Nem vagyok önmagam - 13. fejezet

A buli; Mégis mi folyik itt?

Hamarosan elérkezett a hétvége és azzal együtt Kazuya házibulija. Mainak nagy nehezen sikerült elrángatnia Kojit, akivel épp az alacsony kapu előtt álltak. Döbbenten nézték, ahogy fiatalok serege jelenik meg és tömörül be a házba. Néhányan szúrós pillantással illették őket, amitől Kojinak csak még inkább mehetnékje volt hazafelé. Mindezek mellett nem is gondolták volna, hogy Kazuya ilyen népszerű.

- Csak próbáld jól érezni magad, oké? – noszogatta Mai Kojit, majd elindultak befelé, azonban pár lépés után meg is torpantak. Azt gondolták, hogy káprázik a szemük, mikor az Eternalt vélték látni bemenni az ajtón. Koji nem tétlenkedett tovább, hirtelen fogta magát, berohant és eléjük állt. A ház már az előszobában hangos volt a zenétől, pedig a buli a hátsó udvaron volt.

- Mit kerestek ti itt? – nézett Takeru szemébe, aki lazán vette Koji dühös kifejezését, m ielőtt azonban válaszolhatott volna, Kazuya jelent meg.

– Koji, örülök, hogy eljöttél – veregette hátba a fiút, majd tekintete munkatársáról a bandára vándorolt. – És ők?

- Koji hívott meg minket – vágta rá azonnal Takeru felnézve a nála valamivel magasabb Kazuyara. – Reméltük, eljátszhatunk pár dalt.

Kojinak a kijelentéstől a szája is tátva maradt. Tiltakozni akart, de mire ki tudott volna bökni valamit, késő volt. Kazuya örömmel beleegyezett és bevezette a bandát.

- Nem bajt okozni jöttünk – hallotta Koji Kasumi hangját a háta mögött.

Megpördült és tényleg a lány állt ott, ő mögötte pedig Mai.

- Takeru mindenképp el akart jönni ebbe a buliba – folytatta Kasumi.

Koji rámosolygott a lányra, de szólni megint nem tudott, mivel Takeru már az udvarról visszatérve kiáltott Kasuminak, hogy jöjjön már, a lány pedig azonnal rohant is.

- Még mindig nem békültetek ki, ugye? – lépett oda a Kojihoz Mai.

- Lehetetlen – nézett a fiú abba az irányba, ahol Kasumi és Takeru eltűntek.

Maival átmentek a nagy házon és a hátsó ajtón kimentek az udvarra. Rengeteg ember volt már ott. Mindenki jól érezte magát. Iszogattak, eszegettek, beszélgettek, táncolgattak. Koji egy ideig csak az Eternalt kereste, de Mai ezt észrevette és felkérte táncolni, hogy elterelje a fiú gondolatait. Koji feszültsége lassan engedett, és onnantól kedve nem nagyon foglalkozott mással, próbálta élvezni az estét.

Az eredetileg meghívott fellépő Kazuya és Tatsuya barátja volt, Akinishi Jin. Egyszer-kétszer felhívta a házigazdákat is a színpadra és hárman együtt adtak elő egy-két dalt, majd néhány poénos megjegyzéssel megnevettették a vendégeket. Tíz óra körül járhatott, amikor Kazuya felkonferálta az Eternalt. Nem sokan ismerték a fiúkat a jelenlévők közül, de úgy tűnt, mindenki élvezte az előadásukat. Azalatt az idő alatt, amíg Takeruék léptek fel, Koji leült egy asztalhoz és megivott pár pohár kólát.

A fiúk csak régebbi dalokat játszottak, olyanokat még véletlenül sem, amiket Koji írt. Kicsit bosszantotta is a fiút, és Mainak elkezdte kritizálni az előadást, legfőképpen Takerut, mintha született profi lett volna. Mai nem szólt semmit, csak hallgatta a fiút, aki már azt se tudta, mit találjon ki, amivel ócsárolhatja az énekest. Egy idő után elhallgatott, és belekortyolt az italába, ám a következő pillanatban megszólalt az utolsó dal. Meglepődésében kiköpte az üdítőt, és felköhögte, amit félrenyelt, majd kétszeresére nőtt szemekkel nézett a színpad felé, míg Mai elmosolyodott. A fiúk épp azt a dalt játszották, amit először írt. Takeru teljesen átérezte, amit ő tapasztalt a dal létrehozásakor. Lenyűgöző előadás volt. Még neki is el kellett ezt ismernie. Takeru, és a többiek is, a színpadra születtek.

- Nah, erre mit mondasz? – nézet Mai is a bandára.

Takeru és Shohei épp egymás hátát támasztva álltak, egy mikrofonba énekelve, míg a másik oldalon ugyanezt csinálta Hiro és Osamu is, csak éneklés nélkül.

- Hogy vagytok? – szólt Takeru a közönséghez a dal végén.  – Mi lennénk az Eternal. Remélem, tetszett a mai előadásunk. A legjobbat a végére hagytuk. Kicsit más volt, mint a többi, ugyanis egy különleges személy szerzeménye. Köszönjük a figyelmet.

Mikor Koji ránézett Takerura, észrevette, hogy a fiú pont őt nézi, miközben ezeket mondja. El se hitte, amit hall és már úgy érezte, elvesztette a fonalat. Takeru hirtelen őt és a dalát dicséri? Eddig meg el tudta volna küldeni a pokolba.

Az Eternal elhagyta a színpadot, miközben Kojin kívül mindenki tapsolt és ujjongott, míg a fiú dermedten ült és próbálta összerakni a képet. Jin vette át a színpadot, a srácok pedig felfrissítették magukat egy kis üdítővel. Shoheiék jól érezték magukat, és nem bánták, hogy elfogadták az ajánlatot, amikor Takeru hirtelen bejelentette, hogy menjenek el egy házibuliba.

Miközben épp a sütemények között válogatott, Takeru meglátta Tatsuyat, aki épp egy csinos lánnyal beszélgetett a kerítés közelében. A lány épp átölelte a fiút, és eközben észrevétlenül kivette a hátsó zsebéből a pénztárcáját. Takeru elnézett balra, és nem messze tőle Kazuyat pillantotta meg. Odalépett hozzá és azt mondta:

- Tatsuya megint bajban van, mi? – próbálta túlüvölteni a zenét.

Kazuya abba az irányba nézett, amerre Takeru bökött az állával, majd barátja segítségére sietett. Kioktatta a lányt és elvitte onnan a barátját, majd ő sem úszta meg a fejmosást. Megkérdezte tőle Kazuya, miért van nála a pénztárcája, mikor semmiért nem kell fizetnie, de a fiú nem tudott értelmes választ adni. Kazuya magához vette a tárcát, és visszament az asztalhoz, ahol eddig állt.

Takeru még mindig ott volt. Egy ideig csak álltak egymás mellett, aztán Kazuya hirtelen felkapta a fejét, mint akinek beugrott valami. Összeráncolt homlokkal nézett a mellette álló fiúra.

- De mégis ki vagy te, hogy ismered Tatsuyat? És engem?

Takeru kínosan elmosolyodott, és csak dadogott, próbált előrukkolni valami elfogadható magyarázattal. Amikor találkozott Tatsuyaval a kórházban, Koji volt, vagyis ő nem is ismerette. Ezt elcseszte.

- Öhm, Koji mesélt róla – füllentett végül.

Kazuya bólintott, jelezve, megértette. Nem volt teljesen biztos benne, hogy igazat mondott a fiú, de inkább témát váltott és a zenéről beszélgettek tovább. A házigazdának tetszett az Eternal előadása, és szerette volna, ha többször is el tudnának jönni. Ennek Takeru is nagyon örült, és boldogan nyugtázta, hogy egész jól alakult az este eddig.

Eközben Koji még mindig csak ült, ahol eddig. Senki sem várhatta el tőle, hogy élvezze a bulit, ha el se akart jönni. Épp a telefonját babrálta, amikor észrevette a szeme sarkából, hogy valaki leült mellé. Maira gondolt, ám mikor felnézett Kasumit látta ott.

- Beszélhetnénk egy kicsit? – kiabálta túl a zenét a lány.

Koji semmit sem sejtve bólintott, majd Kasumi megfogta a karját és bementek a házba. Néhányan ki-be mászkáltak kis tányérokkal, vagy épp italokkal, a lány pedig egy nyugodtabb helyet akart keresni, ezért felvezette a fiút az emeletre. Körülnézett, csak maguk vannak-e. Az emeleten szerencsére senki sem volt, és még lentről sem látták őket. Tökéletes volt.

- Mi az? – kérdezte Koji kíváncsian.

- Nekem el kell mondanom valamit – kezdte a lány lesütött szemmel. – Nem is tudom, hogy jó döntés-e elmondani, vagy sem…

- Takeruról? – vágott közbe a fiú türelmetlenül. – Miért viselkedik így? Fejbe vágtad?

- Nem. Nem, ő csak magától ilyen. Tegnap előtt még dühöngött, aztán tegnap meg… Na, de nem erről akarok beszélni – tért vissza a témához Kasumi. – Én másról szeretnék beszélni.

- Mondd már! Megőrjítesz.

Kasumi nagyot nyelt, majd egyenesen a fiú szemébe nézett és halkan azt mondta: - Az van, hogy én szeretlek.

Koji azt se tudta hirtelen, hol van, és mi folyik körülötte. Rosszul hallott volna? Szemei kikerekedtek, a szájával pedig tátogott, mint egy partra vetett hal, de egy szót sem tudott kinyögni. Kasumi látta a reakcióját, és gondolta, hogy ilyesmi fog történni.

– Igazából sokat töprengtem rajta – kezdett el magyarázkodni. - Egy ideig még én sem voltam benne biztos. De amikor visszatértetek a saját életetekbe, sokkal jobban hiányoztál, mint Takeru.

- Csak mert róla nem tudtad az elején…

- Nem, mikor megtudtam, már akkor sem éreztem úgy, hogy bárcsak minél hamarabb visszatérne. Te sokkal kedvesebb voltál, és mindenkivel jól bántál. Nem csak, hogy kitöltötted Takeru helyét, de még egy kis színt is hoztál az életbe.

- És mi lesz most Takeruval?

- Nem… nem tudom. Én csak szerettem volna végre kimondani ezeket. Most már nyugodtabb vagyok. Csak felejtsd el, oké? Sajnálom, hogy ezzel zavartalak. Nem volt jó ötlet.

Kasumi elindult lefelé, ám Koji megragadta a karját.

- Igazság szerint – kezdte, majd magához rántotta a lányt, és szorosan átölelte. – Nekem is sokkal jobban hiányoztál, mint gondoltam.

Kasumi meglepődött, de megkönnyebbülve viszonozta az ölelést, és elmosolyodott. Hosszabb ideig úgy maradtak, nem is sejtve, hogy valaki az egész beszélgetésnek tanúja volt. A lépcső alatt állt egy lány, aki látta kettesben felmenni őket az emeletre és az egész beszélgetést hallotta az elejétől a végéig. Most pedig megállíthatatlanul folytak a könnyei. Próbált, nem sírni hangosan és magába folytatni az érzéseit, de nehéz csatát vívott. Nem akarta, hogy bárki meglássa. A lépcső árnyéka ugyan menedéket nyújtott, de nem tudta, meddig bírja ki, ha nem sírhatja ki magát hangosan.

Takeru a többiekkel nevetgélt és iszogatott, amikor Shunsuke megbökte a vállát és a bejárat felé mutatott. Éppen Kasumi jött ki, majd pár lépésnyire mögötte Koji. Kasumi a fiúk felé tartott, míg a fiú megállt az első széknél, és zavartan nézegetett körbe.

- Ki az a srác? – kérdezte Takerut Shunsuke.

- Olyan ismerős – gondolkodott el Shohei, aztán beugrott neki. – Nem ő az, aki nemrég megütött a koncert után?

Takeru visszaemlékezett a pillanatra. Annyi volt a különbség a valóságtól, hogy igazából ő ütötte meg saját magát.

Kasumi eközben odaért a fiúkhoz, leült az énekes mellé és sokatmondóan végignézett a fiúkon.

- Azt hiszem, mi lecsapunk a svédasztalra – állt fel Shohei, és a többiek is egyből vették a jelet.

- Olyan éhes vagyok, hat medvét is meg tudnék enni – indult el Shunsuke, mire Osamu a nyakába ugrott.

- Mi vagy te? Kannibál? – kérdezte barátját poénosan.

- Már miért lennék az? Az embert eszik, nem?

Takeru egy ideig csak nézte a távolodó barátait, akikkel mindig színes az élete. Nem is tudta, mire mehetne nélkülük. Kasumi felé fordult, aki egész addig arra várt, hogy ránézzen. Mosolygott, aztán komolyabb kifejezésre váltott.

- El kell mondanom valamit – kezdte.

A hangja bizonytalanul megremegett. Félt a fiú reakciójától és talán valami mástól is.

- Jól kijöttök Kojival, igaz? – kérdezte Takeru mintha meg sem hallotta volna az előbb a lányt. Lazán belekortyolt az italába, valójában azonban a szokásosnál is nyugtalanabb volt.

- Hát, az… izé – próbálta kinyögni, amit akart Kasumi, miközben zavartan piszkálgatta sötét trapéz alakú miniszoknyáját.

Takeru egy pillanatra felnevetett, majd megfogta a lány ideges kezeit és rámosolygott. Kasumi felpillantott rá. A szíve hevesen vert. Nem merte kimondani, bármi is nyomta a szívét. Valami miatt nem tudta rendesen kifejezni magát a fiúnak. Úgy érezte, két szék között a földre esik. Bármit is választott, valaki megsérül, abban viszont biztos volt, hogy ő nem fogja megúszni. Attól viszont félt, hogy mennyire megbánthatja Takerut. Most, mikor annyi mindenen ment keresztül, nem terhelheti még ezzel is, viszont nem hitte, hogy sok választása van. Sokáig nem tudja folytatni.

Mai a fürdőszobában próbált újra erőre kapni. Megigazította a sminkjét és vett egy mély levegőt, majd visszatérve az udvarra, megkereste Kazuyat és elmondta, hogy nem érzi jól magát, ezért hazamegy. Koji szerencsére nem vette észre, épp egy sráccal beszélgetett. Kazuya szólt volna neki, ám Mai nem is akarta, hogy lássa. Most nem volt olyan állapotban, hogy beszélgethessen vele. Képtelen lett volna a szemébe nézni, pedig ő semmi rosszat nem tett.

Elbúcsúzva Kazuyatól, elindult a bejárati ajtó felé, ám mikor kilépett, meglepődve látta, hogy Takeru a terasz lépcsőjén üldögélt és az utat képző fehér kicsi kavicsokat dobálta unottan.

- Mi az? – ült le mellé a lány megfeledkezve minden másról. – Valami baj van?

- Kasumi – kezdte a fiú, még maga se hitte el, hogy egyszer szembesülnie kell a ténnyel, hogy megtörtént, pedig már egy ideje gyanította, és félt tőle. – Szereti Kojit.

Hangja megremegett, ugyanis tartott tőle, hogy megbántja ezzel Mait, meglepődésére a lány azonban csak csalódottan felsőhajtott.

- Igen, tudom.

- Akkor meg minek kérdezed? – suttogta Takeru maga elé.

Nem nézett Maira. Eldobta a kezében lévő kavicsokat jó messzire, majd elnézett balra, bele a sötétségbe.

Mai rá emelte tekintetét, majd a fejét ráhajtotta a fiú vállára és megfogta a kezét, mire Takeru meglepetten tágra nyitotta szemeit, de nem mozdult.

- Koji is szereti őt – közölte elcsukló hangon, halkan Mai.

Takeru felé fordult, mire a lány felemelte a fejét, és eltakarva az arcát, letörölte újra csordogáló könnyeit.

- Nem éri meg sírni! – vigasztalta Takeru. – Minden rendben lesz. Hazakísérjelek?

Mai szütyögve bólintott. Takeru a keze után nyúlt, és épp lassan elindultak, ám hamarosan kinyílt az ajtó és Koji startolt ki rajta.

- Mai! – kiáltott a lány után, utána futott és megragadva a kezét próbálta maga felé fordítani. Mai nem akarta mutatni az arcát, de Koji így is tudta, hogy sír. Végig lehajtotta a fejét, kerülte a pillantását, és próbált szabadulni a karjai közül.

- Miért sírsz? – nézett rá meglepetten Koji, majd Takerura emelte tekintetét. – Mit mondtál neki? Miattad sír, ugye?

Meg sem várta a fiú válaszát, adott neki egy pofont, amitől Takeru elterült a földön.

- Ennyire nem lehetsz vak – nézett fel a fiú Kojira, miközben letörölte a száját.

Felállt, majd Koji újabb támadásba lendült, ám Takeru a kezével blokkolta az ütést, így a fiú öklével a tenyerébe ütött, majd ezt megismételték a másik kezükkel is.

Hirtelen azonban mindketten furcsán kezdték érezni magukat. Szédültek, a fülük olyan volt, mintha eldugult volna. Semmit sem hallottak tisztán. Minden elhomályosult. A semmiből a titokzatos ballonkabátos öreg jelent meg feléjük rohanva, hogy megállíthassa őket, de már késő volt. A két fiú elterült a földön.

Mai Takeruhoz lépett, hogy felsegítse, ám amikor a két fiú felült egymásra néztek, nem értették, mi történt. Újra a másik testében voltak. Hosszan bámulták a másikat, kikerekedett szemekkel, míg Mai egyikről a másikra kapkodta tekintetét.