First kiss - 6. fejezet

Elnézést kérek a késésért, mostanában minden közbejött xD De most végre itt vagyok újra :D
A fejezetről csak annyit, még magam is belepirultam, ahogy írtam :) Remélem tetszeni fog, jó olvasást.
~ Miyoung

Napról napra kis lépésenként sikerült megnyugodnom és elhinnem, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Minden elképesztő, mesébe illő és csodálatos volt, amíg az a lány meg nem jelent. Úgy tűnt, Shou már ismerte, de én még sosem láttam. Nem tudtam róla, hogy sztár lett volna, de persze nem ismerhettem mindenkit. Az biztos volt, hogy tehetős családból származott, ez első ránézésre egyértelmű volt. Mindezek mellett még szép is volt. Fel sem értem hozzá.

Azóta nem találkoztunk. Sajnos munkát sem találtam, így beálltam segíteni Ran-nak. A főnöke elutazott néhány napra és rá hagyta az éttermet. Persze voltak más alkalmazottak is, de mi ketten állandóan a pultnál voltunk, míg azok valahol máshol elvoltak magukban. Sokat nem beszélgettünk. Ran új alkalmazottat nem vehetett fel, de nem volt megtiltva, hogy segítséget ne kapjon. Fizetést ugyan nem kaphattam, de szívesen segítettem a barátnőmnek. Remekül elszórakoztattuk egymást. Amikor épp nem voltak vendégek, zenét hallgattunk, énekelgettünk és táncoltunk, mintha lenne tehetségünk. Ran állandóan azzal jött, hogy nincs is olyan rossz hangom, de én ezzel nem értettem egyet. Szerettem énekelni, de csak hülyeségből. Egyáltalán nem volt jó hangom, és ezt el is ismertem. Gitározni viszont mindig is szerettem volna megtanulni.

- Hé, hé! – lépett oda hozzám Ran, amint a vendég távozott. Épp letakarítottam az egyik asztalt. – Mit tennél, ha belépne valamelyik banda?

- Már megint ezzel jössz? – sóhajtottam nevetve.

Állandóan erről fantáziálgattunk, bár amiket állítottunk annak annyi volt a valószínűsége, hogy megtesszük, minthogy belép az ajtón egy banda. Képtelenség volt.

- Valószínűleg semmit sem tudnék – mondtam úgy, mint aki komolyan elgondolkodik rajta. – De ugye elkapsz, ha elájulnék?

- Persze, nyugodtan használhatsz párnaként, én úgy is előtted fogok kidőlni – felelte kacsintva, majd együtt felnevettünk.

Nem volt nagy sürgés-forgás, de nem is volt gond. A hangulat kellemes volt és a vendégek is jól érezték magukat.

Munka közben észrevettük, hogy megállt az falióra, így zárás után levettem, hogy kicseréljem benne az elemet. Egy székre kellett felállnom, hogy elérjem, de levenni még könnyebb volt, mint feltenni. Az óra épp egy kaspóba rakott virág fölött volt, és nem láttam, a szeghez viszonyítva merre van az óra akasztója. Már lábujjhegyen álltam, és próbáltam felakasztani, de sehogy sem sikerült. Épp ezzel szenvedtem, Ran pedig a papírokkal volt elfoglalva, mikor megcsörrent a telefon.

- Igen, tessék? – vette fel a telefont a barátnőm.

Én közben egyre jobban koncentráltam, és már majdnem megvolt, amikor a szék hirtelen megbillent és pedig ügyesen leestem.

- Hika… - szólt volna Ran, de a zajra felkapta a fejét, és rémülten felsikoltott. – Hikaru!

Lecsapta a telefont, és odarohant hozzám. Ahogy leestem még a szék is feldőlt, lehorzsoltam a könyököm, és a térdem, meg pár helyen fájt még, de igazán fel se tűnt. Mire Ran odaért, én már nagyjából összeszedtem magam és talpra álltam.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, amíg én az óra keresésével voltam elfoglalva.

- Aha – bólintottam, miközben talpra állítottam a széket. – Hova lett az óra?

Ran is keresni kezdte, majd egyszer csak felmutatott. – Nézd csak, ott van! Majd én leveszem.

Az óra egy apró része látszódott csak, szerencsére az nem esett le, hanem fenn maradt a virágban. Legalább abból nem kellett újat vennünk. Mielőtt cselekedhettem volna, Ran fenn termett a széken és levette.

- Majd máskor felrakjuk – mondta, miközben visszavitte az órát a pulthoz és lerakta a polcra. – Most menjünk végre haza! Biztos, hogy jól vagy?

- Persze, kaptam én már nagyobbat is. Ennyit el tudok viselni – feleltem mosolyogva.

Tényleg nem volt vészes, és amúgy sem szerettem panaszkodni, így tűrtem. Visszaraktam a széket a helyére, majd elkezdtünk öltözködni. Épp a táskámat vettem fel, mikor a bolt ajtaja kivágódott és valaki berontott rajta. Időm se volt megnézni, ki volt az, hirtelen ott termett előttem, megfogta a vállaim és azt kérdezte:

- Jól vagy? Nem esett bajod? Sikoltást hallottam.

Csak pislogni tudtam a meglepettségtől. Szóval akkor ő telefonált. De vajon mit akart? Miért hívta az éttermet, mikor rég zárva volt?

Homlokáról izzadságcseppek folytak, arca rendesen kipirosodott, hangosan vette a levegőt, pedig kezei jég hidegek voltak.

- Persze – bólintottam, miközben igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat, majd elkezdtem neki magyarázni, mi történt, de aztán ahogy ránéztem, elhallgattam.

- De te jól vagy? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Nem nézel ki valami jól.

Míg én furcsán néztem rá, ő mosolyogva bólintott. Egyszer csak megtántorodott, olyan volt, mintha szédülne, majd egyenesen nekem esett. Próbáltam megfogni, de nehéz volt, így csak azon igyekeztem, hogy tompítsam a földre érkezését. Lassan lefektettem, fejét az ölembe helyeztem és elkezdtem szólítgatni. Szemei csukva voltak, nem reagált. Egyre szaporábban szedte a levegőt, és remegett, mint a nyársfalevél. Kezem a homlokára helyeztem, és megállapítottam, hogy lázas volt.

Ran ijedten rohant oda hozzánk.

- Magas láza van – néztem fel rá. – Mit tegyünk?

Barátnőm egy ideig elgondolkodott, majd azt felelte. – Próbáljuk meg valahogy felvinni Mrs. Kwon szobájába!

- A tulajéba? – kérdeztem meglepődve. – De be tudunk oda jutni?

- Persze, nálam van a kulcs. Ez vészhelyzetnek is felfogható. Úgyse jön haza még egy pár napig. Kinyitom az ajtót, aztán vihetjük. Utána meg készítünk neki borogatást.

Bólintottam, majd aggódva az énekes arcára néztem. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd így is láthatom. Elképzelni se tudtam, mit csinált, hogy így megfázott. Visszaemlékeztem az arckifejezésére, amikor bejött. Rémült volt és aggódott. De mégis miért? Miattam? De hiszen semmi sem történt? Mégis mire számított?

- Hi-hika… - motyogott Shou alig hallhatóan.

Szemei még mindig csukva voltak. Szája alig láthatóan mozdult csak.

- Shou? – szólítottam meg, óvatosan megrázva a vállát. Reméltem, hogy magához tér, de ennél sokkal váratlanabb dolog történt.

- Sze…retlek.

Teljesen leblokkoltam. Mint aki kővé dermedt. Most ezt valóban jól hallottam? Ezt most tényleg nekem mondta.

Hamarosan Ran visszajött. – Mehetünk – közölte, de én még mindig nem voltam képes megmozdulni, még a szám is tátva maradt a csodálkozástól.

- Hahó! Mi van veled? – kérdezte megrázva a vállam.

Megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam, majd felnéztem rá.

- Menjünk! – szólt rám.

Óvatosan felvittük Shou-t Mrs. Kwon szobájába. Lefektettük az ágyba, majd amíg én eligazítottam az ágyneműt, Ran a fürdőbe rohant és készített hideg borogatást. Egész éjjel ott maradtunk mellette, időnként elbóbiskolva egy-egy rövid időre.

Reggelre már jobban volt, a láza valamivel lejjebb ment. Szerencsénkre vasárnap volt, így az étterem zárva volt. Kimentünk a fürdőbe megmostuk az arcunk és rendbe hoztuk magunk. Váltóruhánk nem volt, de addig most már kibírtuk, míg Shou felébred. Reméltük, hogy jobban lesz, és nem lesz belőle baj. Már biztosan keresték a többiek, és ha valaki is rájönne, hogy itt volt, abból csak botrány lenne. Ugyanez járt Ran fejében is.

- Mégis mit fogunk most csinálni? – kérdezte tőlem halkan, miközben lefelé haladtunk a lépcsőn.

Olyan volt, mintha óvatos lett volna, nehogy Shou meghallja, miket beszélgetünk egy emelettel lejjebb, miközben ő alszik.

- Mit tehetnénk? Nem dobhatom csak úgy ki – feleltem majd leültem egy székre és fejemet a pultra hajtottam. – Megvárjuk, míg felébred, és akkor majd meglátjuk, hogy van.

Ran bement a pult mögé és töltött mindkettőnknek egy pohár üdítőt.

- Nem keresték még a többiek? Mi lesz, ha valaki rájön?

Vállat vontam. – Fogalmam nincs. Gondoltam, hogy felhívom valamelyik bandatagot, de a telefonja lemerült, töltőnk pedig nincs.

Szinte egyszerre sóhajtottunk fel.

- De mégis miért van itt? Miért jött ide? – kérdezte Ran már valamivel hangosabban, mint eddig. Talán már el is felejtette, milyen óvatos akart lenni.

- Ne kérdezz már tőlem ilyeneket. Majd megtu…

Hirtelen elhallgattam, amint a lépcső felé nézve megpillantottam Shou-t. Pulcsiban volt, a falnak támaszkodva állt az egyik lépcsőfokon, és minket nézett. Tekintete olyan volt, mint aki kíváncsi volt, de félt is attól, amit hall. Kissé bánatosnak tűnt. Csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg, amit mondtunk.

Az ajkamba haraptam. Ran kíváncsian rám nézett, vajon miért nem hagytam abba a mondatot, majd követte a pillantásom. Ledermedtem, tudtam, mondanom kellene valamit, de semmi nem jutott eszembe, csak néztem, mint egy idióta. Eszembe jutott a tegnapi kijelentése, kíváncsi voltam, emlékszik-e rá. Már attól is zavarba jöttem, ha csak ránéztem. Kényelmetlenül éreztem magam. A szívem újra hevesen kezdett verni, és elöntött a forróság. Gondolatban az a két szó ismétlődött. Mégis miért mondta? Nem gondolhatta komolyan. Lázálmában mindenki összehord mindent, nem igaz?

Szerencsére Ran cselekedett helyettem.

- Nem is hallottunk – lépett ki a pult mögül, majd idegesen megállt, és elkezdett hadarni. – Jobban vagy? Hogy érzed magad?

Shou csak bólintott, majd tett pár lépést felénk. Leült az első pult melletti székre, hárommal az enyémtől, közben Ran visszament a pult mögé.

- Kérsz valamit? – kérdezte barátnőm.

- Nem, köszönöm – felelte Shou mosolyogva kissé rekedt hangon.

- Mi történt tegnap? – kérdeztem félénken, idegesen elnézve valamerre. Bárhova csak ne rá.

Ran is kíváncsian nézett az énekesre, mire Shou egy pillanatra elgondolkozott. Talán azt fontolgatta, mennyit mondjon el nekünk, vagy nem tudta eldönteni, hogy kezdje el. Nem feltételeztem volna, hogy nem emlékszik rá, mi történt.

Megköszörülte a torkát, majd a pulton lévő kezét bámulva, elpirulva megszólalt. – Először is szeretnék bocsánatot kérni. Tegnap este azért voltam itt, mert aggódtam. Amikor találkoztunk a zebrán, körbevettek a tinik, és lehet, hogy készült néhány kép. Az egyik ismerősöm figyelmeztetett, hogy ha nem vigyázok, neked is bajod eshet, vagy már esett is. Ezért felhívtam az éttermet. Még szerencse, hogy mondtad.

- De mégis mitől fáztál meg ennyire? – kérdezte Ran kíváncsian.

- Tegnap Saga szó nélkül lelépett a vendéglőből, ahol voltunk. Közben a menedzser is hívott, aki persze nem tudhatott erről, így én elmentem megkeresni, míg a többiek foglalkoztak a hívással. Sokáig kerestem a hidegben, mire felhívtak, hogy időközben megtalálták.

- És hol volt?

- Magam sem tudom. Azóta nem beszéltem velük. Mennyi az idő?

Mivel a faliórát még nem raktuk vissza, előkerestem a telefonom a zsebemből és azon néztem meg. – Hamarosan tíz óra lesz.

- Micsoda? – pattant fel rémülten a székből, majd hirtelen megingott, és a fejét fogva felindult a szobába. – Sietnem kell, már biztos keresnek.

- A telefonod lemerült, biztos ezért nem hívtak még – tájékoztatta Ran, miközben utána rohantunk, ha esetleg szüksége lenne valamire. Nekem még nem tűnt úgy, mint aki jól van és szerintem Ran is ugyanarra gondolt.

- Nyugodtan pihenhetsz, szükséged van rá ahhoz, hogy meggyógyulhass – mondtam neki.

- Nem, jól vagyok – bizonygatta a nyilvánvaló hazugságot. – A menedzser erről nem tudhat. Már rég ott kellene lennem.

Közben beértünk a szobába. Megálltunk az ajtóban, mire ő elkezdte pakolgatni a cuccait.

- Figyelj! – léptem közelebb. - Szerzünk egy töltőt, és beszélhetsz a fiúkkal. Valamit csak kitaláltok. Pihenned kell.

Felsóhajtott, majd leült az ágyra, és a fejét fogva lehunyta a szemeit, majd egy rövid ideig mozdulatlanul úgy maradt.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Csak kissé megszédültem – mondta, majd felállt, és folytatta a pakolást. Olyan sok cucca nem volt, de időbe telt, mire mindent megtalált. – Nem akarlak titeket sem zavarni.

- Egyáltalán nem zavarsz. Máris elmegyek a töltőmért. Biztosan jó bele.

Meg se vártam a válaszát, lerohantam és menet közben felkapta az egyik szék támlájáról a kabátomat, kirobogtam az étteremből. Vigyáztam arra, hogy el ne csússzak, de igyekeztem is, hogy minél előbb visszaérjek. Alig találtam bele a zárba, úgy siettem, semmi türelmem nem volt azzal húzni az időt. Beérve, felforgattam a szobámat a töltő után, míg végre megtaláltam a zoknis fiókban. Majdnem elfelejtettem bezárkózni, úgy siettem. Végül lihegve és levegőért kapkodva rontottam be az étterembe, ahol Ran épp az órát rakta vissza a helyére.

Azonnal az emeleti szoba felé vettem az irányt.

- Már elment – kiáltott Ran, miközben lelépett a székről.

Pont akkor értem volna a lépcsőhöz, ám a lendülettől alig bírtam megállni, és majdnem felbuktam. Ingerülten fordultam felé.

- Mi? – kérdeztem még mindig lihegve.

Ran közben tök nyugodtan a helyére rakta a széket és rám nézett.

- Sajnálom, de sehogy se tudtam itt tartani.

Fintorogva és mérgelődve dobtam le magam a padlóra. Nem tudtam elhinni, hogy hiába siettem ennyire, és ez az egész futkosás a semmiért volt. Mondtam neki, hogy maradjon itt, akkor meg mégis miért nem volt képes még egy kicsit pihenni. Nem lehetett volna belőle olyan nagy baj.

- Ttaku! – kiáltottam fel, majd dilizve elkezdtem a rugdosódni a lábaimmal. Felsóhajtottam és nekidöntöttem a hátam a falnak. Ránéztem a karkötőre, ami azóta rajtam volt, amióta engedéllyel is az enyém volt, és elmosolyodtam.

Összenéztem Ran-nal, mire mindketten felkacagtunk.

- Ran? – szólaltam meg egy idő után.

- Igen.

- Ha valaki lázálmában beszél… akkor mindent összebeszélhet, ami nem igaz azt is, ugye?

Elgondolkodott rajta, azt hittem, már nem is fog válaszolni.

- Nem feltétlenül – felelte, mire én meglepve néztem rá. – Állítólag olyankor képes vagy olyanokat is kimondani, amiket egyébként nem mersz. Olyan, mint a részegség.

Újabb csend ereszkedett közénk. Elgondolkodtam rajta, vajon ez így volt-e akkor is. Még a gondolatába is belepirultam. Megráztam a fejem, tenyereimmel párszor arcon csapkodtam magam, hogy észhez térjek és elfelejtsem, majd feltápászkodtam és elindultunk haza. Gondoltam, egyszer majd eljön az alkalom, hogy megtudom az igazat.