First kiss - 10. fejezet

Shou pov

Három nap múlva már nem volt az épületben egy riporter sem, de ettől még mindig nem lankadhatott a figyelmem és óvatosnak kellett lennem. Nem is terveztem elhagyni a házat, amíg eszembe nem jutott, hogy hamarosan karácsony lesz. A srácoknak már vettem ajándékot, minden évben adtunk egymásnak egy kis apróságot, és ez idén sem maradhatott el. Ez alkalommal viszont valami más is megfordult a fejemben. Eszembe jutott, amikor Hikaru a kirakat előtt állva nézegette a pulóvereket. Nem nagy ajándék, de gondoltam, ha még nem sikerült megvenni, megfelelő lesz. Elvégre nem kell túlspirázni, olyan ajándék kell, amit szeretne.

Azonnal felkaptam a kabátom és elindultam. A sapka, maszk nem maradhatott el, de még így is siettem. A pulcsi még megvolt, de nagyon reméltem, hogy jót választottam. Épp visszafelé indultam, mikor egy autó húzódott le és megállt mellettem. Először fel se vettem, de aztán az ajtó kivágódott és még a napszemüveg, a maszk és a sapka mögött is felismertem Tora-t. Bepattantam az autóba és mielőtt feltűnést keltettünk volna, elindultunk. A menedzser hiányában Saga vezetett.

Azóta nem beszéltem velük, még telefonon sem, mióta Hiroto meglátogatott. Nekiálltam a dalnak még aznap és mindig alakítva egy kicsit, végre elkészültem vele. Még kell pár simítás, amit majd együtt elintézünk, de nem lehetett gond. A menedzser sem keresett

- Mit kerestek itt? – kérdeztem végignézve rajtuk.

Tora levette a maszkot, és a szemüveget, majd rám nézett. – Tartozunk neked, így most velünk kell tartanod!

Kacsintott egyet, mire Nao és Hiroto röviden felnevetett, de még mindig nem értettem, miről van szó.

- Nézd, tévedtünk Hikaru-val kapcsolatban, és szeretnénk jóvátenni – vette át a szót Nao, látva értetlen kifejezésem.

- Mi ez a hirtelen véleményváltozás? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm. Valami nem stimmelt az egésszel.

Hiroto hátrafordult az anyós ülésről, majd felém nyúlt, összekócolta a hajam és mosolyogva azt felelte: - Rájöttünk, hogy te többet érsz nekünk, és amúgy is többet jelent neked a banda, mint hogy kockáztasd a jó hírét.

Mind felnevettek, majd elcsendesültünk. Nem árulták el, hova megyünk, így megvártam, mi lesz ebből. Nagyjából tíz perces út után meg is érkeztünk. Amint megállt az autó, kinyitottam az ajtót és csak az egyik lábammal kilépve körülnéztem. A Tokyo torony lábánál álltunk. Felnéztem az épületre, majd Tora-ra emeltem a tekintetem, aki mosolyogva várta mellettem, mit reagálok. Egyikünk sem szállt ki. Hiroto az anyósülésre feltérdelve fordult hátra, míg Nao kikukucskált Tora mellett.

- Mármint a Tokyo toronyra gondoltok? – kérdeztem az említett épület felé mutatva.

Tora buzgón bólintott.

- De tudjátok, hogy tériszonyom van.

Egy pillanatra olyan képet vágott, mint akinek hirtelen leesik valami, és bajban van, aztán újra mosolyogni kezdett.

- Hát, ez igaz! Akkor sok sikert!

Szó szerint kilökött az autóból, odaadta a papírtáskát, amiben a pulcsi volt, majd mind integetni kezdtek, becsukta az ajtót és már ott sem voltak. Értetlenül néztem utánuk, amíg szem elől nem veszítettem az autót. Akkor a torony felé fordultam. Már az is sok volt, hogy felnéztem rá. Fogalmam sem volt, miről volt szó. Az előbb úgy volt, hogy együtt megyünk. Vagy csak én értettem félre? De most mégis mihez kéne kezdenem? Menjek fel egyedül a toronyba?

Megcsörrent a telefonom, Tora volt az.

- Mit álldogálsz már ott? Nyomás felfelé! – kiáltotta, amint felvettem, és rögtön ezután le is rakta.

- Mi a’?

Sóhajtottam egyet, megráztam a fejem, majd zsebre tett kézzel, és egy grimasszal elindultam felfelé. Már előre féltem, mi fog történni. Beléptem, és körülnéztem. Szerencsére nem voltak olyan sokan, de nem tűnt reményteljesnek ez a délután. A lift felé pillantottam, de ha nem volt muszáj inkább nem mentem fel. Vártam egy kicsit hátha történik valami, majd felhívtam a fiúkat.

- Mi ez az egész? – szóltam bele, miközben megálltam a kávézónál. Kezdtem belefáradni ebbe, és valami nagyon nem volt rendben.

- Menj csak és meglátod! – mondta Tora. – Merre vagy?

- A bejáratnál – feleltem kedvetlenül.

Dünnyögést hallottam a háttérben, de nem nagyon értettem, miről volt szó. Néhány szóból, amit kihallottam, arra következtettem, azon társalogtak, hova kéne mennem.

- Menj fel a fő csillagvizsgálóba! – jött a parancs, majd bontották a vonalat.

Még mindig nem értettem, mire megy ki a játék, de azért elindultam.

Amint elindult a lift, erősen megmarkoltam a korlátot, majd leguggoltam, a másik kezemmel pedig az ölemben lévő táskát öleltem magamhoz, és az épület felé néztem, lehetőleg nem gondolni arra, milyen magasan lehetek. Nem volt senki más rajtam kívül. A legrosszabb az volt, hogy a lift oldalai üvegesek voltak, így láthattam a tájat. Nem hunytam be a szemem, úgy csak sokkal rosszabb lett volna, de már alig vártam, hogy fent legyek. Már feladtam, hogy kitaláljam, mégis miért kell nekem itt lennem, így követtem a fiúk utasításait. Azt viszont megfogadtam, ha megszívatnak, duplán kapják vissza.

Az ajtó kinyílt, én pedig kiléptem. A fő obszervatóriumban lyukadtam ki, ami nagyjából 150 méter magasan volt. Még sosem jártam itt azelőtt, mindig csak messziről csodáltam, bár a srácok sokszor el akartak rángatni. Tisztában voltam vele, mekkora élmény lehet, de akkor sem tehettem semmit. A tériszony nem volt vicc számomra. Hallottam, hogy van egy lefelé néző ablak, amin át nézve láthatod, mi megy alattad. Az autók aprók voltak és az emberek is csak hangyáknak tűntek. Nekem még elképzelni is elég volt. Reméltem, hogy nem küldenek még száz méterrel fejjel a különleges obszervatóriumba.

Néhány méterre a lifttől megálltam és körülnézem. Voltak páran, de szerencsére nem ismertek fel. Azt se tudtam, mit keresek ott. Elkezdtem sétálni, minél messzebb az ablakoktól. Valahogy kezdtem kínosnak érezni az egészet. Elképzeltem a srácokat, ahogy jót röhögnek rajtam.

Ahogy pár lépést tettem még előre, kilyukadtam a kávézóban, a Café la Tour-ban. Nem tudtam elhinni. Egy integető Hikaru-t pillantottam meg magam előtt, mire elnevettem magam.

- Mi folyik itt? – kérdeztem tőle, mikor odaértem hozzá.

Az egyik asztalnál ült és nyilván várakozott. Mikor odaértem mellé, felállt, majd mindketten helyet foglaltunk.

Hikaru pov

Két órával a küldés után vettem észre Shou üzenetét. „Semmi miatt nem kell aggódnod. Csak mosolyogj boldogan!” Nem nagyon értettem, hogy akarta érteni. Kíváncsi voltam, hogy van, és hogy mi folyik az ügynökségen. Szerettem volna beszélni vele, rengeteg kérdésem volt, de csak bámultam a telefonom képernyőjét és nem mertem megnyomni a hívás gombot.

Ran-nak segítettem az étteremben, a munka pedig egészen elfelejttette velem a gondjaimat. De még ott is mindenről Shou jutott eszembe. Akárhányszor kinyílt az ajtó és arra pillantottam, azt vártam, hogy ő lép be. Visszagondoltam arra az estére, amikor hirtelen megjelent és lázasan összeesett. Ahogy lejátszódott előttem az egész jelenet, tekintetemmel arra néztem, mintha újranézném valami felvételről. Láttam, ahogy felvittük Shou-t a lépcsőn, majd másnap mikor lejött, és ahogy ült a pultnál.

- Hikaru!

Ran zökkentett ki az ábrándozásomból, ahogy vállon bökött. Mielőtt azonban bármelyikünk megszólalhatott volna, megcsörrent a telefon, az egyik vendég pedig engem hívott, így nekiláttunk a munkának. Miután kivittem az egyik asztalhoz egy tálca innivalót, majd leszedtem egy másik asztalt, odaálltam Ran mellé.

- Mizu? Újabb foglalás? – kérdeztem a telefonra utalva.

- Valami olyasmi – felelte, miközben elővett egy dobozt, majd elkezdett valamit keresni. – Kivinnél egy rendelést?

Döbbenten néztem rá, majd megkérdeztem. – Mióta futárkodtok? Erről még nem is hallottam.

Elkészítette a csomagot, majd a kezembe nyomta. – Egyszeri kivétel.

Kacsintott, én pedig megnéztem a cetlin lévő címet, és kedvetlenül elindultam. Busszal indultam el, már csak a hó miatt is, és amúgy sem volt jogsim még csak kismotorra se. Nem értettem, mióta szállítunk ki bármit is. Ritkán voltam az étteremben, bár egyre többször. Ugyan nem voltam rendes alkalmazott, de olyanról még nem hallottam, hogy szállítottak volna valakinek is. Ezen bosszankodtam egész úton. A másik a cím volt. Miért rendel valaki étteremből kaját a Tokyo toronyba, mikor ott egyébként is van kávézó meg minden. Ha már egyszer rendel, akkor otthonra kéne. Egy sóhajtással lezártam az egészet, és inkább nem gondoltam rá. Azt viszont megfogadtam, hogy elkérem tőle az útiköltséget is.

Egy darabig bóklásztam, aztán felhívtam Ran-t, hogy mégis hova menjek, mire felküldött a kávézóba a fő obszervatóriumba. Leültem és vártam. Azt se mondta, ki a rendelő, gondoltam valaki majd meglátja a dobozt, és odajön. Nem volt ínyemre az egész.

Amikor unalmamban a lift felé pillantottam, észrevettem valakit baseball sapit és maszkot viselve, eléggé visszahúzódóan, de cél nélkül bóklászva. Időbe telt, de elég hamar felismertem, hogy Shou volt az. Azonnal felálltam és integetni kezdtem, mielőtt eljutott volna az agyamig, hogy mégis mit csinálok. Nagyon megörültem neki, és el is felejtettem a rendelést.

- Mi folyik itt? – kérdezte?

Leültünk egymással szemben, majd a dobozra pillantottam. – Nem te rendelted? – böktem felé.

Kicsit felemelkedett a székről, és előrehajolt, hogy lássa, mire is mutattam, mire én felemeltem a táskát és az asztalra raktam.

- Nem. Tora-ék mondták, hogy jöjjek ide, de nem mondták mégis miért. Hülyét csinálnak belőlem, komolyan!

Elnevette magát, miközben elgondolkodott valamin. Még mindig furcsának tűnt az egész, de valahogy volt egy sejtésem, mi folyt körülöttünk.

- Engem Ran küldött, hogy szállítsam ki. A fura az, hogy sosem szállított az étterem eddig semmit.

Összenéztünk, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk. Azonnal a telefonhoz kaptam, hogy felhívjam Ran-t. Shou türelmesen várt, amíg kicsöngött és a beszélgetésünk alatt is csendben figyelt.

- Na? Megvan a rendelő? – szólt a telefonba nevetve.

- Te most ezt komolyan csináltad? Mégis mit jelentsen ez?

Mérges akartam lenni, és annak is kellett volna lennem, de végül csak mosolyogni tudtam. Nem hittem el, hogy így rászedtek minket, de örültem, hogy láthatom Shou-t. Hálás voltam nekik.

- Valójában nem én találtam ki – magyarázta Ran. – De jó ötletnek tartottam. Nem bírtam tovább nézni, hogy kikészülsz, mielőbb találkoznotok kellett, de egyikőtök sem bírta megtenni az első lépést, így megtettük helyettetek.

- Ti? – kérdeztem, mire Shou felemelte a fejét, és valószínűleg rájött magától, mert elmosolyodott, és a fejét az asztalon könyökölő kezére támasztva megrázta.

- Képzeld! Tora felhívott, hogy valahogy küldjelek el a Tokyo toronyba, mert kitaláltak valamit a srácokkal. Sokkal többet nem árult el, azt mondta, bízzam rá, de ezután már minden rendben lesz. Most mennem kell! – búcsúzott és azonnal le is rakta.

- A srácok voltak, ugye? – kérdezte Shou, mire bólintottam. – Tudtam. Kis idióták.

Hátradőlt a széken és elkezdett babrálni a kabátja kapucnijának a zsinórjával. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Sok minden történt mióta utoljára találkoztunk személyesen. Valahogy fel akartam hozni, a cikkes témát, de nem tudtam, hogy fogjak bele.

- Nem sétálunk egyet? – törtem meg a kínos csendet egyszer csak.

Mosolyogva bólintott, majd elindultunk. Magunk se tudtuk, hova megyünk, majd rápillantottam a liftre.

- Fel szeretnél menni a különleges csillagvizsgálóba?

A lift felé bámulva megtorpant, mintha egy kicsit tartott volna tőle. Ekkor jutott eszembe, hogy olvastam, hogy tériszonya van, ezek szerint akkor igaz volt.

- Bocsi, elfelejtettem, hogy téri…

- Semmi baj – vágott közbe.

Váratlanul megfogta a kezem és elkezdett húzni a lift felé. Megnyomta a gombot, és elindultunk. Én az ablakhoz álltam és elvesztem a táj kémlelésében, amíg Shou a lift oldalának támaszkodott, miközben erősen megragadta a korlátot.

- Biztos, jól vagy? – fordultam felé.

Néma bólintás volt a válasz egy kényszerített mosollyal. Lehúzta a maszkot, és vett pár mély lélegzetet. Akaratlanul is elmosolyodtam, nagyon édesen festett.

Amint felértünk és kinyílt az ajtó, azonnal kint termett, és újra vett egy nagy, immáron megkönnyebbült lélegzetet. Még mindig csak mosolyogni tudtam.

Miután visszanyerte az erejét, elindultunk. Elkezdtünk körbe sétálni, én mentem az ablak felöli oldalon és gyönyörködtem a látványban, míg Shou csak a talajt bámulta.

- Olyan csodás itt! – szólaltam meg.

- Voltál már itt?

- Még nem. De mindig is el szerettem volna jönni.

Egy idő után megálltunk. Én odamentem az ablakhoz és nézegettem még egy kicsit, míg Shou a falnak dőlve állt. Hamarosan odamentem hozzá, és leültünk a földre a falnak támasztva a hátunk. Nem sokan jártak arra, így nyugodtan ellehettünk. Egyszer csak megszólalt a gyomrom, így gondoltam, ha már elhoztam az étteremből a kaját, ne vesszen kárba. Elkezdtem kibontani, és megkínáltam vele Shou-t is. Eszegettünk egy kicsit, aztán észrevettem, hogy nála is van valami. Nem mertem rákérdezni, mert nem akartam mindenbe beleütni az orrom, ám észrevette, hogy azt bámulom.

- Az mi? – kérdeztem végül az ajándéktáska felé bökve.

Felemelte és felém nyújtotta. – A tiéd. Valójában karácsonyra szántam még néhány aprósággal, de ha már itt vagyunk…

Döbbenten néztem a táskára. – Komolyan?

Bólintott, én pedig kíváncsian néztem meg a tartalmát. Fogalmam sem volt, mi lehetett benne. Miközben kibontottam, már azon kezdtem gondolkodni, mivel hálálhatnám meg. Eddig is annyi mindent kaptam tőle, én pedig még semmit sem adtam. Valamit muszáj volt nekem is kitalálnom.

Egy gondosan becsomagolt ruhadarab volt benne, amit kivéve láttam, hogy az egyik pulcsi, amit nézegettem a kirakatba múltkor, mikor összefutottunk. Felnevettem, mire kíváncsian nézett rám.

- Nagyon kedves tőled. Valójában ezt Ran-nak szántam és a mellette lévőt vettem volna magamnak, de nagyon tetszik. Köszönöm szépen!

Zavartan kezdte vakargatni a tarkóját, majd elfordította a fejét, és láttam, hogy motyorog valamit. Biztos morgolódott, amiért nem találta el.

- Tényleg nem gond. Hálás vagyok érte.

Kezemet az övére raktam, majd összenéztünk és egymásra mosolyogtunk. Egy ideig csak ültünk egymás mellett, majd megszólaltam.

- Láttam Ozaki Sayuri interjúját a tévében. Amit mondott az…

- Egy szó se igaz – felelte halkan a fejét a falnak döntve. Ránéztem. Halvány mosoly jelent meg az arcán, aztán rám nézve elmosolyodott. – Csak azért mondta, hogy ne kezdjék el vizsgálni, ki lehet a képen az újságban.

- Újságban?

Kikerekedett szemekkel néztem rá. Nem szoktam újságot olvasni, így még nem láttam. Az egészet csak az interjúból tudtam, és a pletykákból, amiket ki-kihallottam.

- Igen. Megjelent az egyik kép az újságban, amin megöleltelek. De te nem látszódtál rajta, így Sayuri magára vállalta.

Bólintottam, majd újabb csend ereszkedett közénk. Valami megoldáson törtem a fejem, hogyan kéne folytatnunk. Valóban nagyon jól éreztem magam Shou-val, bármit csináltunk. Még az is nagyon kellemes volt, ahogy ott üldögéltünk. Úgy éreztem, másra nincs is szükségem. Végül újra én törtem meg a csendet.

- És ha valahogyan én is sztárrá válnék? Akkor rendben lenne?

Halkan motyorogtam, szinte inkább csak magamnak tettem fel a kérdést, mint neki.

- Ha valahogy én is sztárrá válhatnék, akkor nem lenne gond, ugye? – ismételtem meg valamivel hangosabban. - Megvárnánk, amíg kicsit beindulna a karrierem, addig „szakítotok” Sayuri-val, és egy idő után már nem kell titkolóznunk. Lehet, hogy hosszú idő, de legalább utána könnyebb lesz.

- Lehetséges.

Újra csak mosolygott, majd magához ölelt. Átkarolt, én pedig a mellkasára raktam a fejem és jó ideig nem szóltunk, csak mozdulatlanul ültünk ott a gondolatainkba merülve.

Mikor elindultunk haza, nem mentünk sokáig együtt, nehogy újabb bajhoz vezessen, így csak elkísért a buszváróig és ott elváltunk. Egész úton a táskát magamhoz ölelve ültem és nem bírtam volna letörölni a mosolyt az arcomról. Meghoztam a döntésemet, és elhatároztam, hogy mindent beleadok, hogy megcsináljam. Akkor is sztárrá fogok válni, és akkor már nem állhat az utunkba egy ilyen botrány.