First kiss - 13. fejezet

Hikaru pov

A verseny napja hamar eljött és minden percben egyre jobban izgultam. Ran végig mellettem volt, de pont a versenyre nem tudott elkísérni, mert be kellett mennie az étterembe. Már épp beletörődtem, hogy egyedül leszek idegen emberek között, amikor odaértem az épület elé és a bejártatnál megpillantottam Shout. Baseballsapkát, maszkot és még szemüveget is viselt, de azonnal tudtam, hogy ő az. Ellentétes érzések kavarogtak bennem, egy részem megnyugodott, hogy mégis lesz valaki mellettem, míg a másik részem csak még idegesebb lett pont ettől. Mi lesz, ha leégek előtte? Erre gondolni se mertem.

Shou a biztonság kedvéért inkább a nézőtérre ment, és keresett egy helyet, ahol meghúzhatja magát, de mégis láthat. Nem kockáztatta meg, hogy a váróteremben, vagy már verseny közben valaki meglássa, és én is aggódtam, mégis örültem, hogy velem van. A további részben azonban igyekeztem csak a feladatomra koncentrálni. Semmit nem mondtak, hogy mi lesz, hogy lesz, még csak szöveget sem kaptunk, amit meg kell tanulni. Sok jelentkező volt, és bár mindenki nagyjából negyed órát bent volt, mégis úgy éreztem, nagyon hamar sorra kerültem.

Mikor hallottam a nevem, felmentem a színpadra. A zsűri négy személyből állt, két férfi, és két nő, akik az Ever Green Entertainmentnél töltöttek be különböző szerepeket. Yusukenek nem volt jele, így legalább amiatt nem kellett izgulnom, hogy a fáradozása ellenére is csalódást okozok neki. Az előző versenyzőket nem láthattuk, így mindenkit meglepetésként értek a feladatok.

A színpad közepére állva meghajoltam, és bemutatkoztam. A nézők pár százan lehettek, voltak fiatalabbak és idősebbek is. Bal oldalt, hátul a falnak támaszkodva megpillantottam Shout, aki az öklét felmutatva drukkolt nekem. A közelében szinte nem is volt lámpa, természetesen a színpad és a szűrik kaptak nagyobb szerepet. Shou alakjának szinte csak a körvonalát láttam, ám felemelt kezét megvilágította az a halvány kis fény, ami odaért. Vettem egy mély lélegzetet, és csak időnként pillantottam rá. Első feladatomnak azt kaptam, hogy üljek le a színpadon elhelyezett négy különböző szék valamelyikére. Volt, aminek gömbölyű, volt, aminek négyszögletes volt az ülőkéje, volt párnázott, és amelyikre egyszerűen csak ráraktak egy párnát, valamint a támlájuk formája és magassága is különbözött. Sokat nem gondolkodtam, leültem a legközelebb eső székre. Nem hittem volna, hogy ez már a meghallgatáshoz tartozik, amíg az egyik női zsűri meg nem szólalt.

- Most áruld el nekünk, kérlek, miért azt a széket választottad!

Magam sem tudtam, hogy lehet ilyet kérdezni. Miközben ezen bosszankodtam, némán vállat vontam, majd elég bátortalanul azt feleltem. – Nem tudom.

- Dehogy nem – erősködött egy másik zsűri tag. – Biztos van annak valami oka, mint minden másnak az életben.

Fejemben özönlöttek a különböző gondolatok, de egyiknek sem volt semmi értelme. Fogalmam sem volt, mi kéne mondanom, mit akarnak hallani, de valamit ki kellett találnom. Végignéztem a székeken és próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot.

- Mindegyik szék más – kezdtem bizonytalanul, remegő hangon -, és az emberektől függ, ki melyiket választja. Én ezt választottam. A párnázottsága miatt kényelmes, és hosszú ideig is lehet rajta ülni, mégsem fáradt el sem a hátunk, sem a fenekünk. A kör alakú támlájúak szerintem nem kényelmesek, a négyszög alapúak előnyösebbek, ugyanis jobban illeszkednek a lábakhoz, és valamivel nagyobb a térfogata is. A támlát nézve, a magasabb támlájút részesíteném előnyben, mivel sokkal jobb, ha még a fejed is neki tudod támasztani és nem ér pusztán csak a lapockádig.

Egyre jobban hadartam és ideges voltam, így miután befejeztem valamivel szaporábban vettem a levegőt. Feszülten vártam, mit reagálnak rá. A nézők min csendben voltak, nem mertem ránézni Shoura, csak bámultam magam elé a falra.

- Köszönjük – szólalt meg az egyik férfi zsűri, majd a mellette lévő vette át a szót.

- Most kérlek, állj fel! Jobbra találsz egy farúdat, vedd fel!

Megtettem, amit mondott, majd odaálltam a színpad közepére a további utasításokra várva. Próbáltam minél mélyebb levegőket venni és nyugtatni magam, nem előnyös, és tapasztalatlanságra utal, ha túlságosan izgulok. Márpedig én hihetetlenül izgultam.

- A feladatod az lesz – kezdte az egyik női zsűri –, mutass nekünk tíz dolgot, ami lehetne ez a rúd! A fantáziádra bízzuk.

Fél pillanatig gondolkodtam, majd megfogtam a rudat, és úgy tettem vele, mintha seprű lenne. Ezután esernyőként használtam, majd vakvezető botként, és kardként. Minél többet mutattam, annál több minden ugrott be. Alaposan végiggondolva tényleg bárminek elképzelhető volt egy egyszerű farúd, és lenyűgözött, hogy ki volt képes kitalálni egy ilyen feladatot. Végül sikeresen megmutattam a tíz dolgot, és nagyon bíztam benne, hogy elégedettek.

Ránéztem Shoura, aki a hüvelykujját felmutatva bíztatott. Bár arcát nem láttam, valahol mégis éreztem, hogy mosolyog, és ezzel is próbál nekem minél több bátorságot adni és nyugtatni. Még mindig izgultam, de erőt és önbizalmat kaptam a tudattól, hogy velem volt.

- Köszönjük. Következő feladatodhoz kapsz egy szöveget – közölte az egyik zsűri. – Megállás nélkül olvasd fel, mondani fogjuk neked, hogy miként, rendben?

Bólintottam, majd kézbevettem a szöveget és gyorsan átfutottam. Egy panaszlevélnek tűnő irat volt valami műből.

- Olvasd úgy, mintha egy kellemes élményről számolnál be! – jött az első feladat, én pedig belekezdtem, két bekezdés után azonban megállítottak. – Most úgy, mintha egy mesét olvasnál egy kisgyereknek!

Nagyjából ötféleképpen kellett elolvasnom, amivel pár perc alatt meg is voltunk. Újra csak Shoura néztem, már gondolkodás nélkül, szinte reflexből feléje kaptam a tekintetem, ahogy felemeltem a fejem már mosolyogva.

- Köszönjük. Utolsó feladatodként adott lesz egy szituáció. Párbeszédet kell folytatnod az egyikünkkel, természetesen bármilyen forgatókönyv nélkül, rögtönözve. Kezdhetjük?

Bizonytalanul bólintottam, miközben a még mindig kellemetlenkedő, torkomban lévő gombócot próbáltam lenyelni.

Az egyik női zsűritaggal kellett beszélgetnem. Alighogy elkezdtük, rápillantottam Shoura. Előrébb lépett a faltól, így halványan, de láttam az arcát. Egy pillanatig találkozott a tekintetünk, majd a zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. Rövid gondolkozásnyi idő után újra rám nézett, felmutatta a készüléket, majd megindult a kijárat felé. Szemmel követtem, amíg el nem tűnt, majd csalódottan kezdtem bámulni a földet. Tudtam, hogy elfoglalt, mégis reméltem, hogy legalább addig nem zaklatják, amíg szerepelek. Már nem lett volna sok hátra.

Innentől kezdve valahogy elvesztettem a figyelmem és az önbizalmam, velük együtt pedig a lelkesedésem jó részét is. Remegve és félve attól, hogy rosszat mondok, úgy folytattam a párbeszédet. Egy ideig nem volt baj, aztán hirtelen valami felém repült és eltalálta a homlokom. Egy tojás volt az, éreztem, ahogy lecsöpög. Próbáltam megakadályozni, hogy ne menjen a szemembe, miközben még arra sem volt időm, hogy megtudjam, miért vagy ki dobta. Jött a következő, majd még egy. A zsűri és a közönség jó része is értetlenséggel kezdett zajongani, és nem telt bele pár percbe, mire kitört a zűrzavar. Teljesen megszégyenültem, nagyon kínos volt az egész. Csak álltam a színpadon, és nem tudtam mozdulni. A szemeimbe könnyek gyűltek, és hamarosan patakokban folytak végig az arcomon keveredve a tojással, míg lábaim gyökeret vertek a padlóba. Még a ruhám is tiszta mocsok lett. Nem mertem felnézni se, lefelé hajtott fejjel, szorosan behunytam a szemeim. Nem tudtam, mit tehetnék. Lábaim remegtek, elvesztettem az erőm. Minden másodperc szinte órának tűnt, azt hittem, már sosem lesz vége.

Fogalmam sem volt, mi folyt körülöttem, vagy mennyi ideje álltam ott. Egyszer csak valaki megragadta a kezem és kihúzott a színpadról. Nem mertem felnézni, csak halkan szipogtam, miközben hagytam, hogy vezessen. Hallottam néhány megjegyzést, ahogy elhaladtunk az emberek mellett, de nem értettem tisztán, mit mondtak, ami talán jó is volt. Végül csend lett, és hamarosan megálltunk.

- Jól vagy? Nem sérültél meg? – hallottam Shou aggódó hangját.

Éreztem, ahogy végig simít az arcomon és leszedi rólam a tutyit. Kinyitottam a szemeim. Előttem guggolt és tisztította le a ruháim, és a hajam. Szánalmasan nézhettem ki, és nem akartam, hogy így lásson. Ettől azonban csak még jobban sírtam.

Shou pov

Szinte meg sem álltunk a verseny napjáig, mindig volt mit csinálni, aludni és enni is alig tudtunk. Féltem, hogy a munkám miatt nem tudom a jelenlétemmel támogatni Hikarut, már pedig én szerettem volna szurkolni, és ezt a tudomására hozni. A helyzet azonban most sem volt a legkönnyebb. Reggel, mikor bementünk az ügynökségre, a menedzser már cseppet sem volt jó kedvében. Leültünk a kanapéra és vártuk, hogy közölje velünk az okát.

- Milyen gyakran szoktátok használni a twittert? – kérdezte, mire nem értettük, mire fel ez a kérdés. Talán egyikünk twittelt valamit, amit nem kellett volna?

- Mikor hogy – szólalt meg Nao mindenki képviseletében. – Attól függ, mennyi időnk van. Sokszor nem szoktunk fent lenni, időnként osztunk meg pár dolgot. Saga és Hiroto a legaktívabbak.

- Történt valami? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Valóban ez leginkább Shoura vonatkozik, de úgy gondolom, nem árt, ha a többiek is tudják. Amúgy se lenne okom, nem elmondani – mondta a menedzser.

Körbejárta az asztalát, majd megállt az ablak előtt és merengve bámult ki rajta.

- Mondja már! – kiáltott rá Tora felpattanva a kanapéról.

A menedzser leült a székére, majd kezeit összekulcsolta az asztalon és arra támasztotta a fejét. – A twitteren és facebookon is jelentek meg hamis fiókok a te neveden, Shou.

Kikerekedett szemekkel néztünk rá, majd a srácok tekintete rám szegeződött. Nem szóltunk egy szót sem, a menedzser pedig folytatta. – Nem is ez a legrosszabb, hanem hogy mindenfélét ígérget a nevedben.

Bekapcsolta a laptopját, majd egy idő után odahívott minket, hogy nézzük meg. Az egyik ablakban a facebookot, míg a másikban a twittert nyitotta meg.

- Ez nem te voltál, ugye? – nézett rám, mire a fejemet ráztam.

Ahhoz képest, hogy nemrég jelentkezett fel mindkettőre, elég sok megosztása volt, és rengetegen követték és ismerősnek jelölték.

- Képtelenség – szólaltam meg, ahogy végignéztem az oldalt. - Akinek van egy kis esze, az nem hiszi el. Hogy lenne időm, minden órában írogatni, és válaszolni mindenkinek az üzenetére.

- Pedig úgy tűnik, jó páran vannak – nézett végig rajtunk a menedzser. – Valahogy meg kell állítanunk, mielőtt nagyobb baj lesz belőle. A jó részük japán. Az igazgató most próbál tenni valamit, de van egy olyan érzésem, nem lesz egyszerű játszma.

Egy ideig mindenki hallgatott. Alig ússzuk meg az egyik botrányt, jön egy másik. De miért mindig én? Miért velem kell ennek is történnie? Láttam, ahogy a többiek aggódva rám néztek, és már elegem volt az egészből.

- És ha kiírom a sajátomra, hogy az hamis, és ne higgyenek neki? – vetettem fel az egyetlen ötletet, ami akkor épp eszembe jutott.

- Nem rossz ötlet, de nem vagyunk biztosak benne, hogy mindenki elhiszi – felelte a menedzser rövid megfontolási idő után. – Mégha a többség igen, biztosan lesznek, akik ennek ellenére is el fogják hinni, és ebből csak felháborodás lesz. Gondolj bele, ha mindenfélét ígérget, mi meg nem valósítjuk meg, a rajongók azt hiszik, becsapjuk őket.

- Na, igen, de egy próbát megér – szólt közbe Hiroto.

- Igen. Ezt megpróbálhatjátok, de ne lepődjetek meg, ha valami üzenetet ti is kaptok, vagy valami hasonló. És próbáljatok kitalálni valami végleges megoldást, mi is azon vagyunk – zárta le a témát a menedzser, majd elengedett minket.

Ezután a srácokkal elmentünk hozzám, és azonnal felléptünk twitterre. A fiúk is segítettek elhíresztelni, hogy azok hamis fiókok, meggyőzéskép pedig olyanokat írtunk, hogy így is elég elfoglaltak vagyunk, nem gondolhatják, hogy egész nap a gép előtt ülünk. Ráadásul azzal is lebuktathatta magát a felhasználó, hogy thai nyelven is posztolt. Mert én tudok minden nyelven, mi? Az egy másik eset, mikor idegen országokban mondunk pár mondatot az ottani rajongók nyelvén, ez kicsit sem ugyanaz.

- Nincs is facebookunk – szólalt meg hosszú csend után Tora. – Azt se tudom, hogy kell használni.

- Nem is tudtam, hogy tegnap este Góbi-sivatagban voltál, Shou – szólalt meg Nao nevetve. – Az egyik posztban azt jelölte meg helyszínként. Idióta!

- Komolyan, ki hisz ilyeneket? Úgysem fogja senki bevenni, nem? – nézett végin mindenkin Hiroto. Próbált vigasztaló lenni, de a hangjában nem volt magabiztosság.

Meg se szólaltam, és szinte alig figyeltem, mit mondanak. Azon gondolkodtam, hogyan oldjam meg ezt az egészet. Annyira lefoglalt minket, egész nap erről tanácskoztunk, hogy Toranak kellett emlékeztetnie, hogy hamarosan kezdődik Hikaru versenye. Azonnal felugrottam és rohantam. Azt hittem, elkéstem, de még előtte odaértem. Amíg ő várt a sorára, én kerestem valami jó helyet, ahol nem vagyok feltűnő, de jól láthatom a színpadon lévőket. Nem volt ajánlatos ennyi ember közé mennem egy szál magam, de úgy éreztem, ott kell lennem. Ennyit megtehettem érte.

A verseny pörgős volt, voltak egészen jók, és nagyon rosszak is. Végül megjelent Hikaru. Látszott rajta, hogy nagyon izgult, időnként, engem keresett, és mikor rám nézett, próbáltam bíztatni, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.

A feladatok ötletesek, váratlanok és olykor nehezek voltak, legalábbis én annak láttam őket. Szerencsére Hikaru jól tudott alkalmazkodni, és rögtönözni. Véleményem szerint, elég jó volt ahhoz, hogy legyen esélye. Épp az utolsó feladatnál járt, amikor rezegni kezdett a telefonom. A menedzser volt az. Nem akartam Hikarut ott hagyni, pont mikor a legnehezebb feladatnál járt, még pár percig igazán kibírhatták volna. Elsőre nem is vettem fel, de alig pár másodperc múlva újra hívott, így már kénytelen voltam. Reméltem, hogy hamar lerendezem, és minden rendben fog menni. A készüléket felemelve jeleztem Hikarunak, majd igyekezve, hogy ne zavarjak senkit, elhagytam a termet. Kerestem egy üres és csendes helyet, majd fogadtam a hívást.

- Azt hittem, már sosem veszed fel – szólt bele a menedzser cseppet sem jó kedvében. – Merre jársz?

- Hikaru versenyén vagyok. Történt valami?

Zajongást hallottam a háttérben, valaki mással társalgott, majd újra a telefonba szólt. –Újra twittelt az az imposztor. Ez alkalommal viszont túlzásba vitte a dolgot. Eddig olyan volt, mintha egy fanatikus rajongó lenne, de most úgy tűnik, tönkre akarja tenni a bandát.

- Csak mondd már! Mit írt? – kérdeztem türelmetlenül.

- Azt írta, összevesztél Hirotoval, nagyon goromba volt veled és teljesen tanácstalan vagy. Ugyanezt közzétette facebookon is.

- Biztos nem hitték el.

- Oh, dehogynem. Vannak páran. Valaki kommentelte is, hogy szerinte ki kéne lépned a bandából. A srácok most itt vannak az ügynökségen, de ide tömörültek az épület elé. Azt követelik, hogy Hiroto hagyja el a bandát, mindenfélét kiabálnak neki, és azt akarják, hogy kimenjen. A többiek már többször kikiáltottak a védelmetekben, de semmi haszna. Hiroto az ablak közelébe se mer menni. Mikor eljöttek az ügynökségre, már itt voltak, és az épület felé haladva valaki eltalálta egy Alice Nineos dobozkával.

- Megsérült? – kérdeztem aggódva.

- Nem látszik semmi és azt mondja, jól van. De ide kellene jönnöd.

- Sietek.

Részemről ennyi volt, minél előbb végeznünk kellett itt, és odamennem. Letettem a telefont, majd visszarohantam az előadó terembe Hikaruhoz. Meglepetésemre hatalmas volt a zajongás, amikor pedig körülnéztem, Hikarut láttam a színpadon tojással megdobálva, dermedten állva. Azonnal elrohantam szélül, a közönség mellett, felugrottam a színpadra, megragadtam a karját és levittem onnan. Amikor elhagytuk volna a színpadot, valami engem is arcon talált, de az már nem tojás volt. Kezemmel a sérült felülethez kapva a tekintetemet a nézők felé fordítottam. Akkor pillantottam meg a bejárat felé rohanva egy személyt, aki még visszanézett, mielőtt elhagyta volna a helyiséget. Baseball sapkában volt, és az arcát is eltakarta, mégis ismerős volt nekem, és a gyanúm alapján is csak egy emberre tudtam gondolni. Az első azonban Hikaru volt. Rémesen nézett ki, és sírt is. Ötletem sem volt, milyen biztonsági intézkedés ez. Mióta hozhat bárki is tojást egy ilyen helyre. Természetes, hogy nem sütögetni akar.

Kirohantunk és hamarosan találtam is egy üres öltözőt, ahova berohantunk. Becsuktam magunk után az ajtót és elfordítottam a kulcsot is. Levettem mindent, ami az álcámat szolgálta, majd odaléptem Hikaruhoz. Nem mozdult, csak lehajtott fejjel sírdogált.  Gondoltam, nem így képzelte el. Leguggoltam elé, és elkezdtem letisztítani az arcát, majd a haját és a ruháit is.

- Van másik pulcsid? – kérdeztem, mikor nagyjából már tűrhetően nézett ki.

Némán megrázta a fejét, miközben lassan abbahagyta a sírást.

- Úgy sajnálom! – szólalt meg hirtelen.

Felálltam és megöleltem. Fejét a mellkasomra raktam, és finoman simogattam a fejét. – Minden rendben lesz. Ne aggódj! – próbáltam vigasztalni.

Bárhogy is törtem rajta a fejem, ki tehette ezt, így is egyetlen egy személy jutott eszembe. Már csak azt nem tudtam, honnan tudott erről és mit keresett itt. Hogy képes valaki ilyet tenni a másikkal, felháborító.

- Vedd le a pulcsid, odaadom az enyémet! – mondtam aztán Hikarunak, miközben elengedtem és átnyújtottam neki a pulóverem.

Ő azonban nem mozdult. Csak állt továbbra is lehajtott fejjel, majd megszólalt. - Mindig mindent elszúrok, és rád hagyatkozom. Olyan szánalmasnak érzem magam. Semmit se tudnék anélkül megcsinálni, hogy ne kerülnék bajba.

- Sajnálom – feleltem halkan egy rövid idő után. Természetesen én tartoztam neki bocsánatkéréssel, hiszen minden szörnyűség miattam történik vele mostanában. Ezt is csak nekem köszönheti, eleve én akartam, hogy jelentkezzen a versenyre, és akkor még ez is. – Az én hibám az egész. Nem okolhatod magadat.

Újra megöleltem.

- Van arra egy mosdó, mosd meg az arcod, itt megvárlak!

Bólintott, majd felemelte a fejét és hosszú idő után először, rámnézett. – Te is megsérültél?!

Kezével óvatosan végigsimított a seb környékét, miközben fájdalmas arccal nézett rám. Megfogtam a kezét és levettem onnan, de nem eresztettem el. – Semmiség. Emiatt ne is aggódj. Menj csak!

Tétovázva, de újra bólintott, majd elindult. Eddig eszembe se jutott a sérülésem. Fogalmam sem volt, mivel találtak el, de elég kemény volt. Ugyan csak kis seb volt, de lehorzsolta az arcom. Valahogy rossz érzésem volt, de már nem a versenyen történteken járt a fejem.

Meg se vártuk a verseny végét, amint elkészült, elindultunk. Odaadtam neki a pulcsim, az övét megvizeztem, hogy nem ragadjon, majd kicsavarva beleraktam egy szatyorba. Taxival hazakísértem, ám egész úton nem szóltunk egymáshoz. Amúgy se tudtam, mit mondhatnék, azon kívül meg el voltam foglalva a gondolataimmal. Délelőtt az imposztor, most ez, túl sok volt ez így egyszerre. Rosszabb már nem történhetett. Bárki is állt a dolgok mögött, most már tényleg messzire ment.

Kiraktuk Hikarut a házuk előtt, megvártuk, míg bement, majd tovább indultunk. A kezeim remegni kezdtek. Aggódtam és féltem is. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből, és arról sem, hogy oldjuk meg. Mégis úgy éreztem, a debütálásunk óta a legnagyobb gonddal kell szembenéznünk.

Nem vagyok önmagam - 13. fejezet

A buli; Mégis mi folyik itt?

Hamarosan elérkezett a hétvége és azzal együtt Kazuya házibulija. Mainak nagy nehezen sikerült elrángatnia Kojit, akivel épp az alacsony kapu előtt álltak. Döbbenten nézték, ahogy fiatalok serege jelenik meg és tömörül be a házba. Néhányan szúrós pillantással illették őket, amitől Kojinak csak még inkább mehetnékje volt hazafelé. Mindezek mellett nem is gondolták volna, hogy Kazuya ilyen népszerű.

- Csak próbáld jól érezni magad, oké? – noszogatta Mai Kojit, majd elindultak befelé, azonban pár lépés után meg is torpantak. Azt gondolták, hogy káprázik a szemük, mikor az Eternalt vélték látni bemenni az ajtón. Koji nem tétlenkedett tovább, hirtelen fogta magát, berohant és eléjük állt. A ház már az előszobában hangos volt a zenétől, pedig a buli a hátsó udvaron volt.

- Mit kerestek ti itt? – nézett Takeru szemébe, aki lazán vette Koji dühös kifejezését, m ielőtt azonban válaszolhatott volna, Kazuya jelent meg.

– Koji, örülök, hogy eljöttél – veregette hátba a fiút, majd tekintete munkatársáról a bandára vándorolt. – És ők?

- Koji hívott meg minket – vágta rá azonnal Takeru felnézve a nála valamivel magasabb Kazuyara. – Reméltük, eljátszhatunk pár dalt.

Kojinak a kijelentéstől a szája is tátva maradt. Tiltakozni akart, de mire ki tudott volna bökni valamit, késő volt. Kazuya örömmel beleegyezett és bevezette a bandát.

- Nem bajt okozni jöttünk – hallotta Koji Kasumi hangját a háta mögött.

Megpördült és tényleg a lány állt ott, ő mögötte pedig Mai.

- Takeru mindenképp el akart jönni ebbe a buliba – folytatta Kasumi.

Koji rámosolygott a lányra, de szólni megint nem tudott, mivel Takeru már az udvarról visszatérve kiáltott Kasuminak, hogy jöjjön már, a lány pedig azonnal rohant is.

- Még mindig nem békültetek ki, ugye? – lépett oda a Kojihoz Mai.

- Lehetetlen – nézett a fiú abba az irányba, ahol Kasumi és Takeru eltűntek.

Maival átmentek a nagy házon és a hátsó ajtón kimentek az udvarra. Rengeteg ember volt már ott. Mindenki jól érezte magát. Iszogattak, eszegettek, beszélgettek, táncolgattak. Koji egy ideig csak az Eternalt kereste, de Mai ezt észrevette és felkérte táncolni, hogy elterelje a fiú gondolatait. Koji feszültsége lassan engedett, és onnantól kedve nem nagyon foglalkozott mással, próbálta élvezni az estét.

Az eredetileg meghívott fellépő Kazuya és Tatsuya barátja volt, Akinishi Jin. Egyszer-kétszer felhívta a házigazdákat is a színpadra és hárman együtt adtak elő egy-két dalt, majd néhány poénos megjegyzéssel megnevettették a vendégeket. Tíz óra körül járhatott, amikor Kazuya felkonferálta az Eternalt. Nem sokan ismerték a fiúkat a jelenlévők közül, de úgy tűnt, mindenki élvezte az előadásukat. Azalatt az idő alatt, amíg Takeruék léptek fel, Koji leült egy asztalhoz és megivott pár pohár kólát.

A fiúk csak régebbi dalokat játszottak, olyanokat még véletlenül sem, amiket Koji írt. Kicsit bosszantotta is a fiút, és Mainak elkezdte kritizálni az előadást, legfőképpen Takerut, mintha született profi lett volna. Mai nem szólt semmit, csak hallgatta a fiút, aki már azt se tudta, mit találjon ki, amivel ócsárolhatja az énekest. Egy idő után elhallgatott, és belekortyolt az italába, ám a következő pillanatban megszólalt az utolsó dal. Meglepődésében kiköpte az üdítőt, és felköhögte, amit félrenyelt, majd kétszeresére nőtt szemekkel nézett a színpad felé, míg Mai elmosolyodott. A fiúk épp azt a dalt játszották, amit először írt. Takeru teljesen átérezte, amit ő tapasztalt a dal létrehozásakor. Lenyűgöző előadás volt. Még neki is el kellett ezt ismernie. Takeru, és a többiek is, a színpadra születtek.

- Nah, erre mit mondasz? – nézet Mai is a bandára.

Takeru és Shohei épp egymás hátát támasztva álltak, egy mikrofonba énekelve, míg a másik oldalon ugyanezt csinálta Hiro és Osamu is, csak éneklés nélkül.

- Hogy vagytok? – szólt Takeru a közönséghez a dal végén.  – Mi lennénk az Eternal. Remélem, tetszett a mai előadásunk. A legjobbat a végére hagytuk. Kicsit más volt, mint a többi, ugyanis egy különleges személy szerzeménye. Köszönjük a figyelmet.

Mikor Koji ránézett Takerura, észrevette, hogy a fiú pont őt nézi, miközben ezeket mondja. El se hitte, amit hall és már úgy érezte, elvesztette a fonalat. Takeru hirtelen őt és a dalát dicséri? Eddig meg el tudta volna küldeni a pokolba.

Az Eternal elhagyta a színpadot, miközben Kojin kívül mindenki tapsolt és ujjongott, míg a fiú dermedten ült és próbálta összerakni a képet. Jin vette át a színpadot, a srácok pedig felfrissítették magukat egy kis üdítővel. Shoheiék jól érezték magukat, és nem bánták, hogy elfogadták az ajánlatot, amikor Takeru hirtelen bejelentette, hogy menjenek el egy házibuliba.

Miközben épp a sütemények között válogatott, Takeru meglátta Tatsuyat, aki épp egy csinos lánnyal beszélgetett a kerítés közelében. A lány épp átölelte a fiút, és eközben észrevétlenül kivette a hátsó zsebéből a pénztárcáját. Takeru elnézett balra, és nem messze tőle Kazuyat pillantotta meg. Odalépett hozzá és azt mondta:

- Tatsuya megint bajban van, mi? – próbálta túlüvölteni a zenét.

Kazuya abba az irányba nézett, amerre Takeru bökött az állával, majd barátja segítségére sietett. Kioktatta a lányt és elvitte onnan a barátját, majd ő sem úszta meg a fejmosást. Megkérdezte tőle Kazuya, miért van nála a pénztárcája, mikor semmiért nem kell fizetnie, de a fiú nem tudott értelmes választ adni. Kazuya magához vette a tárcát, és visszament az asztalhoz, ahol eddig állt.

Takeru még mindig ott volt. Egy ideig csak álltak egymás mellett, aztán Kazuya hirtelen felkapta a fejét, mint akinek beugrott valami. Összeráncolt homlokkal nézett a mellette álló fiúra.

- De mégis ki vagy te, hogy ismered Tatsuyat? És engem?

Takeru kínosan elmosolyodott, és csak dadogott, próbált előrukkolni valami elfogadható magyarázattal. Amikor találkozott Tatsuyaval a kórházban, Koji volt, vagyis ő nem is ismerette. Ezt elcseszte.

- Öhm, Koji mesélt róla – füllentett végül.

Kazuya bólintott, jelezve, megértette. Nem volt teljesen biztos benne, hogy igazat mondott a fiú, de inkább témát váltott és a zenéről beszélgettek tovább. A házigazdának tetszett az Eternal előadása, és szerette volna, ha többször is el tudnának jönni. Ennek Takeru is nagyon örült, és boldogan nyugtázta, hogy egész jól alakult az este eddig.

Eközben Koji még mindig csak ült, ahol eddig. Senki sem várhatta el tőle, hogy élvezze a bulit, ha el se akart jönni. Épp a telefonját babrálta, amikor észrevette a szeme sarkából, hogy valaki leült mellé. Maira gondolt, ám mikor felnézett Kasumit látta ott.

- Beszélhetnénk egy kicsit? – kiabálta túl a zenét a lány.

Koji semmit sem sejtve bólintott, majd Kasumi megfogta a karját és bementek a házba. Néhányan ki-be mászkáltak kis tányérokkal, vagy épp italokkal, a lány pedig egy nyugodtabb helyet akart keresni, ezért felvezette a fiút az emeletre. Körülnézett, csak maguk vannak-e. Az emeleten szerencsére senki sem volt, és még lentről sem látták őket. Tökéletes volt.

- Mi az? – kérdezte Koji kíváncsian.

- Nekem el kell mondanom valamit – kezdte a lány lesütött szemmel. – Nem is tudom, hogy jó döntés-e elmondani, vagy sem…

- Takeruról? – vágott közbe a fiú türelmetlenül. – Miért viselkedik így? Fejbe vágtad?

- Nem. Nem, ő csak magától ilyen. Tegnap előtt még dühöngött, aztán tegnap meg… Na, de nem erről akarok beszélni – tért vissza a témához Kasumi. – Én másról szeretnék beszélni.

- Mondd már! Megőrjítesz.

Kasumi nagyot nyelt, majd egyenesen a fiú szemébe nézett és halkan azt mondta: - Az van, hogy én szeretlek.

Koji azt se tudta hirtelen, hol van, és mi folyik körülötte. Rosszul hallott volna? Szemei kikerekedtek, a szájával pedig tátogott, mint egy partra vetett hal, de egy szót sem tudott kinyögni. Kasumi látta a reakcióját, és gondolta, hogy ilyesmi fog történni.

– Igazából sokat töprengtem rajta – kezdett el magyarázkodni. - Egy ideig még én sem voltam benne biztos. De amikor visszatértetek a saját életetekbe, sokkal jobban hiányoztál, mint Takeru.

- Csak mert róla nem tudtad az elején…

- Nem, mikor megtudtam, már akkor sem éreztem úgy, hogy bárcsak minél hamarabb visszatérne. Te sokkal kedvesebb voltál, és mindenkivel jól bántál. Nem csak, hogy kitöltötted Takeru helyét, de még egy kis színt is hoztál az életbe.

- És mi lesz most Takeruval?

- Nem… nem tudom. Én csak szerettem volna végre kimondani ezeket. Most már nyugodtabb vagyok. Csak felejtsd el, oké? Sajnálom, hogy ezzel zavartalak. Nem volt jó ötlet.

Kasumi elindult lefelé, ám Koji megragadta a karját.

- Igazság szerint – kezdte, majd magához rántotta a lányt, és szorosan átölelte. – Nekem is sokkal jobban hiányoztál, mint gondoltam.

Kasumi meglepődött, de megkönnyebbülve viszonozta az ölelést, és elmosolyodott. Hosszabb ideig úgy maradtak, nem is sejtve, hogy valaki az egész beszélgetésnek tanúja volt. A lépcső alatt állt egy lány, aki látta kettesben felmenni őket az emeletre és az egész beszélgetést hallotta az elejétől a végéig. Most pedig megállíthatatlanul folytak a könnyei. Próbált, nem sírni hangosan és magába folytatni az érzéseit, de nehéz csatát vívott. Nem akarta, hogy bárki meglássa. A lépcső árnyéka ugyan menedéket nyújtott, de nem tudta, meddig bírja ki, ha nem sírhatja ki magát hangosan.

Takeru a többiekkel nevetgélt és iszogatott, amikor Shunsuke megbökte a vállát és a bejárat felé mutatott. Éppen Kasumi jött ki, majd pár lépésnyire mögötte Koji. Kasumi a fiúk felé tartott, míg a fiú megállt az első széknél, és zavartan nézegetett körbe.

- Ki az a srác? – kérdezte Takerut Shunsuke.

- Olyan ismerős – gondolkodott el Shohei, aztán beugrott neki. – Nem ő az, aki nemrég megütött a koncert után?

Takeru visszaemlékezett a pillanatra. Annyi volt a különbség a valóságtól, hogy igazából ő ütötte meg saját magát.

Kasumi eközben odaért a fiúkhoz, leült az énekes mellé és sokatmondóan végignézett a fiúkon.

- Azt hiszem, mi lecsapunk a svédasztalra – állt fel Shohei, és a többiek is egyből vették a jelet.

- Olyan éhes vagyok, hat medvét is meg tudnék enni – indult el Shunsuke, mire Osamu a nyakába ugrott.

- Mi vagy te? Kannibál? – kérdezte barátját poénosan.

- Már miért lennék az? Az embert eszik, nem?

Takeru egy ideig csak nézte a távolodó barátait, akikkel mindig színes az élete. Nem is tudta, mire mehetne nélkülük. Kasumi felé fordult, aki egész addig arra várt, hogy ránézzen. Mosolygott, aztán komolyabb kifejezésre váltott.

- El kell mondanom valamit – kezdte.

A hangja bizonytalanul megremegett. Félt a fiú reakciójától és talán valami mástól is.

- Jól kijöttök Kojival, igaz? – kérdezte Takeru mintha meg sem hallotta volna az előbb a lányt. Lazán belekortyolt az italába, valójában azonban a szokásosnál is nyugtalanabb volt.

- Hát, az… izé – próbálta kinyögni, amit akart Kasumi, miközben zavartan piszkálgatta sötét trapéz alakú miniszoknyáját.

Takeru egy pillanatra felnevetett, majd megfogta a lány ideges kezeit és rámosolygott. Kasumi felpillantott rá. A szíve hevesen vert. Nem merte kimondani, bármi is nyomta a szívét. Valami miatt nem tudta rendesen kifejezni magát a fiúnak. Úgy érezte, két szék között a földre esik. Bármit is választott, valaki megsérül, abban viszont biztos volt, hogy ő nem fogja megúszni. Attól viszont félt, hogy mennyire megbánthatja Takerut. Most, mikor annyi mindenen ment keresztül, nem terhelheti még ezzel is, viszont nem hitte, hogy sok választása van. Sokáig nem tudja folytatni.

Mai a fürdőszobában próbált újra erőre kapni. Megigazította a sminkjét és vett egy mély levegőt, majd visszatérve az udvarra, megkereste Kazuyat és elmondta, hogy nem érzi jól magát, ezért hazamegy. Koji szerencsére nem vette észre, épp egy sráccal beszélgetett. Kazuya szólt volna neki, ám Mai nem is akarta, hogy lássa. Most nem volt olyan állapotban, hogy beszélgethessen vele. Képtelen lett volna a szemébe nézni, pedig ő semmi rosszat nem tett.

Elbúcsúzva Kazuyatól, elindult a bejárati ajtó felé, ám mikor kilépett, meglepődve látta, hogy Takeru a terasz lépcsőjén üldögélt és az utat képző fehér kicsi kavicsokat dobálta unottan.

- Mi az? – ült le mellé a lány megfeledkezve minden másról. – Valami baj van?

- Kasumi – kezdte a fiú, még maga se hitte el, hogy egyszer szembesülnie kell a ténnyel, hogy megtörtént, pedig már egy ideje gyanította, és félt tőle. – Szereti Kojit.

Hangja megremegett, ugyanis tartott tőle, hogy megbántja ezzel Mait, meglepődésére a lány azonban csak csalódottan felsőhajtott.

- Igen, tudom.

- Akkor meg minek kérdezed? – suttogta Takeru maga elé.

Nem nézett Maira. Eldobta a kezében lévő kavicsokat jó messzire, majd elnézett balra, bele a sötétségbe.

Mai rá emelte tekintetét, majd a fejét ráhajtotta a fiú vállára és megfogta a kezét, mire Takeru meglepetten tágra nyitotta szemeit, de nem mozdult.

- Koji is szereti őt – közölte elcsukló hangon, halkan Mai.

Takeru felé fordult, mire a lány felemelte a fejét, és eltakarva az arcát, letörölte újra csordogáló könnyeit.

- Nem éri meg sírni! – vigasztalta Takeru. – Minden rendben lesz. Hazakísérjelek?

Mai szütyögve bólintott. Takeru a keze után nyúlt, és épp lassan elindultak, ám hamarosan kinyílt az ajtó és Koji startolt ki rajta.

- Mai! – kiáltott a lány után, utána futott és megragadva a kezét próbálta maga felé fordítani. Mai nem akarta mutatni az arcát, de Koji így is tudta, hogy sír. Végig lehajtotta a fejét, kerülte a pillantását, és próbált szabadulni a karjai közül.

- Miért sírsz? – nézett rá meglepetten Koji, majd Takerura emelte tekintetét. – Mit mondtál neki? Miattad sír, ugye?

Meg sem várta a fiú válaszát, adott neki egy pofont, amitől Takeru elterült a földön.

- Ennyire nem lehetsz vak – nézett fel a fiú Kojira, miközben letörölte a száját.

Felállt, majd Koji újabb támadásba lendült, ám Takeru a kezével blokkolta az ütést, így a fiú öklével a tenyerébe ütött, majd ezt megismételték a másik kezükkel is.

Hirtelen azonban mindketten furcsán kezdték érezni magukat. Szédültek, a fülük olyan volt, mintha eldugult volna. Semmit sem hallottak tisztán. Minden elhomályosult. A semmiből a titokzatos ballonkabátos öreg jelent meg feléjük rohanva, hogy megállíthassa őket, de már késő volt. A két fiú elterült a földön.

Mai Takeruhoz lépett, hogy felsegítse, ám amikor a két fiú felült egymásra néztek, nem értették, mi történt. Újra a másik testében voltak. Hosszan bámulták a másikat, kikerekedett szemekkel, míg Mai egyikről a másikra kapkodta tekintetét.

Nem vagyok önmagam - 12. fejezet

Alkalmazkodás önmagamhoz

Koji másnap a kórházban végre úgy érezte, megkönnyebbült. Mintha mi sem történt volna, most már nyugodtan élheti a saját életét. Nem tudta letörölni arcáról a mosolyt a kórház és a dolgozók láttán, még azokat is lelkesen köszöntött, akikkel eddig két szót nem váltott. Nem érdekelte, ha furcsának találták, ő örült, hogy újra ott lehet közöttük.

Épp kiment egy rövid időre a kórház elé, hogy szívjon egy kis friss levegőt, amikor egy nő hirtelen rosszul lett. Lassan sétálgatott a kórház felé, mikor a szívéhez kapott, és egyszer csak összeesett.

Koji volt az egyetlen orvos ott kint, de a kijárat közelében volt két nővér is. A fiú a hölgyhöz rohant és megnézte a pulzusát, miközben a nővéreknek kiabált. Egy hordágyon azonnal bevitték a műtő felé, ám egy idősebb orvos útközben megállította őket.

- Innen átveszem – felelte az orvos és félreállította Koji-t, mielőtt a fiú bármit reagálhatott volna rá.

Ekkor megjelent Kazuya is, aki szó nélkül követte az idősebb doktort, míg Koji a folyoón várta őket. Idegességében fel-alá járkált. Még a kórház előtt lehetősége volt gyorsan megvizsgálni a beteget és azonnal tudta, mit kellene tenniük.

- Kérem, doktor úr! – jelent meg Koji mellett egy tolószékes férfi, aki a kórház betege volt már egy ideje. – Ugye rendben lesz a feleségem?

Koji meglepődött, de igyekezett megnyugtatni magát és elmosolyodott.

- Persze – felelte. – Profi orvosok vannak itt, értik a feladatukat.

Egy nővér elkísérte a férfit, Koji pedig a műtő felé fordult. Az operáció ideje alatt végig kint várt, és azon bosszankodott, hogy nyúlhatták le csak úgy a betegét. Ő maga is el tudná látni, akkor meg mégis miért csinálják ezt vele. Ez már nem az első eset volt. Többször is megtapasztalt már hasonlót, de azóta sem tudott megbékülni ezzel az érzéssel. Nem bírta elfogadni, hogy mások lenézik, és azt hiszik, jobbak nála. Ő a jobb. A legjobb.

A műtét nem sokára véget ért és a nőt bevitték egy kórterembe. Kazuya és az orvos társalogva ment el Koji mellett, mintha észre se vették volna. A fiú nem is bánta. Követte őket a szobába, ahová a nőt vitték, akinek hamarosan a férje is megjelent.

- A szíve hamarosan önnmagától újra fog indulni – tájékoztatta a többieket és a páciens férjét az idős doktor. – Mi elvégeztük a szükséges lépéseket, a többi a feleségén múlik.

Koji eközben a nőhöz lépett, megfogta a csuklóját és kitapintotta a pulzusát, majd óvatosan a mellkasára tette a tenyerét és behunyta a szemét egy másodpercre.

- Újabb műtétre van szüksége – jelentette ki. – Olyan nincs, hogy valaki szíve önmagától újraindul.

- Hidd el, fiam – lépett hozzá közelebb az idősebb doktor. – Régebb óta vagyok orvos és tudom, mit kell csinálni. Tapasztaltabb vagyok, mint a hozzád hasonlóak.

Koji már megszokhatta volna a sértegetéseket, de mindig nagyon fel tudta húni magát rajtuk. Ezalkalommal viszont Kazuya volt az, aki megállította. – Hagyd rá! Gyere, menjünk!

Megfogta Koji vállait és elkezdte kifelé terelgetni. A fiú egy ideig hagyta magát, ám amint kiértek a szobából, azonnal lerázta magáról Kazuya-t.

- Mi a bajod? Nyugodj már le! – szólt rá a fiú és megveregette a vállát.

Koji újra lerázta magáról. – Hagyjál már!

Nagy léptekkel elindult, Kazuya pedig követte. – Ne rám haragudj már! Kedvesebb is lehetnél.

- Kedvesebb? – horkant fel menet közben Koji. – Hozzád? Mégis mi a fenéért?

- Mondjuk amiért az elmúlt néhány napban is – játszotta a sértődöttet Kazuya. – És ne várdd el, hogy a dokik egyszerre megbízzanak benned, azok után, ahogy a héten viselkedtél. Komolyan, tudtam, milyen vagy, de mégis azt hittem, hálásabb leszel. Egész héten kisegítettelek, neked szinte a kisujjadat nem kellett mozdítanod és ilyen vagy velem. Nem gondoltam, hogy majd hálából a nyakamba ugrassz – isten ments –, de azért egy köszönöm is jól esne.

- Mégis mikor… – Koji-nak ekkor jutott eszébe, hogy valószínűleg Takeru keze van a dologban. Gondolhatta volna, hogy nem lesz könnyű, de egy pillanatra el is felejtette. Olyan volt, mintha meg sem történt volna és minden rendben folytatódott tovább. Takeru valószínüleg semmit sem tud az orvosok munkájáról és állandóan Kazuyától kért segítséget. Arra viszont kíváncsi volt, hogy tudta rávenni.

Koji elharapta a mondatot és szó nélkül ment tovább.

- Azért eljössz a buliba, ugye? – vette fel a tempóját Kazuya.

Koji megfontolta a választ, de végül úgy döntött, igent mond, azzal jobban jár, és hamarabb megszabadult a fiútól, a részletekről meg megkérdezi Takeru-t.

Takeru egy dalon dolgozott, amikor a többiek megérkeztek. Már majdnem kész volt, tele volt lelkesedéssel. Végre újra a saját otthonában lehetett a saját bőráben a saját barátaival. Nem kell, amiatt aggódnia, hogy emberek életét teszi kockára minden mozdulattal. Csak ő volt és a zene. El se tudta képzelni, mennyire hiányzott neki mindenki, amíg nem találkoztak újra.

- Min dolgozol? – huppant le mellé Shohei, amíg Kasumi Takeru másik oldalára, a többiek pedig velük szemben telepedtek le.

- A dalon a versenyre. Mindjárt kész vagyok – mutatta a füzetet teli izgatottsággal.

- De hiszen már megírtuk a dalt – nézett rá furcsállóan Shohei.

- Nem emlékszel? – szólalt meg Hiro is. – Együtt írtuk nemrég.

Takeru kínosan felnevetett, és próbált olyan képet vágni, mint akinek hirtelen minden eszébe jutott, ám legbelül nagyon csalódott volt. Mintha egy világ omlott volna össze benne. Ezt várta a legjobban. Végre felléphetnek, megmutathatják magukat azoknak, akiktől a legtöbb bátorítást szerzik és erre bejön egy ilyen újra. Hogy gondolta Koji, hogy megírja helyette a dalt, amit mindig is akart?

- Valami baj van? – nézett rá kíváncsian Osamu, amikor látta, hogy Takeru mosolya hirtelen lekonyul és kedvetlenül néz maga elé.

- Nem tetszik a dal, amit írtunk? – kérdezte Shunsuke és elvette a füzetet Takeru-tól, hogy megnézhesse, ám a fiú gyorsan visszavette, mielőtt egy szót is elolvasatott volna.

- Nem, minden rendben – erőltetett mosolyt az arcára Takeru. – Annyira izgatott vagyok, hogy el is felejtettem és csak úgy jönnek az ötletek.

- Az csak jó – mosolygott barátjára Shohei. – Nem ez lesz az utolsó… hé, mi a fenét csinálsz?

Takeru hirtelen felállt, kitépte az oldalt a füzetből és elkezdte apró darabokra tépkedni, amit a többiek azonnal próbáltak megállítani, azonban a dalból nem maradt sok.

- Idióta, miért csináltad? – ordított rá Hiro.

- Már meg van a dal, nem? – nézett a földre Takeru, miközben igyekezett nem felrobbanni. Legszívesebben elfutott volna nagyon messzire. Egyedül akart lenni. Ha egyedül van, nem árt neki senki és ő sem árthat senkinek.

- Most nem erről van szó – mondta Shohei. – Csak azért mert már megírtuk azt, amivel fellépünk a versenyen, nem állhatunk le a dal írással.

- Így van – helyeselt Kasumi, aki eddig csak csendben figyelt.

- Írjunk rengeteg remek dalt, oké? – mosolygott Takerura Shunsuke.

Shohei hozzávágta az énekesükhöz a jegyzetfüzetet és türelmetlenül megszólalt. - Gyorsan írd le újra!

Takeru csak állt mozdulatlanul, miközben a füzet hangosan a földre hullott, majd lassan felemelte a fejét és Shohei-re nézett. A tekintete új volt a barátainak, ezt az oldalát még sosem látták. Érzések keveredtek benne, amik mind valamilyen módon kivehetőek voltak: csalódottság, düh, bánat és még sok más.

- Gyerünk már, mielőtt elfelejted! – unszolta Osamu is.

Shohei megfogta Takerut leültette és a kezébe nyomta a füzetet. – Nem t’om, mi bajod van, de kedves leszek és elnézem neked. Most pedig írd le a dalt és felejtsük ezt el, értve?

A többiek türelmesen, csendben vártak, amíg Takeru újra leírta a dalt. Írás közben az énekes Shohei-re gondolt. Nem szokott így viselkedni, de mondjuk ő maga sem. Már nagyon hosszú ideje voltak barátok, szinte már testvéreknek számítottak. Ritkán veszekedtek, de akkor sem sértődtek meg egymásra igazán. Shunsuke-től azt is megkapták már, hogy olyanok, mint a roszz házastársak. Sok mindenről lemaradhatott, amíg Koji volt itt helyette. De most már újra minden a régi, és minden rendben lesz. Igyekezett túltenni magát mindenen, és elfeledkezni a nehézségekről. Csak az elkövetkező pár napra, és a rá váró kihívásokra gondolt. Úgy érezte, semmi sem számít, most, hogy már a barátaival van.

Miután megírta a dalt, a többiek körbeadták egymás között és mindenki elismerően nézett a banda vezérére.

- Végre visszatért a régi Takeru – veregette hátba Shohei önelégült mosollyal, mire mindenki felnevetett.

Koji megkért néhány nővért, hogy segítsenek neki a műtét során. Már csak az altató orvost kellett beszereznie. Sok könyörgés után az egyik női orvos be is vállalta, és szerencsére Mai is megjelent.

Minden rendben ment, amíg a műtő előtt meg nem állította őket az idősebb doktor.

- Mégis hogy merészeled, szemtelen kölyök? – ripakodott rá. – Azonnal vigyék vissza a szobába!

- Ennek a páciensnek – lépett közelebb a doktorhoz Koji – azonnali műtétre van szüksége, nem érti? Ne magára gondoljon! Ismerje be, hogy téved és gondoljon a páciensre!

Csend vette körül a jelenlévőket. Koji és a másik doktor farkassemet nézett egymással. Egyik sem akart engedni. Ekkor jelent meg Kazuya.

- Koji-nak igaza van – lépett közéjük nyugodtan. – Kérem, engedje meg a műtétet! A páciens érdekében.

A megfelelő távolságra állt a doktortól és meghajolva esedezett engedélyért.

- Állj már fel! – mordult rá Koji. – Itt senki sem esedezik a másiknak és senki sem gátolja a másikat a munkájában, igazam van?

Addig-addig nézett villámokat nyilalló tekintettel a doktorra, míg végül az öreg megadta magát és egy „csináljatok, amit akartok” mormogással távozott.

Koji önelégülten elmosolyodott, ám azonnal elkomolyodott, és belépett a műtőbe. Az operáció sikeres volt, a hölgy pedig hamarosan felébredt. A férfi ezerszer mondott köszönetet Koji-nak, amíg az idősebb doktor a háttérből figyelte őket, rosszallóan.

Kazuya Koji-hoz lépett és hátba veregette. – Szép munka!

Egymásra mosolyogtak, majd amint Kazuya nem láthatta az arcát, Koji azonnal más képet vágott. Nagyon remélte, hogy Kazuya hamarosan végre békén hagyja. Inkább kötözködjenek, mint hogy egész nap a nyakán lógjon. Takeru nagyon elszúrt neki valamit. Nem bírta volna ki anélkül, hogy barátságot köt az ördöggel?

Koji hazaérve bement a szobájába, elővette a telefonját és felhívta Takeru-t.

- De jó, már én is épp hívni akartalak – szólalt meg a vonal végén az énekes.

- Hogy tehetted ezt velem? – ordította le a fiú fejét Koji.

- Mire gondolsz?

- Hogy lehettél Kazuya barátja? Te miattad most el kell viselnem a hülye fejét.

- Most miért? Ő legalább segített. Nem tudok semmit a doktorok munkájáról, ha nem tudnád. Ha ő nem lett volna, kirúgtak volna… téged. Egyébként meg nem nagy vész. Ha akarod, lehetsz megint olyan fafej és csak mondj neki bármit. Kicsit se nézne senki hülyének, ha egyszer ilyen vagy vele, másszor olyan. Ha más nem, Mai melletted maradna.

- Te kis görény!

- Ne görényezz te engem! – vágott vissza Takeru. – Én nem tehettem mást, de neked miért kellett megírnod a dalt, amit mindig is akartam? Nem bírtad volna ki anélkül, hogy ellopod az álmom?

- Mi az, hogy ellopom? Nem tettem semmit. Írtam egy dalt és nem egyedül, hanem a többiekkel közösen. Sürgetett az idő és nem volt más választás. Nehogy már egy dal miatt kapd fel a vizet.

Mai és Kasumi csendben álltak a fiúk mögött. Nem gondolták volna, hogy így összevesznek. Miután lerakták a telefont, a lányok odaléptek hozzájuk.

Mai és Koji leültek az ágyra és a fiú részletesen elmesélte, mi a baj köztük Takeru-val.

- Megérthetnéd őt is – tanácsolta a lány. – Nem hiszem, hogy könnyű volt neki. Tényleg semmit nem tudott, az eszközök és a betegségek nevét sem. Még csak a sebeket sem tudta megkülönböztetni, melyik mitől származik. De nem adta fel. Igen, segítséget kért Kazuya-tól, mivel én nem mindig tudtam neki segíteni, és nem akarta cserbenhagyni az embereket. Tudod, mennyit próbált tanulni, mikor megtalálta a füzeteidet? Éjjel-nappal tanult, még én is segítettem neki. Kicsit sem érdekelte, de tudta, hogy neked sem könnyű az ő helyében és nem adta fel.

Koji elgondolkozott ezen, de még mindig nagyon dühös volt. Talán okkal tette, de akkor sem tudta elfogadni a tényt, hogy kedvesnek kell lennie Kazuya-hoz. Ő a riválisa. Nem lehetnek puszipajtások. Ki ellen fog akkor versenyezni? Kit kellene majd lefölöznie? Mindig is ösztönözte, hogy képezze magát, és jobb legyen, hogy Kazuya nyomába se érjen. Ha ez így folytatódik, akkor viszont minden más lesz.

Eközben Kasumi is próbálta megkönnyíteni barátja szívét. Takeru nekiállt az új dalt, amit Koji és a többiek írtak, elpróbálni a gitáron és elénekelni. Senkivel sem volt kedve beszélgetni, így tulajdonképp a zenébe menekült. Kasumi már elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, egy kis egyedüllét és máris jobban lesz, elfelejt mindent, ami bosszantotta és tiszta lappal kezdi az egészet.

- Megérted Koji helyzetét is, ugye? – szólalt meg végül hosszú idő után, miközben próbálta túlharsogni a zenét és a fiút, aki úgy tett, mintha nem hallaná. Kasumi úgy érezte, Koji-nak nem fog ilyen hamar megbocsájtani, így tovább próbálkozott. – El tudod képzelni, milyen lehetett neki pár óra alatt több dalt memorizálni, hibátlanul lejátszani, elénekelni, és még eljárni dolgozni is?

- Nem nehezebb, mint nekem a kórházban – szólalt meg Takeru, amikor egy pillanatra abbahagyta az éneklést, és csak gitározott, azonban azonnal folytatta is.

- Nem bírnál kicsit leállni ezzel és rám figyelni? – háborodott fel Kasumi.

Takeru kedvetlenül leállt és kíváncsian nézett a lányra. – Mit kéne megértenem? Hogy miért írta meg helyettem a dalt, ami annyit jelent nekem? És hogy miért játssza a fafejűt, ahelyett, hogy beismerné, hogy igazam van?

- Neki sem könnyű – ellenkezett a lány. – Talán neked nehezebb volt a kórházban, de megvolt mindened. Neki alkalmazkodnia kellett mindenhez és…

- Miért, nekem nem? – háborodott fel Takeru. – Úgy mondod, mintha én egyszerre tudtam volna mindent, amit kellett. Éjjel-nappal tanultam csak miatta olyan baromságokat, amiket még rémálmomban sem akartam újra látni.

- De nem lett gond. Csak többet tudsz.

- Oh, igen. Sokra megyek vele. Közben a saját életemnek szedhetem össze az apró darabjait.

- Ezt most úgy érted, hogy Koji mindent tönkretett? Vedd már észre! Minden ugyanolyan. Túlreagálod az egészet. Nem csinált semmit.

- Oh, nem? – Takeru felállt, felvette a jegyzetfüzetet és megmutatta a Koji-ék által írt dalt. – Akkor ez mi? – kitépte a lapot a füzetből, majd sorban a többit is, amit Koji maga írt. - És ez? Meg ez? És ez? Teljesen más, mint a mi dalaink. Tönkretette a stílusunk. Mindennek annyi.

Ledobta a füzetet, majd Kasumi-hoz fordult. – Miért véded ennyire? Beleszerettél?

- Dehogy is – hárította el Kasumi, de zavarban volt. – Téged szeretlek, habár amikor ilyen vagy, akkor nem. Kicsit fordulj már magadba! Nem ilyennek ismertelek. Ha itt lettél volna, láthattad volna, mennyire gondban volt Koji is.

- Mindenki gondban van, ha hirtelen egy másik ember életét kell élnie – vágott vissza a fiú. – Vagy ő azért volt bajban, mert az én életemet kellett élnie? Azért mert a csillogó villogó kacsalábon forgó palotából hirtelen egy egérlyukban kötött ki? Azért mert nem volt szegénykének pénze mindent megvenni, amit szeretne? Mindig arra gondolt, mi lenne jó nekem és mivel nem árt szerinted? Vajon akkor kire gondolt, amikor a gitárra spórolt pénzemet költötte el egy figurás pólóra?

- Nem tudhatta.

Takeru elhallgatott, majd felvette a gitárt és visszaült. – Nem hiszem el – dörmögte az orra alatt, majd hangosabban folytatta az éneklést, ám rövid idő múlva leállt, és megszólalt. – Elmennél most, kérlek. Szeretnék egyedül lenni?

Nem is nézett lányra, ismét elkezdte pengetni a gitárt. Maga se tudta, mit játszott, csak random pengette a húrokat.

Kasumi egy ideig csak nézett rá. Szemeiben érezte, hogy apránként könnyek gyűlnek és mikor elindult az ajtó felé, elkezdtek sorba legördülni az arcán. Mikor kilépett és becsukta maga után az ajtót, a szája elé kapott, majd zokogva rohant be a saját lakásába.

Takeru ledermedt, mintha hirtelen megfagyott volna. Majd hirtelen dühében ellökte magától a gitárt és belerúgott a körülötte lévő párnákba és füzetekbe, mintha minél messzebb akarta volna tudni magától. Úgy érezte, kicsúszik a kezéből az irányítást. Bármihez ér, összetörik, és ezt nem bírta tovább.