Nem vagyok önmagam - 12. fejezet

Alkalmazkodás önmagamhoz

Koji másnap a kórházban végre úgy érezte, megkönnyebbült. Mintha mi sem történt volna, most már nyugodtan élheti a saját életét. Nem tudta letörölni arcáról a mosolyt a kórház és a dolgozók láttán, még azokat is lelkesen köszöntött, akikkel eddig két szót nem váltott. Nem érdekelte, ha furcsának találták, ő örült, hogy újra ott lehet közöttük.

Épp kiment egy rövid időre a kórház elé, hogy szívjon egy kis friss levegőt, amikor egy nő hirtelen rosszul lett. Lassan sétálgatott a kórház felé, mikor a szívéhez kapott, és egyszer csak összeesett.

Koji volt az egyetlen orvos ott kint, de a kijárat közelében volt két nővér is. A fiú a hölgyhöz rohant és megnézte a pulzusát, miközben a nővéreknek kiabált. Egy hordágyon azonnal bevitték a műtő felé, ám egy idősebb orvos útközben megállította őket.

- Innen átveszem – felelte az orvos és félreállította Koji-t, mielőtt a fiú bármit reagálhatott volna rá.

Ekkor megjelent Kazuya is, aki szó nélkül követte az idősebb doktort, míg Koji a folyoón várta őket. Idegességében fel-alá járkált. Még a kórház előtt lehetősége volt gyorsan megvizsgálni a beteget és azonnal tudta, mit kellene tenniük.

- Kérem, doktor úr! – jelent meg Koji mellett egy tolószékes férfi, aki a kórház betege volt már egy ideje. – Ugye rendben lesz a feleségem?

Koji meglepődött, de igyekezett megnyugtatni magát és elmosolyodott.

- Persze – felelte. – Profi orvosok vannak itt, értik a feladatukat.

Egy nővér elkísérte a férfit, Koji pedig a műtő felé fordult. Az operáció ideje alatt végig kint várt, és azon bosszankodott, hogy nyúlhatták le csak úgy a betegét. Ő maga is el tudná látni, akkor meg mégis miért csinálják ezt vele. Ez már nem az első eset volt. Többször is megtapasztalt már hasonlót, de azóta sem tudott megbékülni ezzel az érzéssel. Nem bírta elfogadni, hogy mások lenézik, és azt hiszik, jobbak nála. Ő a jobb. A legjobb.

A műtét nem sokára véget ért és a nőt bevitték egy kórterembe. Kazuya és az orvos társalogva ment el Koji mellett, mintha észre se vették volna. A fiú nem is bánta. Követte őket a szobába, ahová a nőt vitték, akinek hamarosan a férje is megjelent.

- A szíve hamarosan önnmagától újra fog indulni – tájékoztatta a többieket és a páciens férjét az idős doktor. – Mi elvégeztük a szükséges lépéseket, a többi a feleségén múlik.

Koji eközben a nőhöz lépett, megfogta a csuklóját és kitapintotta a pulzusát, majd óvatosan a mellkasára tette a tenyerét és behunyta a szemét egy másodpercre.

- Újabb műtétre van szüksége – jelentette ki. – Olyan nincs, hogy valaki szíve önmagától újraindul.

- Hidd el, fiam – lépett hozzá közelebb az idősebb doktor. – Régebb óta vagyok orvos és tudom, mit kell csinálni. Tapasztaltabb vagyok, mint a hozzád hasonlóak.

Koji már megszokhatta volna a sértegetéseket, de mindig nagyon fel tudta húni magát rajtuk. Ezalkalommal viszont Kazuya volt az, aki megállította. – Hagyd rá! Gyere, menjünk!

Megfogta Koji vállait és elkezdte kifelé terelgetni. A fiú egy ideig hagyta magát, ám amint kiértek a szobából, azonnal lerázta magáról Kazuya-t.

- Mi a bajod? Nyugodj már le! – szólt rá a fiú és megveregette a vállát.

Koji újra lerázta magáról. – Hagyjál már!

Nagy léptekkel elindult, Kazuya pedig követte. – Ne rám haragudj már! Kedvesebb is lehetnél.

- Kedvesebb? – horkant fel menet közben Koji. – Hozzád? Mégis mi a fenéért?

- Mondjuk amiért az elmúlt néhány napban is – játszotta a sértődöttet Kazuya. – És ne várdd el, hogy a dokik egyszerre megbízzanak benned, azok után, ahogy a héten viselkedtél. Komolyan, tudtam, milyen vagy, de mégis azt hittem, hálásabb leszel. Egész héten kisegítettelek, neked szinte a kisujjadat nem kellett mozdítanod és ilyen vagy velem. Nem gondoltam, hogy majd hálából a nyakamba ugrassz – isten ments –, de azért egy köszönöm is jól esne.

- Mégis mikor… – Koji-nak ekkor jutott eszébe, hogy valószínűleg Takeru keze van a dologban. Gondolhatta volna, hogy nem lesz könnyű, de egy pillanatra el is felejtette. Olyan volt, mintha meg sem történt volna és minden rendben folytatódott tovább. Takeru valószínüleg semmit sem tud az orvosok munkájáról és állandóan Kazuyától kért segítséget. Arra viszont kíváncsi volt, hogy tudta rávenni.

Koji elharapta a mondatot és szó nélkül ment tovább.

- Azért eljössz a buliba, ugye? – vette fel a tempóját Kazuya.

Koji megfontolta a választ, de végül úgy döntött, igent mond, azzal jobban jár, és hamarabb megszabadult a fiútól, a részletekről meg megkérdezi Takeru-t.

Takeru egy dalon dolgozott, amikor a többiek megérkeztek. Már majdnem kész volt, tele volt lelkesedéssel. Végre újra a saját otthonában lehetett a saját bőráben a saját barátaival. Nem kell, amiatt aggódnia, hogy emberek életét teszi kockára minden mozdulattal. Csak ő volt és a zene. El se tudta képzelni, mennyire hiányzott neki mindenki, amíg nem találkoztak újra.

- Min dolgozol? – huppant le mellé Shohei, amíg Kasumi Takeru másik oldalára, a többiek pedig velük szemben telepedtek le.

- A dalon a versenyre. Mindjárt kész vagyok – mutatta a füzetet teli izgatottsággal.

- De hiszen már megírtuk a dalt – nézett rá furcsállóan Shohei.

- Nem emlékszel? – szólalt meg Hiro is. – Együtt írtuk nemrég.

Takeru kínosan felnevetett, és próbált olyan képet vágni, mint akinek hirtelen minden eszébe jutott, ám legbelül nagyon csalódott volt. Mintha egy világ omlott volna össze benne. Ezt várta a legjobban. Végre felléphetnek, megmutathatják magukat azoknak, akiktől a legtöbb bátorítást szerzik és erre bejön egy ilyen újra. Hogy gondolta Koji, hogy megírja helyette a dalt, amit mindig is akart?

- Valami baj van? – nézett rá kíváncsian Osamu, amikor látta, hogy Takeru mosolya hirtelen lekonyul és kedvetlenül néz maga elé.

- Nem tetszik a dal, amit írtunk? – kérdezte Shunsuke és elvette a füzetet Takeru-tól, hogy megnézhesse, ám a fiú gyorsan visszavette, mielőtt egy szót is elolvasatott volna.

- Nem, minden rendben – erőltetett mosolyt az arcára Takeru. – Annyira izgatott vagyok, hogy el is felejtettem és csak úgy jönnek az ötletek.

- Az csak jó – mosolygott barátjára Shohei. – Nem ez lesz az utolsó… hé, mi a fenét csinálsz?

Takeru hirtelen felállt, kitépte az oldalt a füzetből és elkezdte apró darabokra tépkedni, amit a többiek azonnal próbáltak megállítani, azonban a dalból nem maradt sok.

- Idióta, miért csináltad? – ordított rá Hiro.

- Már meg van a dal, nem? – nézett a földre Takeru, miközben igyekezett nem felrobbanni. Legszívesebben elfutott volna nagyon messzire. Egyedül akart lenni. Ha egyedül van, nem árt neki senki és ő sem árthat senkinek.

- Most nem erről van szó – mondta Shohei. – Csak azért mert már megírtuk azt, amivel fellépünk a versenyen, nem állhatunk le a dal írással.

- Így van – helyeselt Kasumi, aki eddig csak csendben figyelt.

- Írjunk rengeteg remek dalt, oké? – mosolygott Takerura Shunsuke.

Shohei hozzávágta az énekesükhöz a jegyzetfüzetet és türelmetlenül megszólalt. - Gyorsan írd le újra!

Takeru csak állt mozdulatlanul, miközben a füzet hangosan a földre hullott, majd lassan felemelte a fejét és Shohei-re nézett. A tekintete új volt a barátainak, ezt az oldalát még sosem látták. Érzések keveredtek benne, amik mind valamilyen módon kivehetőek voltak: csalódottság, düh, bánat és még sok más.

- Gyerünk már, mielőtt elfelejted! – unszolta Osamu is.

Shohei megfogta Takerut leültette és a kezébe nyomta a füzetet. – Nem t’om, mi bajod van, de kedves leszek és elnézem neked. Most pedig írd le a dalt és felejtsük ezt el, értve?

A többiek türelmesen, csendben vártak, amíg Takeru újra leírta a dalt. Írás közben az énekes Shohei-re gondolt. Nem szokott így viselkedni, de mondjuk ő maga sem. Már nagyon hosszú ideje voltak barátok, szinte már testvéreknek számítottak. Ritkán veszekedtek, de akkor sem sértődtek meg egymásra igazán. Shunsuke-től azt is megkapták már, hogy olyanok, mint a roszz házastársak. Sok mindenről lemaradhatott, amíg Koji volt itt helyette. De most már újra minden a régi, és minden rendben lesz. Igyekezett túltenni magát mindenen, és elfeledkezni a nehézségekről. Csak az elkövetkező pár napra, és a rá váró kihívásokra gondolt. Úgy érezte, semmi sem számít, most, hogy már a barátaival van.

Miután megírta a dalt, a többiek körbeadták egymás között és mindenki elismerően nézett a banda vezérére.

- Végre visszatért a régi Takeru – veregette hátba Shohei önelégült mosollyal, mire mindenki felnevetett.

Koji megkért néhány nővért, hogy segítsenek neki a műtét során. Már csak az altató orvost kellett beszereznie. Sok könyörgés után az egyik női orvos be is vállalta, és szerencsére Mai is megjelent.

Minden rendben ment, amíg a műtő előtt meg nem állította őket az idősebb doktor.

- Mégis hogy merészeled, szemtelen kölyök? – ripakodott rá. – Azonnal vigyék vissza a szobába!

- Ennek a páciensnek – lépett közelebb a doktorhoz Koji – azonnali műtétre van szüksége, nem érti? Ne magára gondoljon! Ismerje be, hogy téved és gondoljon a páciensre!

Csend vette körül a jelenlévőket. Koji és a másik doktor farkassemet nézett egymással. Egyik sem akart engedni. Ekkor jelent meg Kazuya.

- Koji-nak igaza van – lépett közéjük nyugodtan. – Kérem, engedje meg a műtétet! A páciens érdekében.

A megfelelő távolságra állt a doktortól és meghajolva esedezett engedélyért.

- Állj már fel! – mordult rá Koji. – Itt senki sem esedezik a másiknak és senki sem gátolja a másikat a munkájában, igazam van?

Addig-addig nézett villámokat nyilalló tekintettel a doktorra, míg végül az öreg megadta magát és egy „csináljatok, amit akartok” mormogással távozott.

Koji önelégülten elmosolyodott, ám azonnal elkomolyodott, és belépett a műtőbe. Az operáció sikeres volt, a hölgy pedig hamarosan felébredt. A férfi ezerszer mondott köszönetet Koji-nak, amíg az idősebb doktor a háttérből figyelte őket, rosszallóan.

Kazuya Koji-hoz lépett és hátba veregette. – Szép munka!

Egymásra mosolyogtak, majd amint Kazuya nem láthatta az arcát, Koji azonnal más képet vágott. Nagyon remélte, hogy Kazuya hamarosan végre békén hagyja. Inkább kötözködjenek, mint hogy egész nap a nyakán lógjon. Takeru nagyon elszúrt neki valamit. Nem bírta volna ki anélkül, hogy barátságot köt az ördöggel?

Koji hazaérve bement a szobájába, elővette a telefonját és felhívta Takeru-t.

- De jó, már én is épp hívni akartalak – szólalt meg a vonal végén az énekes.

- Hogy tehetted ezt velem? – ordította le a fiú fejét Koji.

- Mire gondolsz?

- Hogy lehettél Kazuya barátja? Te miattad most el kell viselnem a hülye fejét.

- Most miért? Ő legalább segített. Nem tudok semmit a doktorok munkájáról, ha nem tudnád. Ha ő nem lett volna, kirúgtak volna… téged. Egyébként meg nem nagy vész. Ha akarod, lehetsz megint olyan fafej és csak mondj neki bármit. Kicsit se nézne senki hülyének, ha egyszer ilyen vagy vele, másszor olyan. Ha más nem, Mai melletted maradna.

- Te kis görény!

- Ne görényezz te engem! – vágott vissza Takeru. – Én nem tehettem mást, de neked miért kellett megírnod a dalt, amit mindig is akartam? Nem bírtad volna ki anélkül, hogy ellopod az álmom?

- Mi az, hogy ellopom? Nem tettem semmit. Írtam egy dalt és nem egyedül, hanem a többiekkel közösen. Sürgetett az idő és nem volt más választás. Nehogy már egy dal miatt kapd fel a vizet.

Mai és Kasumi csendben álltak a fiúk mögött. Nem gondolták volna, hogy így összevesznek. Miután lerakták a telefont, a lányok odaléptek hozzájuk.

Mai és Koji leültek az ágyra és a fiú részletesen elmesélte, mi a baj köztük Takeru-val.

- Megérthetnéd őt is – tanácsolta a lány. – Nem hiszem, hogy könnyű volt neki. Tényleg semmit nem tudott, az eszközök és a betegségek nevét sem. Még csak a sebeket sem tudta megkülönböztetni, melyik mitől származik. De nem adta fel. Igen, segítséget kért Kazuya-tól, mivel én nem mindig tudtam neki segíteni, és nem akarta cserbenhagyni az embereket. Tudod, mennyit próbált tanulni, mikor megtalálta a füzeteidet? Éjjel-nappal tanult, még én is segítettem neki. Kicsit sem érdekelte, de tudta, hogy neked sem könnyű az ő helyében és nem adta fel.

Koji elgondolkozott ezen, de még mindig nagyon dühös volt. Talán okkal tette, de akkor sem tudta elfogadni a tényt, hogy kedvesnek kell lennie Kazuya-hoz. Ő a riválisa. Nem lehetnek puszipajtások. Ki ellen fog akkor versenyezni? Kit kellene majd lefölöznie? Mindig is ösztönözte, hogy képezze magát, és jobb legyen, hogy Kazuya nyomába se érjen. Ha ez így folytatódik, akkor viszont minden más lesz.

Eközben Kasumi is próbálta megkönnyíteni barátja szívét. Takeru nekiállt az új dalt, amit Koji és a többiek írtak, elpróbálni a gitáron és elénekelni. Senkivel sem volt kedve beszélgetni, így tulajdonképp a zenébe menekült. Kasumi már elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, egy kis egyedüllét és máris jobban lesz, elfelejt mindent, ami bosszantotta és tiszta lappal kezdi az egészet.

- Megérted Koji helyzetét is, ugye? – szólalt meg végül hosszú idő után, miközben próbálta túlharsogni a zenét és a fiút, aki úgy tett, mintha nem hallaná. Kasumi úgy érezte, Koji-nak nem fog ilyen hamar megbocsájtani, így tovább próbálkozott. – El tudod képzelni, milyen lehetett neki pár óra alatt több dalt memorizálni, hibátlanul lejátszani, elénekelni, és még eljárni dolgozni is?

- Nem nehezebb, mint nekem a kórházban – szólalt meg Takeru, amikor egy pillanatra abbahagyta az éneklést, és csak gitározott, azonban azonnal folytatta is.

- Nem bírnál kicsit leállni ezzel és rám figyelni? – háborodott fel Kasumi.

Takeru kedvetlenül leállt és kíváncsian nézett a lányra. – Mit kéne megértenem? Hogy miért írta meg helyettem a dalt, ami annyit jelent nekem? És hogy miért játssza a fafejűt, ahelyett, hogy beismerné, hogy igazam van?

- Neki sem könnyű – ellenkezett a lány. – Talán neked nehezebb volt a kórházban, de megvolt mindened. Neki alkalmazkodnia kellett mindenhez és…

- Miért, nekem nem? – háborodott fel Takeru. – Úgy mondod, mintha én egyszerre tudtam volna mindent, amit kellett. Éjjel-nappal tanultam csak miatta olyan baromságokat, amiket még rémálmomban sem akartam újra látni.

- De nem lett gond. Csak többet tudsz.

- Oh, igen. Sokra megyek vele. Közben a saját életemnek szedhetem össze az apró darabjait.

- Ezt most úgy érted, hogy Koji mindent tönkretett? Vedd már észre! Minden ugyanolyan. Túlreagálod az egészet. Nem csinált semmit.

- Oh, nem? – Takeru felállt, felvette a jegyzetfüzetet és megmutatta a Koji-ék által írt dalt. – Akkor ez mi? – kitépte a lapot a füzetből, majd sorban a többit is, amit Koji maga írt. - És ez? Meg ez? És ez? Teljesen más, mint a mi dalaink. Tönkretette a stílusunk. Mindennek annyi.

Ledobta a füzetet, majd Kasumi-hoz fordult. – Miért véded ennyire? Beleszerettél?

- Dehogy is – hárította el Kasumi, de zavarban volt. – Téged szeretlek, habár amikor ilyen vagy, akkor nem. Kicsit fordulj már magadba! Nem ilyennek ismertelek. Ha itt lettél volna, láthattad volna, mennyire gondban volt Koji is.

- Mindenki gondban van, ha hirtelen egy másik ember életét kell élnie – vágott vissza a fiú. – Vagy ő azért volt bajban, mert az én életemet kellett élnie? Azért mert a csillogó villogó kacsalábon forgó palotából hirtelen egy egérlyukban kötött ki? Azért mert nem volt szegénykének pénze mindent megvenni, amit szeretne? Mindig arra gondolt, mi lenne jó nekem és mivel nem árt szerinted? Vajon akkor kire gondolt, amikor a gitárra spórolt pénzemet költötte el egy figurás pólóra?

- Nem tudhatta.

Takeru elhallgatott, majd felvette a gitárt és visszaült. – Nem hiszem el – dörmögte az orra alatt, majd hangosabban folytatta az éneklést, ám rövid idő múlva leállt, és megszólalt. – Elmennél most, kérlek. Szeretnék egyedül lenni?

Nem is nézett lányra, ismét elkezdte pengetni a gitárt. Maga se tudta, mit játszott, csak random pengette a húrokat.

Kasumi egy ideig csak nézett rá. Szemeiben érezte, hogy apránként könnyek gyűlnek és mikor elindult az ajtó felé, elkezdtek sorba legördülni az arcán. Mikor kilépett és becsukta maga után az ajtót, a szája elé kapott, majd zokogva rohant be a saját lakásába.

Takeru ledermedt, mintha hirtelen megfagyott volna. Majd hirtelen dühében ellökte magától a gitárt és belerúgott a körülötte lévő párnákba és füzetekbe, mintha minél messzebb akarta volna tudni magától. Úgy érezte, kicsúszik a kezéből az irányítást. Bármihez ér, összetörik, és ezt nem bírta tovább.