Amikor minden elromlik
- Megtennéd, hogy nem engem bámulsz? - mondta a lány mélyen lehajtva a fejét.
- Csak arra próbálok rájönni, mit tettem, hogy ilyen furcsa vagy - hangzott a válasz ártatlanul.
- Aludtál - zárta le a témát kedvetlenül a lány, majd megköszönte az ételt és elindult.
- Várj, nem együtt megyünk? - rohant utána Takeru.
Szótlanul haladtak egymás mellett a buszmegálló felé, Mai tartotta a távolságot, akárhányszor Takeru felzárkózott, ő annál jobban elhúzódott.
- Egyébként mit jelent, hogy aludtam? - kérdezte értetlenül a fiú, miközben zavartan dörzsölgette a tarkóját.
- Elaludtál a buszon és nekem kellett rád figyelnem - felelte a lány - Olyan kínos volt.
Takeru meglepődött a kijelentésen, ugyanis semmire sem emlékezett, és ahogy elgondolkozott, azt se tudta volna, megmondani, hogy jutott haza. Ha úgy van, ahogy a lány mondta, az elég kínos neki is.
- Sajnálom - kért bocsánatot őszintén, de zavartan Takeru egy idő után.
A kórház felé menet Mai figyelmeztette a fiút, hogy ma már igyekszik a saját munkájával foglalkozni inkább, és ha segítség kell, a fiú keresse fel őt. Szívesen segít neki, de nem fogja kísérgetni egész nap.
Takeru ezt megértette és megígérte, hogy mindent belead majd, és igyekszik nem okozni sok gondot. Annyira sajnálkozva mondta, hogy Mai kezdte megsajnálni. Csak nézte a fiút, aki épp kibámult az ablakon és érezte, ahogy egyre jobban elvörösödik.
A kórházban Takeru Mai nélkül sem volt egyedül. Minden nővér és dolgozó hatalmas segítség volt számára, nagyon kedvesek voltak, és még a betegekkel sem volt gond, mindenki engedelmes volt.
Takeru épp az egyik idős hölgy állapotát vizsgálta, akit pár napja hoztak be a kórházba. Mai elmagyarázta neki, mire kell figyelnie, és milyen jelek jelenthetnek gondot, ennyi pedig elég volt neki. Vagy gond van, vagy nincs.
Amíg vizsgálta a hölgyet, hirtelen egy idős férfi rontott be a szobába.
- Drágám, minden rendben? - kérdezte a nőt és megragadta a kezét.
- A felesége hamarosan jobban lesz - tájékoztatta Takeru a férfit -, és ha minden rendben haza is me…
Ekkor azonban észrevette, hogy a férfi a szívéhez kap és felnyög, majd hamarosan elterül a földön az ágy mellett. Azonnal a segítségére sietett és kérte a nővért, hogy hozzon egy hordágyat. A felesége a férje után kiabált, Takeru pedig próbálta megnyugtatni.
A férfit megvizsgálták. Takeru kitalált egy indokot, hogy miért nem tudja ő vizsgálni, így egy idősebb orvos vette át, de a fiú tudta, hogy nem maradhat mindig így. Attól, hogy átolvas néhány könyvet és a papíron megkülönbözteti a jeleket, még nem lesz orvos, és amikor szakszavakkal beszélnek egy kukkot sem ért belőle. Már ő sem akart így maradni, úgy gondolta ez a munka kifog rajta, ráadásul csak a koncertre tudott gondolni. Amíg Koji jót szórakozik a testében, ő egy valódi tortúrán megy át.
Amíg a férfit vizsgálták, ő a terem előtt állt, és várt, majd mikor kilépett az orvos, tájékoztatta, hogy meg kell műteni, és ő is kell hozzá. Ebből már nem tudott kimászni. Bárhogy is törte a fejét, hirtelen a köpenybe bújva, a műtőszobában találta magát.
- Nyugi, majd segítünk - szólalt meg mellette Mai.
Takeru kíváncsi volt, mégis hogyan került oda, de a lényeg az volt, hogy ott volt és ez megnyugtatta. A műtét elkezdődött. Takeru állt a beteg jobb oldalán, amolyan első tagként, míg az idősebb doktor bújt a sebész szerepébe, a balon. Mai mindig súgta neki a lehető leghalkabban, milyen eszközt kérjen, és mit csináljon.
Egy idő után már volt egy kis önbizalom a fiúban, de az elején még remegett a keze. Nem bízott magában annyira, hogy kockáztassa egy ember életét, és alig bírta nézni, amit épp csináltak. Ki akart menni, akkor azonban Mai megfogta a kezét.
- Minden rendben van! - súgta neki. - Jól csinálod!
Takeru nyelt egy nagyot és a lány kezére nézett, ami az övét fogta, majd bólintott, és folytatták.
A műtét két órán át tartott, de megmentették a férfit, és még csak nem is hibáztak, ami vagy a szerencsének, de leginkább Mai-nak volt köszönhető. Takeru-nak hatalmas kő gördült le a szívéről. A műtőszoba előtt ült a folyosón, hogy kifújhassa magát. Mikor meglátta Mai-t kijönni, odarohant hozzá, és megölelte.
- Köszönök mindent! - súgta a fülébe.
- Engedj, mindenki meglát! - Mai érezte, hogy megint teljesen elpirul. Teljesen zavarba jött, amit a fiú fel sem fogott. Mozdulni se bírt, percekig csak álltak ott, majd Takeru halkan megszólalt.
- Nyugi. A barátod vagyok, nem?
Mai-t meglepték Takeru szavai, de végülis igaza volt. Nyugodtan hajtotta a fejét a fiú vállára és egy ideig úgy maradtak. Egyedül voltak a folyosón. Csend volt. Csak a zakatoló szívdobogásukat lehetett hallani, amik egy ütemet vertek.
Shohei leszervezett egy fellépést a klub-ban, ahol előzőleg felléptek. Reggel elintézték a melót, így elengedték őket délutánra, amit próbákkal töltöttek. Koji közben átnézte a többi dalukat is, amiket játszani fognak, ugyanis ő azokat még nem ismerte. Kasumi segített neki, és amíg pihenőként otthon voltak, ő addig is csak gyakorolt. Ahogy elnézte a dalokat, már értette, miért mondták rá, hogy más. Természetesen nem ugyanolyan dalokat írt, mint Takeru, hiszen nem voltak egy ember. De nem is bánta, kellett a változatosság. Remélte, hogy az új dalt is kedvelni fogja a közönség. Takeru dalai inkább hard-rockkosabbak voltak, és a szakításról, a fájdalomról, búcsúról szóltak, míg Koji a reményről és az új szerelemről írt, és inkább már a punk rock felé hajlott, egy apró része meg már szinte elment volna popnak is.
Koji egész nap rendben volt. Telefonált Takeru-nak, hogy informálja a fellépésről és megkérdezte, nem jönne-e el megnézni. Nem hitte, hogy rábólint, elvégre nem lehet jó érzés maga helyett mást látni, de jól esett volna neki. Koji már nagyon várta az estét, régen érzett ilyen izgalmat. Kiskorában szeretett volna egy bandában szerepelni, de aztán a helyzet megváltozott és már nem érdekelte annyira. Most azonban észrevette, hogy fantasztikus élmény, és nem akarta, hogy hamar véget érjen. Amikor azonban a klub felé igyekeztek, az idegességtől keze-lába remegett, mint a kocsonya. A banda gyalog ment a klub-ba, ami pár utcányira volt Takeru házától. Onnan indult mindenki.
Koji séta közben ökölbe szorított kézzel lépdelt és bíztatta magát, hogy minden rendben lesz. Nagyon remélte, hogy nem fogja elrontani és leégetni a bandát. Tudta, hogy a többiek bíznak benne, hiszen Takeru-nak hiszik.
Kasumi a fiú meglepődésére megfogta Koji remegő kezét, majd a vállára hajtotta a fejét pár lépés erejéig. Aztán kiegyenesedett és rámosolygott. A fiú persze teljesen meglepődött és zavarban érezte magát.
- Minden rendben van - biztatta a lány. - Higgy magadban!
Koji bólintott és visszamosolygott a lányra. A klubig kézen fogva sétáltak. Ők mentek leghátul, a többiek pár méterre előttük haladtak valamiről beszélgetve. Koji és Kasumi csendben lépdelt egymás mellett. A fiú nem engedte el a lány kezét, nem akarta megbántani, és neki is jó érzés volt. Valahogy bizalmat adott. Bárcsak Kasumi is vele lehetne a színpadon.
Megérkeztek és bementek az öltözőbe. Ugyanott ült mindenki, ahol a múltkor. Kasumi megcsinálta mindenkinek a sminket és türelmesen megvárták, amíg hívják őket. A koncert tízkor kezdődött. Annak ellenére, hogy egy percig sem álltak meg a fiúk, egyáltalán nem érezték magukat fáradtnak. Az izgalom teljesen megtöltötte őket energiával, Kasumi bátorítása pedig önbizalommal, amire igazából csak Koji-nak volt szüksége. A többiek már hozzászoktak, és bíztak a saját és a társaik képességében.
Ahogy a színpad felé haladtak, Koji megragadta Kasumi kezét, még egy kis bátorításért, majd felmentek, beálltak a helyükre. Mivel nem ők voltak az egyetlen fellépők, maximum három dal fért bele. Koji dalát a végére hagyták. Ahogy a fiú a színpad közepén állva körbenézett, elmosolyodott és némileg megkönnyebbült, amikor hátul a falnak támaszkodva észrevette saját magát, azaz Takeru-t Mai mellett. Rájuk mosolygott, majd köszöntötte a közönséget.
- Sziasztok! - kezdte. - Remélem, jól szórakoztok ma este. - A közönség hangos ujjongással válaszolt minden mondatra. - Mi vagyunk az Eternal! Mára három dallal készültünk. Kérlek, hallgassátok meg!
Koji keze még mindig remegett, ahogy a pengetőt a húrokhoz helyezte, nagyon remélte, hogy nem szúrja el és nem felejti el a szöveget. Takeru-nak tényleg jó hangja volt és minden tag tehetséges volt. Nem szúrhatta el nekik. Rajta múlik minden. Még egyszer végig nézett a közönségen, és a bal oldalon szélül megpillantotta Kasumit, aki hangosan ujjongatva biztatta a fiúkat. Koji rettentően örült neki. Visszaszámolt és elkezdték a dalt.
Kezdetben Koji végig Kasumit nézte, amibe a lány belepirult, de csak mosolygott, ami Takeru-nak is feltűnt. Később Koji már nem tartott attól, hogy elhibázza és önmagát adta a színpadon.
Minden remekül sikerült. A közönség imádta a bandát és ma este se csalódtak bennük. Két dal után Koji tájékoztatta a közönséget, hogy most egy új dalt fognak hallani, és kérte őket, hallgassák figyelmesen. Takeru teljesen meglepődött az új dalon. A közönség élvezte, pedig teljesen más volt a többitől. Ráadásul még ő maga is elismerte, hogy nem volt rossz. Bár magát látta a színpadon, úgy érezte, ellopták a fényét. Már azt se tudta, miért jött el.
- Nagyszerűek, nem igaz - ordította túl a zenét mellette Mai.
- Ja - helyeselt Takeru szűkszavúan.
A dal után meghajoltak és elbúcsúztak a közönségtől, a színpadon pedig egy másik banda vette át a helyüket.
- Ez eszméletlen volt - ujjongott Shohei ökölbe szorított kézzel győzedelmesen. - Királyok vagyunk!
Az öltöző felé menet Kasumi odarohant a fiúkhoz, és gratulált nekik. Amikor Koji meglátta őt, szorosan megölelte, és megköszönte neki a biztatást. Kasumi is boldog volt, így viszonozta az ölelést. Ám ezt az igazi Takeru és Mai is látta. A banda bement az öltözőbe, hogy magukra hagyja a bandavezért és a barátnőjét, Takeru azonban nem tűrhette tétlenül. Nagy léptekkel közeledett Koji felé, szétszedte őket, majd lekevert pofont a fiúnak, aki ettől a földre esett, Kasumi pedig a védelmére kelt.
- Mi a fenét csinálsz? - vonta kérdőre a rémült lány, és felsegítette Kojit.
Takeru szemében égett a tűz a dühtől. A mögötte álló Mai-nak is fájt az előző látványa, de csak dermedten állt, és próbált nem sírni.
Koji leporolta magát, mintha misem történt volna, majd végigsimította a felrepedt száját.
- Képes voltál magadat megütni? - kérdezte Takerut.
- Mi bajod van Koji? - kérdezte tőle a fiú, akit már Kasumi-nak és Mai-nak is le kellett fognia, nehogy a fiúra ugorjon.
- Nekem nincs bajod, neked van - felelt Koji már dühösen. - Az a gond, hogy sikeres volt a fellépés? Vagy, hogy nem te lehettél ott? Vagy a tény, hogy Kasumi most az én barátnőm?
- Hogy mondhatsz ilyet előttem? - kérdezte Mai keserűen, a sírás késztetésétől megremegő hangon.
- Nem tehetek róla - vont vállat Koji. - Én csak játszom a szerepem. Csak azért, mert nem én vagyok a valódi Takeru, el kéne távolodnom tőle? Ne is érjek hozzá? Nem lenne az furcsa így hirtelen?
- Inkább legyen furcsa, minthogy megbánts valakit, nem? - felelt Takeru.
- Oh, fogadjunk, hogy te is ezt csináltad - mondta Koji. - Csak egy ölelés. Ne csináld már! Ti még egy ágyban is alszotok.
- Komolyan? - nézett kérdőn Takeru-ra Kasumi, mire a fiú zavartan elkapta a tekintetét.
Ekkor megjelent a banda, akik kíváncsian néztek ki az öltözőből, ellenőrizni mi ez a zaj, majd velük megjelent két biztonsági őr is, aki a klub-ban történő rendet tartja fent.
- Mi folyik itt? - nézett végig kérdőn a társaságon Hiro. - Már megint ez a srác.
- Ne bánts meg Kasumi-t! - figyelmeztette Takeru közel hajolva Koji-hoz, hogy elég legyen csak suttognia.
- Ez rád is igaz - felelte a fiú. - Nem én bántok meg mindenkit, bármivel, amit mondok.
Takeru erre megint ráugrott volna Koji-ra, ám Hiro-ék lefogták őt, majd átadták a biztonsági embereknek, akik a hátsó ajtón kidobták a fiút.
Takeru a betonra esett, de legalább Mai-t nem kezelték durván, ő csak kisétált, és felsegítette a fiút. Az ajtó becsapódott mögöttük, Takeru pedig dühében belerúgott az ajtó melletti szemetesbe, és elkáromkodta magát.
- Kik voltak ezek, Takeru? - kérdezte az öltözőben Hiro, miközben Koji a száját nézegette a tükörben.
- A srác ismerős volt - tette hozzá Shohei.
- Én hívtam meg őket, de már látom, hogy nem kellett volna - felelte Koji, akihez odalépett Kasumi és ellátta a sérülését.
Bágyadtan bámultak maguk elé. Talán csak elhamarkodottak voltak, hamarosan rendbe jön köztük minden. Nagyon remélték. Már mind belátták, hogy a fenn álló helyzetből csak baj lesz.
Ahogy Takeru és Mai a buszmegálló felé indult, a klub közelében egy fa mögül a ballonkabátos férfi figyelte a távolodó fiatalokat. Megfogta kalapja szélét, szemébe húzta, mosolygott egyet, majd eltűnt a fák árnyékában.
Takeru zsebre tett kézzel, dühös léptekkel sétált a buszmegálló felé. Őszintén megbánta, hogy eljött. Amúgy is hulla fáradt volt, elege volt mindenből, és teljesen hiába pazarolta az időt, mikor aludhatott is volna.
Mai szótlanul, lehajtott fejjel kullogott a nyomában. Nem ilyennek ismerte Kojit és nagyon félt, hogy elveszíti. Remélte, hogy hamarosan minden rendbe jön közük, és megtalálják a módját, hogy visszacseréljék a testüket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése