Nem vagyok önmagam - 10. fejezet

Fedd fel magad!

A napok szokásosan teltek. Koji dolgozott és próbált a fiúkkal, Takeru pedig a kórházban tevékenykedett, szabadidejében meg Mai próbálta rávenni, hogy még nézzen át pár anyagot. Egyik fiú sem kereste a másikat. Nem a veszekedés miatt csupán, csak nem volt, mit mondaniuk egymásnak. Bárhogy is törték a fejüket, értelmes magyarázatot nem találtak a történtekre. Egy ilyen eseményt nem lehet megmagyarázni, és nem lehet megoldani. Legalábbis ők úgy gondolták. Minél több napig élték a másik életét, annál kevésbé hitték, hogy visszakaphatják a saját testüket.

- Ah, nem megy! - dőlt hátra a széken Takeru, fejét hátrahajtotta és arra ráhelyezte a könyvet. - Nem bírok több ilyen baromságot tanulni.

- Elképesztő vagy! - állt fel Mai. Már nagyon elege volt a fiúból, aki elvárja tőle, hogy mindig segítsen, de már olyan szinten, hogy szinte ő csinál mindent helyette. Néha azt kívánta, bárcsak adhatna neki egy kis észt is valahogy. - Állandóan csak panaszkodsz! Tudod, hogy Koji rekordidő alatt megtanult mindent egytől-egyig?

- Már megint csak Koji, Koji, Koji - sóhajtott a fiú. Felállt, és a lányhoz lépett. - Én nem vagyok Koji, vetted? Sosem terveztem, hogy kórház közelébe megyek, világéletemben utáltam az egészet. Zenész vagyok.

- Na és hol a gitárod? És az akaraterőd? - vágott vissza a lány. - Úgy gondoltam, a zenészeknek sok akaraterejük van, hogy ne torpanjanak meg, és valóra váltsák az álmaikat. De te? Inkább utcaseprőnek mennél el.

Takeru értetlenül nézett a lányra, amíg az dühösen elsietett. Egyrészt nem tudta, miért lett ilyen, és azt sem, amit mondani akart. Vállat vont és visszafordult a könyvekhez. Átlapozgatta az egészet, de egy fikarcnyi energiája, se kedve nem volt már tanulni. Ha akarta volna, iskolapadban ülne valamelyik egyetemen, ahova a szülei akarták hajdanán küldeni. Valójában kicsit sem volt hülyegyerek, csak úgy gondolta a zenéléshez nem kell semmi ilyen fölösleget tudni, márpedig amit manapság tanulnak az iskolában nem mondható másnak.

Mai a szobájukba vonult vissza, és becsukta maga mögött az ajtót. Maga se tudta, mi ütött belé hirtelen. Ha ránéz a fiúra, Kojit látja, de ahogyan viselkedik, már egyáltalán nem a barátja. Úgy gondolta, ez a fiú tönkreteszi Kojit, aki nagyon hiányzott neki és szeretett volna már végre vele lenni. Belefáradt a pesztrálásba és hogy állandóan figyeljen a fiúra, nehogy elrontson valamit, ami kihatással lehet Koji egész hátralevő életére.

A kórházban Takeru egyre több időt töltött Kazuyával, amin mindenki meglepődött. Igazság szerint, jól kijöttek egymással, és teljesen elfeledkeztek a valódi Koji-val való ellentétükön. Mai próbálta megértetni a fiúval, hogy nem cselekedhet úgy, ahogy ő akar, és nem változtathat Koji helyzetén. Márpedig a Kazuya-val való barátkozás pont ezt jelenti.

- Nem kell megmondanod, mit csináljak - felelte a fiú. - Élem az életem, hagyj lógva.

Koji eközben minden szabadidejében új dalon dolgozott. Egészen belejött. Leírta minden érzését, és egész végig csak Mai-ra tudott gondolni. Stílusra megegyeztek az előzővel, így különböztek Takeru-é-tól. A közönség kedvelte, azonban a tagok kezdetben nem igen örültek neki.

- És arra gondolta, hogy itt elhallgathatna a zene és egy kis ideig csak mi ketten énekelnénk - sorolta Koji az ötleteit.

- És ha nem változtatnánk a stílusunkon? - vágott közbe Shohei, aki úgy látszott ma nincs olyan jó kedvében, mint eddig.

Koji meglepődött. Még sosem hallotta így őt. Eddig mindig adta a hülye stílusát a kisfiús mosolyával. Most meg mintha egy szempillantás alatt felnőtt volna.

- Igaz - értett egyet Osamu Shohei-jel. - Egy ideje eléggé másféle dalokat írsz.

- De a közönség szereti - védekezett Koji.

- Most nem az a lényeg, Takeru, nem érted? - szólt Hiro. - Minden előadó egy saját stílust dolgoz ki, mielőtt megismertetné magát a nagyvilággal. Nekünk már megvan ez a stílusunk és mindenki kedveli. Kedvelte. Eddig. De ha most változtatsz…

- A stílusunk el fog tűnni - fejezte be helyette Shunsuke.

Ezután mély csend telepedett a kis házikóba. Majd a srácok elbúcsúztak és távoztak Kasumi-val együtt. Koji pedig magára maradt. Fogalma sem volt, mégis mit tegyen.

Másnap újra találkoztak Takeru házában.

- Mi lenne, ha alakítanánk egyet a kettő ötvözésével? - vetette fel az ötletet Koji. A többiek értetlenül néztek rá, így folytatta. - Kicsit az eredeti, kicsit az új és így a kettő között leszünk. Na?

- Hát, megpróbálhatjuk - felelte határozatlanul Shohei, mint aki előre tart a végétől.

- Kéne valami fantasztikus dal a versenyre - emlékeztette őket Shunsuke.

- És ha mindenki leírná a gondolatait, aztán először megírnátok a dalt, majd egy ember a jegyzetekből összeállít egy kész szöveget a dalhoz? - találta ki Kasumi. Az ötlet mindenkinek tetszett, így lelkesen fogtak egy füzetet és egy tollat és jegyzetelni kezdtek.

Koji és Kasumi egymásra nézett, mosolyogtak, majd ők is nekiláttak a munkának.

Takeru pár órával a munkakezdés után fáradtan hullott le az egyik székbe a folyosón. Kimerült volt, és kedvetlen. Hiányzott neki a zene, a fellépések és a barátai. Amit, és akiket a legjobban szeretett, most nem lehettek vele. Ez a legrosszabb. Kezét a térdére tette, majd az arcát a tenyerébe temette. A folyosón csend volt. Egy-két nővér mászkált, de egyébként egyedül volt. Teljesen magára maradt.

Hirtelen zajongás támadt, egy nővér pedig érte kiáltott. - Dr. Seto. Jöjjön gyorsan, kérem!

Takeru felkapta a fejét és gyors léptekkel odasietett a folyosó végére. A lifttel egy férfit szállítottak fel egy hordágyon. Mielőtt az ajtó kinyílt volna, a nővér tájékoztatta Takeru-t. Egy középkorú férfiről volt szó, aki súlyos motorbalesetet szenvedett egy negyed órája. Erős belső vérzése volt, eltört a karja, és súlyos fejsérülést is szerzett.

Ahogy kinyílt az ajtó, Takeru és a nővérek már vitték is a műtőbe. A fiú még mindig nem volt benne biztos, hogy meg tudja csinálni, így szólt Mai-nak. Azonban a lány közölte vele, hogy most bárhogy is szeretné, nem tud menni, de elküldi Kazuya-t.

A két fiú együttes erővel mentette meg a beteget. Kazuya oldalát furdalta a kíváncsiság, vajon miért ilyen Koji, hiszen eddig egymás ellen versengtek szinte, most meg állandóan segítséget kér tőle. Talán csak kihasználja? Viszont mostanában elég jól elbeszélgettek. Úgy érezte, teljesen összezavarodott. Arra gondolt, neki így is úgy is mindegy, de a betegek érdekében viszont azt teszi, amit a szíve helyesnek gondol, és ami a páciensnek a legmegfelelőbb. Főleg, ha arra gondol, hogy a sok segítségkéréssel Koji elismeri, hogy ő jobb. Ez jó érzéssel töltötte el.

Elindult a várószobán át a portáig, hogy utánanézzen néhány betegnek, amikor is…

- Kazuya! Hello! - hallott egy ismerős hangot a fiú.

Egy világosbarna hajú fiú integetett buzgón pár méternyire Kazuya-tól a váróteremben ülve.

- Tatsuya?! - lepődött meg a fiú. - Mit csinálsz te itt?

Kazuya megtorpant, amikor elismerte a fiút, és elindult feléje, miközben a fiú felállt a székről. A kérdésre Tatsuya nem válaszolt, csak a bal karjára mutatott, amire egy fehér kisebb rongy volt tekerve igencsak gyatra módon.

Kazuya kérdőn nézett a fiúra, mire Tatsuya tájékoztatta őt.

- Lehorzsoltam a kezem - mondta olyan hangon, mint amikor egy kisgyerek panaszkodik az anyukájának. - Azt mondtad, nyugodtan idejöhetek, ha valami történik.

Kazuya sóhajtott egyet. - Mit mondtak az orvosok? Ellát valaki?

- Nem tudom - rázta a fejét a fiú. - Azt mondták, várjak.

Kazuya megfogta Tatsuya ép karját és elkezdte húzni maga után, amíg a fiú csendben hagyta magát. Olyanok voltak már szinte, mint a testvérek és bár Tatsuya volt az idősebb, ez látszólag pont ellenkezőleg volt. Kazuya-nak állandóan vigyáznia kellett rá, nem a gyerekes viselkedése miatt, hanem sok más okból is.

Bementek az egyik üres szobába. Kazuya leültette barátját egy székre, majd ellátta a sebét. Mikor végeztek Tatsuya mosolyogva mondott köszönetet, mire Kazuya bólintott egyet, majd kérte, hogy menjen haza. Épp mikor kiléptek a szobából, akkor lépett oda az ajtóhoz Takeru, aki majdnem beleütközött a két fiúba.

- Na, akkor én indulok - jelentette ki Tatsuya.

Kazuya egy ideig csak nézte a távolodó barátját, mintha valami rossztól tartana.

- Ki volt ez? - kíváncsiskodott Takeru.

- Egy barát - felelte Kazuya szűkszavúan. Takeru meglepetten nézett rá, majd mindketten Tatsuya-t kezdték figyelni.

A fiú megállt egy kislány mellett és elkezdtek beszélgetni, majd Tatsuya a zsebébe nyúlt és a pénztárcájában kezdett keresgélni.

- Ueda Tatsuya - szólalt meg Kazuya és megint csak sóhajtott egyet, mintha valami hosszú témába fogott volna bele. - Hihetetlenül naiv, amit sokan ki is használnak. Ugyanakkor nagyon kedves és önzetlen. Igényli a szeretet és szüksége van rám. Kell neki egy barát, különben attól tartok, összetörne a szíve.

Takeru csak szótlanul hallgatott és együtt nézték Ueda-t. A fiú pénzt adott a kislánynak, aki ezután Kazuya-ék irányába kezdett el futni, mire Tatsuya boldogan, de meglepődve nézett utána.

Mikor a kislány Takeru-ékhoz ért, Kazuya megragadta a karját és megállította őt. Kinyújtotta a kezét feléje, mire a kislány ránézett. Nagyjából hét éves lehetett. Farkasszemet néztek egymással, egyikük sem akart engedni. Aztán végül a lány megadta magát és csalódottan nyomta az előbb megkaparintott összeget Kazuya kezébe. Amint kiszabadult, a kislány szélsebesen eltűnt, Kazuya pedig Tatsuya-hoz sétált, Takeru pedig követte őt.

- Figyelj jobban, mondtam már, hogy ne engedd, hogy becsapjanak! - figyelmeztette Kazuya barátját és visszaadta neki a pénzt.

- De azt mondta, hogy az anyukája beteg és venni akar neki valami finomat - szólalt meg lebiggyesztett ajkakkal Ueda.

- Valószínűleg hazudott - zárta le a témát Kazuya. - Na, menj, és légy óvatos! Hamarosan én is otthon leszek.

- Megvárhatlak? - kapta fel a fejét lelkesen a fiú.

Kazuya sokatmondóan ránézett, mire Tatsuya csak intett egyet és elindult.

- Gondolom, jól kijöttök - szólalt meg pár méterre Kazuya mögött Takeru. - Olyanok vagytok, mint a testvérek.

- Hát körülbelül ott tartunk - felelte Kazuya elmosolyodva. Aztán, mint aki rájött valamire Takeru-ra nézett. - Tényleg, Koji! Hétvégén tartunk egy házibulit. Van kedved eljönni?

Takeru ennek hallatán hihetetlenül boldog lett. Gondolkodás nélkül azonnal igennel felelt.

- Akkor várlak - intett Kazuya is és ment a dolgára.

Takeru érezte, barátra talált és végre kimozdulhat egyet a szürke hétköznapokból egy fergeteges bulival.

Amíg Takeru a kórházban tevékenykedett, Koji sem unatkozott Osakan. A mai napon délután dolgoztak, este hazafelé menet még megálltak az okonomiyaki standnál, majd szétváltak, és mindenki ment haza. Ahogy ballagott a sötétben hazafelé, Koji-nak hirtelen furcsa érzése támadt. Az utcai lámpák fényei homályosak voltak, az utcákon szinte senki nem volt, csak a hűvös szellő söpört végig. Nem volt benne biztos, milyen érzés volt az, így nagyon nem is foglalkozott vele. Próbált másra gondolni.

Az emeletes épület lakásainak, akik között ott volt Takeru-é is, közös udvaruk volt, közös kapuval. A kapu mindig nyitva állt, így nem volt jó ötlet bármit is az udvaron hagyni.

Amikor Koji belépett az udvarra, egy megérzéstől vezérelve megfordult és egy árnyékot vett észre maga mögött. Gyanúsnak tartotta és hirtelen félelem kerítette hatalmába. Hirtelen elkezdett futni, fel a lépcsőn, egyenesen a lakásához. Az árnyék valóban egy férfi volt ballonkabátban és kalapban, aki szépen lassan kibújt az árnyékból és elindult Koji felé. A fiú kezei remegtek az ijedtségtől ahogy a kulcsaival babrált, ám idegességében nem találta a megfelelőt, és a kulcslyukat sem. Takeru-nak volt egy rakás kulcsa kétszer annyi kulcstartóval. A felét nem is tudta Koji, mire használja. Magában épp ezen bosszankodott, amikor végre sikerült kinyitnia az ajtót.

Annyira sietett, hogy megbotlott a küszöbben és a földre terült. Mintha meg sem érezte volna az ütődést, villámgyorsan felpattant, hogy becsukja az ajtót, ám a férfi rácsapta a tenyerét ezzel megakadályozva a fiút. Lassan közeledett Koji felé, már benn volt a lakásban. A fiú a földön kúszva távolodott az alaktól centiről centire, míg el nem jutott a konyhát a nappalitól elválasztó pulttig. Egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiről. Az arcát az árnyék miatt nem látta, nagyon remélte, hogy csak Takeru apja, vagy valamilyen haverja. Azonban félt megszólítani.

Takeru épp kijött a fürdőből, vizes hajjal, törülközővel a fején lépett a szobába. Amikor leült az ágyra, épp abban a pillanatban szólalt meg a telefonja.

- Szia, Koji! - szólt bele. - Mit…

A másik fiú meg sem várta, míg befejezi. Remegő hanggal szólt a telefonba. - Segítened kell! Kérlek! Azonnal gyere ide! SEGÍTS!!!

A vonal megszakadt, Takeru pedig mozdulatlanul ült az ágyon, mint akinek időre van szüksége, hogy feldolgozza, amit hallott. Fogalma sem volt, mi volt ez. Nagyot nyelt, majd kirohant a szobából.

First kiss - 9. fejezet

Shou pov.

Végre sikerült ráakadnom Sayuri-ra az egyik emeletes ház tetején. Háttal állt nekem, a távoli tájra meredt, a mellkasán pedig összefonta a karjait.

- Emlékszel, hogy találkoztunk? – kérdezte egyszer csak alig hallhatóan. Hangja elváltozott a sírástól, amitől csak még rosszabbá vált a helyzet. Nem szerettem, ha bárki sírt körülöttem, főleg nem egy barát.

Tétlenül és szótlanul álltam mögötte pár méterre, miközben ő folytatta. – Itt volt, a tetőn, emlékszel? Olyan, mintha tegnap lett volna, pedig milyen rég volt már. És azóta mennyit változtunk mindketten!

- Miért csinálod ezt, Sayuri? – kérdeztem pár lépést téve felé.

Megfordult, leengedte a kezeit maga mellé, és ökölbe szorította őket. A sminkje egy cseppet sem ment tönkre a sírástól, de a szemei már kipirosodtak. – Nem mindegy miért? Így mindenkinek jó, nem? Neki is. Te úgyis csak azt akarod, nem? Mindig csak az a Hi…

Nem akartam, hogy hangosan kimondja a nevét és azt sem, hogy tovább ordibáljon, így odasiettem és a kezemet a szájára téve elhallgattattam. Bárhol lehettek újságírók, és egy jó ideig elegem volt belőlük.

Levette a kezem a szájáról, majd lefelé kezdett bámulni, mint aki arra utal, hogy megértette, és szégyelli, amit tett, ám azt hiszem, megint félreismertem őt. Már épp megnyugodtam, és tisztázni akartam a dolgokat, hogy a barátságunk megmentsem, mikor hirtelen felemelte a fejét, közelebb hajolt, készen arra, hogy megcsókoljon, ám még épp időben reagáltam, és odaraktam közénk a kezem. Ellökte onnan, majd fintorogva hátrébblépett. Elmosolyodott, mint aki arra gondol, milyen örült helyzetbe került, majd elment mellettem és elindult az ajtó felé.

- Sayuri, várj! – kiáltottam utána. – Én…

Megtorpant, és megpördült. – Én, én… mindig csak te? Miért nem tudsz rám is gondolni egy kicsit? Ha olyan jó barátod vagyok, ahogy mondod, miért van az, hogy mindig csak én loholok utánad, te pedig lerázol? Nem jelentek számodra mást, csak valakit, akinek panaszkodhatsz?

Újra előtörtek a könnyei. A szavai hirtelen értek, és csak néztem. Azon gondolkodtam, mennyire igaz, ami elhangzott, és be kellett vallanom, jobban, mint gondoltam. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, elrohant, én meg csak álltam egymagam a tetőn. Nem bírtam mozdulni. Úgy éreztem, minden kiesik a kezeim közül. Bármihez érek, minden összetörik, ha csak megérintem. Sosem éreztem még így, és sosem akartam újra megtapasztalni később.

Hikaru pov

Hogy kicsit feldobódjak, Ran elvitt karaokézni. Útközben és magába a karaoke terembe vezető úton is csak olyan pletykák ütötték meg a fülem, amik Shou-ról és arról a Sayuri-ról szóltak. Igyekeztem, nem felvenni őket, de mégsem sikerült olyan jól kizárnom őket. Időközben megláttam az újságban a fényképet is, amin én és Shou voltam, ahogy átölelt. Az arcom nem látszódott, de rémes érzés fogott el. Én kevertem bajba Shou-t? Akkor amit a tévében mondtak, igaz, vagy sem? Aggódtam, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Ran persze egész idő alatt fel akart vidítani. Eleinte együtt hülyéskedtünk, aztán elkezdődött az egyik Alice Nine szám, pont a Subete e. A klip ment a dallammal együtt, alul pedig a szöveggel. Ezt már egyedül énekeltem, közben azon kaptam magam, hogy elvesztem a gondolataimban. Arra gondoltam, mit érezhetett Shou, mikor írta a szöveget. Egész jól ment az éneklés, hiszen rengetegszer hallottam már, viszont az érzések, amiket akkor éreztem, sokban különböztek az eddigiektől. Korábban, amikor hallottam ezt a dalt, éreztem egy kis szomorúságot, de inkább pozitív érzésekkel töltött el. Nosztalgikus volt, és mindig boldog lettem, ha hallottam. Csodaszép szövege volt, a dallamról és a klipről nem is beszélve.

„Lehet, hogy ez nem valós, de nevetségesen elmerültem az illúzióimban.
Nem baj, ha összetörök, nem baj, ha nehéz...”

Ennél a résznél azonban éreztem, hogy a könnyeim ez alkalommal nem fogom tudni megállítani. Az ezt követő refrén pedig nem segített. Végül kibírtam, és énekeltem tovább, miközben egy-egy könnycsepp időnként, csendben, titokban legördült az arcomon.

„Még mindig szeretek mindenkit”

Imádtam ezt a sort, teljesen megfogott. Gyönyörű és édes gondolat volt. Az utolsó két sor végül megadta a végső csapást, és már nem bírtam. Ahogy néztem a klipet, amikor abban a szobában voltak és beszélgettek és mosolyogtak, boldog voltam, de valamiért mégis fájt. Fogalmam sem volt, miért éreztem ezt hirtelen, de látni akartam Shou-t úgy mosolyogni viszont, ahogy ott. Nemrég még úgy volt, hogy szeret és én is őt. De akkor mégis mi volt az a tévében? Ennyitől nem lett volna szabad feladnom, de erőtlennek éreztem magam, és fájt bevallanom, de nagyobb volt a lehetősége annak, hogy annak a lánynak vannak nagyobb esélyei. Mégis mit érnék én koldus létemre egy ilyen lánnyal szemben. Bár Shou még nem ismerte be, mégis mindenhonnan ezt hallottam.

„Soha nem fogok búcsút inteni...
Mindig melletted maradok...”

Ran átkapcsolta a lejátszót egy vidámabb számra, miközben leültem mellé, a könnyeim törölgetve. Beletörődtem a helyzetembe, és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, elfogadom. Úgyis egy álomnak tűnt, hogy találkozzak Shou-val. Még az is, hogy beszélgessünk, nem csak az, hogy idáig eljussunk.

- Nyugi, minden rendben lesz – nézett rám mosolyogva Ran.

Felsóhajtottam, majd a listáért nyúltam, ahol a választható dalok voltak. – Persze. Eddig is megvoltunk ketten, nem igaz?

Elindítottam egy új dalt, majd megragadtam az egyik mikrofont, míg a másikat Ran kezébe nyújtottam. Ő is felállt, és együtt kezdtünk kornyikálni, nevetgélve és ökörködve.

Shou pov

Pár napig jobban tettem, ha otthon maradtam. Időnként még az apartman előtt és a bejáraton belül is rám vártak a paparazzik. Szerencsére a többi lakó volt olyan rendes, és nem mondta el, melyik szoba az enyém. A srácokkal és a menedzserrel is telefonon beszéltem csak, az igazgatóról azóta nem hallottam, de időnként üzengetett a menedzserrel. Tényleg elég jól rákaptak arra a hírre, szinte minden újságtól voltak riporterek. Nagyon pocsék érzés volt bezárva lenni a lakásban. Gondoltam, legalább jut időm a dalra, így nekiálltam, hogy írjak, de azon kívül, hogy kerestem egy füzetet és egy ceruzát, és ledobtam magam el a kisasztalra, előrébb nem jutottam. Csak ültem a kanapén és bámultam. Időnként felálltam, óvatosan odamentem az ablakhoz, és néztem ki a fejemből. Mindig akkor vágyik ki az ember, amikor nem lehet. Nem láttam ugyan, mi van az épület előtt, mivel magasan voltam ahhoz, de a biztonság kedvéért a függönyöket is elhúztam.

Akárhányszor nekiálltam a dalnak, minden kedvem és ötletem nyom nélkül elszállt. Pocsék érzés volt.

Ránéztem a telefonomra. Többször kezembe vettem már, hogy felhívom Hikaru-t, de fogalmam sem volt, mégis mit mondhattam volna. Jó lett volna tudni, hogy van, de valamiért nem tudtam, hogy foghatnék bele. Néhányszor már tárcsáztam is, de mielőtt kicsengett volna, kinyomtam.

- Fenébe már! Ttaku! – kiáltottam fel hangosan, majd összekócoltam a hajam idegességemben, ledobtam magam a kanapéra és újra a kezembe vettem a telefont. Írtam egy sms-t, amiben rákérdeztem a hogylétére. Nem tudtam, vajon látta-e a képet, vagy Sayuri interjúját, bár elég valószínű volt. „Semmi miatt nem kell aggódnod! Csak mosolyogj boldogan!” Először csak beírtam, és épp azon voltam, hogy kitöröljem, viszont a törlés helyett a küldés gombot nyomtam meg.

- Ne! Ne! Fene!

Ledobtam magam mellé a telefont, és hátradőltem a kanapén. Ekkor meghallottam a csengőt, és ijedtemben felpattantam. El nem tudtam képzelni, ki lehetett az, és csak remélni tudtam, hogy nem riporterek. Nyeltem egy nagyot, majd felálltam. Lassan elindultam az ajtó felé, mikor a csengő újra megszólalt. Az azonban nem normális csengetés volt, hanem a megszokott, idióta dallam. Most azonban ennek köszönhetően már biztos voltam benne, hogy a srácok azok. A biztonság kedvéért azért kinéztem a kémlelőn. Hiroto nézett bele közelről, majd integetni kezdett.

Megnyugodtam, kinyitottam az ajtót, mire ő gyorsan bejött és becsukta maga után az ajtót.

- Halihó! – nézett rám mosolyogva, majd megindult a nappali felé és ledobta magát a kanapéra.

Ekkor vettem észre, hogy nem jött üres kézzel. Három pizzás dobozt rakott az asztalra, majd levette a baseball sapkáját. Végignézve a ruháin, láttam, hogy az sem lehetett a sajátja. Inkább volt olyan, mint egy pizzafutáré. Főleg azokkal a dobozokkal.

- Hát ezek? – böktem a dobozok felé, miközben leültem szembe vele.

- Az álcám – vont vállat, majd a kíváncsi kifejezésem láttán folytatni kezdte. – Tudtuk, hogy nehéz lesz bejutni, de mindenképp meg akarunk látogatni. Elképesztő, mi van itt!

- Miért jöttél?

- Csak kíváncsiak voltunk, hogy vagy. Először Tora akart jönni, de azt mondták, inkább jöjjek én. Valamivel alacsonyabb és fürgébb vagyok nála, így ha kell, gyorsan le tudom rázni a riportereket. Először jól is ment, aztán mielőtt elérhettem volna a lifthez, az egyik le akart szólítani. Gyorsan elrohantam a lépcsőhöz, felfutottam pár emeletet, majd berohantam az épp érkező liftbe, és onnantól sima ügy volt. Persze óvatos voltam, szóval nincs miért aggódnod.

- De hát mondtam, hogy minden oké. Miért kockáztatsz ennyit? Még a végén elkapnak.

- Nyugi már. Olyan, mintha bűnözök lennénk, ők meg a rendőrök. Tök izgi. És amúgy sem lesz semmi baj.

- Szerintem cseppet sem izgi. Hogy fogsz kijutni?

Egy pillanatra ledermedt, majd kínos mosollyal az arcán azt felelte: - Erre nem gondoltam.

Hátradőltem, és megráztam a fejem, mire ő azt mondta: - Megoldom, oké? Csak bízd ide!

Felhúzta a lábait és törökülésbe helyezkedett. Pár percig nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendet. A dobozokra pillantottam, felültem és belenéztem az egyikbe.

- Legalább van benne valami? Ma még semmit sem ettem.

A doboz szerencsére tele volt, és pont a kedvencem volt benne. Neki is láttam az evésnek, miközben Hiroto csak mosolygott.

- Mindjárt gondoltuk – mondta.

Köszönetképp felmutattam a hüvelykujjam. Ezután csendben leskelődött, amíg én ettem, majd két szelet után megálltam, és félreraktam.

- Mi újság? – kérdeztem a konyhába igyekezve. Megtöröltem a kezem, majd mindkettőnknek engedtem egy-egy pohár vizet, és visszaültem.

- Kész pokol! – sóhajtott. – Mondjuk annyira mégsem vészes. A psc előtt már nem táboroznak annyira, és szerintem hamarosan innen is el fognak menni. Hidd el, csak kell egy másik szenzáció, és már el is felejtettek. Nem lesz semmi gond.

- Voltatok Hikaru-nál?

Megrázta a fejét, majd rövid gondolkodásnyi idő után megszólalt, bár hezitálva fogott bele. – Figyelj! Beszélgettünk erről az egészről, és bár nem tudjuk, mi folyik kettőtök között, de lehet, hogy jobb lenne, ha nem találkozgatnátok.

Nem hittem el, amit hallottam. Nem szóltam semmit, megvártam, míg befejezi, és próbáltam türtőztetni magam.

- Ez csak egy kis gondnak számít, ha úgy nézzük. Sokkal rosszabb lett volna, ha Sayuri nem vállalja magára, és ha a képeken jobban látszik Hikaru. Tudom, hogy nehéz ilyenkor, de rá is kell gondolnod. Képzeld el, milyen lesz neki, ha állandóan mindenhova követik az ilyen paparazzik. Egy nyugodt perce se lehet.

- Ezt Sayuri mondta? – kérdeztem higgadtan. – Ő volt, ugye? Állandóan ezzel jöttök most már?

Felálltam és megkerültem a kanapét, miközben igyekeztem higgadt maradni. Nem akartam, hogy valami baja is essen Hikaru-nak, vagy, hogy állandóan a nyomában legyenek a riporterek, de mégis mit kellett volna tennem?

- És az ilyenek miatt már nem is lehet semmi egy sztár és egy átlagos lány között? – kérdeztem végül az ajtó felé mutatva. – Miért kell az ilyeneknek minden átkozott helyen ott lenniük?

- Tudom, hogy nehéz, de tényleg nem lenne valami jó ötlet. Gondolj a bandára is! Mi mind egyetértettünk, és örülnénk, ha nem vennéd semmibe az Alice nine-t.

- Nem veszem semmibe – kiáltottam el magam akaratlanul.

Már tényleg nem bírtam higgadt maradni.

- A lányok jönnek-mennek, de a bandának öröknek kell maradnia. Te is tudod. Már lassan tíz éve, hogy együtt vagyunk. Ne hagyd a semmibe veszni ezeket az éveket.

- Túlreagáljátok az egészet! – kiáltottam rá, de inkább elhallgattam.

Nem erre a támogatásra számítottam, és már nem is mondtam semmit, mielőtt olyan hangzik el, amit megbánok. Ritka alkalmak egyike volt, mikor veszekedtünk valamin, és most sem szívesen tettem. Vettem pár mély lélegzetet, és visszaültem a kanapéra.

- Beszéljünk másról!

- Nem kerülheted csak úgy el a témát, ami nem fekszik neked! – nézett rám döbbenten.

Sosem láttam még így. Túl komoly volt, semmi nyoma nem volt a mindig aktív és életvidám Hiroto-nak.

- Nem kerülöm, értsd meg, csak most nem akarok erről beszélni. Sayuri mindent megtesz, hogy ő irányíthassa a történteket. Ő vett rá erre titeket is, ugye? Hogy megpróbáljatok erre rábeszélni.

- Igen, de lásd be, hogy igaza van!

- Nem, nincs!

Elhallgattunk. Sokáig hosszú csend volt, majd Hiroto szólalt meg már visszanyerve megszokott önmagát.

- Akkor minden rendben, ugye? Csak szólj, ha kell valami. Remélhetőleg hamarosan már elhúznak innen.

Halány mosoly jelent meg az arcomon, miközben bólintottam, ő pedig felállt, és fejébe rakta a sapkát.

- Akkor én mennék is. Még van egy kis dolgunk. A dal ráér, de azért dolgozhatnál addig valamit. Ezt az igazgató üzente.

Felnevettünk, majd elindultunk az ajtó felé.

- Hogy jutsz ki?

- Megoldom – kacsintott rám, majd távozott.

Felsóhajtottam, majd visszaültem a kanapéra. Ránéztem az üres füzetre, majd a cerkával együtt magamhoz vettem. Miközben próbáltam kitalálni valamit, a ceruzával ütögettem a felhúzott térdem és felnéztem a plafonra. Jó ideig ötletem sem volt.

Nem vagyok önmagam - 9. fejezet

Amikor minden elromlik

Másnap Takeru úgy vette érszre, Mai furcsán viselkedik. Nem néz a szemébe, és kerüli a pillantását, a kérdéseire meg a lehető legrövidebben válaszolt. Talán valami rosszat csinált, amivel megharagudott rá? A reggelinél Takeru egész végig Mai arcát fürkészte, amitől a lány zavarban volt és teljesen elpirult.
- Megtennéd, hogy nem engem bámulsz? - mondta a lány mélyen lehajtva a fejét.
- Csak arra próbálok rájönni, mit tettem, hogy ilyen furcsa vagy - hangzott a válasz ártatlanul.
- Aludtál - zárta le a témát kedvetlenül a lány, majd megköszönte az ételt és elindult.
 - Várj, nem együtt megyünk? - rohant utána Takeru.
Szótlanul haladtak egymás mellett a buszmegálló felé, Mai tartotta a távolságot, akárhányszor Takeru felzárkózott, ő annál jobban elhúzódott.
- Egyébként mit jelent, hogy aludtam? - kérdezte értetlenül a fiú, miközben zavartan dörzsölgette a tarkóját.
- Elaludtál a buszon és nekem kellett rád figyelnem - felelte a lány - Olyan kínos volt.
Takeru meglepődött a kijelentésen, ugyanis semmire sem emlékezett, és ahogy elgondolkozott, azt se tudta volna, megmondani, hogy jutott haza. Ha úgy van, ahogy a lány mondta, az elég kínos neki is.
- Sajnálom -  kért bocsánatot őszintén, de zavartan Takeru egy idő után.
A kórház felé menet Mai figyelmeztette a fiút, hogy ma már igyekszik a saját munkájával foglalkozni inkább, és ha segítség kell, a fiú keresse fel őt. Szívesen segít neki, de nem fogja kísérgetni egész nap.
Takeru ezt megértette és megígérte, hogy mindent belead majd, és igyekszik nem okozni sok gondot. Annyira sajnálkozva mondta, hogy Mai kezdte megsajnálni. Csak nézte a fiút, aki épp kibámult az ablakon és érezte, ahogy egyre jobban elvörösödik.
A kórházban Takeru Mai nélkül sem volt egyedül. Minden nővér és dolgozó hatalmas segítség volt számára, nagyon kedvesek voltak, és még a betegekkel sem volt gond, mindenki engedelmes volt.
Takeru épp az egyik idős hölgy állapotát vizsgálta, akit pár napja hoztak be a kórházba. Mai elmagyarázta neki, mire kell figyelnie, és milyen jelek jelenthetnek gondot, ennyi pedig elég volt neki. Vagy gond van, vagy nincs.
Amíg vizsgálta a hölgyet, hirtelen egy idős férfi rontott be a szobába.
- Drágám, minden rendben? - kérdezte a nőt és megragadta a kezét.
- A felesége hamarosan jobban lesz - tájékoztatta Takeru a férfit -, és ha minden rendben haza is me…
Ekkor azonban észrevette, hogy a férfi a szívéhez kap és felnyög, majd hamarosan elterül a földön az ágy mellett. Azonnal a segítségére sietett és kérte a nővért, hogy hozzon egy hordágyat. A felesége a férje után kiabált, Takeru pedig próbálta megnyugtatni.
A férfit megvizsgálták. Takeru kitalált egy indokot, hogy miért nem tudja ő vizsgálni, így egy idősebb orvos vette át, de a fiú tudta, hogy nem maradhat mindig így. Attól, hogy átolvas néhány könyvet és a papíron megkülönbözteti a jeleket, még nem lesz orvos, és amikor szakszavakkal beszélnek egy kukkot sem ért belőle. Már ő sem akart így maradni, úgy gondolta ez a munka kifog rajta, ráadásul csak a koncertre tudott gondolni. Amíg Koji jót szórakozik a testében, ő egy valódi tortúrán megy át.
Amíg a férfit vizsgálták, ő a terem előtt állt, és várt, majd mikor kilépett az orvos, tájékoztatta, hogy meg kell műteni, és ő is kell hozzá. Ebből már nem tudott kimászni. Bárhogy is törte a fejét, hirtelen a köpenybe bújva, a műtőszobában találta magát.
- Nyugi, majd segítünk - szólalt meg mellette Mai.
Takeru kíváncsi volt, mégis hogyan került oda, de a lényeg az volt, hogy ott volt és ez megnyugtatta. A műtét elkezdődött. Takeru állt a beteg jobb oldalán, amolyan első tagként, míg az idősebb doktor bújt a sebész szerepébe, a balon. Mai mindig súgta neki a lehető leghalkabban, milyen eszközt kérjen, és mit csináljon.
Egy idő után már volt egy kis önbizalom a fiúban, de az elején még remegett a keze. Nem bízott magában annyira, hogy kockáztassa egy ember életét, és alig bírta nézni, amit épp csináltak. Ki akart menni, akkor azonban Mai megfogta a kezét.
- Minden rendben van! - súgta neki. - Jól csinálod!
Takeru nyelt egy nagyot és a lány kezére nézett, ami az övét fogta, majd bólintott, és folytatták.
A műtét két órán át tartott, de megmentették a férfit, és még csak nem is hibáztak, ami vagy a szerencsének, de leginkább Mai-nak volt köszönhető. Takeru-nak hatalmas kő gördült le a szívéről. A műtőszoba előtt ült a folyosón, hogy kifújhassa magát. Mikor meglátta Mai-t kijönni, odarohant hozzá, és megölelte.
- Köszönök mindent! - súgta a fülébe.
- Engedj, mindenki meglát! - Mai érezte, hogy megint teljesen elpirul. Teljesen zavarba jött, amit a fiú fel sem fogott. Mozdulni se bírt, percekig csak álltak ott, majd Takeru halkan megszólalt.
- Nyugi. A barátod vagyok, nem?
Mai-t meglepték Takeru szavai, de végülis igaza volt. Nyugodtan hajtotta a fejét a fiú vállára és egy ideig úgy maradtak. Egyedül voltak a folyosón. Csend volt. Csak a zakatoló szívdobogásukat lehetett hallani, amik egy ütemet vertek.

Shohei leszervezett egy fellépést a klub-ban, ahol előzőleg felléptek. Reggel elintézték a melót, így elengedték őket délutánra, amit próbákkal töltöttek. Koji közben átnézte a többi dalukat is, amiket játszani fognak, ugyanis ő azokat még nem ismerte. Kasumi segített neki, és amíg pihenőként otthon voltak, ő addig is csak gyakorolt. Ahogy elnézte a dalokat, már értette, miért mondták rá, hogy más. Természetesen nem ugyanolyan dalokat írt, mint Takeru, hiszen nem voltak egy ember. De nem is bánta, kellett a változatosság. Remélte, hogy az új dalt is kedvelni fogja a közönség. Takeru dalai inkább hard-rockkosabbak voltak, és a szakításról, a fájdalomról, búcsúról szóltak, míg Koji a reményről és az új szerelemről írt, és inkább már a punk rock felé hajlott, egy apró része meg már szinte elment volna popnak is.
 Koji egész nap rendben volt. Telefonált Takeru-nak, hogy informálja a fellépésről és megkérdezte, nem jönne-e el megnézni. Nem hitte, hogy rábólint, elvégre nem lehet jó érzés maga helyett mást látni, de jól esett volna neki. Koji már nagyon várta az estét, régen érzett ilyen izgalmat. Kiskorában szeretett volna egy bandában szerepelni, de aztán a helyzet megváltozott és már nem érdekelte annyira. Most azonban észrevette, hogy fantasztikus élmény, és nem akarta, hogy hamar véget érjen. Amikor azonban a klub felé igyekeztek, az idegességtől keze-lába remegett, mint a kocsonya. A banda gyalog ment a klub-ba, ami pár utcányira volt Takeru házától. Onnan indult mindenki.
Koji séta közben ökölbe szorított kézzel lépdelt és bíztatta magát, hogy minden rendben lesz. Nagyon remélte, hogy nem fogja elrontani és leégetni a bandát. Tudta, hogy a többiek bíznak benne, hiszen Takeru-nak hiszik.
Kasumi a fiú meglepődésére megfogta Koji remegő kezét, majd a vállára hajtotta a fejét pár lépés erejéig. Aztán kiegyenesedett és rámosolygott. A fiú persze teljesen meglepődött és zavarban érezte magát.
- Minden rendben van - biztatta a lány. - Higgy magadban!
Koji bólintott és visszamosolygott a lányra. A klubig kézen fogva sétáltak. Ők mentek leghátul, a többiek pár méterre előttük haladtak valamiről beszélgetve. Koji és Kasumi csendben lépdelt egymás mellett. A fiú nem engedte el a lány kezét, nem akarta megbántani, és neki is jó érzés volt. Valahogy bizalmat adott. Bárcsak Kasumi is vele lehetne a színpadon.
Megérkeztek és bementek az öltözőbe. Ugyanott ült mindenki, ahol a múltkor. Kasumi megcsinálta mindenkinek a sminket és türelmesen megvárták, amíg hívják őket. A koncert tízkor kezdődött. Annak ellenére, hogy egy percig sem álltak meg a fiúk, egyáltalán nem érezték magukat fáradtnak. Az izgalom teljesen megtöltötte őket energiával, Kasumi bátorítása pedig önbizalommal, amire igazából csak Koji-nak volt szüksége. A többiek már hozzászoktak, és bíztak a saját és a társaik képességében.
Ahogy a színpad felé haladtak, Koji megragadta Kasumi kezét, még egy kis bátorításért, majd felmentek, beálltak a helyükre. Mivel nem ők voltak az egyetlen fellépők, maximum három dal fért bele. Koji dalát a végére hagyták. Ahogy a fiú a színpad közepén állva körbenézett, elmosolyodott és némileg megkönnyebbült, amikor hátul a falnak támaszkodva észrevette saját magát, azaz Takeru-t Mai mellett. Rájuk mosolygott, majd köszöntötte a közönséget.
- Sziasztok! - kezdte. - Remélem, jól szórakoztok ma este. - A közönség hangos ujjongással válaszolt minden mondatra. - Mi vagyunk az Eternal! Mára három dallal készültünk. Kérlek, hallgassátok meg!
Koji keze még mindig remegett, ahogy a pengetőt a húrokhoz helyezte, nagyon remélte, hogy nem szúrja el és nem felejti el a szöveget. Takeru-nak tényleg jó hangja volt és minden tag tehetséges volt. Nem szúrhatta el nekik. Rajta múlik minden. Még egyszer végig nézett a közönségen, és a bal oldalon szélül megpillantotta Kasumit, aki hangosan ujjongatva biztatta a fiúkat. Koji rettentően örült neki. Visszaszámolt és elkezdték a dalt.
Kezdetben Koji végig Kasumit nézte, amibe a lány belepirult, de csak mosolygott, ami Takeru-nak is feltűnt. Később Koji már nem tartott attól, hogy elhibázza és önmagát adta a színpadon.
Minden remekül sikerült. A közönség imádta a bandát és ma este se csalódtak bennük. Két dal után Koji tájékoztatta a közönséget, hogy most egy új dalt fognak hallani, és kérte őket, hallgassák figyelmesen. Takeru teljesen meglepődött az új dalon. A közönség élvezte, pedig teljesen más volt a többitől. Ráadásul még ő maga is elismerte, hogy nem volt rossz. Bár magát látta a színpadon, úgy érezte, ellopták a fényét. Már azt se tudta, miért jött el.
- Nagyszerűek, nem igaz - ordította túl a zenét mellette Mai.
- Ja - helyeselt Takeru szűkszavúan.
A dal után meghajoltak és elbúcsúztak a közönségtől, a színpadon pedig egy másik banda vette át a helyüket.
- Ez eszméletlen volt - ujjongott Shohei ökölbe szorított kézzel győzedelmesen. - Királyok vagyunk!
Az öltöző felé menet Kasumi odarohant a fiúkhoz, és gratulált nekik. Amikor Koji meglátta őt, szorosan megölelte, és megköszönte neki a biztatást. Kasumi is boldog volt, így viszonozta az ölelést. Ám ezt az igazi Takeru és Mai is látta. A banda bement az öltözőbe, hogy magukra hagyja a bandavezért és a barátnőjét, Takeru azonban nem tűrhette tétlenül. Nagy léptekkel közeledett Koji felé, szétszedte őket, majd lekevert pofont a fiúnak, aki ettől a földre esett, Kasumi pedig a védelmére kelt.
- Mi a fenét csinálsz? - vonta kérdőre a rémült lány, és felsegítette Kojit.
Takeru szemében égett a tűz a dühtől. A mögötte álló Mai-nak is fájt az előző látványa, de csak dermedten állt, és próbált nem sírni.
Koji leporolta magát, mintha misem történt volna, majd végigsimította a felrepedt száját.
- Képes voltál magadat megütni? - kérdezte Takerut.
- Mi bajod van Koji? - kérdezte tőle a fiú, akit már Kasumi-nak és Mai-nak is le kellett fognia, nehogy a fiúra ugorjon.
- Nekem nincs bajod, neked van - felelt Koji már dühösen. - Az a gond, hogy sikeres volt a fellépés? Vagy, hogy nem te lehettél ott? Vagy a tény, hogy Kasumi most az én barátnőm?
- Hogy mondhatsz ilyet előttem? - kérdezte Mai keserűen, a sírás késztetésétől megremegő hangon.
- Nem tehetek róla - vont vállat Koji. - Én csak játszom a szerepem. Csak azért, mert nem én vagyok a valódi Takeru, el kéne távolodnom tőle? Ne is érjek hozzá? Nem lenne az furcsa így hirtelen?
- Inkább legyen furcsa, minthogy megbánts valakit, nem? - felelt Takeru.
- Oh, fogadjunk, hogy te is ezt csináltad - mondta Koji. - Csak egy ölelés. Ne csináld már! Ti még egy ágyban is alszotok.
- Komolyan? - nézett kérdőn Takeru-ra Kasumi, mire a fiú zavartan elkapta a tekintetét.
Ekkor megjelent a banda, akik kíváncsian néztek ki az öltözőből, ellenőrizni mi ez a zaj, majd velük megjelent két biztonsági őr is, aki a klub-ban történő rendet tartja fent.
- Mi folyik itt? - nézett végig kérdőn a társaságon Hiro. - Már megint ez a srác.
- Ne bánts meg Kasumi-t! - figyelmeztette Takeru közel hajolva Koji-hoz, hogy elég legyen csak suttognia.
- Ez rád is igaz - felelte a fiú. - Nem én bántok meg mindenkit, bármivel, amit mondok.
Takeru erre megint ráugrott volna Koji-ra, ám Hiro-ék lefogták őt, majd átadták a biztonsági embereknek, akik a hátsó ajtón kidobták a fiút.
Takeru a betonra esett, de legalább Mai-t nem kezelték durván, ő csak kisétált, és felsegítette a fiút. Az ajtó becsapódott mögöttük, Takeru pedig dühében belerúgott az ajtó melletti szemetesbe, és elkáromkodta magát.
- Kik voltak ezek, Takeru? - kérdezte az öltözőben Hiro, miközben Koji a száját nézegette a tükörben.
- A srác ismerős volt - tette hozzá Shohei.
- Én hívtam meg őket, de már látom, hogy nem kellett volna - felelte Koji, akihez odalépett Kasumi és ellátta a sérülését.
Bágyadtan bámultak maguk elé. Talán csak elhamarkodottak voltak, hamarosan rendbe jön köztük minden. Nagyon remélték. Már mind belátták, hogy a fenn álló helyzetből csak baj lesz.

Ahogy Takeru és Mai a buszmegálló felé indult, a klub közelében egy fa mögül a ballonkabátos férfi figyelte a távolodó fiatalokat. Megfogta kalapja szélét, szemébe húzta, mosolygott egyet, majd eltűnt a fák árnyékában.
Takeru zsebre tett kézzel, dühös léptekkel sétált a buszmegálló felé. Őszintén megbánta, hogy eljött. Amúgy is hulla fáradt volt, elege volt mindenből, és teljesen hiába pazarolta az időt, mikor aludhatott is volna.
Mai szótlanul, lehajtott fejjel kullogott a nyomában. Nem ilyennek ismerte Kojit és nagyon félt, hogy elveszíti. Remélte, hogy hamarosan minden rendbe jön közük, és megtalálják a módját, hogy visszacseréljék a testüket is.