First kiss - 14. fejezet

Shou pov

Mikor odaértem az ügynökséghez, a rajongók még mindig ott voltak. Pár házzal odébb rakattam ki magam és ötletem sem volt, hogy menjek be, vagy hogyan kezdjek neki. Megbújtam a szomszédos épület kerítésének takarásában és onnan figyeltem a történéseket. Néhányan az ajtót ütögették, azt kiabálva, hogy nyissák ki, és jöjjön ki Hiroto. Felnézve, az egyik ablakban megpillantottam Sagat, ahogy tehetetlenül bámulja a tömeget, viszont ő engem nem vett észre. A menedzser irodájában voltak, ezek szerint. Elfordultam és egy terven kezdtem törni a fejem, mikor valaki felkiáltott a tömegből.

- És akkor most hol van Shou?

- Igen! Ha nem vesztek össze, akkor miért nélküle jöttetek? Hol hagytátok? – kérdezte a másik.

A kezeim ökölbe szorultak, majd határozottan megindultam az ügynökség felé. Ezt azonban nem gondoltam át alaposan. Odamentem az épület bejáratához, mire, aki észrevett, azonnal félrelépett, én pedig beálltam az ajtó elé.

- Figyeljetek! Amit ott írtak, az mind hazugság. Az egy hamis felhasználói fiók. Nem veszekedtünk Hirotoval – próbáltam meggyőzni őket.

- Akkor miért sérültél meg? – hallottam az egyiket felkiáltani, ezt hallva, mindenki ezzel kezdett foglalkozni, én meg rájöttem, hogy erről meg is feledkeztem.

- Megsérült az arca! Nézd!

- Biztosan Hiroto volt. Hogy merészelted bántani Shout?

- Fejezzétek már be! – ordítottam el magam, mire kezdtek végre elhallgatni. – Ez más, ennek semmi köze nincsen Hirotohoz. Kérlek, higgyetek nekem! Az a fiók hamis, valaki kiadja magát nekem.

Ekkor kinyílt mögöttem az ajtó, valaki pedig hátulról megragadott, behúzott az épületbe, és becsukta az ajtót. Feléje fordulva, láttam, Tora az, majd elnézve balra a többieket is megpillantottam valamivel beljebb. Egyedül Hiroto nem volt sehol.

- Mégis mit csinálsz, eszednél vagy? – támadt rám Tora.

Úgy vettem észre, inkább aggódott, mint dühös volt. Végignéztem rajtuk, és nem tudtam elhinni, hogy juthattunk el idáig. Kinéztem a tömegre, és Hirotora gondoltam.

- Sosem bocsájtok meg annak az alaknak. Csak tudjam meg, ki az – morogtam a kezeimet ökölbe szorítva.

Tora hátba veregetett, majd átkarolva a vállamat, megadta a kezdőlökést a lépcsők felé. Együtt felmentünk a menedzser irodájába, ahol ott volt az igazgató és menedzser is. Amint meglátott, Hiroto felpattant a kanapéról, ahol egészen addig felhúzott lábakkal ült.

- Mi történt az arcoddal? – kérdezte, mire minden szem rám szegeződött.

- A versenyen volt egy kis baleset – magyaráztam. Bár nem törődtem vele, nem mondhattam rá, hogy semmiség.

- Ez rossz. Gondolom azt mondták, én voltam, ugye? – nézett rám Hiroto szenvedő arckifejezéssel. A szívem megszakadt. Szemei megcsillantak a könnyektől, de még nem engedett utat nekik. Nem értettem, hogy tehettek ilyet. A rajongóink. Sosem tapasztaltam, hogy bármikor így viselkedtek volna.

Pár percig hallgattunk, majd Saga az ablakhoz ment és lenézett a tömegre. Mind tudtuk, hogy valamit tennünk kell, lehetőleg minél hamarabb, ezt azonban mondani ugyanolyan könnyű volt, mint amilyen nehéz cselekedni.

- Már jelentettük az imposztort a rendőrségen – szólalt meg rövid csend után a menedzser. – Lenyomozzák, és hamarosan elkapják, csak ezt kell elrendeznünk valahogy.

Újabb csend következett. A kezeim ökölbe szorultak. Utáltam ezt a tétlenséget, ki nem állhattam ezt az érzést, fojtogató volt, és fájdalmas. Váratlanul Hiroto törte meg a feszült csendet.

- Majd kimegyek és elnézést kérek mindenkitől. Valahogy kimagyarázom – mondta és már indult is kifelé, Tora azonban az ajtóhoz lépett és a mellette lévő szekrénynek támasztotta a kezét, ezzel elállva az útját.

Hiroto döbbenten nézett rá, de megmakacsolta magát. Mi viszont Toraval értettünk egyet. Nem volt jó ötlet.

- Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz. Már csak az újságírók hiányoznak – mondta ki Nao azt, amire talán mindenki más is gondolt.

Annyi éve már együtt vagyunk, mindig szívvel-lélekkel támogattak minket, megannyi szeretetet kaptunk, és mégis. Egy ilyen teljesen alaptalan kijelentés miatt is ekkora balhé lesz. Viszont, ami a legrosszabb volt, hogy a pletykának jobban hisznek, mint nekünk. Szent igaz, hogy sokan így védekeznek az igaz hírek ellen is, de akkor is. Mi mást tehettünk volna? Valahogy be kellett bizonyítanunk, hogy semmi nincs köztünk. Újra el kell nyernünk a bizalmukat, ez azonban nehéz csatának bizonyult.

Végignéztem a jelenlévőkön, akik mind a fejüket törték valami megoldáson. Mély, nyomott csend ereszkedett közénk, míg a rajongók hangos kiabálása behallatszott. Úgy éreztem, képtelen vagyok ezt tovább tűrni, ám mielőtt bármit is tehettem volna, Saga megelőzött.

- Van egy ötletem – jelentette ki elgondolkodva, bár kissé bizonytalanul. – De nem garantálom, hogy működni fog.

- Csak mondd már! – kiáltott rá Tora türelmetlenül, mire minden szem Sagara szegeződött.

Odakint még mindig kiáltoztak, mint akik tüntetésen vannak. Folyamatosan azt hangoztatták, hogy Hirotonak kell elhagynia a bandát, nem nekem. De amint meghallottak egy ismerős dallamot, folyamatosan hagyott alább a zaj. Az ajtók kinyíltak, ők pedig bizonytalanul, de lassan betömörültek. Mi a bejárattal szembeni lépcső előtt álltunk. Elkértük a SuG-os srácok cuccait, mivel mi nem szoktuk behozni az ügynökségre. Egyedül a dobot volt a legnehezebb, de Shinpei és Takeru azt is elintézte nekünk. Ők a lépcső tetejéről nézték végig az előadásunk a menedzserrel és az igazgatóval, persze takarásban.

Egy hirtelen jött ötlet szerint elkezdtük játszani a koncerteken egyik legkedveltebb dalt, az Akai Kazagurumat. Amint belekezdtünk, beengedték a rajongókat, akik először nem értették, de szerintem azonnal felismerték a hangom és a dalt is. Ugyan a sebet az arcomon nem tudtam eltüntetni, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Élvezettel játszottunk, mintha valóban egy koncerten lettünk volna. Tisztes távolságra megálltak előttünk, és élvezték a dalt. Örömmel láttuk, hogy ők is boldogan hallják. Mosolyogva mozogtak a ritmusra, egyszer egymás kezét fogták, míg másszor tapsoltak. Láttam, ahogy egymás között sutyorognak, de az arcukon mind mosoly volt. Közben Hirotoval megpróbáltuk kimutatni, mennyire kijövünk egymással, és a vége felé az utolsó refrént mindenki együtt énekelte velem. Az első sorban néhányuk arcán mintha könnyeket is láttam volna. Ez a rész minden alkalommal megható volt, és bíztam benne, hogy most is ilyesmi hatása lesz. Még Hiroto is elérzékenyült. Néha láttam, ahogy félre néz, és az ajkába harap, hogy visszatartsa a könnyeit.

A dal végén a kis közönségünk boldogan tapsolt, néha beszélgettek, mikor pedig végignéztem rajtuk megpillantottam Hikarut és Rant, akik hátul álltak és ők is tapsolva, bíztatóan mosolyogva néztek ránk. Végül megjutalmaztuk őket egy autogrammal és egy öleléssel. Ahogy odaértek Hirotohoz, elnézést kértek a viselkedésükért, aminek következtében ő egyre nehezebben bírta visszatartani a könnyeket. Ahogy sorba álltak, úgy hagyták el a rajongók az épületet, és amint az utolsó is távozott, megkönnyebbülve ültünk le a lépcsőre.

- Sikerült – rohant oda hozzánk Hikaru és Ran. – Ez eszméletlen volt.

Lépteket hallottunk a lépcsőn, felpillantva láttunk, a SuG tagok jöttek le. Takeru leguggolt mögém, majd átkarolva a nyakam, teljes súlyával rám nehezedett.

- Megcsináltad – kiáltott.

A srácok elkezdtek beszélgetni, én pedig felálltam és a lépcső tetejére néztem, ahol a menedzser és az igazgató állt. Ozaki-san mosolyogva bólintott, a menedzser pedig felmutatta a hüvelykujját, míg én csak mosolyogtam, majd mindketten elmentek, ép pedig a srácokhoz fordultam.

Hikaru pov

Amint beléptem az ajtón, Ran kirohant a szobából és sokkolva torpant meg, amint megpillantott.

- Jóságos ég! Mi történt veled? – kérdezte rémülten.

Bár már annyira nem látszott a tojás, a hajam még így is fénylett, az arcomról pedig a hülye is leolvasta volna, hogy semmi sincs rendben. Némán bebattyogtam a fürdőbe. Szerettem volna minél előbb megmosakodni, hogy az utolsó tojásmaradéktól is megszabaduljak. Bár tudtam, hogy a víz nem fogja elmosni a történteket, mégis reméltem, hogy valamelyest könnyebb lesz utána.

- Mi a baj? – kukucskált be Ran az ajtón.

- Semmiség – feleltem, bár a hanglejtésem és az arckifejezésem könnyen elárult.

- Nekem nem tűnik semmiségnek.

Megígértem neki, hogy elmondok mindent, amint végeztem a fürdéssel, és ez így is történt. Shou pulcsiját ölelve ültem le a nappali kanapéjára, míg Ran mellém helyezkedett. Elmondtam neki mindent, bár a verseny menetéről csak tömören, inkább a fontosabb részekre tértem ki. Elmeséltem neki, hogy Shou eljött támogatni, és miattam megsérült. Megint csak gondot okoztam neki, és ezért rettenetesen utáltam magam. Elegem volt abból, hogy csak egy szerencsétlenség vagyok, aki nem tud mást csinálni, mint megnehezíteni mások életét. A vége felé már alig bírtam visszatartani a könnyeim. Aprókat ütve a mellkasomra próbáltam megakadályozni a sírást.

Miután befejeztem, csend ereszkedett közénk. Ran egész végig egy szót sem szólt. Aggódó kifejezéssel nézett rám, és figyelt, időnként pedig bólintott.

- Mostanában jól rájuk jár a rúd – szólalt meg egyszer csak halkan.

Felkaptam a fejem és kikerekedett szemekkel, döbbenten néztem rá. Azon gondolkodtam, vajon tud-e valamit, amit én nem.

- Nemrég bejött az étterembe két lány, akik épp róluk beszélgettek. Állítólag valaki üzeneteket írogat és mindenfélét posztol Shou nevében a facebookon és a twitteren, de ez alkalommal már túl messzire ment. Valami olyasmit hallottam, hogy ki akarják rakni Hirotot a bandából, mert veszekedtek Shouval.

- Hogy mi? – pattantam fel idegesen és dühösen. Azonnal elfeledkeztem a versenyen történtekről, és egyszerűen nem hittem a fülemnek. – Ezt mégis miért csak most mondod?

- Azt hittem, tudtál róla és amúgy sem tehetnénk semmit.

- Már hogy tudtam volna! És dehogy nem tehetünk.

Ránéztem Shou pulcsijára a kezemben. Tennem kellett valamit, abban biztos voltam. Elég volt abból, hogy mindig engem kell megmenteni, ez alkalommal én szeretnék valamit tenni őérte.

- Gyerünk!

Megragadtam Ran karját és elkezdtem húzni a bejárat felé. Gyorsan felöltöztünk és elmentünk az ügynökségre. Mikor odaértünk a tömeg az épület előtt gyülekezett és mindenfélét ordibáltak.

- Van valami terved? – kérdezte Ran.

Az egyik telefonfülke mögött bújtunk meg, amíg ki nem találtunk valamit. Egyszer csak megütötte a fülem egy ismerős dallam és hang. A következő percben az ügynökség ajtaja kinyílt, a rajongók pedig beözönlöttek. A zene a nyitott ajtókon át hangosabb volt. Azonnal odarohantunk és láttuk, hogy a fiúk a lépcső előtt játsszák az egyik dalt. Méghozzá nem is akármelyiket. A legjobb választás volt, a koncerteken is mindig hatalmas sikereket aratott, és láttam, hogy ez alkalommal is elérte a célját.

- Mégis mit képzel Hiroto, hogy még mindig ott van?

- Biztosan csak megjátssza magát.

Ilyenek ütötték meg a fülem az utolsó sorokban álló rajongók beszélgetéséből. Ezt azonban nem bírtam tovább tűrni, és gondolkodás nélkül cselekedtem.

- Szegény Shou! Nézd az arcát! – mondta az egyik lány.

- Azt a sérülést nem okozhatta Hiroto – keltem a fiú védelmébe. – Nem tudjátok, mennyit jelentenek egymásnak. Szerintetek olyan könnyen összevesznek és kilépnének a bandából?

- Nem, de biztosan volt oka – fordult felém az egyik lány.

- Nem látod Hirotot? – erősködtem tovább a gitárosra mutatva. – Őszinte az a mosoly, és valóban élvezi. Ahogy mindegyikük. Minden koncerten ilyenek, nem igaz?

- Ők egy család, és biztosan van, amikor nem értenek egyet, de sosem bántanák egymást – szólalt meg Ran is.

- És ti még honnan tudjátok olyan biztosra? – kérdezte undorítóan goromba hangnemmel az egyik csaj.

- Szerintem meg igazuk van – lépett oda egy másik. - Hiroto mindig is energikus és szeretni való srác volt. A vidámságával és az energiájával felvidít másokat, és megnevetteti őket. Valóban el tudjátok képzelni, hogy bármelyik tagnak is nekimenne? Ő a banda kisöccse, ne csináljátok már!

Ezek után egyre többen kezdtek el társalogni, és mi sem hagytunk fel a győzködéssel. A vélemények vegyesek voltak, de egyre több pozitívumot hallottunk. Végre volt egy kis sikerélményem. Mire elérkeztünk az utolsó refrénhez mindenki abbahagyta a beszélgetést, és együtt énekelt Shouval. Valóban csodás pillanat volt. Rannal megvártuk, míg mindegyik elhagyja az épületet, majd odamentünk a srácokhoz. Meglepetésünkre a SuG is ott volt, ami annyira nem is volt döbbenetes, hiszen egy ügynökségnél voltak.

Végre mindenki felszabadultan beszélgetett és nevetett. A srácok kérdezősködtek Shou sérüléséről, de ő kerülte a válaszadást. Mosolygott, ám amikor a többiek nem figyeltek, észrevettem, hogy valami zavarta. Az arckifejezése még mindig gondterhelt volt, és ez engem is nyugtalanná tett.

Takeruék mentek a dolgukra, míg Tora meghívott mindenkit egy italra hozzá. Lassan elindultunk, de vigyáztunk, hogy senki más ne vegye észre, hogy Rannal együtt mi is beszálltunk az autóba. Kíváncsi voltam, mi bántja még mindig Shout, de jobbnak láttam, ha akkor kérdezem meg, mikor kettesben vagyunk, így vártam.

Amint beértünk, Tora azonnal a konyha felé vette az irányt, Naoval a nyomában, míg a többiek a nappaliba mentek. Mi vakon követtük őket, hiszen ők ismerték a járást. Letelepedtünk a kanapékra és vártunk Toraékra, akik hamarosan nagy tál nasival, és rengeteg üdítővel tért vissza. Mindenfélétől beszélgettünk, és igyekeztünk nem gondolni egy darabig a mostanában történt rossz dolgokra.

Végre láttam, hogy Shou is odatette magát, és felszabadultan nevetett és hülyéskedett a többiekkel. Egyszer csak azonban a telefonjára pillantott, majd félrevonult. A többiek nem szenteltek neki különösebb figyelmet, én viszont aggódtam. Odamentem a szekrényhez, mintha Tora cd-gyűjteményét nézegettem volna, de közben Shout figyeltem. Kiment a teraszra, és ott telefonált. Az ajtó végig üvegből volt, még a mellette lévő ablakok is, a plafontól a parkettáig. Shou egy ideig háttal állt, majd elkezdett fel-alá járkálni. Végül megállt az egyik oldalát fordítva felém. Az arckifejezése nem jelentett jót. Feldúlt volt, és ideges. Biztos voltam benne, hogy megint valami rossz hírt kapott, bár a beszélgetésből semmit sem hallottam.

Egy idő után lerakta és elindult befelé, mire én elkaptam a tekintetem és a cd-kre néztem. Azt vártam, hogy hamarosan elmegy mögöttem, hogy visszamenjen a többiekhez, azonban semmi sem történt, így visszanéztem rá. Újra telefonált. Most már tényleg kíváncsi voltam, mi történt.

Pár perc múlva már valóban megindult, és ahogy elment mellettem, halkan megszólaltam, hogy a többiek lehetőleg ne hallják.

- Minden rendben? – néztem fel rá aggódva.

Mosolyogva bólintott, majd visszament a többiekhez és újra a vidám formában láthattam. Nem tudtam eldönteni, az a jó kedv őszinte volt-e vagy sem. Mindenesetre nagyon jól megjátszotta, hogy minden rendben, ha mégse lett volna így.

- Azta’ – kiáltott fel mögöttem Ran, amitől majdnem frászt kaptam, úgy megijesztett.

A cd-ket kezdte csodálni, tátott szájjal nézte végig az összest. Négy polc volt tele velük, a mennyiség még engem is lenyűgözött.

- Tetszik? – jelent meg mögöttünk Tora széles mosollyal a száján.

Elkezdtek Rannal beszélgetni a különböző előadókról, de én nem igazán figyeltem. Egyre csak Shoun járt az eszem. Akármit csináltunk, valahogy kizártam minden mást, és őt figyeltem. Ahogy nevetett, és visszavágott a fiúk beszólásaira. Végig mosolygott, ahogy mindenki más. Az azonban kicsit sem az a megszokott mosoly volt, amit annyira ismertünk. Valami nem stimmelt, és addig nem nyugodtam, míg ki nem derítettem.