First kiss - 21. fejezet [VÉGE]

1 évvel később

Hikaru pov

Már egy éve, hogy együtt vagyunk Shouval. Azóta újra elérkezett a karácsony, és ezúttal mind együtt ünnepeltük. Sok minden történt, mióta Shou megcsókolt a hóesésben, az érzéseink viszont nem változtak, vagy ha azt kellene mondanom, igen, azt mondanám, szorosabb lett a kapcsolatunk. Egyre jobban megismertük egymást, és már megszokott volt, hogy együtt lehettünk. A munkánk miatt kevés időnk volt, és szabadidőnk sem épp ugyanakkor volt, mégis boldogok voltunk. A kapcsolatunkat már nyilvánosság előtt is elismertük, és nagy örömünkre rengeteg támogatást kaptunk. Egy éve az újságokban és a hírekben is szenzáció volt a hír, hogy az Alice Nine Shoujának barátnője van. Az elején még nem tudtuk, milyen visszhangja lesz, de még ha rossz is lett volna, kitartottunk volna egymás mellett, és átvészeltük volna, ebben biztos voltam.

Nem sokkal azután Rannal együtt debütáltunk színészként. Yusuke nagy segítségünkre volt, rengeteg tanácsot adott és a pár hónapos gyakornoki idő alatt is szinte a mentorunk volt. Nem kaptunk különleges bánásmódot, úgy kezeltek minket, ahogy minden gyakornokot, a sok tanulásnak és tapasztalatgyűjtésnek pedig meglett az eredménye.

Shouval épp a kanapén ültünk nála, én hozzábújtam, ő pedig átkarolt. Rannal kivettük a lakást egy emelettel feljebb, amiben természetesen az volt a legjobb, hogy közel voltunk Shouhoz, és a srácok is gyakran átjöttek. Barátnőm épp a konyhában próbált összedobni valamit, míg mi a filmünk bemutatójára vártunk, már nem volt hátra olyan sok idő.

- Ran, siess! Kezdődik! – kiáltottam, mikor véget ért a reklám.

Ran egy tál szendviccsel és két zacskó chipsszel csoszogott a nappaliba, lepakolta őket a kisasztalra, majd leült elénk a szőnyegre.

- Hé! Mégis minek ennyi kaja? – néztem végig a tálca tartalmán. – Úgyse fogjuk megenni.

- Mi talán nem is – felelte Ran titokzatosan, miközben rám kacsintott.

Shouval összenéztünk. Először fogalmunk sem volt, mégis mire gondolt, aztán eszünkbe jutott egy lehetőség. Mielőtt azonban bárki szólhatott volna, a következő pillanatban megszólalt a csengő. Barátnőm azonnal felpattant, kicsoszogott az ajtóhoz, hamarosan pedig hatalmas zajongás tört ki. Már biztosak voltunk benne, hogy a fiúk voltak azok, az ötödik vendégre viszont egyáltalán nem számítottunk. A fiúk lerúgták a cipőjüket, majd a nappaliba siettek. Mindenki azonnal kezdett beszélni, miközben mi észrevettük, hogy a váratlan vendég Mogu volt az. Hiroto magával hozta a kiskutyát is, akiért mindenki megbolondul. Ran azonnal le is csapott rá, a film pedig már mellékes volt. Bár mi csak mellékszerepet kaptunk, mégis azért gyűltünk mind össze, és hosszú ideje vártunk rá, erre megjelenik Mogu és felborul minden. Jómagam is nevetve fogadtam az egészet.

- Srácok! Már megy a film! – jutott eszébe Naonak.

Mindenki elcsendesedett, Ran viszont halkan még mindig Mogunak magyarázott. Lehetetlen volt nem szeretni azt a kiskutyát, még csak nézni is jó volt, ahogy boldogan mászkált fel alá. Ran és Tora egymás mellett ültek a szőnyegen, hátukat a kanapénak döntve. Mogu egyszer csak Ran vállán át felkapaszkodott a fehér kanapéra, majd Shouhoz és hozzám totyogott.

- Na, ne már! – kiáltott fel Shou, miközben magához vette a kis állatot. Felemelte és nevetve nézett rá. – Ki mondta, hogy feljöhetsz a kanapéra?

Felnevettem Mogu kifejezésén. Olyan kis ártatlan és zavarodott volt, mint aki nem tudja, mi folyik körülötte.

- Most mit izélsz már! – sóhajtott Hiroto. – Az ölemben hoztam, még csak nem is koszos a mancsa. Inkább addig ide, nem érdemled meg!

Hiroto átmászott Sagan, miközben mindkét kezét Mogu felé nyújtotta, Shou azonban a lehető legtávolabb tartotta tőle. Felemelte a magasba a feje fölé, így Hirotonak esélye sem volt elérni. Egyszer csak rácsapott Shou lábára, ami meglepte a férfit, a kezei megremegtek, Mogu pedig véletlen a fejére esett. Ő zavartan próbálta leszedni magáról, míg minket, többieket hatalmas nevetés fogott el minket. Mogu jól megragadta Shou egy tincsét és nem is akarta elengedni. Még mindig nevettem, de segítettem neki leszedni, amiért jutalomként az ölembe vehettem a kis drágaságot. Ezután pedig végre mindenki a filmre figyelt.

A srácok végig kommentálták az egészet, úgy magyaráztak, mintha mi, akik ott voltuk a legtöbb forgatáson, nem tudtuk volna, mi fog történni. Mikor Rannal megjelentünk, éreztem, hogy elpirulok. Zavarban voltam, mintha akkor adtam volna elő élőben egy hatalmas közönség előtt. Furcsa érzés volt, de ugyanakkor nagyon jó is. Eddig el se tudtam képzelni, milyen lehet, ha az ember látja magát a tévében. Rettentően zavarba jöttünk és izgultunk. Tudtam, hogy Ran is ugyanúgy érzett. Senkire nem mertünk ránézni, mozdulatlanul meredtünk a képernyőre, hamarosan viszont már ugrálni tudtam volna örömömben, ki tudtam volna csattanni az energiától.

Épp a film csúcspontjánál tartottunk, mikor újra megszólalt a csengő. Ezúttal Shou ment ajtót nyitni, majd hamarosan Yusukevel együtt tért vissza.

- Nahát! – kiáltottunk meglepetten.

- Hogy vagytok? – kérdezte a színész.

A film forgatása óta ritkán találkoztunk, neki is meg volt maga munkája, ők is forgattak, épp egy másik helyszínen, tőlünk elég messze.

- Hallottam, hogy nagyon ügyesek voltatok – mosolygott, miközben leült a kanapéra. – Jó lett a film, és ti is remekek voltatok, gratulálok!

- Köszönjük – feleltük zavart mosollyal Rannal.

- Hallottatok valamit Sayuriről? – kérdezte Yusuke, miután véget ért a film és kitárgyaltuk az egészet.

Mindenki csak a fejét rázta, végül Shou szólalt meg. Kicsit, mintha habozott volna.

- Úgy hallottam, visszament Amerikába – mondta. – Nem hinném, hogy Ozaki-san ezután rá hagyná az ügynökséget, neki is elege lett belőle.

Néhány percig csendben néztük a tévét, majd újra megszólalt a csengő. Shou már kelletlenül botorkált ki, hogy ajtót nyisson, míg mi meglepetten néztünk össze, ugyanis elképzelni se tudtuk, ki jöhetett még. A SuG volt az, akik kiáltottak valami köszönésfélét, majd berohantak a nappaliba és ledobták magukat a szabad helyekre. Mikor azonban Shou becsukta volna az ajtót, egy kéz megállította, mire az énekes meglepetten nézte a tulajdonosát. Shinhez volt szerencséje, szorosan mögötte a ViViD többi tagjával.

- Hali – intett az énekes. – Mi is benéztünk. Hogy vagytok?

Ők is mind leültek. Ekkor néztem körbe, még vajon hány ember fér be, és ha jól láttam, már nem sok hely maradt, viszont a vendégek száma még mindig nem fogyott el. A ViViD után a the GazettE is idetalált, és utánuk végre Shou is visszajöhetett a nappaliba. Megállt az ajtóban csípőre tett kézzel, míg mi Rannal és az Alice Nine többi tagjai csak néztünk körbe.

- Mégis mi a fene ez? – tette a fel a mindannyiunkat foglalkoztató kérdést Shou.

Már szinte vicces volt a helyzet, ugyanakkor eléggé aggasztó. Shou egyedül lakott a lakásban, így nem volt hozzászokva a nagy tömeghez. Leginkább csak a banda tagjai jöttek fel, most viszont szinte majdnem harmincan voltunk. Már a kanapé mögé ültek le páran és a támlára támaszkodtak, míg többen nem bírták a földön ülést, így hoztak maguknak széket a konyháról.

- Meglepetéééés! – kiáltotta el magát Takeru, aki megint hozta a formáját. – Jöttünk gratulálni a lányoknak, és megnézni a filmet.

- Gratulálni máskor, vagy telefonban is tudtok, tévétek pedig nektek is van, a film pedig már véget ért – morgolódott tovább Shou.

- Nyugi már! – legyintett széles mosollyal Koki is, miközben a markából eszegette a chipszet. – Inkább azt mondd meg, van-e valami kaja?

Shou akkorát sóhajtott, hogy még én is hallottam a tömeg közepén, szemeit forgatva indult el a konyhába. Ekkor felálltam és utána rohantam, majd nem sokkal azután Ran és Toraék is követtek.

- Kicsit sokan vagyunk, de kellemes, nem? – próbáltam segíteni a helyzeten. – A sok barát együtt van.

- Remélem, a ház rendben lesz – dünnyögött Shou, miközben a hűtő tartalmát vizsgálgatta.

- Ne aggódj! – lépett oda hozzá Tora, kezét a nyakába lendítve, majd elhúzva onnan az énekest. – Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk sétálni?

- És hagyjam itt őket felügyelet nélkül a házamban? – nézett rá kétszeresre nőtt szemekkel Shou.

- Ne legyél már ilyen! – értett egyet Hiroto is Toraval. – Semmi gond nem lesz. Csak kicsit kinézünk, aztán jövünk is vissza. Ellesznek, már nem gyerekek.

Az utolsó mondat elég bizonytalanul hangzott, amiért mind felnevettünk. Végül Shou beleegyezett, így a lehető legészrevétlenebbül kimentünk, bár volt egy olyan érzésem, ha nagydobbal hagytuk volna el a házat, se érdekelt volna senkit. Mind beszélgettek, nevetgéltek, és belemélyedtek a tévébe.

- Sajnálom, hogy így alakult – szabadkozott Shou, mintha az egészről ő tehetett volna.

- Semmi baj – mosolyogtam rá, majd belékaroltam. – Tökéletes ez így.

Rám mosolygott, aminek csak örülni tudtam. Ran és Tora előttünk sétáltak, és beszélgettek, a csapat élén pedig a másik három fiú haladt Moguval egyetemben.

Eléggé késő volt már, és szenteste, így kevés ember mászkált az utcán. Remek lehetőség volt, hogy kicsit kimozduljunk. Tettünk egy kisebb kört, majd visszamentünk, mert Shou már percenként az órát kezdte figyelgetni, és aggódott a nappali, sőt az egész ház épségéért. Mikor felértünk az emeletre, már lépcsőtől lehetett hallani a zsivajt. Találkoztunk is a szomszéd nénivel, aki emlékeztetett minket, hogy már elég késő van, így jobb lenne, ha figyelemmel lennénk a többi lakóra, és halkabban lennénk.

Beérve azonnal elhallgattattuk a fiúkat, majd finoman kitessékeltük őket a házból. Azonnal el is indultak lefelé, de még mindig hangosan beszélgettek és nevetgéltek. A lakásban viszont végre újra csend volt, amit meg kell, mondjak, elég furcsa volt mindezek után.

A srácok bevonultak az egyik szobába keresni valami új filmet a neten, Ran a konyhába ment összedobni néhány szendvicset, mi ketten Shouval pedig egy rövid ideig csak álltunk a nappaliban. Nekem viszont volt valami meglepim a számára, és pont alkalmasnak találtam az időpontot, így egy kifogást használva berohantam a szobába és egy papírtáskával tértem vissza. Meglepetés viszont engem is ért, ugyanis Shou is ugyanerre gondolt. Mikor megláttuk egymás kezében az ajándéktáskát, mindketten felnevettünk, majd odaléptem hozzá, mire szorosan átölelt, mikor felnéztem rá pedig hirtelen megcsókolt. Álltunk egymás karjaiban, miközben kint elkezdett esni a hó. Erről eszembe jutott egy mondás, amit nem is olyan rég hallottam: úgy tartják, ha együtt vagy azzal a kit szeretsz az év első havazásakor, örökre melletted lesz. Én pedig ehhez tartottam magam és vigyáztam arra a kincsre, ami rám talált egy éve.

~ The end ~

First kiss - 20. fejezet

Shou pov

A koncert előtt hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki arra törekedett, hogy minden rendben legyen. Az egész napot azzal töltöttük, hogy a helyszínen is elpróbáltunk néhány számot. Nagyjából két órás koncertre számítottunk, a jegyek már a közzététel után hamar elkeltek. Nem sokkal utána Tora bejelentette, hogy megmentett közülük kettőt Hikarunak és Rannak, amin csak mosolyogtunk.

Pár órával a koncert előtt elkezdett havazni. A látványa mindig lenyűgözött, épp ezért is szerettem a telet, ám ez alkalommal reméltem, hogy nem fog sok esni, és nem lesz gond a közlekedéssel. Egyre többen érkeztek a nézőtérre, mi pedig a színfalak mögött készülődtünk. A srácok már mind készen álltak és kint beszélgettek a stábbal, míg én megbizonyosodtam róla, megvan-e mindenem és ellenőriztem a frizurám, mikor a tükörből megpillantottam Sayurit az öltöző ajtajában állva.

- Szia - intett nekem.

Ránéztem és először nem is hittem el, amit láttam. Döbbenten pördültem meg. A felemelt kezén, amivel integetett ott volt a karkötőm, amit elvesztettem és végül Hikarunál kötött ki. Sűrűn kezdtem pislogni, mint aki így akar megbizonyosodni róla, hogy valóban azt látja-e, amit, ám kétség sem férhetett hozzá, hiszen olyan feltűnő volt, mintha kiabálna, hogy itt vagyok, nézz rám.

- Honnan van? – böktem rá, miközben próbáltam nyugodt maradni.

Felemelte a kezét és rá emelte a tekintetét. – Oh, ez? Nem emlékszel? Te adtad nekem nem is olyan rég.

- Én aztán nem…

Elhallgattam, mikor megfordult a fejemben egy gondolat. – Ugye nem bántottad Hikarut?

- Én? – emelte fel védekezően a kezét. – Nem tennék én olyat. Hidd el, feladtam! Elegem volt, hogy utánad futkosok, mint egy idióta. Végeztem. Elbúcsúzni jöttem.

Nem voltam benne biztos, hogy igazat mondott. Túl fura volt az egész, főleg így hirtelen.

- Add ide a karkötőt! – nyújtottam a kezem, amilyen nyugodtan csak tudtam, mire értetlenül pillantott rám. – Azt mondtad, végeztünk, akkor add ide!

Egy ideig csak fintorogva méregetett. Sokatmondó tekintettel hosszasan néztem rá, amíg végül levette és feldúltan elrobogott. Hirtelen rossz érzés fogott el, ahogy a karkötőre pillantottam.

- Shou, kezdünk, gyere! – jelent meg Tora. – Gyere, Nao már felment!

Én épp akkor vettem elő a telefonom, hogy megkérdezzem Hikarut, minden rendben van-e, de már semmi időm nem maradt. Tora hirtelen megragadott és elkezdett húzni maga után. Közben Saga elindult a színpadra, a közönség pedig hatalmas ujjongással fogadta.

Hirtelen kiabálás és zajongás hallatszott a bejárat felől, és Rant pillantottuk meg, aki a biztonsági örökön vergődte át magát.

- Hé, engedjék át! – kiáltotta oda Tora, mire az őrök bizonytalanul, de engedelmeskedtek, Ran pedig gyorsan hozzánk rohant, mint aki attól tart, hogy meggondolják magukat.

- Srácok! – kiáltott levegőért kapkodva. Tekintete nem árult el semmi jót. – Hikarut megfenyegette az a lány, hogy költözzön a szüleihez, különben tönkretesz minket, titeket is beleértve, főleg Shout. Hamarosan indul a gépe, de észrevettem, hogy az egyik koncertjegy eltűnt. Megígértem, hogy nem szólok semmit, de szörnyen aggódom és nem tudtam, mi mást tehettem volna.

- Vagyis azt mondod, itt van valahol? – kérdeztük együtt Toraval.

- Srácok, gyertek! – kiáltott mögülünk Hiroto, emlékeztetve minket, hol vagyunk, majd azonnal felment a színpadra.

- Szerintem igen – bólintott Ran. – Valahol itt kell lennie. Azt mondta, nem akar elbúcsúzni, de biztosan eljött. Viszont ha nem akarja lekésni a gépet, bármelyik percben elindulhat.

Toraval összenéztünk, majd neki is fel kellett mennie a színpadra.

- Én megnézem a nézőtéren, ti is keressétek, bár a színpadról nem hiszem, hogy sokat láthattok – mondta Ran, mire bólintottam, és mindketten elindultunk, ki-ki a saját irányába.

A közönség felujjongott, amint megjelentem, majd odaálltam a mikrofonállványhoz, és amíg az intronak vége nem lett, Hikarut kezdtem keresni. A nézőtér nem volt megvilágítva, csak a színpadi fény volt a segítségemre. A közönség számára kialakított helyet középen egy vékony út szelte ketté, ahol egyszerre csak egy embernek volt hely. Sehol sem láttam Hikarut. Kerestem elől, a szemeimmel hunyorítva hátul és még fent is. Semmi. A félhomály és a szemembe világító reflektorok miatt alig tudtam néhány ember arcát kivenni.

Elkezdődött az első dal, én pedig mosolyogva próbáltam koncentrálni, de közben továbbra sem felejtettem el a keresést. Ahogy belefogtam az énekbe, hirtelen megpillantottam Rant, ahogy nyújtózkodva és leskelődve araszolt a sorok között, egyre hátrébb ment. A nézők szerencsére semmit sem sejtettek és az első dalt gond nélkül előadtuk. Épp a másodikba kezdtünk bele, amikor velem szemben, az ajtó előtt állva megpillantottam Hikarut. A bejárati ajtó előtt állt, ami felett volt egy kijáratot jelző lámpa. Gyenge volt ugyan a fénye, mégis ahogy egy ideig néztem, egyre biztosabb voltam benne, hogy ő volt. Meglepettségemben lefagytam, de tovább énekeltem, miközben pislogás nélkül, szüntelenül néztem őt. Közöttünk az imént említett keskeny folyosó volt. Hikaru kezeit összekulcsolta maga előtt, és a kis táskáját fogta. Egyszer csak az arcához emelte a kezét, úgy tűnt, mintha letörölte volna a könnyeit, de nem láttam rendesen. Ezután meghajolt, majd az ajtó felé fordult és távozott. Gondolkozás nélkül kinyújtottam felé a kezem, hogy elérhessem, ám ebből a közönség semmit nem furcsállt, ugyanis épp jól jött az előadáshoz.

Fogalmam sem volt, mit tegyek, nem akartam elrontani a koncertet, de tudtam, ha most nem megyek Hikaru után, lehet, hogy soha többé nem láthatom. Végül csak egy pillanatig haboztam, leugrottam a színpadról és elkezdtem rohanni a kijárat felé, ahol ő eltűnt. Hallottam, hogy a rajongók sikoltoznak, néhány még a karját is kinyújtotta felém, de nem érdekelt. Az ajtó hangosan csapódott a falnak, ahogy kilöktem, majd megállás nélkül rohantam a kijárat felé. Az utcára érve megálltam, és kétségbeesetten körülnézve Hikarut kezdtem keresni. A hó még mindig esett, én pedig egy vékony kabátban voltam, de nem foglalkoztam vele. Végül megpillantottam. Épp átment a zebrán és ment tovább a szemben lévő utcán haladva. Azonnal követtem, miközben szüntelenül a nevét kiáltottam, annak ellenére, hogy eredménytelennek bizonyult. Sokan nem voltak az utcán, ám egyszer csak két fehér autó robogott el mellettem és megálltak Hikaru mellett, aki továbbra is sétált. Hirtelen rossz érzés fogott el. A két furgonból öltönyös férfiak szálltak ki, akiket eddig Ozaki-san biztonsági őreiként ismertem. Az egyik csapat Hikarut vette körbe és rá akarták venni, hogy beüljön az autóba, míg a másik felém tartott. Próbáltam kikerülni őket, de megragadtak és nem engedtek tovább. Már csak pár méternyire voltam Hikarutól.

- Hikaru! Hikaru! Várj! Állj meg! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben próbáltam kiszabadulni. – Hagyják őt békén! Hikaru!

Megfordult és először meglepetten, ugyanakkor aggodalommal telve nézett rám. – Shou – mondta ki a nevem alig hallhatóan. Olyan volt, mint aki a világ fájdalmát hordozza magában, ettől pedig meg tudott volna szakadni a szívem.

Némi hezitálás után egyszer csak megindult felém, mire azok a férfiak elé álltak és nem engedték át.

- Hagyják őt békén!

- Shou! – ütötte meg a fülem a srácok kiáltása mögöttem. Hallottam, hogy megtorpannak tisztes távolságra, és csendben várták, mi lesz ebből, és hogy tudnak segíteni.

Egy pillanatra lenyugodtam, és engedtem a biztonságiaknak, majd hirtelen támadásba lendülve kiszabadítottam magam és hamarosan Hikarut is. Amikor hozzáfértem, szorosan magamhoz öleltem, lehajtottam a fejem és megnyugodva behunytam a szemeim. A karjai be voltak hajlítva, és a pulcsimat markolta a mellkasomon.

- Engedj, Shou! – kérte halkan, a sírás kísértésétől elvékonyuló hangon.

- Nem. Nem engedem, hogy elmenj! – feleltem továbbra sem mozdulva.

- Engedj! – ismételte meg.

Kinyitottam a szemem és láttam, hogy biztonságiak közelednek felénk. Nem tudtam, mit csinálnék, ha közelebb jönnek, de meg akartam őt védeni. Meg akartam védeni, és mellette akartam lenni.

Egyre jobban közeledtek, ám mielőtt elérhettek volna minket, a srácok védelmezően körbeálltak minket. Nekünk hátat fordítva készen álltak, hogy megakadályozzák a férfiakat.

- Hagyják, hogy végezzük a munkánk! Ez Ozaki-san parancsa – szólalt meg az egyik biztonsági ember mély hangon.

- De biztos nem az igazgatóé. Már pedig nekünk a másik nem mondja meg, mit csináljunk! – kiáltott vissza Tora.

Én továbbra is Hikarut öleltem. Éreztem, hogy el akar tolni magától, így engedtem a szorításon, és mindkét kezemmel megfogtam az övéit. Egymás szemébe néztünk. Az övéből egy könnycsepp gördült le. Elengedtem az egyik kezét és letöröltem, majd megsimogattam az arcát.

- Mégis hogy gondoltad, hogy egy szó nélkül elhagysz? – kérdeztem tőle keservesen, de a helyzet a furcsasága miatt már nevetésre késztetett. Nem hittem volna, hogy ilyen bármikor is megtörténhet.

Nem felelt a kérdésemre, csak nézett rám.

- Ne merészelj elhagyni, megértetted? – figyelmeztettem mosolyogva, de éreztem, hogy nekem is elcsuklik a hangom, a szemembe pedig könnyek gyűlnek.

- Nem akarom, hogy bármi bajod essen – szólalt meg lesütve a szemeit, majd újra rám emelve tekintetét. – Szeretném, ha mindig boldog lennél, és mosolyognál.

- És ezt melletted tudom őszintén megtenni – feleltem halkan.

A hó még mindig szállingózott. A srácok és a biztonságiak mozdulatlanul álltak egymással szemben, míg mi halkan beszélgettünk egymással. Kettőnk számára hirtelen minden más megszűnt.

- Mi lesz, ha rájönnek, hogy én voltam azokon a képeken? És hogy engem mentettél meg a meghallgatáson? – kérdezte aggódva, mire én újra csak elmosolyodtam.

- Majd megmondom, hogy ott ismertelek meg – feleltem, megsimítottam az arcát újra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogy mit is teszek, megcsókoltam. Először meglepett volt, de ő is visszacsókolt.

Hallottam a fiúk sutyorgását, de nem foglalkoztam vele. Végre elértem, amit akartam, és már nem engedhetem el ezt a boldogságot soha.

First kiss - 19. fejezet

Hikaru pov

A buli jól sikerült és Ran teljesen fel volt dobva. Aznap éjjel alig aludtunk, egész idő alatt csak beszélgettünk, és egy kicsit sem voltunk álmosak. Mikor egy pillanatra elhallgattunk, mivel már nem igen találtunk olyan témát, amiről nem beszéltünk, Ran egyszer csak megszólalt.

- Toratól hallottam, hogy Shou és Sayuri gyerekkori barátok voltak.

Nem szóltam semmit. Fogalmam sem volt, miért hozta fel, és egyszerűen nem tudtam rá mit felelni. Csendben feküdtem az ágyon, kezeimmel a fejem alatt, és a sötétbe burkolózott plafont bámultam, míg Ran folytatta.

- Sayuriék egy idő után elköltöztek és csak az Alice Nine debütálása után találkoztak újra. Viszont Sayuri még ezután is sokat utazott, többször hosszú időre, és egyre kevésbé tartották a kapcsolatot. Pár hete a semmiből bukkant fel.

- Ez akkor sem mentség arra, amit művel – feleltem kissé közömbös hangon, és ezzel számomra le volt zárva a téma. Elfordultam, lehunytam a szemem, és ahogy reméltem, Ran is ezt tette.

Az ezt követő napokban nem igen léptünk kapcsolatba a srácokkal, biztosan elfoglaltak voltak. Szabadidőnkben egész idő alatt Alice Nineos videókat néztünk és a tévében megnéztük a J-melot csak miattuk. A napok gyorsan teltek, és mi valamiért tele voltunk energiával. Már annak is örülni tudtunk, hogy azóta nem volt újabb pletyka, és kezdtük elhinni, hogy egy ideig megnyugodhatunk, azonban a napok korántsem teltek olyan unalmasan. Először Yusuke felhívott telefonon, akivel jól elbeszélgettünk, amíg fel nem hozta a szokásos témát.

- Hogy áll a dolog Shouval?

- Egész jól – feleltem bizonytalan mosollyal. Elég kínos volt mindig csak erről beszélni, ám hamarosan ennek is megtudtam az okát. Túl sokat érdeklődött a kapcsolatuk felől és ez elég gyanús volt.

- Gondolom, te magad is tudod, hogy nem könnyű egy sztárnak – kezdte jól átgondolva, mit mond. – A szörnyű munkarend mellett még ott vannak a riporterek is, akik állandóan rád vannak tapadva, mint egy levakarhatatlan, undorító rágógumi. Na, de nem is ez a fontos. Látom, hogy Shou is mindent belead, és szerintem, ő is ugyanúgy érez, mint te. Régóta ismerem őt és nagyon jó barátom, épp ezért tiszteletben tartom az érzését. Te egy nagyszerű lány vagy, és szurkolok nektek.

Hálás voltam neki mindenért, amit az imént mondott. Mielőtt megszólalhattam volna azonban még hozzátette. – De ha szakítanátok, szólj!

Mindketten felnevettünk. Rájöttem, hogy eddig mindig mindennel csak segített, mindig bátorított, támogatott és felvidított. Ötletem sem volt, hogy hálálhatnám meg neki. Reméltem, még sokáig ilyen jó barátságban lehetünk, és egyszer majd alkalmam nyílik rá valahogy visszafizetni.

Még egy darabig beszélgettünk, aztán mikor Ran visszajött a vásárlásból, izgatottan rohant felém, így gyorsan elbúcsúztam és a barátnőm felé fordultam.

- Nézd! Nézd! Nézd! – kiáltott, miközben egy borítékot tartott a kezében. Kíváncsian néztem rá, majd amíg kivettem a tartalmát, ő már izgatottan közölte is, mit találok majd benne. – Két jegy az Alice Nine koncertjére. Jujj! Biztosan a fiúk voltak. A postaládában volt, bár feladó nincs rajta.

Amíg én a jegyeket bámultam, azonnal írt egy smst Toranak, hogy megköszönje a őket. Hamarosan érkezett is válasz, így biztosak lehettünk benne, hogy ők voltak.

- Már azt hittem, el se mehetünk – folytatta. – Elég drága, és nem hittem volna, hogy megengedhettem volna magunknak.

- Sajnálom – kértem bocsánatot. Felelősnek éreztem magam, hiszen kettőnk közül ő volt az, aki dolgozik és én voltam a munkanélküli. Egy jó ideje már tulajdonképpen ő tartott el engem.

Egész nap erről áradoztunk, és nem tudtuk elhinni, hogy ez is megtörtént. A koncert egy hatalmas helyen lesz, ahova több tízezer ember fér be. Már nagyon vártuk, és nem hittük, hogy aznap bármelyikünk is aludni fog.

Nagyjából két órával azután, hogy Yusuke telefonált, csengettek. Míg Ran a konyhában mesterkedett, kinyitottam az ajtót, és Sayurival találtam szembe magam. Azonnal becsuktam volna az orra előtt az ajtót, ám odarakta a lábát, és még a tenyerét is az ajtóra csapta.

- Nem tartalak fel sokáig, ígérem! – szólalt meg köszönés nélkül, ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy ideig tétováztam. – Ran, egy perc és itt vagyok! – kiáltottam vissza a barátnőmnek, majd meg se hallgatva a válaszát, kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan szedve a lépteinket elkezdtünk sétálni, majd pár háznyira megálltunk.

- Gyorsan és egyszerűen elmondom, amit szeretnék – szólalt meg, majd a táskájába nyúlt és elővett egy borítékot, majd átadta nekem. Miközben tovább magyarázott, én belenéztem és egy repülőjegyet találtam benne. – Szeretném, ha békén hagynád Shout egyszer és mindenkorra. A jegyet nem kell kifizetned, szívesen állom az árát.

- Azt meghiszem – feleltem gúnyosan. A repülőjegy Fukuokaba szólt, ahol a szüleim laktak. Már nem is csodálkoztam el rajta, honnan tudta meg. – És ha nem megyek?

- Elmész – vágta rá azonnal, magabiztos hangon. – Ellenben ha mégse, Shou fogja megjárni, és esetleg még a drága barátnőd.

- Shout úgyse bántanád, hiszen szereted, nem igaz? Ezért van ez az egész cirkusz. Rant pedig meg tudom védeni egy olyantól, mint te.

- Oh, igazán? Tudtommal te voltál a napokban az egyetlen, aki mindenkinek gondot okozott. És Shou esetében se legyél olyan biztos. Szerettem őt, amíg te fel nem bukkantál és át nem mostad az agyát. Ha nem lennél, már az enyém lenne. Egy valamire azonban rájöttem. Le kell őt rombolnom, mielőtt saját magam felemelném.

Kezeim ökölbe szorultak, fel se tűnt, hogy a jegyet is összegyűrtem, azonban kicsit sem érdekelt, ugyanis nem szándékoztam vele mást tenni, mint elhajítani az első szemetesbe, amit meglátok. Elegem volt ebből a csajból, ha ránéztem, rosszul lettem.

- Ne merészeld őket bántani, megértetted! – kiáltottam fel dühömben.

- Nem fogom, ha elmész. Na, elmész? A jegy a szombati járatra szól. Sajnos előbb nem tudtam elrendezni, pedig akkor már a gépen ülnél.

- Oh, valóban? Azt hittem, neked egy csettintés és minden úgy van, ahogy akarod.

- Velem nem érdemes packázni, kishölgy – lépett felém párat, ám én nem mozdultam, csak álltam a tekintetét. – Van ám pár jó képem, amiből hatalmas sztorit lehet kreálni. Szerinted mennyi kell, hogy romba döntsön egy karriert? Tíz évnyi kemény munka egy pillanat alatt a semmivé lenne.

Ravaszul mosolygott, míg én egyre dühösebb lettem. Nem bírtam ezt tovább. Általában képes voltam visszafogni magam, ezúttal viszont túllőtt minden határon és ezt egyszerűen nem tűrhettem. Mikor már túl közel volt, ellöktem magamtól, mire felkiáltott, majd ahogy összeszedte magát, szólásra nyitotta a száját, azonban mielőtt megtehette volna, tekintete a kezemre vándorolt. Hirtelen megragadta a karom, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, levette Shou karkötőjét.

- Ne, azt add vissza! – kiáltottam kétségbeesetten, de semmit nem értem el vele, se a kapálózással.

- Ez hogy került hozzád? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

Nem feleltem, semmi köze nem volt hozzá. Továbbra sem adtam fel, hogy visszaszerezzem, bár valamivel magasabb volt nálam, így ha feltartotta, nem értem el.

- Ez Shoué. Hogy került hozzád?

Nem érdekelt, mondhatott akármit, akkor sem árultam el neki. Végül feladtam, hogy kivegyem a kezéből, még féltem, hogy elszakad, így módszert váltottam. Szerencsére az időjárás az én oldalamon állt. A hó egy jó része még nem olvadt el, és egész jól összeállt hógolyókká, amik a fegyveremet képezték. Sikongatva próbálta kikerülni őket, mikor egyszer csak egy fekete autó állt meg közvetlen mellettünk, majd hirtelen öltönyös alakok szálltak ki. Egy részük Sayuri védelmére sietett, míg a többiek engem fogtak le, amíg a lányt le nem tisztították és be nem szállt az autóba. Esélyem sem volt. Mindenki visszapattant az autóba és a karkötőm is velük ment. Nem tudtam elhinni.

Lassan elindultam haza, de mire beértem a lakásba, már nem bírtam megállítani a könnyeim. Tanácstalan voltam, főleg, ahogy a kezemben szorongatott, megviselt borítékra pillantottam, és felidéztem, amit az imént hallottam. Ran pont akkor jött ki a konyhából, és aggódva kérdezte, mi történt, mire leültünk a kanapéra és nagy vonalakban elmeséltem neki mindent.

- És? Elmész? – kérdezte, mire a kezemben lévő megviselt repülőjegyre néztem.

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

Estére lenyugodtam és leültünk Rannal a gép elé. Hogy felviduljunk, megnéztünk egy koncertvideót és a banda szinte összes klipjét, mire végeztünk, már késő este volt. Mielőtt azonban elaludtam volna, azon gondolkodtam, mi lenne a helyes megoldás. Shou amúgy is elfoglalt, és rengeteg gondot okoztam neki, nem akartam, hogy ez így tovább folytatódjon. Bárhogy is, erről az egész látogatásról nem terveztem szólni neki, ebben biztos voltam.

Már így is pattanásig feszültek az idegeim, hacsak Sayurire gondoltam, hát még azután, hogy az egymást követő hírek fogadtak. Elsőként Ran. Reggel elkísértem az étterembe, az ajtón azonban a zárva tábla volt. Furcsának találtuk a helyzetet, így összenéztünk, majd beléptünk. A tulajdonos épp a székeket pakolta össze és az asztalokat húzta össze, mintha valami nagy átrendezésre készülne, vagy csak helyet akar felszabadítani.

- Mi folyik itt?

- Bezárunk – felelte a férfi hűvösen, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna ránk. Ezután elmagyarázta nekünk, mi történt, ám minden egyes szót úgy kellett kihúzni belőle. Láttuk rajta, hogy nem beszél róla szívesen, mégis tudni akartuk. Tudnunk kellett, és ő volt az egyetlen, aki elárulhatta nekünk. Közölte velünk, hogy nemrég itt járt pár öltönyös alak. Bejelentették, hogy megveszik az éttermet, neki pedig ajánlottak egy állást Tokyo szívében. Gondosan megfontolta volna, ám nem adta neki alkalmat rá, így gondolkodás nélkül beleegyezett. Ennél többet nem volt hajlandó megosztani velünk. Sok szerencsét kívánt a továbbiakban és kitessékelt minket az étteremből. Hosszú ideig álltunk Rannal, bámulva az étterem ajtaját, amin nap, mint nap beléptünk. Egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy mindez a múlté lesz.

A következő napokban Ran próbálta meggyőzni a főnökét, milyen fontos az étterem sokak számára, én pedig időközben új híreket kaptam. A neten böngészve ráakadtam egy cikkre, amiben kijelentették, hogy a filmben, amiben Yusuke játszana, más fogja alakítani a főszereplőt helyette. Azzal magyarázták, hogy a színész túl elfoglalt, így megkérte a rajongókat, értsék meg, de vissza kell mondania. Kérdezni akartam pár dolgot tőle ennek kapcsán is, de többszöri próbálkozásra sem vette fel a telefont. Próbáltam különböző alkalmakkor hívni, üzenetet küldtem, érdeklődve, mikor ér rá, ám semmi válasz nem jött. Aztán végül megszólalt valaki a vonal végén. Yusuke menedzsereként mutatkozott be.

- Sajnálom, kisasszony, de jelenleg elfoglaltak vagyunk – tájékoztatott hadarva. – Azonnal értesítem Yusuket, hogy keresse fel Önt, ha adódik rá alkalma. Kérem, legyen türelemmel!

Rossz érzés fogott el.

- Kérem, várjon! – kiáltottam rá, mielőtt bontotta volna a vonalat.

A menedzser hangjából csak úgy áradt az aggodalom. Többször megremegett, a háttérben pedig veszekedést hallottam. Nem tudtam, mi lehetett mindennek az oka, azonban nem sokáig hagytak tudatlanságban, a rossz előérzetem pedig beigazolódott. Hosszú időbe telt, de végre meg tudtam törni a menedzsert, aki tömören felvázolta nekem az álláspontot. Yusuke elfoglalt volt, azonban nem a tévés szerepléssel, fényképezkedéssel, és egyebekkel.

- A film rendezője közölte velünk, hogy jobb jelöltet talált a filmre. Aztán valamiért visszamondták az összes tévés és rádiós szereplést, valamint a fotózásokat is. Mind előállt valami okkal, azonban egyik sem tiszta számunkra és nem tudom, mégis mit tehetnék menedzsereként. Nem szabadna elmondanom ezt Önnek, de úgy hallottam, közeli ismerősök Yusukével, remélem, ennyit meg tud nekem bocsájtani. Valahogy nekem is könnyebb már, hogy kiönthettem a lelkem valakinek.

Sajnáltam a férfit, amellett, hogy hálás voltam neki, aggódtam is és reméltem, hogy nem fogja megbánni, hogy elmondta nekem mindezt. A telefonbeszélgetés után sokáig ültem egyhelyben és üveges tekintettel bámultam a semmibe. Azon törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy hirtelen mindent visszamondtak. Egyre jobban aggasztott a helyzet, és egyre inkább gyanítottam valamit.

Nem sokkal ezután ért a harmadik sokk, amire már nem tudtam, mit lépni. Egyik pillanatról a másikra három öltönyös férfi jelent meg az ajtóban, és anélkül, hogy bármit is mondtak volna, egy szó nélkül felcímkézték az összes bútorunkat és mindent, ami mozdítható volt.

- Két napot kapnak, hogy elhagyják a házat – közölte velünk az egyik, mikor elkészültek, majd egy papírt nyomott a kezembe és távoztak.

- Rendesen fizetünk mindent. Nem vehetnek el tőlünk mindent! – kiáltottunk utánuk kirohanva a kapuhoz, ők azonban már elindultak az autóval, ügyet sem vetettek ránk.

Másnap reggel úgy ébredtem, hogy már tudtam, mit fogok tenni Sayuri ajánlatát illetően. Egész délelőtt pakolgattam, bár sok cuccom nem volt, amit összerakhattam volna, mégis lassan ment.

- Komolyan itt hagysz? – kérdezte Ran kétségbeesetten.

- Azt hiszem, így jobb lesz mindenkinek. Nem akarok gondot okozni senkinek sem. Nem tartozom Shou világába, és nagyobb távolságra van szükség, hogy el tudjuk feledni egymást.

- Mert szerinted képes leszel rá?

Nem feleltem, inkább gyorsan témát váltottam. – Sok sikert neked és Toranak! – mosolyogtam rá.

- Együtt megoldhatjuk! – erőlködött, ám tudta, hogy már nem változtathat a döntésemen. - Akkor a koncertre se jössz el? – kérdezte csalódottan.

Mindketten a két jegyre néztünk, ami a tükörhöz volt állítva. – Élvezd helyettem is! – mondtam neki mosolyogva, mire ő nem szólt semmit. Láttam rajta a tehetetlenséget és a bizonytalanságot, amit magamban is felfedeztem, épp ezért kellett minél hamarabb cselekednem.

Időben elindultam a reptérre. Megkértem Rant, hogy ne szóljon senkinek, úgy sokkal jobb lesz. Tudtam, hogy nem ért velem egyet, de mosolyogva bólintott. Ha újra találkoznék Shouval nem tudnám rávenni magam, hogy elmenjek. Viszont ha arra kellett gondolnom, hogy soha többé nem láthatom viszont, megszakadt a szívem. Csak az vígasztalt, hogy így jobb lesz mindkettőnknek. Nem tudtam, mire képes az a Sayuri, de kinéztem belőle bármit. Bárcsak valahogy ő tűnt volna el örökre Shou életéből!

- Oh, igaz is! – jutott eszembe valami, mire visszarohantam a házba. Még egyik nap megvettem Rannak azt a pulcsit, amit magamnak akartam, és most odaadtam neki. Ezzel azt hiszem, csak még érzékenyebb pillanattá tettem az elválásunk, már csak nagy nehezen bírtuk ki könnyek nélkül, mégis megálltam. Úgy döntöttem, boldogan mosolyogva fogok tőle elbúcsúzni, így emlékezzen rám, és ne bánkódjon miattam. Meg akartam mutatni, hogy szerintem így lesz a legjobb, még ha én magam nem is voltam benne teljesen biztos. Nem szerettem, ha a körülöttem lévő emberek szenvedtek, különösen, ha az miattam volt. Nem mertem kivárni és megtudni, Sayuri mire képes még.

Mielőtt kilépetem volna az ajtón, még körbenéztem a házban, ahol már régóta éltünk együtt Rannal. Rengeteg emlék kötődött hozzá, egytől-egyig mind kellemes és szívmelengető pillanatok voltak. Végül a tükör előtt lévő jegyekre néztem, és egy pillanatra ledermedtem.

Ran jött ki az előszobába, és még egy búcsúölelést adott.

- Rettenetesen fogsz ám hiányozni, csajszi – mondta, mire elmosolyodtam. – Vigyázz magadra!

- Te is.

Vettem egy mély levegőt és elindultam. Az ajtóból még egyszer visszafordultam és integettem, majd a buszváró felé vettem az irányt. A hó már vagy négy óra óta megállás nélkül gyönyörűen hullott. Ahogy ott álltam a buszváróban, megláttam egy taxit, és bár ritkaság volt a mi környékünkön, leintettem és inkább azzal mentem. Volt nálam elég pénz, és ha busszal mentem volna, lehet, nem értem volna ki időben.

- Hova parancsolja? – kérdezte a sofőr, amint beszálltam.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd megmondtam a választ.