Nem vagyok önmagam - 18. fejezet

Az a bizonyos nap

A napok gyorsan követték egymást és hamarosan elérkezett a nagy nap. Nem csak a banda aggódott és izgult a mai nap sikeressége miatt, hanem Koji és Takeru is. Rosszabbkor nem is lehetett volna a verseny. Miért pont azon a napon kellett, amikor a legnagyobb esélye volt, hogy megtörik a varázs és végre mindketten élhetik a saját életüket? Mi lesz, ha pont fellépés közben történik meg? És ha pont emiatt fog bukni az egész? Féltek a következményektől. Eleinte Koji valami kifogást keresett, hogy nem mehet el a koncertre, de Takeru addig nem hagyta békén, amíg fel nem hagyott ezzel a tervével. Végül nem tehettek mást, elkezdtek felkészülni úgy, hogy remélték, még a fellépés előtt önmaguk lehetnek. Még Koji is jobban aggódott a banda sikeressége miatt, mint azzal, mi lesz vele, és a kórházzal. Elküldte a setlistet Takerunak és az új dalok szövegét is, a fiú pedig szabadidejében végig gyakorolt. A lányoknak is részletesen beszámoltak mindenről, akik igyekeztek mindenben segíteni őket.

Volt azonban valami, amit csak Takeru és Mai tudott. Koji betegségéről. A fiú nem emlékezett arra, amiről az öreggel beszéltek a parkban, hiszen félig meddig volt csak eszméleténél, Kasumi pedig nem volt jelen. Mai és Takeru szerették volna elmondani nekik, de nem tudták hogyan. Végül elmaradt, és most ott tartanak, hogy rettegnek attól a hetedikétől.

Ez a nap pedig végül elérkezett. Senki sem tudta, mi fog történni.

A férfi szerint amint éjfélt ütött az óra, újra visszatérnek önmagukba. Ez nem is lett volna rossz, ha a Sadie és Alice Nine tagoknak, akik közül néhányan ott lesznek a zsűri soraiban nem akadt volna fontos dolguk és elég sokat késtek. Nem tehetett senki semmit, nélkülük nem kezdhették el, ugyanis létfontosságú volt, hogy ott legyenek, a verseny így hét óra helyett este kilenckor kezdődött. Rengeteg versenyző volt, és a műsorvezetők is folyamatosan húzták az időt a poénokkal és a mellébeszéléseikkel.

Koji állandóan az órát nézte, míg az öltözőben vártak a sorukra. A hely hatalmas volt, és a versenyzők úgy voltak beosztva, hogy hármuknak jutott egy öltöző. A másik két banda csendben meghúzta magát a helyén, az egyik már túl volt a fellépésen, míg a másik az utolsók közt volt. Koji szinte fel-alá járkált és fél percenként rápillantott az órára. Rettenetesen izgult és nem csak a verseny miatt, aminek többiek hitték, bár ők maguk sem voltak nyugodtak. Mai küldött egy bíztató smst a fiúnak, amíg Takeruval próbáltak elszabadulni a kórházból, hogy mellette lehessenek, ha történne valami, persze erről Kojinak semmit sem szóltak. Tudták, hogy így is kész ideg lehet, és nem is ment olyan simán, mint remélték. Sorra hívták be őket a betegekhez, és mivel késő esténként kevesebb az orvos, mindenhol ott kellett lenniük, nem volt olyan, hogy majd a másik megoldja. Még csak Kazuyat se látták egy ideje, pedig most igazán szükségük lett volna rá, viszont így semmilyen kifogással nem mehettek el.

23.59. Takeru épp egy kislányt vizsgált, miközben sűrűn pillantott az órájára. Mikor már csak egy perc választotta el őket az éjféltől, megállt, és nem vette le a szemét az óráról. A kislány és a többi beteg sem értette, miért nézi annyira, azonban a fiú mit sem törődve velük, pislogás nélkül követte a mutatót, miközben Koji is ugyanígy tett. Egy széken ült az öltözőben, lábai úgy remegtek, mintha rázták volna. Mialatt ő megbabonázva bámulta az órát, Shunsuke fel alá járkált idegességében, a többiek viszont csendben ültek mellettük.

- Nem fejeznéd már be? – kiáltott fel egyszer csak Hiro, mikor már elege volt a dobos mászkálásából. – Teljesen megszédültem.

Közben az óra három mutatója egy másodpercre egymás fölé ért a tizenkettes mutatón, majd tovább haladtak a saját tempójukban. Koji és Takeru behunyta a szemeit és vártak. Vártak… és vártak. De semmi nem történt. Legalábbis nem éreztek semmit, így lassan kinyitották a szemüket és körülnéztek. Szinte már a rémület kerítette őket hatalmába, látván, hogy semmi nem változott. Az éjféles mese ezek szerint nem volt igaz, a két fiú pedig káromkodás közepette, mérgesen csapott az első dologba, amit értek, konkrétan Koji a combjába, míg Takeru az ágykorlátba. Nem tudták elhinni. Pedig már szinte biztosak voltak benne, hogy végre megtörténik, és még a fellépés előtt. Takeru csak remélni tudta, hogy Koji még jól van, viszont megérdeklődni, ha akarta se tudta volna. A következő pillanatban egy nővér rohant be a kórterembe.

- Dr. Seto, jöjjön gyorsan!

A fiú azonnal elrohant, hamarosan pedig tudomásul kellett vennie, hogy újabb műtét vár rá. Egy fiatal hölgyet hoztak be ezúttal, és most nem segített neki Kazuya. Magának kellett megoldania, mindent bele kellett adnia. Ez azonban még nagyobb feladatnak bizonyult most, hogy amiatt kell aggódnia, vajon melyik pillanatban fog kikötni a színpadon. Nem csak Koji miatt, már emiatt a hölgy miatt is aggódhatott. Tudta, hogy Koji kézben tartaná a dolgokat, de ha netán rosszul lenne a csere miatt, rajta ki fog segíteni? Egyszerűen nem tudott másra gondolni. Megjelent előtte a fiú, ahogy összeesik műtét közben, holott semmilyen más sebész nincs rajta kívül, aki felválthatná. Takeru egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot. Egész testében remegett, homlokáról patakzott az izzadtság.

Amíg a banda az öltözőben várt, bejött az egyik stábtag egy fülessel, és egy mappával a kezében, majd Kojiék felé fordult.

- Ti jöttök – intett nekik, hogy kövessék.

A srácok megindultak, Koji állt fel utoljára. Bárhogy próbálta leállítani, a kezei remegtek idegességében, és ezt valószínűleg a többiek is látták. Jó is lett volna, ha csak a fellépés miatt izgult volna, erről azonban egy szót sem szólhatott.

- Várjatok, srácok! - torpant meg Hiro, aki Koji előtt állt, míg a többiek már majdnem kiléptek az ajtón. Minden szem kíváncsian rászegeződött, ő pedig annak ellenére, hogy szavait a többiekhez intézte, a mögötte álló srác felé pillantott.

- Mostanában rengeteg mindenen vagyunk túl - folytatta. - Nekem úgy tűnik, Takerunak egyéb dolgai is akadnak, és nem csak a banda aggasztja. Egy leader feladata sosem könnyű, de ha a banda debütálni fog, vagy nagyobb népszerűségre tesz szert, csak még több lesz. Nem akarok megbántani senkit, főleg nem téged, Takeru, de nem lenne jobb ötlet, ha más lenne egy ideig a leader? Egy biztos. Vezérre szükség van, és hogy könnyítsünk Takeru terhein, valakinek át kell vállalnia. Jobb lenne még most eldöntenünk, hogy ezen a versenyen már úgy ismerjék meg a bandát, hogy nem Takeru a vezér. Abból csak gond lesz, ha utána változtatunk. Nem bántásból, csak szeretnénk segíteni, hiszen emellett is rengeteg dolgot teszel a bandáért, és szerintem… nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem vagy nyugodt, holott nem szoktál ennyit idegeskedni.

A fiúk csak pislogtak a meglepődéstől, míg Koji zavartan vizsgálta Hirot. Kíváncsi volt, miért ilyen hirtelen. Valóban jól jött volna neki ez a segítség, viszont, ha az igazi Takeru visszajön, neki már tényleg nem kell mással foglalkozni, ugyanis már nem fognak visszacserélődni. Remélhetőleg. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet, így hezitált a válasszal.

- Persze így is lesz elég feladata Takerunak - tette hozzá Hiro -, mint mindegyikünknek, de legalább már a leader feladatai nem nyomják a vállát.

- Hát nem is tu... - mondta volna Shohei a tarkóját vakarva.

- Remek ötlet, Hiro - vágott közben Koji. - Ki szeretne lenni?

- Ha engem kérdeztek, én Shoheit ajánlanám - szólalt meg Shunsuke.

- Jöttök már? - szólt be ekkor az előbbi stábtag türelmetlenül.

A fiúk követték őt kifelé.

- Nem akarok gondot okozni, ha ez neked nem... - magyarázkodott volna Shohei Koji-nak.

- Semmi baj - mosolygott a fiú vigasztalóan. – Szerintem jó leader válik belőled.

Határozottan mosolyogva indultak el a színpadra, miközben Koji úgy érezte a súly egy része, ami a szívére nehezedik, most legördült. Már ennek köszönhetően is megkönnyebbült, és hosszú ideje először, úgy érezte, jó döntést hozott. Hetedike már elmúlt, és ki tudja, meddig kell még Takeruként élnie, a leader lecserélése pedig, úgy gondolta, előbb is eszébe juthatott volna. Ezek után valamivel magabiztosabbá vált, de még mindig ugyanúgy félt. Rettenetes érzés volt, hogy nem tudta, mi vár rá a következő pillanatban.

Ekkor azonban megtörtént.

Ahogy a lépcsőhöz értek, Koji hirtelen szédülni kezdett. Az egész helyiség forgott körülötte, a srácok alakjai el-elmosódtak, a hangok időnként elhaltak, majd újra hallatszottak, míg a feje iszonyatosan kezdett el szúrni. Tudta, mi lesz a következő lépés, és úgy érezte, rosszabbkor nem is jöhetett volna. Pedig már kezdte azt hinni, nem fog megtörténni. Legalábbis nem most. Már nyolcadika volt. Elmúlt a mágikus tanabata fesztivál napja nagyjából húsz perccel. Akkor mégis miért?

A következő pillanatban a műtőben kötött ki, előtte a beteggel. Az orvosok készen álltak az utasításira, minden elő volt készítve, és úgy tűnt, a műtét már folyamatban volt.

Takeru kezei megremegtek a beteg felett, nem bírta a megfelelő helyre tenni az eszközt. Egyik pillanatról a másikra minden előjel nélkül elkezdett szédülni, a látása homályossá vált, így nem is látta rendesen még a kezében lévő eszközt sem. Tudta, hogy nem hagyhatja abba, azonban a hangok egyszer elhallgattak, majd újra visszatértek, mintha ki-be kapcsolgatták volna, ezzel az őrület határára kergetve őt. Miközben előjött az iszonyatos fejfájása, szemeiből előtörtek a könnyei is a fájdalomtól, a gépek egyre sűrűbben kezdtek pityegni, jelezve, hogy a beteg állapota romlik, ám a fiú nem tudott semmit sem tenni. Egyszer csak minden elsötétedett előtte, majd a következő pillanatban egy másik helyen találta magát. A fájdalomtól és a gyengeségtől elvesztette egyensúlyát, és nekiesett a mögötte álló Osamunak.

- Minden oké? - kérdezte aggódva a fiú, miközben megfogta őt, hogy visszanyerhesse egyensúlyát.

Takeru felegyenesedett és körülnézett. A többiek kérdőn pillantottak le rá a lépcső felsőbb fokairól. Az énekes csendben bólintott, így tovább indultak. Osamu felvont szemöldökkel követte a tekintetével Takerut, ugyanis valahogy furcsának tűnt a számára, mintha nem lett volna teljesen jól, csak titkolta előlük. Az arca feltűnően sápadt lett, ez pedig nyugtalanította.

Mindenki elfoglalta a helyét. Takeru szerette volna felhívni Kojit, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de ahogy szembe találta magát az Alice Nine énekesével, Shouval és gitárosával, Toraval, valamint a Sadie gitárosával, Tsurugival és dobosával, Keijel, hirtelen a saját nevét se tudta volna megmondani. Fontosnak tartotta Koji egészségét, de ez volt az álma. A pillanat, amire annyi ideje várt. Végül alig észrevehetően megrázta a fejét, és rájött, hogy mégis csak Koji a fontosabb. Épp azon volt, hogy elővegye a telefonját és felhívja a fiút, amikor smst kapott. Maitól jött. A lány tömören megírta neki, hogy minden rendben és sok sikert kívánt. Takeru ekkor megkönnyebbülten sóhajtott, majd visszahelyezte a készüléket a zsebébe, tekintete pedig közönségre tévedt, és ki is szúrta Kasumit. Bár ez egy verseny volt, és a zsűrié volt az értékelésben a szerep, a közönség itt sem maradhatott ki, így belépővel beengedtek pár embert egy bizonyos létszámkorlátig. A lány felmutatta az öklét, üzenve, hogy adjon bele mindent, mire a fiú elmosolyodott és bólintott. Örült, hogy újra láthatta, és a többieknek is. Hirtelen elfelejtett mindent, ami egészen idáig aggasztotta, összeszedte magát, és őszinte, széles mosolyra húzta száját, miközben vett egy mély levegőt.

A zsűri tagjai jelezték, hogy kezdhetik, a tagok pedig készen álltak, minden a helyén volt. Shohei levette az állványról a mikrofont, és a gitárral az oldalán kész volt, hogy előrelépjen és megtegye az első lépéseket, mint a banda bemutatása és a közönség ráhangolása, azonban Takeru habozás nélkül megtette, amit ő szeretett volna. Köszöntötte a zsűrit, bemutatta a bandát, végül a közönséghez fordult.

- Készen álltok! Akkor vágjunk bele!

A többiek sem értették, Takeru miért tette ezt, mikor alig pár perce ígérte meg Shoheinek, hogy átadja ezt a szerepet. Shunsuke nem tehetett mást, megadta az ütemet, majd belekezdtek az első dalba. Először a nagy kedvencet játszották le, majd az egyik új dalt, amit még Kojival írtak. Az előadás sikeres volt. Takeru újra elemében volt, mint aki az eddig felgyülemlett energiáit engedi ki, ami azzal keletkezett, hogy jó ideje nem játszhatott. Az énekléstől teljesen újjászületett, remekül érezte magát. A dalok alatt elfelejtette az egész testcserés ügyet és átadta magát a zenének. Csak arra tudott koncentrálni, és előtte csak a győzelem lebegett.

Két dal után viszont alig értek le a színpadról, a srácok már értetlenül és kissé feldúltan estek neki. Egyedül a fiú mutatta ki, mennyire élvezte ezt az előadást. Szája akkora mosolyra húzódott, hogy senki sem gondolta volna, hogy olyan könnyen eltűnik, ahogy pár pillanattal később.

- Hé, Takeru! – kiáltott Shohei, majd barátja mellé lépett. – Mi a fene volt ez? – mutatott a színpad felé.

Takeru nem értette, mi volt a problémája, hiszen semmi olyat nem csinált, amit eddig nem tett volna. – Hogy érted? – kérdezte, miközben az öltöző felé haladtak.

- Most beszéltük meg, hogy én vagyok a leader.

Takeru felhúzta a szemöldökét, majd rájött, hogy biztos Kojihoz lehet köze. Mérges lett, öklei pedig ökölbe szorultak. Közben elértek az öltözőhöz, ami előtt megálltak.

- Egy szóval se kértem, hogy leader akarok lenni – magyarázta Shohei szinte megsértődve. – Ti kérdtetek rá. Higgyétek el, nekem nem számít, melyikünk a leader, de ha lehet, ne csinálj belőlem bolondot és ne játszd utána a hülyét és az ártatlant, aki sose csesz el semmit!

- Nem igaz, hogy nem cseszek el se… - szólt volna közbe Takeru, hogy megvédje magát, ám barátja nem hagyta. Szinte meg se hallotta.

- Tudod, milyen hülyén festettem ott fent? – mutatott Shohei újra a színpad irányába. – Már majdnem odaléptem melléd, hogy én köszönthessem a közönséget. Utána meg csak néztem, mint egy idióta, mikor megszólaltál. Elegem van az ilyen hangulatingadozásaidból. Ha egyszer megígérsz valamit, vagy beleegyezel valamibe, tartsd is be! Ha egyetértesz abba, hogy egy darabig nem te vagy a vezér, ne csinálj úgy, mintha az a beszélgetés meg se történt volna.

- Rendben – állította le Takeru. Két kezét felemelve próbálta elhallgattatni végre a fiút. Egy pillanatra behunyta a szemét és sóhajtott, hogy megakadályozza, hogy kitombolja magát. – Legközelebb…

- Takeru – vágott közbe ekkor Hiro, aki kicsit távolabb állt a falnak támaszkodva. Ekkor ellökte magát és tett pár lépést feléjük. – Nem szeretném, ha lenne legközelebb.

Takerunál végleg betelt a pohár. Nem értette, mi ütött a srácokba, de azt érezte, hogy valamiért mindenki ellene van. Dühös volt és felháborodott. Úgy érezte magát, mint akit hátba szúrtak.

- Úgy értem, az utóbbi időben nagyon megváltoztál – magyarázta Hiro. – Vagy olyan vagy, mint aki nincs itt lelkiekben, vagy mint akinek fejébe szállt a hatalom.

- Egyáltalán nem szállt a fejembe a hatalom – ellenkezett Takeru felemelve a hangját.

- Döntsd el: te vagy én? – lépett közelebb Hiro. Arcuk csak pár centire volt egymástól. Takerunak fel kellett néznie rá, ugyanis a fiú valamivel magasabb volt nála. A többiek szinte érezték a feszültséget kettejük között.

Takeru egyáltalán nem érezte igazságosnak ezt a bánásmódot. Érezte, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhatnak a könnyei, a szemei már csillogtak, és égtek. Nagyon fájt neki, hogy így bánnak vele a többiek, valójában azonban tudta, hogy nem hibáztathatja őket, amiért elegük van, erről csak ez az egész testcserés ügy tehet, viszont szerette volna, ha mellette állnak. Mégis úgy érezte, valakit hibáztatnia kell. És valamiért a srácokra haragudott a legjobban.

Hiro eltávolodott tőle, ő pedig segítségért könyörögve nézett a többiekre, ám azok a torkukat megköszörülve elnéztek máshova.

- Ne hibáztasd magad! – próbálta vigasztalni Shohei zavart mosollyal, majd hátba veregette barátját. Nyoma sem volt rajta az előbbi megbántottságnak és rosszkedvnek. – Pihenj egy kicsit, aztán várunk vissza, oké?

Ezek után a négy fiú Hiro vezetésével elindult. Shohei még utoljára visszanézett, mosolyogva intett, majd eltűnt a többiekkel.

Takeru a falhoz hátrált, nekidőlt, majd leült a földre. Kezeit felhúzott térdére támasztotta és tenyerébe temette az arcát.

- A verseny véget ért – hallotta a műsorvezető hangját. – A nyertes pedig az Eternal!!

Hatalmas hangzavar volt. A srácok valószínűleg nem hallották, hogy ők nyertek, Takeru volt egyedül a közelben, viszont őt perpillanat semmi sem érdekelte. Legkevésbé nem a verseny. Egyedül ült a folyosón kuporogva. Időnként elment mellette néhány alak, de mintha észre se vették volna.

First kiss - 18. fejezet

Hikaru pov

A megbeszélt időpontra, nyolcra érkeztünk meg az ügynökség által lefoglalt klubba. A srácok segítettek úgy bejutni, hogy még véletlenül se lássanak meg minket a környéken. Szerencsénkre senki nem bánta, hogy mi is eljöttünk, bár nem tudtuk, mivel is harcolhatták ki a fiúk. Biztos voltam benne, hogy lesz olyan, akinek nem tetszik, hiszen akár mi is készíthettünk volna képeket vagy akármi, de semmi nem volt.

A zene már javában ment mikor odaértünk, pedig az állítólagos kezdés óta nem telt el sok idő. Takeru és Koki hangosan nevetgéltek, időnként vitatkoztak, de valóban a legjobb dalokat választották ki. Volt benne japán is, koreai is, sőt amerikai is. A klub nem volt annyira hatalmas, az emberek pedig nem voltak olyan sokan, viszont ahogy körbenéztem, úgy láttam eléggé tele van. A sztárokon kívül senkit sem ismertünk fel, őket viszont azonnal. Rannal félreálltunk és körbenéztünk, a tudattól, hogy az ügynökség összes idolja egy levegőt szív velünk, hihetetlen volt, legmerészebb álmainkban sem tudtuk volna elképzelni. Ott volt a SuG, a ViViD, a the GazettE, a D=OUT és még mások is.

Hamarosan teljesen megszoktuk a zajt és a tömeget is. Sokat beszélgettünk és táncoltunk, persze egy ideig csak kettesben, aztán odajöttek hozzánk az Alice Nine-os srácok, Shou nélkül. Egy pillanatra elszomorodtam, hogy nem találkozhattam vele, de mikor átgondoltam a helyzetünk, rájöttem, hogy igenis sokkal jobb ez így. Időre van szükségünk, hogy rendbe tegyük az érzéseink, kellőképp felkészüljünk, és nagyon reméltem, hogy pihen is eleget, egy ilyen bulira talán épp nem jó az időzítés. A srácok hoztak nekünk italt és egy kis asztalhoz félrevonulva beszélgettünk.

- Sikerült megtudni, ki volt az imposztor? – hozta fel a témát egyszer csak Ran, mikor már nem tudtuk hirtelen mit mondjunk, hogy megtörjük a kínos csendet.

Tora bólintott, majd elővette a telefonját. – Már minden rendben. Rábíztuk a rendőrökre. - Babrált vele egy kicsit, majd felénk tartotta. – Ő volt az.

Ahogy a képre néztünk, azonnal felismertük, és döbbenten néztünk össze Rannal. - Ez nem…

- Ismeritek? – kérdezte Tora felhúzva a szemöldökét, mire mindenki kíváncsian ránk nézett.

- Nem mondhatnánk, hogy ismerjük – kezdtem magyarázni -, de ott volt a koncerteteken a cégnél. Rannal próbáltuk meggyőzni a rajongókat, hogy semmi nem történt Hiroto és Shou között, és ő volt az első, aki mellénk állt. Ha ő nem szólt volna közbe, lehet, hogy még nehezebb lett volna.

- Ez furcsa – fordította oldalra a fejét Tora, majd vállat vont és elrakta a telefonját.

A fiúk nem sokáig bírták ezután egyhelyben és elléptek valahova, ám Tora még visszajött egyszer és felkérte Rant táncolni. Nekem elég volt, ha láthattam őket. Iszogattam és el voltam egyedül. Jó volt nézni a sok boldog embert, a hangulat remek volt, és szinte már nevetésben törtem ki a két djt látva. Tényleg hozták a formájukat, mind igaz volt, amit a természetükről hallottunk.

Teljesen elvesztettem az időérzékem, így elővettem a telefonom, hogy megtudjam, hány óra, ám ahogy az felvillant, Shou fotója jelent meg. Nem tudtam magam rávenni, hogy lecseréljem, pedig már régóta az volt. Egy régebbi fotó volt, amin édesen mosolygott, őszintén és kedvesen. Szerettem így látni, már maga ez melegséggel és jókedvvel töltött el. Kíváncsi lettem, mit csinál éppen, és hirtelen hiányozni kezdett, ám mosolyom lekonyult, miközben feloldottam a kijelzőt és a névjegyzékben előkerestem a nevét. Írni akartam neki valami üzenetet, hiszen olyan rég beszéltünk, hallani akartam a hangját. Reméltem, hogy nincs maga alatt, és kipihenheti magát, de pont emiatt a gondolat miatt nem akartam zavarni, hátha épp alszik, és én ébresztem fel.

Mielőtt tovább vitatkozhattam volna magammal, valaki leült mellém, én pedig gyorsan lezártam a képernyőt, hogy véletlenül se lássa meg, bárki is volt az. Felnéztem rá, és Yusukevel találtam szembe magam. – Hali!

- Hát te? – néztem rá döbbenten, miközben elraktam a telefonom.

- Meghívtak – felelte mosolyogva, miközben vállat vont. – És te? Várj, kitalálom. Meghívtak.

Mindketten felnevettünk, majd bólintottam. Rövid csend után újra ő szólalt meg, én magam nem tudtam, mit mondhattam volna.

- Shout nem láttam, merre van?

A kérdése meglepett, de halvány mosolyt erőltetve a számra elmosolyodtam. – Nem tudott eljönni, valami közbejött.

- Hallottam a tehetségkutatóról. Sajnálom, ami történt, úgy hallottam, te voltál az.

- Nem a te hibád – néztem rá mosolyogva, mire a kezemre rakta az övét és mosolygott.

- Tényleg sajnálom. Ilyennek nem szabadna megtörténnie. És aki elvitt onnan… Shou volt?

- Nem mondhatod el senkinek – néztem rá pánikolva.

- Nyugi. Bízhatsz bennem. De te… Szereted őt?

Újabb váratlan kérdés. Reméltem, hogy másról is fogunk beszélni, de nem volt érdemes elterelni a szót, így egy ideig habozva ugyan, de némán bólintottam.

Ismét elhallgattunk. Belekortyoltam az italomba, miközben a tömeget néztem. Bár javában csak fiúk voltak, mégis jól mulattak együtt. Öröm volt nézni őket. Láttam, ahogy Tora és Ran is nevetgélve beszélgetett, és elmosolyodtam.

- Akarsz táncolni? – kérdezte egyszer csak Yusuke, mire tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, majd rá. Hirtelen majdnem kiköptem az italom, de nem akartam kínos helyzetet teremteni sem neki, sem magamnak, így küszködve, de lenyeltem. A dal épp olyan volt, amire nem hittem volna, hogy bárhogyan is tudnék táncolni, így csak némán félrehúztam a szám.

- Gyere, mulass egy kicsit! - nyafogott felállva, indulásra készen, a kezét nyújtva felém.

Megadtam magam és kiálltunk a táncparkettre. Ő se volt sokkal jobb táncos nálam, de megnevettetett és ezért hálás voltam neki. A hülye is láthatta volna, hogy nem voltam a legjobb hangulatban, bár senki sem csodálta volna, aki ismert, Yusukenek hála azonban újra elfelejtettem egy időre minden gondot, és csak nevettem a hülyeségein.

Shou pov

Kicsit sem voltam bulis hangulatomban mindezek után, mégis jó ideig percenként ránéztem az órára, és azon gondolkodtam, a többiek vajon mit csinálhatnak ilyenkor. Egyedül voltam otthon a hatalmas csenddel körülvéve, ami eléggé nyugtalanított és nyomasztott, míg máskor épp emiatt tudtam koncentrálni és relaxálni. Leültem a nappaliba a kanapé elé egy kis asztalhoz, és elkezdtem dolgozni egy új dalon, azonban, ahogy végignéztem a papíron, valahogy nem voltam benne biztos, hogy a kiadásig elkészül.

Előző nap a próbák rémesen mentek. Teljesen máshol jártam és én voltam az egyetlen, aki hibázott, ami felettébb szokatlan volt. Többször megkaptam a szidást a többiektől, de mégsem tudtam rendesen koncentrálni. Túl sok minden járt a fejemben, úgy éreztem, az egésznek hirtelen semmi értelme nincsen.

Otthon végre volt egy kis nyugalmam, amíg a többiek szórakoztak. Csendben írogattam, időnként dúdolgattam, és mászkáltam a konyhába, ezért-azért. Egész jól meg voltam, mégis hiányzott pár dolog. Mikor újra az órára néztem, már biztos voltam benne, hogy a buli elkezdődött. Tora mesélte, hogy elhívta a lányokat is, reméltem, jól érzik magukat. Hirtelen előkaptam a telefonom, és beléptem az üzenetekbe. Ha bulin vannak, könnyebb írásban, mint telefonálni, ám csak addig eljutottam, hogy Hikaru ablakában előhúztam a billentyűzetet, ezután viszont hosszasan bámultam a képernyőt, végül eldobtam a kanapéra a telefont és újra a dalhoz fordultam. Biztos, minden rendben volt vele, ha úgy van, Toraék gondoskodnak mindenről.

 Végül összeszedtem magam és egész jól belejöttem a dalba, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan még leírtam, ami épp eszemben volt, majd nagy nehezen felkeltem és kimentem, kinyitva az ajtót pedig Sayurival találtam szembe magam.

- Most nem érek rá – mondtam neki bármiféle köszönés nélkül, készen, hogy betegyem előtte az ajtót, ő azonban nem engedett ilyen könnyen.

- Nem maradok sokáig – felelte mosolyogva, pár perc múlva pedig már a kanapén ültünk a nappaliban. A kabátját ledobta a támlára, míg a táskája mellette nyugodott. Egy ideig csendben ültünk, majd észrevette, mi van a kis asztalon és érte nyúlt.

- Oh, új dalt írsz? – kérdezte, ám én gyorsabb voltam, és elvettem előle mielőtt megláthatta volna.

- Még nincs kész – fogtam rövidre a magyarázkodást.

Csak fintorgott, aztán témát váltott, mintha nem is nagyon érdekelte volna.

- Miért nem vagy a bulin? – kérdezte, mikor leesett neki, hogy ilyenkor ott kéne lennem.

Némán vállat vontam, majd válasz helyett visszakérdeztem. – És te? Az igazgató lányának illene ott lennie, főleg, ha hamarosan átveszi a céget, nem?

- Hogy itt lehessek – felelte, szinte végig sem hallgatva, amit mondtam.

Közelebb ült, egyenesen a szemembe bámult és mosolyogva megszólalt. – Még most sem tudod a választ? – Nem értettem, mire gondol, így csak felhúztam a szemöldököm, mire ő folytatta. – Kit választasz? Engem, vagy Kasaharat?

Sóhajtottam és csak a szemeimet forgattam. – Miért erőlteted rám annyira, hogy válasszak? – pattantam fel, majd felé fordultam.

- Miért ne tudnál válaszolni? Nem értem, miért olyan nagy szám az a lány, mikor annyi gondot okoz neked.

Ezt már inkább meg sem hallottam, teljesen lefárasztott. Kellő távolságra megálltam, és eltöprengtem, mikor ő felállt és közelebb jött. Pár centire tőlem megállt, és halkan megszólalt.

- És ha felfedek mindent a nyilvánosság előtt?

Ezzel valóban meglepett. Hirtelen ideges lettem, és egy kicsit talán még tartottam is tőle. – Úgysem mered – feleltem sikeresen magabiztos hangon, ám én magam már nem voltam benne olyan biztos.

- És mégis miből gondolod?

- Mert akkor engem is bántanál – feleltem hátrébb lépve. – Szeretnél? Akkor viszont már esélyed sem lesz rá, hogy a közelembe is gyere, mert rád se bírnék nézni – vágtam hozzá gondolkodás nélkül.

Újra csak fintorgott egyet, ezzel elismerve, hogy ezt a kört én nyertem, majd visszament a kanapéhoz és leült. – Akkor csak róla gondoskodom. Hidd el, megtalálom a módját!

Felnézett rám, mindenre elszántan, ám én álltam a tekintetét, így hamarosan elfordult, majd pár perc múlva újra felállt és rám pillantott.

- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy amíg velem vagy, senkinek nem esik baja?

- Rohadtul elegem van a fenyegetőzéseidből és a játékaidból – emeltem fel a hangom, mikor már nem bírtam tovább. – Elegem van belőled. Mostanában akárhányszor meglátlak, rossz érzéssel tölt el, és nem tudom, mihez kezdjek, mit tegyek, vagy mit mondjak, hogy minden olyan legyen, mint régen – Egy pillanatra elhallgattam, majd halkabbra vettem, és szinte már csak dünnyögtem magam előtt. - Azt hiszem, a kapcsolatunk már sosem lesz a régi, ugye?

- Nem akarom, hogy újra a régi legyen minden. Akkor is csak egy mellékszereplő voltam az életedben, csak akkor voltam jó, mikor nem volt más. Ezúttal viszont nem engedek. Szeretlek. Őrülten szeretlek.

Könnyei elkezdtek legördülni az arcán, egyre sűrűbben, amiket zavartan kezdett törölgetni, ahogy elfordult, hogy ne lássam. Hosszú percek teltek el csendben, megvártam, míg kellőképp lenyugodott, és csak aztán folytattam.

- A képek a meghallgatásról – szólaltam meg. – Te voltál?

Még mindig az időnként hulló könnyeit törölgette, de a kérdésemre elmosolyodott és felhorkant. – Persze. Én vagyok az első, akit gyanúsítasz, mi? Ha nem vetted volna észre én már kifelé tartottam, mikor eltalált az a vacak.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem szerezhetted meg őket. Nem azt akarom megtudni, ki készítette, hanem, ki adta a riporternek.

Újabb rövid csend után sóhajtott egyet, majd egyre hangosabban, és keservesebben azt mondta. – Rendben. Én voltam. Én adtam oda a sajtónak, és még arra is kész voltam, hogy beszéljek nekik Hikaruról. Nem bírom nézni, ahogy együtt vagytok, hiszen nekem kellene veled lennem. Belesajdul a szívem, ahogy látom, hogy miatta mennyit szenvedsz és elegem van belőle. Nem alkalmas rá, hogy melletted legyen és mindenki így fogja gondolni, ha megtudják. Nem akarom többször látni, hogy szenvedsz, azt szeretném, ha csak mosolyognál, de azt nem bírom elviselni, hogy nem én vagyok az, akit szeretsz. Olyan régóta ismerjük már egymást, és olyan régóta szeretlek. Miért kell nekem veszítenem? Miért kell nekem lennem annak, akinek fel kell adnia? Miért én vagyok az egyetlen, aki nem lehet boldog? Miért? Miért?

Újra elkezdett sírni, ekkor viszont már megsajnáltam őt. Én sem akartam, hogy neki fájjon, de ő viselkedik úgy, ahogy. Kissé vonakodva bár, de végül odamentem hozzá, és szavakkal próbáltam megnyugtatni, majd vállára helyeztem a kezem. Ő viszont megfogta azt, megpördült és átölelt. Szorosan magához szorított, én pedig mozdulni se tudtam. Kezeim esetlenül lógtam magam mellett, miközben szemeim zavartan rebegtek. Lassan és bizonytalanul felemeltem a kezeim és lágyan átöleltem. Hagytam, hogy kisírja magát, majd amikor már úgy tűnt, jobban van, elengedtem és hátrébbléptem, ő azonban megragadta a pólóm és újra szorosan magához ölelt.

- Csak egy kicsit, hadd maradjak így! – kérte halkan.

Ideges voltam és zavart. Fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem, hiszem még nem voltam hasonló helyzetben, de valahogy a régi Sayurit láttam magam előtt, akit megsajnáltam, és nem akartam többé sírni látni. Átöleltem, finoman simogattam a fejét, miközben az a mellkasomon nyugodott. Bár csak percekig álltunk mozdulatlanul, nekem sokkal hosszabbnak tűnt, aztán kiment a mosdóba lemosni az arcát, én pedig visszaültem a kanapéra. Amíg a fürdőben volt, jelzett a telefonja, hogy üzenete érkezett, ami a kisasztalon hevert. Először nem akartam belenézni, hiszen nem szerettem más cuccához nyúlni, de a jelzés miatt felvillant a képernyő, én pedig futólag láttam az üzenet elejét. Döbbenten vettem kézbe, és nyitottam meg. Nevet nem írt ki, csupán a telefonszámot, ám a szöveg annál jobban érdekelt. „Köszönöm az ajánlatát. Mikor és hogyan tudja elküldeni a képeket?”

- Azt hiszem, már feladom – jött vissza Sayuri mosolyogva. – De még nem véglegesen.

Felpillantottam rá a telefonból, majd felálltam és meglengettem előtte a készüléket. – Mit jelent ez? Milyen képek? – kérdeztem idegesen.

- Az? Az egyik ismerősöm kért képeket Amerikáról – felelte mosolyogva.

- Akkor miért nem írja ki a nevét, és miért magáz? – tettem fel a következő kérdést, amivel úgy tűnt, megfogtam őt.

- Az csak… mert nem volt időm elmenteni a névjegyekbe, és mert… mert idősebb nálam és… Anyu egyik barátnője… Ez a szokása.

Már nem tudtam semmit sem elhinni belőle, arra viszont felfigyeltem, hogy amíg beszélt, idegesen a táskájára nézett. Felhúzott szemöldökkel követtem a tekintetét, majd összenéztünk. Az ő szemeiben pánik volt, míg az enyémben harag. Egyszerre ugrottunk a táskáért, de én voltam a gyorsabb. Annak ellenére, hogy próbálta kikapni a kezemből, sikerült belenyúlnom és egy két dolgot kivennem. Pár dolog a földre hullt, azonban nem érdekeltek, ugyanis a kezembe akadt az, amire szükségem volt. Egy kisebb boríték volt, amiben képek voltak, mind rólam és Hikaruról. Akármikor együtt voltunk, mindenhol készült. Már tényleg nem tudtam elhinni.

- Azok nem azok, aminek tűnnek – próbálta magyarázni, miközben háttal álltam neki és lesokkolva néztem a képeket. – Nem akartam elküldeni senkinek. Csak becsaptam őket. Nem tennék veled ilyet.

Megfordultam és dühösen néztem rá. Nagyon haragudtam rá ezúttal, és ebből már nem engedtem.

- Tűnj el a házamból! – utasítottam halkan, behunyva a szemem, amíg próbáltam lenyugodni.

- Hogy? – kérdezett vissza értetlenül. Még neki állt feljebb ezek után?

- Ezúttal örökre elvesztettél. Sosem fogok megbocsájtani neked. Takarodj!

Az ajkába harapva előre lépett és a képekért nyúlt, én azonban ellöktem onnan a kezét, és messzire eltartottam tőle a képeket. – Ezek maradnak. Csak nem gondolod, hogy visszaadom őket?

Egy ideig csak bámult rám, majd toppantott egyet, és szapora léptekkel elindult kifelé. Hallottam, ahogy hangosan becsapta maga után az ajtót, majd felsóhajtottam, ledobtam a képeket a földre az asztal mellé, és visszaültem oda, ahol azelőtt ültem, hogy megjött volna. Újra megfogtam a ceruzát, de már nem tudtam írni. Idegesen és ingerülten felkiáltottam, miközben a hajamba túrtam, eldobtam a ceruzát, majd lefeküdtem a szőnyegre. A plafont bámulva elvesztem a gondolataimban. Először Tora hangját hallottam, ahogy előző nap rám szólt.

„Mi bajod van már? Figyelj jobban!”

„Légy vele türelmes. Egyikünknek sem könnyű mostanában” – kelt a védelmemre Nao.

„Válassz, Hikaru vagy én?” – hallottam aztán Sayurit. „Szeretlek, Őrülten szeretlek”

„Sajnálom” – szólalt meg végül Hikaru a fejemben.

Egész végig ilyenekre tudtam gondolni. Bárhogy próbáltam megállás nélkül hallottam a hangjukat a fejemben, azt hittem, megőrülök. Teljesen össze voltam zavarodva, és nem hittem volna, de még nekem volt bűntudatom a történtekért. Feltettem magamnak a kérdést, vajon előröl kezdeném-e az egészet Hikaruval, a választ azonban nem tudtam. Miközben továbbra is a plafont bámultam, egyik kezemmel finoman, pár másodperc időközökkel a szívem fölött kezdtem ütögetni a mellkasom az öklömmel. Bárhogy próbáltam, nem jutottam semmire. Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, majd legördült és eltűnt a fülem fölött. Nem értettem, mit követtem el, hogy így kellett alakulni a dolgoknak. Bárhogy küzdök, mindent beleadok, mégis valakit el kell veszítenem? Erről szól az egész?

Úgy egy fél órát is feküdhettem abban a helyzetben, amikor végre felültem. Újra a dalhoz fordultam, amiből még csak egy versszak volt meg. Összegyűrtem, majd morgolódtam egyet és újra kisimítottam, mikor rájöttem, hogy nem is rá haragszom. Miközben a ceruzát kezdtem keresni, a képeken állapodott meg a tekintetem. Hosszú ideig csak bámultam őket, majd felálltam, belevágtam őket a kukába, a ceruzával együtt visszatérdeltem az asztalhoz és folytattam a dal írását.

Nem vagyok önmagam - 17. fejezet

Hogy éljem tovább az életed?

- Milyen Koji? Kihez beszélsz? – állt értetlenül Osamu az ajtóban.

Kasumi és Koji villámgyorsan próbált valamit kitalálni. Még nem volt késő, még nem buktak le, csak gyorsan valamivel elő kellett rukkolniuk.

- Most miért fagytatok le? Valamit megzavartam? – nevetett a fiú, majd belépve becsukta maga mögött az ajtót és megállt mellettük. Arra várva, hogy végre mondjanak valamit, egyikről a másikra emelte a tekintetét.

Kasumi szólalt meg először. – Csak… Takeru egyik barátja. Nem tudjuk elérni.

- Úgy beszéltél róla, mintha itt lenne – húzta fel a szemöldökét Osamu furcsállóan.

Kasumi ekkor az ajkába harapott, gyorsan mondania kellett valamit. Ránézett a kezében tartott mobilra és akkor eszébe jutott. – Ah, igen. Már mérgemben a telefonhoz beszéltem – nevetett fel kínosan.

Koji épp megszólalt volna, hogy a segítségére legyen, ám Osamu megelőzte.

- Mindegy – legyintett széles mosollyal a száján. – Annyira nem is érdekel.

- Egyébként te miért is vagy itt? – nézett rá Koji, mire a fiúnak eszébe jutott, egyáltalán miért is jött.

- Oh, igen! A srácok bowlingozni mentek. Nem akartok csatlakozni?

Koji mosolyogva bólintott, Kasumi viszont a telefonjára nézett és elhúzta a száját. - Nekem sajna mennem kell, majd máskor – búcsúzott.

Együtt mentek ki, majd a fiúk a város felé vették az irányt. Csendben sétáltak egymás mellett, elmerülve a gondolataikban, mikor egyszer csak Osamunak üzenete érkezett. Koji kíváncsian nézett rá, mialatt olvasta.

- Azt mondják, valami miatt nem tudtak bemenni, így Hirohoz mentek – magyarázta Osamu.

Úgy döntöttek, elmennek hozzájuk, így szóltak nekik, és arra vették az irányt. Hamarosan megérkeztek, a srácok pedig a nappaliban vártak rájuk. Egész nagy, előkelő házról volt szó, hiszen Hiro szülei sokra vitték az életben. Ahogy beléptek, Koji ámulva bámult körbe és megjegyezte, hogy maga a nappali nagyobb lehet, mint Takeru lakásnak sem mondható kis kuckója.

- Épp arról beszélgettünk – szólalt meg Hiro -, hogy próbálhatnánk most nálunk a pincében. A délelőtti úgyis kudarcba fulladt, hely meg van bőven, és nem zavarunk senkit – Shohei és Koji csak bámultak maguk elé, a többiek viszont osztották a véleményét, így a házigazda a vendégeket a pinceajtóhoz vezette, és azt kitárva mutatta, hogy valaki mehet előre.

Osamu és Shunsuke előre lökte Kojit és Shoheit, majd megindultak utánuk. - Menjetek már!

A két fiú elindult, ám amint mindketten átlépték a küszöböt az ajtó anélkül záródott be mögöttük, hogy a többiek követték volna őket.

- Hé! Hé! – kiabálták az ajtót ütögetve az öklükkel. – Mi ez, srácok?

- Beszéljétek meg a dolgokat és gyertek ki úgy, mint a legjobb barátok! – kiáltott át az ajtón Shunsuuke nevetve.

Úgy tűnt, a kint lévők mindegyike előre megtervezte ezt és élvezték a dolgot. A két fiú a pincében egymásra nézett, majd lementek a lépcsőn és leültek egymástól kellő távolságra, egy-egy puffra. Közben a többiek visszatértek a nappaliba és beszélgetéssel töltötték el az időt.

Takeru végig otthon volt és még délután is az ágyban feküdt. Mai aggódott érte, de tétlenül járkált az étkezőben, időnként rápillantva a fiúnak szánt ebédre, ami azóta is várta őt az asztalon. Egyszer már megpróbálta felvinni, de nem tudott bemenni, ugyanis Takeru bezárta az ajtót. Gondolta, ott hagyja az ajtó előtt, de azóta már több óra is eltelt és a tálca érintetlen maradt, így visszahozta.

- Aggódom, Seiichi – szólalt meg egyszer csak nagyot sóhajtva.

Hosszú-hosszú, nyomasztó és frusztráló csend volt az egész házban. A férfi épp a polcokat portalanította, ám mikor a lány megszólalt, odalépett az asztalhoz. Nem szólt semmit, bár Mai várt volna valamiféle bíztatást, vagy ötletet.

Eközben Takeru a szobában még mindig pizsamában feküdt nyakig betakarózva. Jó ideig bámulta a plafont, de egy idő után megunta, még úgy is, hogy gondolatai közben egészen máshol jártak. Most épp a jobb oldalára feküdve nézett maga elé üres tekintettel. Végig csak arra a bácsira tudott gondolni, aztán Shoheire. Végül már nem tudta, minek mondja magát. Csak saját magát hibáztathatta azért, ami a bácsival történt, amiért fájdalmat okozott a legjobb barátjának és még másoknak is. Vajon a többiek tudnak már róla?

Ha az igazi Koji lett volna ott és ez az egész testcsere meg sem történt volna, még most is élne, ugye? – kérdezte magától.

Ekkor jutott eszébe az a férfi, aki felvilágosította őket a testcseréről, és mondta, hogy júli hetedikén visszacserélődhetnek.

- Hé, öreg! – kiáltott egyszer csak már a hátára fordulva. – Ha hallasz, told ide a képed, de azonnal, értetted?

Várt egy kicsit, ám semmi válasz nem érkezett.

- Hé! – kiáltott újra, és feldúltan elhajította a párnáját, ami az ajtó előtt kötött ki.

Ekkor elege lett a tétlenségből, felpattant az ágyból, feltépte az ajtót és lerohant a lépcsőn. Átszáguldott a nappalin és eltűnt a dolgozószobában.

Mikor Mai meghallotta a mozgolódást, azonnal felpattant és a szobájuk felé vette az irányt, ami azonban üres volt. Az ajtó tárva volt, de egy árva lelket sem látott. Következőnek a fürdőben nézte meg, óvatosan bekopogott, ám mikor nem jött válasz, benyitott. Sehol senki. Lesietett a lépcsőn és a dolgozó szoba felé vette az irányt. Ahogy belépett a földön ülő Takerut látta meg rengeteg könyvvel körülvéve, még mindig pizsamában. Nemrég jöhetett ki, mégis hatalmas kupit csinált rövid időn belül. A könyvek szanaszét voltak a padlón, szinte lépni se lehetett tőlük. A fiú épp futtában végiglapozta az egyik keménytáblás könyvet, majd a háta mögé dobta, nem is törődve azzal, vajon megsérül-e.

- Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte a lány, miközben a fiú egy másik könyvet vett magához, ami ugyanolyan sorsra került, mint az előtte lévő.

- Keresek valami megoldást – felelte a fiú, majd gyorsan hadarni kezdett. - Nem maradhatunk így, nem bírom ezt még hetedikéig. Ha az öreg nem segít, akkor megtalálom magam a megoldást. Kell lennie itt valaminek. Nem fogom megvárni, amíg újabb ember fog meghalni miattam, vagy amíg Koji eléri az álmomat és boldogan él, amíg engem itt szenvedtet…

Mai ekkor szorosan magához ölelte, Takeru pedig a meglepődéstől elhallgatott. Zavarban volt és megdöbbent. Kikerekedett szemekkel bámult maga elé, miközben szája tátva maradt, annyira benn volt a beszédben, ám amint Mai átölelte, elcsuklott a hangja.

- Tudom, hogy nehéz – felelte a lány, halkan, lassan tagolva a szavakat. – De nem hibáztathatod Kojit. És nem mondhatod azt sem, hogy bárki miattad halna meg.

- Dehogynem – horkant fel a fiú. – Akkor az a férfi mégis…

- Senki nem tudta volna megmenteni – vigasztalta a lány.

Takeru erre nem tudott mit mondani. Hirtelen újra csak Shohei jutott eszébe. – Tudod, ki volt az? – kérdezte, majd felállva és a lány felé fordulva megismételte. – Tudod, ki volt az a férfi? Shohei nagyapja. Megöltem a legjobb barátom nagyapját.

A lány is felegyenesedett, miközben Takeru arcán legördült egy könnycsepp, amit gyorsan letörölt, majd elfordult. Mai elé állt, megfogta a kezét, amivel még mindig az arcát törölgette, majd adott egy puszit az ajkaira. Megölelte, válla felett elnézve egyik kezével a fiú hátát fogta, míg a másikkal hátul simogatta a fejét. Takeru nem bírta megállni, és szép lassan előtört belőle a sírás. A lány így maradt, hagyta hadd sírja ki magát, biztos volt benne, hogy utána sokkal jobb lesz. Takeru is magához ölelte Mait és már nem fogta vissza a könnyeit. Nem is tudta volna.

Koji és Shohei még mindig csendben ültek a pincében. Nem volt valami jó idő, így kicsit mászkáltak. Többször megkísérelték, hogy kiabálnak a srácoknak, hátha kiengedik őket, azonban semmi válasz nem érkezett, így visszamentek és újra ledobták magukat a puffokra.

- Nem értem, miért csinálják ezt – szólalt meg zavart mosollyal egyszer csak Koji. – Nem is vesztünk össze, nem?

Shohei döbbenten nézett rá, majd bólintott. - Igen.

Rövid csend alatt mindkettejük mosolya eltűnt, pár perc múlva pedig újra Koji szólalt meg már komolyabbra véve a szót.

- Valóban furán viselkedtem, amit sajnálok – Megvárta, míg Shohei ránéz, majd folytatta. – A srácoknak igaza van. Eddig sokkal felszabadultabban szoktunk egymással viselkedni. Mostantól tényleg mindent beleadok a zenébe is és igyekszem a segítségetekre lenni mindenben.

Koji próbálta Takeru helyébe képzelni magát, és remélte, hogy jól csinálja. Shohei annyira meglepődött, hirtelen nem tudott mit mondani. Felállt, elindult Kojival ellenkező irányba, majd egyszer csak megfordult. – Nem csak a te hibád. Sok minden történt mostanában és azt hiszem, túlságosan is a versennyel törődtünk és nem vettük eléggé figyelembe a másikat.

Újabb kínos csend telepedett közéjük, mire egymásra néztek, majd zavartan felnevettek. Ezzel mindketten úgy érezték, elásták a csatabárdot.

- Hahó! Itt vagytok? – kiabálták az ajtón dörömbölve. – Már megoldódott minden, úgyhogy engedjetek ki minket, vagy kaptok.

- Biztosan? – hallották Osamut a túloldalon.

- Nyisd már ki!

Az ajtó kinyílt, Koji és Shohei pedig azonnal kirohantak, mintha attól tartottak volna, hogy megint bezárják őket. Körbenézve csak Osamut és Shunsuket látták.

- Hiro? – kérdezte Shohei, amíg a nappali felé vették az irányt, válaszra azonban nem jutott idő, mivel amint leültek megjelent a gitárosuk.

- Telefonáltak a verseny szervezői – újságolta a fiú. – Előbbre hozták a versenyt.

Mindenki döbbenten pattant. Még elég sokat kellett gyakorolniuk, és a sok dal közül azt kellett kiválasztaniuk, amivel biztosan megnyerhetik.

- És? – sürgette Shohei.

Mindenki türelmetlenül és izgatottan várta a választ. Idegesek voltak, mintha már az eredményt hirdetnék ki. Reménykedtek benne, hogy elég időt kapnak még felkészülni, és nem lesz a nyakukon az egész esemény.

Nagyjából negyed óra múlva Takeru és Mai buzgón kutattak a könyvek között valami megoldás után. Rengeteg könyv volt, mindenféle dologról, ami kapcsolatba jöhetett az orvoslással, a gyógyítással, vagy épp a babonákkal és azzal együtt a varázslással, bár az utóbbiból édes kevés. Nem voltak meggyőződve róla, hogy találnak valamit, de ha meg sem próbálják, nagyobb az esélye, és csak ez bíztatta már őket.

Takeru végre hajlandó volt közben átöltözni, de csak akkor, ha Mai folytatta a keresést, pár óra múlva azonban feladták. Semmit nem találtak, még csak meg sem említettek semmi hasonlót. Csalódottan kellett bevallaniuk, hogy maradt az öreg megoldása és ki kellett bírniuk hetedikéig.

Mivel Takeru egész nap semmit sem evett, lehangoltan, de leültek az étkezőbe, és nekiállt enni. Mai csak nézte, és töprengett, hogy tudna segíteni neki, közben Takeru is elveszett a gondolataiban. Bárhogy is, de kellett lennie másik módnak. Nem mert visszamenni a kórházba, találnia kellett valami kifogást.

Hirtelen a telefonja csörgése zökkentette vissza a valóságba.

- Igen? – vette fel anélkül, hogy a kijelzőre nézett volna.

- Takeru? Én vagyok, Koji – hallotta a vonal végén a fiú suttogó hangját. Gondolta, biztosan ott vannak valahol a többiek is és jobb, ha nem hallják a beszélgetést. – Van egy kevésbé jó hírem.

Tétovázó hangja felidegesítette Takerut. – Mondd már! – parancsolta neki erőteljesen, mire Mai meglepődve kapta fel a fejét.

- Áttették a versenyt.

Takeru keze megállt a levegőben, egész testében lefagyott és hirtelen rossz érzés fogta el. Szerette volna megkérdezni, mikorra, de nem bírt megszólalni, mert félt a választól. Koji is hezitált, így időbe telt, de végül kinyögte.

- A verseny július hetedikén lesz.

Takeru gépies mozdulatokkal, a semmibe révedve lerakta a telefont az asztalra. Még a hívást is elfelejtette megszakítani. Úgy érezte, rosszabb már nem történhet.

- Hallo! Hallo! Itt vagy? – hallatszott Koji hangja, Takeru azonban nem is figyelt rá, semmit sem észlelt a környezetéből, üveges tekintettel révedt előre, Mai pedig el se tudta képzelni, mit hallhatott.