglalt, mégis reméltem, hogy legalább addig nem zaklatják, amíg szerepelek. Már nem lett volna sok hátra.

Innentől kezdve valahogy elvesztettem a figyelmem és az önbizalmam, velük együtt pedig a lelkesedésem jó részét is. Remegve és félve attól, hogy rosszat mondok, úgy folytattam a párbeszédet. Egy ideig nem volt baj, aztán hirtelen valami felém repült és eltalálta a homlokom. Egy tojás volt az, éreztem, ahogy lecsöpög. Próbáltam megakadályozni, hogy ne menjen a szemembe, miközben még arra sem volt időm, hogy megtudjam, miért vagy ki dobta. Jött a következő, majd még egy. A zsűri és a közönség jó része is értetlenséggel kezdett zajongani, és nem telt bele pár percbe, mire kitört a zűrzavar. Teljesen megszégyenültem, nagyon kínos volt az egész. Csak álltam a színpadon, és nem tudtam mozdulni. A szemeimbe könnyek gyűltek, és hamarosan patakokban folytak végig az arcomon keveredve a tojással, míg lábaim gyökeret vertek a padlóba. Még a ruhám is tiszta mocsok lett. Nem mertem felnézni se, lefelé hajtott fejjel, szorosan behunytam a szemeim. Nem tudtam, mit tehetnék. Lábaim remegtek, elvesztettem az erőm. Minden másodperc szinte órának tűnt, azt hittem, már sosem lesz vége.

Fogalmam sem volt, mi folyt körülöttem, vagy mennyi ideje álltam ott. Egyszer csak valaki megragadta a kezem és kihúzott a színpadról. Nem mertem felnézni, csak halkan szipogtam, miközben hagytam, hogy vezessen. Hallottam néhány megjegyzést, ahogy elhaladtunk az emberek mellett, de nem értettem tisztán, mit mondtak, ami talán jó is volt. Végül csend lett, és hamarosan megálltunk.

- Jól vagy? Nem sérültél meg? – hallottam Shou aggódó hangját.

Éreztem, ahogy végig simít az arcomon és leszedi rólam a tutyit. Kinyitottam a szemeim. Előttem guggolt és tisztította le a ruháim, és a hajam. Szánalmasan nézhettem ki, és nem akartam, hogy így lásson. Ettől azonban csak még jobban sírtam.

Shou pov

Szinte meg sem álltunk a verseny napjáig, mindig volt mit csinálni, aludni és enni is alig tudtunk. Féltem, hogy a munkám miatt nem tudom a jelenlétemmel támogatni Hikarut, már pedig én szerettem volna szurkolni, és ezt a tudomására hozni. A helyzet azonban most sem volt a legkönnyebb. Reggel, mikor bementünk az ügynökségre, a menedzser már cseppet sem volt jó kedvében. Leültünk a kanapéra és vártuk, hogy közölje velünk az okát.

- Milyen gyakran szoktátok használni a twittert? – kérdezte, mire nem értettük, mire fel ez a kérdés. Talán egyikünk twittelt valamit, amit nem kellett volna?

- Mikor hogy – szólalt meg Nao mindenki képviseletében. – Attól függ, mennyi időnk van. Sokszor nem szoktunk fent lenni, időnként osztunk meg pár dolgot. Saga és Hiroto a legaktívabbak.

- Történt valami? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Valóban ez leginkább Shoura vonatkozik, de úgy gondolom, nem árt, ha a többiek is tudják. Amúgy se lenne okom, nem elmondani – mondta a menedzser.

Körbejárta az asztalát, majd megállt az ablak előtt és merengve bámult ki rajta.

- Mondja már! – kiáltott rá Tora felpattanva a kanapéról.

A menedzser leült a székére, majd kezeit összekulcsolta az asztalon és arra támasztotta a fejét. – A twitteren és facebookon is jelentek meg hamis fiókok a te neveden, Shou.

Kikerekedett szemekkel néztünk rá, majd a srácok tekintete rám szegeződött. Nem szóltunk egy szót sem, a menedzser pedig folytatta. – Nem is ez a legrosszabb, hanem hogy mindenfélét ígérget a nevedben.

Bekapcsolta a laptopját, majd egy idő után odahívott minket, hogy nézzük meg. Az egyik ablakban a facebookot, míg a másikban a twittert nyitotta meg.

- Ez nem te voltál, ugye? – nézett rám, mire a fejemet ráztam.

Ahhoz képest, hogy nemrég jelentkezett fel mindkettőre, elég sok megosztása volt, és rengetegen követték és ismerősnek jelölték.

- Képtelenség – szólaltam meg, ahogy végignéztem az oldalt. - Akinek van egy kis esze, az nem hiszi el. Hogy lenne időm, minden órában írogatni, és válaszolni mindenkinek az üzenetére.

- Pedig úgy tűnik, jó páran vannak – nézett végig rajtunk a menedzser. – Valahogy meg kell állítanunk, mielőtt nagyobb baj lesz belőle. A jó részük japán. Az igazgató most próbál tenni valamit, de van egy olyan érzésem, nem lesz egyszerű játszma.

Egy ideig mindenki hallgatott. Alig ússzuk meg az egyik botrányt, jön egy másik. De miért mindig én? Miért velem kell ennek is történnie? Láttam, ahogy a többiek aggódva rám néztek, és már elegem volt az egészből.

- És ha kiírom a sajátomra, hogy az hamis, és ne higgyenek neki? – vetettem fel az egyetlen ötletet, ami akkor épp eszembe jutott.

- Nem rossz ötlet, de nem vagyunk biztosak benne, hogy mindenki elhiszi – felelte a menedzser rövid megfontolási idő után. – Mégha a többség igen, biztosan lesznek, akik ennek ellenére is el fogják hinni, és ebből csak felháborodás lesz. Gondolj bele, ha mindenfélét ígérget, mi meg nem valósítjuk meg, a rajongók azt hiszik, becsapjuk őket.

- Na, igen, de egy próbát megér – szólt közbe Hiroto.

- Igen. Ezt megpróbálhatjátok, de ne lepődjetek meg, ha valami üzenetet ti is kaptok, vagy valami hasonló. És próbáljatok kitalálni valami végleges megoldást, mi is azon vagyunk – zárta le a témát a menedzser, majd elengedett minket.

Ezután a srácokkal elmentünk hozzám, és azonnal felléptünk twitterre. A fiúk is segítettek elhíresztelni, hogy azok hamis fiókok, meggyőzéskép pedig olyanokat írtunk, hogy így is elég elfoglaltak vagyunk, nem gondolhatják, hogy egész nap a gép előtt ülünk. Ráadásul azzal is lebuktathatta magát a felhasználó, hogy thai nyelven is posztolt. Mert én tudok minden nyelven, mi? Az egy másik eset, mikor idegen országokban mondunk pár mondatot az ottani rajongók nyelvén, ez kicsit sem ugyanaz.

- Nincs is facebookunk – szólalt meg hosszú csend után Tora. – Azt se tudom, hogy kell használni.

- Nem is tudtam, hogy tegnap este Góbi-sivatagban voltál, Shou – szólalt meg Nao nevetve. – Az egyik posztban azt jelölte meg helyszínként. Idióta!

- Komolyan, ki hisz ilyeneket? Úgysem fogja senki bevenni, nem? – nézett végin mindenkin Hiroto. Próbált vigasztaló lenni, de a hangjában nem volt magabiztosság.

Meg se szólaltam, és szinte alig figyeltem, mit mondanak. Azon gondolkodtam, hogyan oldjam meg ezt az egészet. Annyira lefoglalt minket, egész nap erről tanácskoztunk, hogy Toranak kellett emlékeztetnie, hogy hamarosan kezdődik Hikaru versenye. Azonnal felugrottam és rohantam. Azt hittem, elkéstem, de még előtte odaértem. Amíg ő várt a sorára, én kerestem valami jó helyet, ahol nem vagyok feltűnő, de jól láthatom a színpadon lévőket. Nem volt ajánlatos ennyi ember közé mennem egy szál magam, de úgy éreztem, ott kell lennem. Ennyit megtehettem érte.

A verseny pörgős volt, voltak egészen jók, és nagyon rosszak is. Végül megjelent Hikaru. Látszott rajta, hogy nagyon izgult, időnként, engem keresett, és mikor rám nézett, próbáltam bíztatni, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.

A feladatok ötletesek, váratlanok és olykor nehezek voltak, legalábbis én annak láttam őket. Szerencsére Hikaru jól tudott alkalmazkodni, és rögtönözni. Véleményem szerint, elég jó volt ahhoz, hogy legyen esélye. Épp az utolsó feladatnál járt, amikor rezegni kezdett a telefonom. A menedzser volt az. Nem akartam Hikarut ott hagyni, pont mikor a legnehezebb feladatnál járt, még pár percig igazán kibírhatták volna. Elsőre nem is vettem fel, de alig pár másodperc múlva újra hívott, így már kénytelen voltam. Reméltem, hogy hamar lerendezem, és minden rendben fog menni. A készüléket felemelve jeleztem Hikarunak, majd igyekezve, hogy ne zavarjak senkit, elhagytam a termet. Kerestem egy üres és csendes helyet, majd fogadtam a hívást.

- Azt hittem, már sosem veszed fel – szólt bele a menedzser cseppet sem jó kedvében. – Merre jársz?

- Hikaru versenyén vagyok. Történt valami?

Zajongást hallottam a háttérben, valaki mással társalgott, majd újra a telefonba szólt. –Újra twittelt az az imposztor. Ez alkalommal viszont túlzásba vitte a dolgot. Eddig olyan volt, mintha egy fanatikus rajongó lenne, de most úgy tűnik, tönkre akarja tenni a bandát.

- Csak mondd már! Mit írt? – kérdeztem türelmetlenül.

- Azt írta, összevesztél Hirotoval, nagyon goromba volt veled és teljesen tanácstalan vagy. Ugyanezt közzétette facebookon is.

- Biztos nem hitték el.

- Oh, dehogynem. Vannak páran. Valaki kommentelte is, hogy szerinte ki kéne lépned a bandából. A srácok most itt vannak az ügynökségen, de ide tömörültek az épület elé. Azt követelik, hogy Hiroto hagyja el a bandát, mindenfélét kiabálnak neki, és azt akarják, hogy kimenjen. A többiek már többször kikiáltottak a védelmetekben, de semmi haszna. Hiroto az ablak közelébe se mer menni. Mikor eljöttek az ügynökségre, már itt voltak, és az épület felé haladva valaki eltalálta egy Alice Nineos dobozkával.

- Megsérült? – kérdeztem aggódva.

- Nem látszik semmi és azt mondja, jól van. De ide kellene jönnöd.

- Sietek.

Részemről ennyi volt, minél előbb végeznünk kellett itt, és odamennem. Letettem a telefont, majd visszarohantam az előadó terembe Hikaruhoz. Meglepetésemre hatalmas volt a zajongás, amikor pedig körülnéztem, Hikarut láttam a színpadon tojással megdobálva, dermedten állva. Azonnal elrohantam szélül, a közönség mellett, felugrottam a színpadra, megragadtam a karját és levittem onnan. Amikor elhagytuk volna a színpadot, valami engem is arcon talált, de az már nem tojás volt. Kezemmel a sérült felülethez kapva a tekintetemet a nézők felé fordítottam. Akkor pillantottam meg a bejárat felé rohanva egy személyt, aki még visszanézett, mielőtt elhagyta volna a helyiséget. Baseball sapkában volt, és az arcát is eltakarta, mégis ismerős volt nekem, és a gyanúm alapján is csak egy emberre tudtam gondolni. Az első azonban Hikaru volt. Rémesen nézett ki, és sírt is. Ötletem sem volt, milyen biztonsági intézkedés ez. Mióta hozhat bárki is tojást egy ilyen helyre. Természetes, hogy nem sütögetni akar.

Kirohantunk és hamarosan találtam is egy üres öltözőt, ahova berohantunk. Becsuktam magunk után az ajtót és elfordítottam a kulcsot is. Levettem mindent, ami az álcámat szolgálta, majd odaléptem Hikaruhoz. Nem mozdult, csak lehajtott fejjel sírdogált.  Gondoltam, nem így képzelte el. Leguggoltam elé, és elkezdtem letisztítani az arcát, majd a haját és a ruháit is.

- Van másik pulcsid? – kérdeztem, mikor nagyjából már tűrhetően nézett ki.

Némán megrázta a fejét, miközben lassan abbahagyta a sírást.

- Úgy sajnálom! – szólalt meg hirtelen.

Felálltam és megöleltem. Fejét a mellkasomra raktam, és finoman simogattam a fejét. – Minden rendben lesz. Ne aggódj! – próbáltam vigasztalni.

Bárhogy is törtem rajta a fejem, ki tehette ezt, így is egyetlen egy személy jutott eszembe. Már csak azt nem tudtam, honnan tudott erről és mit keresett itt. Hogy képes valaki ilyet tenni a másikkal, felháborító.

- Vedd le a pulcsid, odaadom az enyémet! – mondtam aztán Hikarunak, miközben elengedtem és átnyújtottam neki a pulóverem.

Ő azonban nem mozdult. Csak állt továbbra is lehajtott fejjel, majd megszólalt. - Mindig mindent elszúrok, és rád hagyatkozom. Olyan szánalmasnak érzem magam. Semmit se tudnék anélkül megcsinálni, hogy ne kerülnék bajba.

- Sajnálom – feleltem halkan egy rövid idő után. Természetesen én tartoztam neki bocsánatkéréssel, hiszen minden szörnyűség miattam történik vele mostanában. Ezt is csak nekem köszönheti, eleve én akartam, hogy jelentkezzen a versenyre, és akkor még ez is. – Az én hibám az egész. Nem okolhatod magadat.

Újra megöleltem.

- Van arra egy mosdó, mosd meg az arcod, itt megvárlak!

Bólintott, majd felemelte a fejét és hosszú idő után először, rámnézett. – Te is megsérültél?!

Kezével óvatosan végigsimított a seb környékét, miközben fájdalmas arccal nézett rám. Megfogtam a kezét és levettem onnan, de nem eresztettem el. – Semmiség. Emiatt ne is aggódj. Menj csak!

Tétovázva, de újra bólintott, majd elindult. Eddig eszembe se jutott a sérülésem. Fogalmam sem volt, mivel találtak el, de elég kemény volt. Ugyan csak kis seb volt, de lehorzsolta az arcom. Valahogy rossz érzésem volt, de már nem a versenyen történteken járt a fejem.

Meg se vártuk a verseny végét, amint elkészült, elindultunk. Odaadtam neki a pulcsim, az övét megvizeztem, hogy nem ragadjon, majd kicsavarva beleraktam egy szatyorba. Taxival hazakísértem, ám egész úton nem szóltunk egymáshoz. Amúgy se tudtam, mit mondhatnék, azon kívül meg el voltam foglalva a gondolataimmal. Délelőtt az imposztor, most ez, túl sok volt ez így egyszerre. Rosszabb már nem történhetett. Bárki is állt a dolgok mögött, most már tényleg messzire ment.

Kiraktuk Hikarut a házuk előtt, megvártuk, míg bement, majd tovább indultunk. A kezeim remegni kezdtek. Aggódtam és féltem is. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből, és arról sem, hogy oldjuk meg. Mégis úgy éreztem, a debütálásunk óta a legnagyobb gonddal kell szembenéznünk.