First kiss - 9. fejezet

Shou pov.

Végre sikerült ráakadnom Sayuri-ra az egyik emeletes ház tetején. Háttal állt nekem, a távoli tájra meredt, a mellkasán pedig összefonta a karjait.

- Emlékszel, hogy találkoztunk? – kérdezte egyszer csak alig hallhatóan. Hangja elváltozott a sírástól, amitől csak még rosszabbá vált a helyzet. Nem szerettem, ha bárki sírt körülöttem, főleg nem egy barát.

Tétlenül és szótlanul álltam mögötte pár méterre, miközben ő folytatta. – Itt volt, a tetőn, emlékszel? Olyan, mintha tegnap lett volna, pedig milyen rég volt már. És azóta mennyit változtunk mindketten!

- Miért csinálod ezt, Sayuri? – kérdeztem pár lépést téve felé.

Megfordult, leengedte a kezeit maga mellé, és ökölbe szorította őket. A sminkje egy cseppet sem ment tönkre a sírástól, de a szemei már kipirosodtak. – Nem mindegy miért? Így mindenkinek jó, nem? Neki is. Te úgyis csak azt akarod, nem? Mindig csak az a Hi…

Nem akartam, hogy hangosan kimondja a nevét és azt sem, hogy tovább ordibáljon, így odasiettem és a kezemet a szájára téve elhallgattattam. Bárhol lehettek újságírók, és egy jó ideig elegem volt belőlük.

Levette a kezem a szájáról, majd lefelé kezdett bámulni, mint aki arra utal, hogy megértette, és szégyelli, amit tett, ám azt hiszem, megint félreismertem őt. Már épp megnyugodtam, és tisztázni akartam a dolgokat, hogy a barátságunk megmentsem, mikor hirtelen felemelte a fejét, közelebb hajolt, készen arra, hogy megcsókoljon, ám még épp időben reagáltam, és odaraktam közénk a kezem. Ellökte onnan, majd fintorogva hátrébblépett. Elmosolyodott, mint aki arra gondol, milyen örült helyzetbe került, majd elment mellettem és elindult az ajtó felé.

- Sayuri, várj! – kiáltottam utána. – Én…

Megtorpant, és megpördült. – Én, én… mindig csak te? Miért nem tudsz rám is gondolni egy kicsit? Ha olyan jó barátod vagyok, ahogy mondod, miért van az, hogy mindig csak én loholok utánad, te pedig lerázol? Nem jelentek számodra mást, csak valakit, akinek panaszkodhatsz?

Újra előtörtek a könnyei. A szavai hirtelen értek, és csak néztem. Azon gondolkodtam, mennyire igaz, ami elhangzott, és be kellett vallanom, jobban, mint gondoltam. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, elrohant, én meg csak álltam egymagam a tetőn. Nem bírtam mozdulni. Úgy éreztem, minden kiesik a kezeim közül. Bármihez érek, minden összetörik, ha csak megérintem. Sosem éreztem még így, és sosem akartam újra megtapasztalni később.

Hikaru pov

Hogy kicsit feldobódjak, Ran elvitt karaokézni. Útközben és magába a karaoke terembe vezető úton is csak olyan pletykák ütötték meg a fülem, amik Shou-ról és arról a Sayuri-ról szóltak. Igyekeztem, nem felvenni őket, de mégsem sikerült olyan jól kizárnom őket. Időközben megláttam az újságban a fényképet is, amin én és Shou voltam, ahogy átölelt. Az arcom nem látszódott, de rémes érzés fogott el. Én kevertem bajba Shou-t? Akkor amit a tévében mondtak, igaz, vagy sem? Aggódtam, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Ran persze egész idő alatt fel akart vidítani. Eleinte együtt hülyéskedtünk, aztán elkezdődött az egyik Alice Nine szám, pont a Subete e. A klip ment a dallammal együtt, alul pedig a szöveggel. Ezt már egyedül énekeltem, közben azon kaptam magam, hogy elvesztem a gondolataimban. Arra gondoltam, mit érezhetett Shou, mikor írta a szöveget. Egész jól ment az éneklés, hiszen rengetegszer hallottam már, viszont az érzések, amiket akkor éreztem, sokban különböztek az eddigiektől. Korábban, amikor hallottam ezt a dalt, éreztem egy kis szomorúságot, de inkább pozitív érzésekkel töltött el. Nosztalgikus volt, és mindig boldog lettem, ha hallottam. Csodaszép szövege volt, a dallamról és a klipről nem is beszélve.

„Lehet, hogy ez nem valós, de nevetségesen elmerültem az illúzióimban.
Nem baj, ha összetörök, nem baj, ha nehéz...”

Ennél a résznél azonban éreztem, hogy a könnyeim ez alkalommal nem fogom tudni megállítani. Az ezt követő refrén pedig nem segített. Végül kibírtam, és énekeltem tovább, miközben egy-egy könnycsepp időnként, csendben, titokban legördült az arcomon.

„Még mindig szeretek mindenkit”

Imádtam ezt a sort, teljesen megfogott. Gyönyörű és édes gondolat volt. Az utolsó két sor végül megadta a végső csapást, és már nem bírtam. Ahogy néztem a klipet, amikor abban a szobában voltak és beszélgettek és mosolyogtak, boldog voltam, de valamiért mégis fájt. Fogalmam sem volt, miért éreztem ezt hirtelen, de látni akartam Shou-t úgy mosolyogni viszont, ahogy ott. Nemrég még úgy volt, hogy szeret és én is őt. De akkor mégis mi volt az a tévében? Ennyitől nem lett volna szabad feladnom, de erőtlennek éreztem magam, és fájt bevallanom, de nagyobb volt a lehetősége annak, hogy annak a lánynak vannak nagyobb esélyei. Mégis mit érnék én koldus létemre egy ilyen lánnyal szemben. Bár Shou még nem ismerte be, mégis mindenhonnan ezt hallottam.

„Soha nem fogok búcsút inteni...
Mindig melletted maradok...”

Ran átkapcsolta a lejátszót egy vidámabb számra, miközben leültem mellé, a könnyeim törölgetve. Beletörődtem a helyzetembe, és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, elfogadom. Úgyis egy álomnak tűnt, hogy találkozzak Shou-val. Még az is, hogy beszélgessünk, nem csak az, hogy idáig eljussunk.

- Nyugi, minden rendben lesz – nézett rám mosolyogva Ran.

Felsóhajtottam, majd a listáért nyúltam, ahol a választható dalok voltak. – Persze. Eddig is megvoltunk ketten, nem igaz?

Elindítottam egy új dalt, majd megragadtam az egyik mikrofont, míg a másikat Ran kezébe nyújtottam. Ő is felállt, és együtt kezdtünk kornyikálni, nevetgélve és ökörködve.

Shou pov

Pár napig jobban tettem, ha otthon maradtam. Időnként még az apartman előtt és a bejáraton belül is rám vártak a paparazzik. Szerencsére a többi lakó volt olyan rendes, és nem mondta el, melyik szoba az enyém. A srácokkal és a menedzserrel is telefonon beszéltem csak, az igazgatóról azóta nem hallottam, de időnként üzengetett a menedzserrel. Tényleg elég jól rákaptak arra a hírre, szinte minden újságtól voltak riporterek. Nagyon pocsék érzés volt bezárva lenni a lakásban. Gondoltam, legalább jut időm a dalra, így nekiálltam, hogy írjak, de azon kívül, hogy kerestem egy füzetet és egy ceruzát, és ledobtam magam el a kisasztalra, előrébb nem jutottam. Csak ültem a kanapén és bámultam. Időnként felálltam, óvatosan odamentem az ablakhoz, és néztem ki a fejemből. Mindig akkor vágyik ki az ember, amikor nem lehet. Nem láttam ugyan, mi van az épület előtt, mivel magasan voltam ahhoz, de a biztonság kedvéért a függönyöket is elhúztam.

Akárhányszor nekiálltam a dalnak, minden kedvem és ötletem nyom nélkül elszállt. Pocsék érzés volt.

Ránéztem a telefonomra. Többször kezembe vettem már, hogy felhívom Hikaru-t, de fogalmam sem volt, mégis mit mondhattam volna. Jó lett volna tudni, hogy van, de valamiért nem tudtam, hogy foghatnék bele. Néhányszor már tárcsáztam is, de mielőtt kicsengett volna, kinyomtam.

- Fenébe már! Ttaku! – kiáltottam fel hangosan, majd összekócoltam a hajam idegességemben, ledobtam magam a kanapéra és újra a kezembe vettem a telefont. Írtam egy sms-t, amiben rákérdeztem a hogylétére. Nem tudtam, vajon látta-e a képet, vagy Sayuri interjúját, bár elég valószínű volt. „Semmi miatt nem kell aggódnod! Csak mosolyogj boldogan!” Először csak beírtam, és épp azon voltam, hogy kitöröljem, viszont a törlés helyett a küldés gombot nyomtam meg.

- Ne! Ne! Fene!

Ledobtam magam mellé a telefont, és hátradőltem a kanapén. Ekkor meghallottam a csengőt, és ijedtemben felpattantam. El nem tudtam képzelni, ki lehetett az, és csak remélni tudtam, hogy nem riporterek. Nyeltem egy nagyot, majd felálltam. Lassan elindultam az ajtó felé, mikor a csengő újra megszólalt. Az azonban nem normális csengetés volt, hanem a megszokott, idióta dallam. Most azonban ennek köszönhetően már biztos voltam benne, hogy a srácok azok. A biztonság kedvéért azért kinéztem a kémlelőn. Hiroto nézett bele közelről, majd integetni kezdett.

Megnyugodtam, kinyitottam az ajtót, mire ő gyorsan bejött és becsukta maga után az ajtót.

- Halihó! – nézett rám mosolyogva, majd megindult a nappali felé és ledobta magát a kanapéra.

Ekkor vettem észre, hogy nem jött üres kézzel. Három pizzás dobozt rakott az asztalra, majd levette a baseball sapkáját. Végignézve a ruháin, láttam, hogy az sem lehetett a sajátja. Inkább volt olyan, mint egy pizzafutáré. Főleg azokkal a dobozokkal.

- Hát ezek? – böktem a dobozok felé, miközben leültem szembe vele.

- Az álcám – vont vállat, majd a kíváncsi kifejezésem láttán folytatni kezdte. – Tudtuk, hogy nehéz lesz bejutni, de mindenképp meg akarunk látogatni. Elképesztő, mi van itt!

- Miért jöttél?

- Csak kíváncsiak voltunk, hogy vagy. Először Tora akart jönni, de azt mondták, inkább jöjjek én. Valamivel alacsonyabb és fürgébb vagyok nála, így ha kell, gyorsan le tudom rázni a riportereket. Először jól is ment, aztán mielőtt elérhettem volna a lifthez, az egyik le akart szólítani. Gyorsan elrohantam a lépcsőhöz, felfutottam pár emeletet, majd berohantam az épp érkező liftbe, és onnantól sima ügy volt. Persze óvatos voltam, szóval nincs miért aggódnod.

- De hát mondtam, hogy minden oké. Miért kockáztatsz ennyit? Még a végén elkapnak.

- Nyugi már. Olyan, mintha bűnözök lennénk, ők meg a rendőrök. Tök izgi. És amúgy sem lesz semmi baj.

- Szerintem cseppet sem izgi. Hogy fogsz kijutni?

Egy pillanatra ledermedt, majd kínos mosollyal az arcán azt felelte: - Erre nem gondoltam.

Hátradőltem, és megráztam a fejem, mire ő azt mondta: - Megoldom, oké? Csak bízd ide!

Felhúzta a lábait és törökülésbe helyezkedett. Pár percig nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendet. A dobozokra pillantottam, felültem és belenéztem az egyikbe.

- Legalább van benne valami? Ma még semmit sem ettem.

A doboz szerencsére tele volt, és pont a kedvencem volt benne. Neki is láttam az evésnek, miközben Hiroto csak mosolygott.

- Mindjárt gondoltuk – mondta.

Köszönetképp felmutattam a hüvelykujjam. Ezután csendben leskelődött, amíg én ettem, majd két szelet után megálltam, és félreraktam.

- Mi újság? – kérdeztem a konyhába igyekezve. Megtöröltem a kezem, majd mindkettőnknek engedtem egy-egy pohár vizet, és visszaültem.

- Kész pokol! – sóhajtott. – Mondjuk annyira mégsem vészes. A psc előtt már nem táboroznak annyira, és szerintem hamarosan innen is el fognak menni. Hidd el, csak kell egy másik szenzáció, és már el is felejtettek. Nem lesz semmi gond.

- Voltatok Hikaru-nál?

Megrázta a fejét, majd rövid gondolkodásnyi idő után megszólalt, bár hezitálva fogott bele. – Figyelj! Beszélgettünk erről az egészről, és bár nem tudjuk, mi folyik kettőtök között, de lehet, hogy jobb lenne, ha nem találkozgatnátok.

Nem hittem el, amit hallottam. Nem szóltam semmit, megvártam, míg befejezi, és próbáltam türtőztetni magam.

- Ez csak egy kis gondnak számít, ha úgy nézzük. Sokkal rosszabb lett volna, ha Sayuri nem vállalja magára, és ha a képeken jobban látszik Hikaru. Tudom, hogy nehéz ilyenkor, de rá is kell gondolnod. Képzeld el, milyen lesz neki, ha állandóan mindenhova követik az ilyen paparazzik. Egy nyugodt perce se lehet.

- Ezt Sayuri mondta? – kérdeztem higgadtan. – Ő volt, ugye? Állandóan ezzel jöttök most már?

Felálltam és megkerültem a kanapét, miközben igyekeztem higgadt maradni. Nem akartam, hogy valami baja is essen Hikaru-nak, vagy, hogy állandóan a nyomában legyenek a riporterek, de mégis mit kellett volna tennem?

- És az ilyenek miatt már nem is lehet semmi egy sztár és egy átlagos lány között? – kérdeztem végül az ajtó felé mutatva. – Miért kell az ilyeneknek minden átkozott helyen ott lenniük?

- Tudom, hogy nehéz, de tényleg nem lenne valami jó ötlet. Gondolj a bandára is! Mi mind egyetértettünk, és örülnénk, ha nem vennéd semmibe az Alice nine-t.

- Nem veszem semmibe – kiáltottam el magam akaratlanul.

Már tényleg nem bírtam higgadt maradni.

- A lányok jönnek-mennek, de a bandának öröknek kell maradnia. Te is tudod. Már lassan tíz éve, hogy együtt vagyunk. Ne hagyd a semmibe veszni ezeket az éveket.

- Túlreagáljátok az egészet! – kiáltottam rá, de inkább elhallgattam.

Nem erre a támogatásra számítottam, és már nem is mondtam semmit, mielőtt olyan hangzik el, amit megbánok. Ritka alkalmak egyike volt, mikor veszekedtünk valamin, és most sem szívesen tettem. Vettem pár mély lélegzetet, és visszaültem a kanapéra.

- Beszéljünk másról!

- Nem kerülheted csak úgy el a témát, ami nem fekszik neked! – nézett rám döbbenten.

Sosem láttam még így. Túl komoly volt, semmi nyoma nem volt a mindig aktív és életvidám Hiroto-nak.

- Nem kerülöm, értsd meg, csak most nem akarok erről beszélni. Sayuri mindent megtesz, hogy ő irányíthassa a történteket. Ő vett rá erre titeket is, ugye? Hogy megpróbáljatok erre rábeszélni.

- Igen, de lásd be, hogy igaza van!

- Nem, nincs!

Elhallgattunk. Sokáig hosszú csend volt, majd Hiroto szólalt meg már visszanyerve megszokott önmagát.

- Akkor minden rendben, ugye? Csak szólj, ha kell valami. Remélhetőleg hamarosan már elhúznak innen.

Halány mosoly jelent meg az arcomon, miközben bólintottam, ő pedig felállt, és fejébe rakta a sapkát.

- Akkor én mennék is. Még van egy kis dolgunk. A dal ráér, de azért dolgozhatnál addig valamit. Ezt az igazgató üzente.

Felnevettünk, majd elindultunk az ajtó felé.

- Hogy jutsz ki?

- Megoldom – kacsintott rám, majd távozott.

Felsóhajtottam, majd visszaültem a kanapéra. Ránéztem az üres füzetre, majd a cerkával együtt magamhoz vettem. Miközben próbáltam kitalálni valamit, a ceruzával ütögettem a felhúzott térdem és felnéztem a plafonra. Jó ideig ötletem sem volt.