Nem vagyok önmagam - 10. fejezet

Fedd fel magad!

A napok szokásosan teltek. Koji dolgozott és próbált a fiúkkal, Takeru pedig a kórházban tevékenykedett, szabadidejében meg Mai próbálta rávenni, hogy még nézzen át pár anyagot. Egyik fiú sem kereste a másikat. Nem a veszekedés miatt csupán, csak nem volt, mit mondaniuk egymásnak. Bárhogy is törték a fejüket, értelmes magyarázatot nem találtak a történtekre. Egy ilyen eseményt nem lehet megmagyarázni, és nem lehet megoldani. Legalábbis ők úgy gondolták. Minél több napig élték a másik életét, annál kevésbé hitték, hogy visszakaphatják a saját testüket.

- Ah, nem megy! - dőlt hátra a széken Takeru, fejét hátrahajtotta és arra ráhelyezte a könyvet. - Nem bírok több ilyen baromságot tanulni.

- Elképesztő vagy! - állt fel Mai. Már nagyon elege volt a fiúból, aki elvárja tőle, hogy mindig segítsen, de már olyan szinten, hogy szinte ő csinál mindent helyette. Néha azt kívánta, bárcsak adhatna neki egy kis észt is valahogy. - Állandóan csak panaszkodsz! Tudod, hogy Koji rekordidő alatt megtanult mindent egytől-egyig?

- Már megint csak Koji, Koji, Koji - sóhajtott a fiú. Felállt, és a lányhoz lépett. - Én nem vagyok Koji, vetted? Sosem terveztem, hogy kórház közelébe megyek, világéletemben utáltam az egészet. Zenész vagyok.

- Na és hol a gitárod? És az akaraterőd? - vágott vissza a lány. - Úgy gondoltam, a zenészeknek sok akaraterejük van, hogy ne torpanjanak meg, és valóra váltsák az álmaikat. De te? Inkább utcaseprőnek mennél el.

Takeru értetlenül nézett a lányra, amíg az dühösen elsietett. Egyrészt nem tudta, miért lett ilyen, és azt sem, amit mondani akart. Vállat vont és visszafordult a könyvekhez. Átlapozgatta az egészet, de egy fikarcnyi energiája, se kedve nem volt már tanulni. Ha akarta volna, iskolapadban ülne valamelyik egyetemen, ahova a szülei akarták hajdanán küldeni. Valójában kicsit sem volt hülyegyerek, csak úgy gondolta a zenéléshez nem kell semmi ilyen fölösleget tudni, márpedig amit manapság tanulnak az iskolában nem mondható másnak.

Mai a szobájukba vonult vissza, és becsukta maga mögött az ajtót. Maga se tudta, mi ütött belé hirtelen. Ha ránéz a fiúra, Kojit látja, de ahogyan viselkedik, már egyáltalán nem a barátja. Úgy gondolta, ez a fiú tönkreteszi Kojit, aki nagyon hiányzott neki és szeretett volna már végre vele lenni. Belefáradt a pesztrálásba és hogy állandóan figyeljen a fiúra, nehogy elrontson valamit, ami kihatással lehet Koji egész hátralevő életére.

A kórházban Takeru egyre több időt töltött Kazuyával, amin mindenki meglepődött. Igazság szerint, jól kijöttek egymással, és teljesen elfeledkeztek a valódi Koji-val való ellentétükön. Mai próbálta megértetni a fiúval, hogy nem cselekedhet úgy, ahogy ő akar, és nem változtathat Koji helyzetén. Márpedig a Kazuya-val való barátkozás pont ezt jelenti.

- Nem kell megmondanod, mit csináljak - felelte a fiú. - Élem az életem, hagyj lógva.

Koji eközben minden szabadidejében új dalon dolgozott. Egészen belejött. Leírta minden érzését, és egész végig csak Mai-ra tudott gondolni. Stílusra megegyeztek az előzővel, így különböztek Takeru-é-tól. A közönség kedvelte, azonban a tagok kezdetben nem igen örültek neki.

- És arra gondolta, hogy itt elhallgathatna a zene és egy kis ideig csak mi ketten énekelnénk - sorolta Koji az ötleteit.

- És ha nem változtatnánk a stílusunkon? - vágott közbe Shohei, aki úgy látszott ma nincs olyan jó kedvében, mint eddig.

Koji meglepődött. Még sosem hallotta így őt. Eddig mindig adta a hülye stílusát a kisfiús mosolyával. Most meg mintha egy szempillantás alatt felnőtt volna.

- Igaz - értett egyet Osamu Shohei-jel. - Egy ideje eléggé másféle dalokat írsz.

- De a közönség szereti - védekezett Koji.

- Most nem az a lényeg, Takeru, nem érted? - szólt Hiro. - Minden előadó egy saját stílust dolgoz ki, mielőtt megismertetné magát a nagyvilággal. Nekünk már megvan ez a stílusunk és mindenki kedveli. Kedvelte. Eddig. De ha most változtatsz…

- A stílusunk el fog tűnni - fejezte be helyette Shunsuke.

Ezután mély csend telepedett a kis házikóba. Majd a srácok elbúcsúztak és távoztak Kasumi-val együtt. Koji pedig magára maradt. Fogalma sem volt, mégis mit tegyen.

Másnap újra találkoztak Takeru házában.

- Mi lenne, ha alakítanánk egyet a kettő ötvözésével? - vetette fel az ötletet Koji. A többiek értetlenül néztek rá, így folytatta. - Kicsit az eredeti, kicsit az új és így a kettő között leszünk. Na?

- Hát, megpróbálhatjuk - felelte határozatlanul Shohei, mint aki előre tart a végétől.

- Kéne valami fantasztikus dal a versenyre - emlékeztette őket Shunsuke.

- És ha mindenki leírná a gondolatait, aztán először megírnátok a dalt, majd egy ember a jegyzetekből összeállít egy kész szöveget a dalhoz? - találta ki Kasumi. Az ötlet mindenkinek tetszett, így lelkesen fogtak egy füzetet és egy tollat és jegyzetelni kezdtek.

Koji és Kasumi egymásra nézett, mosolyogtak, majd ők is nekiláttak a munkának.

Takeru pár órával a munkakezdés után fáradtan hullott le az egyik székbe a folyosón. Kimerült volt, és kedvetlen. Hiányzott neki a zene, a fellépések és a barátai. Amit, és akiket a legjobban szeretett, most nem lehettek vele. Ez a legrosszabb. Kezét a térdére tette, majd az arcát a tenyerébe temette. A folyosón csend volt. Egy-két nővér mászkált, de egyébként egyedül volt. Teljesen magára maradt.

Hirtelen zajongás támadt, egy nővér pedig érte kiáltott. - Dr. Seto. Jöjjön gyorsan, kérem!

Takeru felkapta a fejét és gyors léptekkel odasietett a folyosó végére. A lifttel egy férfit szállítottak fel egy hordágyon. Mielőtt az ajtó kinyílt volna, a nővér tájékoztatta Takeru-t. Egy középkorú férfiről volt szó, aki súlyos motorbalesetet szenvedett egy negyed órája. Erős belső vérzése volt, eltört a karja, és súlyos fejsérülést is szerzett.

Ahogy kinyílt az ajtó, Takeru és a nővérek már vitték is a műtőbe. A fiú még mindig nem volt benne biztos, hogy meg tudja csinálni, így szólt Mai-nak. Azonban a lány közölte vele, hogy most bárhogy is szeretné, nem tud menni, de elküldi Kazuya-t.

A két fiú együttes erővel mentette meg a beteget. Kazuya oldalát furdalta a kíváncsiság, vajon miért ilyen Koji, hiszen eddig egymás ellen versengtek szinte, most meg állandóan segítséget kér tőle. Talán csak kihasználja? Viszont mostanában elég jól elbeszélgettek. Úgy érezte, teljesen összezavarodott. Arra gondolt, neki így is úgy is mindegy, de a betegek érdekében viszont azt teszi, amit a szíve helyesnek gondol, és ami a páciensnek a legmegfelelőbb. Főleg, ha arra gondol, hogy a sok segítségkéréssel Koji elismeri, hogy ő jobb. Ez jó érzéssel töltötte el.

Elindult a várószobán át a portáig, hogy utánanézzen néhány betegnek, amikor is…

- Kazuya! Hello! - hallott egy ismerős hangot a fiú.

Egy világosbarna hajú fiú integetett buzgón pár méternyire Kazuya-tól a váróteremben ülve.

- Tatsuya?! - lepődött meg a fiú. - Mit csinálsz te itt?

Kazuya megtorpant, amikor elismerte a fiút, és elindult feléje, miközben a fiú felállt a székről. A kérdésre Tatsuya nem válaszolt, csak a bal karjára mutatott, amire egy fehér kisebb rongy volt tekerve igencsak gyatra módon.

Kazuya kérdőn nézett a fiúra, mire Tatsuya tájékoztatta őt.

- Lehorzsoltam a kezem - mondta olyan hangon, mint amikor egy kisgyerek panaszkodik az anyukájának. - Azt mondtad, nyugodtan idejöhetek, ha valami történik.

Kazuya sóhajtott egyet. - Mit mondtak az orvosok? Ellát valaki?

- Nem tudom - rázta a fejét a fiú. - Azt mondták, várjak.

Kazuya megfogta Tatsuya ép karját és elkezdte húzni maga után, amíg a fiú csendben hagyta magát. Olyanok voltak már szinte, mint a testvérek és bár Tatsuya volt az idősebb, ez látszólag pont ellenkezőleg volt. Kazuya-nak állandóan vigyáznia kellett rá, nem a gyerekes viselkedése miatt, hanem sok más okból is.

Bementek az egyik üres szobába. Kazuya leültette barátját egy székre, majd ellátta a sebét. Mikor végeztek Tatsuya mosolyogva mondott köszönetet, mire Kazuya bólintott egyet, majd kérte, hogy menjen haza. Épp mikor kiléptek a szobából, akkor lépett oda az ajtóhoz Takeru, aki majdnem beleütközött a két fiúba.

- Na, akkor én indulok - jelentette ki Tatsuya.

Kazuya egy ideig csak nézte a távolodó barátját, mintha valami rossztól tartana.

- Ki volt ez? - kíváncsiskodott Takeru.

- Egy barát - felelte Kazuya szűkszavúan. Takeru meglepetten nézett rá, majd mindketten Tatsuya-t kezdték figyelni.

A fiú megállt egy kislány mellett és elkezdtek beszélgetni, majd Tatsuya a zsebébe nyúlt és a pénztárcájában kezdett keresgélni.

- Ueda Tatsuya - szólalt meg Kazuya és megint csak sóhajtott egyet, mintha valami hosszú témába fogott volna bele. - Hihetetlenül naiv, amit sokan ki is használnak. Ugyanakkor nagyon kedves és önzetlen. Igényli a szeretet és szüksége van rám. Kell neki egy barát, különben attól tartok, összetörne a szíve.

Takeru csak szótlanul hallgatott és együtt nézték Ueda-t. A fiú pénzt adott a kislánynak, aki ezután Kazuya-ék irányába kezdett el futni, mire Tatsuya boldogan, de meglepődve nézett utána.

Mikor a kislány Takeru-ékhoz ért, Kazuya megragadta a karját és megállította őt. Kinyújtotta a kezét feléje, mire a kislány ránézett. Nagyjából hét éves lehetett. Farkasszemet néztek egymással, egyikük sem akart engedni. Aztán végül a lány megadta magát és csalódottan nyomta az előbb megkaparintott összeget Kazuya kezébe. Amint kiszabadult, a kislány szélsebesen eltűnt, Kazuya pedig Tatsuya-hoz sétált, Takeru pedig követte őt.

- Figyelj jobban, mondtam már, hogy ne engedd, hogy becsapjanak! - figyelmeztette Kazuya barátját és visszaadta neki a pénzt.

- De azt mondta, hogy az anyukája beteg és venni akar neki valami finomat - szólalt meg lebiggyesztett ajkakkal Ueda.

- Valószínűleg hazudott - zárta le a témát Kazuya. - Na, menj, és légy óvatos! Hamarosan én is otthon leszek.

- Megvárhatlak? - kapta fel a fejét lelkesen a fiú.

Kazuya sokatmondóan ránézett, mire Tatsuya csak intett egyet és elindult.

- Gondolom, jól kijöttök - szólalt meg pár méterre Kazuya mögött Takeru. - Olyanok vagytok, mint a testvérek.

- Hát körülbelül ott tartunk - felelte Kazuya elmosolyodva. Aztán, mint aki rájött valamire Takeru-ra nézett. - Tényleg, Koji! Hétvégén tartunk egy házibulit. Van kedved eljönni?

Takeru ennek hallatán hihetetlenül boldog lett. Gondolkodás nélkül azonnal igennel felelt.

- Akkor várlak - intett Kazuya is és ment a dolgára.

Takeru érezte, barátra talált és végre kimozdulhat egyet a szürke hétköznapokból egy fergeteges bulival.

Amíg Takeru a kórházban tevékenykedett, Koji sem unatkozott Osakan. A mai napon délután dolgoztak, este hazafelé menet még megálltak az okonomiyaki standnál, majd szétváltak, és mindenki ment haza. Ahogy ballagott a sötétben hazafelé, Koji-nak hirtelen furcsa érzése támadt. Az utcai lámpák fényei homályosak voltak, az utcákon szinte senki nem volt, csak a hűvös szellő söpört végig. Nem volt benne biztos, milyen érzés volt az, így nagyon nem is foglalkozott vele. Próbált másra gondolni.

Az emeletes épület lakásainak, akik között ott volt Takeru-é is, közös udvaruk volt, közös kapuval. A kapu mindig nyitva állt, így nem volt jó ötlet bármit is az udvaron hagyni.

Amikor Koji belépett az udvarra, egy megérzéstől vezérelve megfordult és egy árnyékot vett észre maga mögött. Gyanúsnak tartotta és hirtelen félelem kerítette hatalmába. Hirtelen elkezdett futni, fel a lépcsőn, egyenesen a lakásához. Az árnyék valóban egy férfi volt ballonkabátban és kalapban, aki szépen lassan kibújt az árnyékból és elindult Koji felé. A fiú kezei remegtek az ijedtségtől ahogy a kulcsaival babrált, ám idegességében nem találta a megfelelőt, és a kulcslyukat sem. Takeru-nak volt egy rakás kulcsa kétszer annyi kulcstartóval. A felét nem is tudta Koji, mire használja. Magában épp ezen bosszankodott, amikor végre sikerült kinyitnia az ajtót.

Annyira sietett, hogy megbotlott a küszöbben és a földre terült. Mintha meg sem érezte volna az ütődést, villámgyorsan felpattant, hogy becsukja az ajtót, ám a férfi rácsapta a tenyerét ezzel megakadályozva a fiút. Lassan közeledett Koji felé, már benn volt a lakásban. A fiú a földön kúszva távolodott az alaktól centiről centire, míg el nem jutott a konyhát a nappalitól elválasztó pulttig. Egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiről. Az arcát az árnyék miatt nem látta, nagyon remélte, hogy csak Takeru apja, vagy valamilyen haverja. Azonban félt megszólítani.

Takeru épp kijött a fürdőből, vizes hajjal, törülközővel a fején lépett a szobába. Amikor leült az ágyra, épp abban a pillanatban szólalt meg a telefonja.

- Szia, Koji! - szólt bele. - Mit…

A másik fiú meg sem várta, míg befejezi. Remegő hanggal szólt a telefonba. - Segítened kell! Kérlek! Azonnal gyere ide! SEGÍTS!!!

A vonal megszakadt, Takeru pedig mozdulatlanul ült az ágyon, mint akinek időre van szüksége, hogy feldolgozza, amit hallott. Fogalma sem volt, mi volt ez. Nagyot nyelt, majd kirohant a szobából.