2014. december 31., szerda

First kiss 1. fejezet

A történet központjában az Alice Nine, azon belül is Shou áll. Vannak benne valóságos személyek, események, és tények, de a legtöbb az én fantáziámon alapul. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! Véleményeket szívesen elfogadok! Köszönöm



Hikaru pov.

Izgatottan léptem be a koncertterembe a nagy tömegben. Nem ismertem senkit, de ezzel igyekeztem nem foglalkozni. Azért jöttem, hogy a bandát lássam, és bármin is múlik, élvezni fogom. Olyan izgatott voltam már csak a színpad látványán is, hogy a szívem szinte már a torkomban dobogott. El se hittem, hogy végre eljött ez a nap is. A terem nem volt olyan hatalmas, de rengeteg ember befért. Hamarosan mindenki elfoglalta a helyét. Nekem sikerült nagyjából középtájékon elhelyezkednem, szerencsémre nem voltam olyan alacsony, így remekül láttam a színpadot.
A hangfalak hamarosan dübörögni kezdtek, a reflektorok pedig különböző színekben cikáztak fel-le. Pár pillanat alatt bevonultak a tagok is. A szokásos sorrendben jöttek elő, Nao-tól, a dobostól kezdve, az énekes Shou-ig. Mindenki végigfutotta a színpadot, integetve üdvözölte a rajongókat, majd beállt a helyére. A zene elhallgatott, majd a srácok elkezdték játszani az első dalt. Heavenly tale-lel indítottak, ami mindig remek kezdés volt.
Levegőhöz sem jutottam hirtelen. Körülöttem mindenki elkezdett ugrálni és sikoltozni. Végig csak Shou-t néztem az első szám alatt. Mint mindig, lenyűgöző előadást nyújtottak. Nemsokára én is elkezdtem a többiekkel együtt ugrálni és teljesen átadtam magát a zenének. Hiroto, Saga és Tora időnként helyet cseréltek, és néha még Shou-hoz is odaálltak. Belekiáltottak a mikibe, vagy egymás hátát támasztva játszottak.
Az idő gyorsan haladt és már kitudja hányadik számot játszották, amikor tudatosult bennem, hogy Shou-val épp találkozott a tekintetünk. Hihetetlenül boldog voltam, mikor a férfi rámosolygott. Olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Viszont nem tartott sokáig, csak egy röpke pillanat volt, de mély nyomot hagyva bennem. Hamarosan Shou átment a színpad másik felére. Úgy éreztem, már semmi nem teheti tönkre ezt a napot.
A közel két órás koncert után, vagy kétszer hívtuk vissza még a tagokat. Hatalmas volt az ujjongás és a sikoltozás. A srácok pengetőket dobáltak, Shou a közönségbe hajította a törülközőjét is, amin vagy hatan veszekedtek, Nao pedig eldobta az egyik dobverőjét.  Mindenki, aki megkaparintott valamit, már hihetetlenül szerencsésnek érezte magát. Aztán a fiúk végleg lementek a színpadról, kigyúltak a fények, és mindenki izgatottan rohant oda az időközben kirakodó árushoz. Nem volt sok pénzem költekezni, még úgyis, hogy régóta spóroltam erre a napra, de egy póló úgy éreztem, belefér. Sokáig és nagyon vártam már a koncertet, és nem hagyhattam, hogy ne maradjon róla valami kézzelfogható emlék is.
Csendben beálltam a sorba, majd mikor rám került a sor, fizettem. Szorosan magamhoz ölelve a pólót jöttem el a standtól, amikor pár lány elém állt.
- Mi az, ide már koldusokat is beengednek? – kérdezte az egyikük gúnyosan.
- Honnan volt pénzed a jegyre? Loptál? Netán nincs is jegyed? – szólal meg a másik is.
A hangzavar még így is hatalmas volt, így a hangjuk úgy-ahogy elhalt a zajban, viszont nekem elég volt, hogy megértsem. Nem szerettem volna velük szóba állni, így inkább megpróbáltam elmenni mellettük, mintha észre se vettem volna őket. Meglepő módon ez sikerült is. Ám mikor kiértem az utcára, akkor vettem észre, hogy a három csitri jön utánam.
Egyre szaporábban szedtem lépteim, és átjutottam a túloldalon lévő térre, amikor hátulról megfogták a vállam.
- Mondd csak, hogy van merszed ilyen cuccokba beállítani egy Alice Nine koncertre? – kiáltott rám már majdnem hogy sértődötten az egyik lány. – Nincs semmi szégyenérzeted?
Ahogy végignézetem rajtuk, láttam, hogy méregdrága ruhák lehettek, amik rajtuk voltak, arany és ezüst ékszerekkel díszítve. Lazán voltak öltözve a fekete és a rózsaszín keverésével, ami igazából nagyon is tetszett nekem, de ezt azért nem vallhattam be nekik. Bár ahogy jobban megnéztem őket, észrevettem, hogy valakik túlságosan is jól akartak kinézni. Túlzásba vitték a szemfestéket, és a kiegészítőket is. Azonban még így sem értettem, mi közük hozzá, mibe jövök el.
- Miért kéne szégyellnem magam? – kérdeztem. – Én nem anyuci meg apuci pénzéből szórakozok és csinosítom ki magam, hanem megdolgozok érte – vágtam vissza.
Úgy gondoltam, kicsit kontrollálnom kéne magam, mielőtt tényleg kimondok mindent, ami az eszembe jutott, és a végén megbánom. Sokszor megkaptam már, hogy túl őszintén megmondok mindenkinek mindent, és ezen igyekeztem változtatni. De mire az agyamig eljutna, a gondolat már elhagyta a szám.
- Nézzétek már, mekkora szája van – tette csípőre a kezét a középső lány.
Mielőtt újra megszólalhattam volna, előre lépett és a mellkasomnál fogva akkorát taszított rajtam, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyom és a földre estem, ám szerencsére még épp időben cselekedtem, így talpon maradtam. Idegességemben összeszorítottam az ökleim, amik közül az egyikben még mindig ott volt a póló, majd villámszóró tekintettel néztem fel rájuk.
A következő pillanatban kikapta a kezemből a pólót egy szempillantás alatt. Kiáltottam, hogy adja vissza, majd utána vetettem magam, mire elkezdtek velem cicásat játszani. A fejem felett dobálták a pólót, azt hittem, megőrülök.

Shou pov.

A koncert hatalmas volt. Bár nem mostanában koncerteztünk ilyen kis helyen, valamikor ilyennek is kell lennie. Nagyon örültem, hogy eljöhettünk, mert bár alig voltak ezren, nagyon jó volt a légkör. Hatalmas volt a zsivaj és nem is akartak elengedni bennünket. Kétszer mentünk vissza, mire poénosan megjegyezte a stáb, hogy elég lesz, vagy senki nem fog hazamenni. Csak nevettünk, majd az öltözőbe mentünk elkészülni. A szoba megint harcmezővé változott. Mindenki össze-vissza hajítgatta a törülközőket és egyéb dolgokat, mint valami párnacsatánál. Egy hosszú nap után, ami ráadásul egy koncerttel zárul, azt hinné az ember, örülünk, ha az ágyba bújhatunk, ám ez nálunk nem így van. Egy ideig még ránk is hat az a hatalmas energiatöltet, vagy minek nevezzem, ami a rajongókat is megállás nélküli kiáltozásra és ugrálásra bírja. A színfalak mögött, a koncert után is be vagyunk még pörögve, főleg Hiroto és Nao. Mint két kisgyerek komolyan.
Ez nagyjából olyan fél-egy órás szokott lenni, aztán olyan fáradtak, vagyunk, hogy egy hétig tudnánk aludni. Elképesztő mennyi önbizalmat és energiát ad, ha tudod, mennyien szeretnek, és mennyi embert teszel boldoggá azzal, amit te magad is szeretsz csinálni.
Miközben átöltöztünk és pakoltunk, a többiek azt tárgyalták meg, hova menjünk. Mindenképpen el akartak menni inni egyet, mint ahogy mindig. Sosem fogják megtanulni, hogy az igazgató nem örül az ilyennek. Nem vagyunk már gyerekek, de mégis nehéz elfogadni, hogy nem járkálhatunk csak úgy az utcán. Normális lenne lassan már kilenc év után, de még mindig egy álomnak tűnik. Igyekszünk minden nap beleadni anyait-apait, hogy elhiggyük és büszkén kijelenthessük, megérdemeljük, hogy ez az álom valósággá váljon.
Épp elindultunk az autó felé, amikor megcsörrent a mobilom. Az igazgató volt az, viszont akkora volt a hangzavar, hogy egy szót nem hallottam belőle, és a térerő sem mutatkozott valami jónak, így kimentem az utcára. A hátsó ajtón amíg a többiek elindultak az autó felé, én az ellenkező irányba indulva elmentem a ház mellett, és a fal árnyékában pár méternyi távolságra megálltam tőlük.
Arra volt kíváncsi, hova fogunk ezután menni. Komolyan, az ilyen hívásoktól a falra tudtam volna mászni. Nem tudtam, hogy kisgyereknek néz-e minket, vagy csak ennyire nem bízik bennünk, viszont azt sem, hogy miért engem hív állandóan és miért nem mondjuk Tora-t. Ő vezeti állandóan az ilyeneket, és vezérként, mindig én vagyok, aki a fejmosást kapja. Sokak szerint mi vagyunk az örök gyerekek. Bár az igazat megvallva, nem is értem, miért olyan nagy cucc, hogy elmegyünk egyet inni, hiszen a korlátainkat tudjuk, vigyázunk magunkra, hogy ne ismerjenek fel, és amúgy sem tegnap kezdtük, van már elég tapasztalatunk.
Az iszogatásból úgy is mindig az lesz, hogy csak veszünk piát, aztán indulunk is haza, ott meg bedőlünk az ágyba. Mire az ünneplésre kerülne a sor, mindenki olyan, mint egy félhalott, és semmihez nincs kedve, csak egy jó hosszú alváshoz.
Végül meggyőztem, hogy ilyen hosszú nap után mind fáradtak vagyunk és egyenesen megyünk haza. Mikor leraktam a telefont, és elindultam volna az autóhoz, kiáltásra lettem figyelmes. Fogalmam sem volt, mi történhetett, vagy ki volt az. Kikukucskáltam az épület mögül, és hamarosan megláttam néhány alakot a szemben lévő téren a szökőkútnál. Majd sikoltást és egy csobbanást hallottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy valaki beleesett. Halk, de jóízű nevetést véltem hallani. Kiabáltak is, de a távolság miatt nem értettem, mit.
A fiúkra néztem, akik valamit megint alkottak az autóban, de nem mozdultam. Nem tudtam, megnézzem-e, vagy csak menjek haza. Végül úgy döntöttem, megnézem, még a végén bűntudatom lesz, hogy nem tettem meg és aludni sem fogok tudni.
Felvettem a fekete baseball sapkám, sötét sálam az arcom elé kötöttem, hogy ne ismerjenek fel, majd elindultam a kút felé. Mire odaértem a nevetés nem maradt abba és megláttam azt is mi váltja ki belőlük. Három lány állt röhögve a kút mellett, és azt nézték, hogy egy negyedik hogyan ázik a jéghideg vízben.
- Eszeteknél vagytok? – kiáltottam rájuk gondolkodás nélkül, miközben sebes léptekkel közeledtem feléjük.
A három lány felém nézett, majd felkiáltott és azonnal elrohant. Kíváncsi voltam, ennyire ijesztően festek-e, vagy attól félnek, hogy csinálok velük valamit, amiért bántották azt a lányt. A magára maradt személy a kút kellős közepén ücsörgött. Összegubózva remegett a vízben. Kelletlenül és fintorogva, de beléptem a fagyos vízbe, és azonnal végigfutott a hidegség az egész testemen. Így a tél közeledtével nem értettem, miért működik még mindig a kút, és miért nem fedték már le. Gondolatban szépen elmondtam mindennek az ezért felelős személyeket.
A víz még nem fagyott be, de közel állt hozzá. Odaléptem a lányhoz és próbáltam felállítani. Ahogy hozzáértem, úgy éreztem, az ujjaim már égnek, olyan hideg.
- Jól vagy? Fel tudsz állni? – kérdeztem tőle, de csak nyöszörgés volt a válasz.
Végül felkaptam és kivittem a kútból. Ott leültettem a lábamra, és megnéztem, hogy van. Az arca jéghideg volt és hófehér. Szemei épphogy csak nyitva voltak. Egész testében remegett, a fogai összekoccantak a vacogástól. Lassan felemelte a fejét és körülnézett, majd kinyújtotta a kezét. Arra néztem, amerre mutatott és észrevettem valami fehéret. Odaléptem és odaadtam neki. Az egyik póló volt a koncertről. Szóval ő is ott volt.
A ruhái elég vékonyak voltak. Ha így folytatja, meg fog fázni, hacsak nem fagyni, gondoltam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Aztán eszembe jutott, hol is vagyunk. A városnak ezen a részén dolgozott egy orvos ismerősöm. A rendelője késő estig nyitva van, pontosan nem tudtam, meddig, már nagyon régen jártam ott, de ez tűnt az egyetlen megoldásnak abban a pillanatban. Nagyon reméltem, hogy szerencsém lesz.
Eszembe se jutottak a fiúk és a menedzser. Felkaptam a lányt, és elkezdtem cipelni. Bár nem volt nehéz, hosszútávon mégis elfáradtak már a karjaim. Mire odaértem, észrevettem, hogy már nincs ébren. Egyre jobban kezdtem aggódni. Időközben megcsörrent a telefonom a zsebemben, de pont arra értem rá, hogy felvegyem. Akkor jutott eszembe, mire vállalkoztam. Szépen leléptem mindenki tudta nélkül és egy idegen, jéggé fagyott lányt cipelek az éjszaka kellős közepén.
A rendelő ajtaján más megoldást nem találván a lábammal rugdosva az ajtót hívtam fel magamra a figyelmet. Második próbálkozásra nyitottak ajtót.
- Tanaka bá – kiáltottam megkönnyebbülve.
Az arckifejezésén láttam, hogy nem ismer fel.
- Én vagyok, Kazumasa – folytattam. – Segíts, kérlek! Ez a lány…
- Oh, de régen láttalak, drágám – felelt az öreg, amikor felismert, majd a lányra nézett. – Gyorsan hozd be!
Leraktam a betegágyra, és hagytam, hogy megvizsgálja. A koncertpólót az ágy melletti székre helyeztem.
- Most sietek, Tanaka bá – szólaltam meg. – Kérlek, vigyázz rá!

Biztosan még mondott volna valamit, de nem várhattam meg. Amúgy is aggódhattak már a többiek. Kiléptem és körülnéztem merre is menjek. Ha most felhívom a srácokat, arról faggatnának, hova mentem. Rohadt fáradt voltam, és nem volt semmi kedvem esti mesét tartani. Főleg egy ilyen őrült helyzetről. Gyorsan írtam egy sms-t Tora-nak, miszerint gyorsan hazamentem egyedül, ne haragudjanak, holnap találkozunk, majd fogtam egy taxit. Otthon mindennél jobban örültem az ágyamnak. Forró vízzel gyorsan felmelegítettem magam, majd bebújtam az ágyba. Éhes is voltam, délelőtt óta egy falatot sem ettem, most meg már elmúlt éjfél is, de sem kedvem, sem energiám nem volt hozzá, így inkább csak lehunytam a szemem és azt hiszem, egyből el is aludtam.

2014. december 21., vasárnap

Nem vagyok önmagam 3. fejezet

Nehéz a döntés; Vajon helyesen teszem?
Takeru egész nap tudott volna aludni. Az ágy hihetetlenül kényelmes volt, mintha magukon a felhőkön feküdt volna. Reggel 8 órakor az ébresztőóra iszonyatos csörgésére kelt fel. Kinyitotta szemeit, pislogott párat, hagyta, hogy hozzászokjon a reggeli fényhez. Arra számított, hogy a kupiban fog felébredni és a pihe-puha ágy csak valami képzelgés. Ám ahogy kinyitotta a szemét, élénk fehér volt a lepedő, a párna, a takaró, annyira világos volt, hogy már bántotta a szemét. Aztán még egy meglepetés érte. Valaki szembenézett vele. Ott feküdt mellette egy lány. Ő is ébredezett, de mosolyogva köszönt neki jó reggelt. Amikor a fiú kapcsolt, annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mi folyik körülötte. Leugrott, vagyis majdnem hogy leesett az ágyról, és egészen a falig kúszott ijedtében.
- Neked meg mégis mi bajod? - kérdezte a lány, majd felült az ágyban.
Az nem lehet. Együtt aludtak? Hol van? Ez nem az ő otthona. Takeru még mindig zavarodott volt. Aztán hamarosan pillanatképekként villantak fel elméjében a tegnap este eseményei. Valami oknál fogva most ez a ház az otthona és ő az igazságügyi miniszter unokája. De ki ez a lány? Emlékezett rá a kórházból, de gőze sem volt, mit keres vele egy ágyban.
Sietek, addig te nyugodtan menj és aludj. Van másik kulcsom, így nem kell megvárnod. A lány hangja visszhangzott a fejében, ahogy múlt éjszaka ezeket mondta. Akkor ők együtt laknak? Testvérek? Takeru-nak rémlett, hogy a lány mondta a nevét, de nehezen tudott rá visszaemlékezni.
- Mai! - mondta ki fennhangon, mikor eszébe jutott.
- Mi az? - kérdezett vissza a lány.
A fiú hirtelen nem tudta, mit mondjon. - Neked is jó reggelt! - mosolygott a lányra.
- Ezen már túl vagyunk - felelt a lány kissé kedvetlenül. Felkelt az ágyból és a szekrényhez lépett.
Pólóban volt és rövidnadrágban. Takeru-nak el kellett ismernie, hogy szép lány volt. Vékony volt és karcsú, a gyönyörű mosolyáról és a szemeiről nem is beszélve. Erről újra Kasumi jutott eszébe. Vajon hogy van? Fel akarta hívni. De mégis mit mondhatna neki? Most már életét élem, de te hogy vagy?
- Szép jó reggelt! - lépett be a tegnapi öltönyös öregember. Takeru még mindig a földön ült, amíg Mai a szekrényben keresgélt. - Mit csinál ott, fiatal úr?
- Nem tudom, Seiichi, de tegnap óta furán viselkedik - felelt Mai a fiú helyett. Közben végre megtalálta a megfelelő öltözéket és bement a fürdőszobába.
- Fiatal úr, csak nem beteg? Rosszul érzi magát? - kérdezte a komornyik aggódva.
- Nem, köszönöm, jól vagyok… - Hogy is hívják? - Seiichi.
- Előkészítsem a ruháit, vagy maga kívánja kiválasztani? - kérdezte a férfi.
- Ha megtenné… - gondolta, inkább megkéri az öreget, azt sem tudta, melyik szekrény az övé.
- Örömmel, fiatal úr.
Takeru nem volt hozzászokva, hogy magázzák, főleg, hogy egy nála sokkal idősebb ember. Talán tiszteletet ad, de neki nem tetszett. Úgy érezte, mintha sokkal idősebb lenne. - Kérem, ne magázzon!
- Azt nem tehetem, fiatal úr! - felelt a férfi, majd a szekrényhez ment, kivett egy nadrágot és egy pólót, majd letette az ágy végébe. - Előkészítem a reggelit.
Azzal távozott. Takeru ellenőrizte az öltözéket. Világos farmer és egy sötétkék póló angol felirattal. Nagyon nem tetszett neki. Hozzá volt szokva a saját ruháihoz. Benézett abba a szekrénybe, ahol a férfi az előbb kutatott, és megnézte a választékot.
- Unalmas, unalmas, unalmas - mondta egyre kedvetlenebbül - Komolyan ennek a srácnak semmi ízlése nincs.
Végül felvette, amit Seiichi adott neki, nehogy megbántsa az öreget, de eltervezte, hogy ha lesz egy kis szabadideje, vesz valami rendes holmit. Ahogy elnézte a házat, van itt pénz, és csak arra vár, hogy elköltse. Próbálta élvezni a helyzetet. Végre nem kell annyit spórolnia az ételen, suliba járni és utána még dolgozni is, hogy legyen valami otthon.

Koji félálomban felült az ágyban és Seiichi-t kezdte hívogatni.
- Seiichi, mennyi az idő?
Megnézte, Mai mellette van-e, de nem talált senkit. Egyedül volt egy kupis kis házikóban. Majdnem frászkapott. Gyorsan talpra ugrott és körülnézett. Akkor jutott el a tudatáig, mi is történt múlt éjszaka.
Utált takarítani, nem is az ő dolga volt. Ugyan nem volt elkényeztetett, de épp elég dolga volt a kórházban, így örült, hogy van, aki megcsinálja. De itt egyedül kellett csinálnia mindent, úgy tűnt. Nem bírta nézni azt a kuplerájt.
- Bárki is ez a srác… - mondta, miközben azon törte a buksiját, mivel is kezdje a takarítást -, nála rosszabbat még nem láttam.
Ideje nem volt még csak nekikezdeni sem, abban a pillanatban kinyílt az ajtó és négy srác rontott be rajta.
- ’Reggeeeeeeeeeelt! - üdvözölte széles mosollyal az egyik. Koji jól emlékezett rájuk tegnapról. Be tudta azonosítani, kinek mi a szerepe a bandában. A bandában, aminek ő az énekese.
- Hogyan…? - kérdezte Koji az ajtóra mutatva.
- Nyugi, Kasumi adott kulcsot, ő is mindjárt itt lesz - felelte a háttérvokálos srác, majd leült a földre a kisasztalhoz, őt pedig követték a többiek. - Ma szombat van, mit csináljunk?
- Én először azt hiszem, takarítani fogok - felelte Koji elég halkan.
- Takarítani? Te? Huhu! Arra kíváncsi vagyok - szólalt meg a hosszú hajú gitáros.
Koji értetlenül bámult rá, majd eszébe jutott a srác, akinek a szerepében van, és sértődős arcot vágott.
- Kell segítség? Elég nagynak tűnik a kupi - szólalt meg a basszeros.
- Megleszek, köszi - válaszolt Koji. Nem ártott neki az egyedüllét. Inkább takarít, ha az kell, de valahogy még fel kellett dolgoznia az eseményeket.
- Te tudod.
Ekkor jelent meg Kasumi. - Halihó! Nézzétek mit hoztam nektek!
Két nejlonzacskóval rohant be és ledobta magát a fiúk mellé. Öt ugyanolyan bento-s dobozt rakott az asztalra.
- Hát ezek meg honnan? - érdeklődött tágra nyílt szemmel a dobos srác.
- A sarkon árulták - felelte a lány. - Le voltak árazva. Egyetem, amennyi jól esik.
- Miért nem hoztál többet? - kérdezte a háttérvokálos fiú, miközben elvett egy pár pálcikát és enni kezdett. - Finooooom!
- Jah, persze - horkant fel Kasumi. - Ezt is épp elég volt kifizetni.
A bento-s dobozban a szokásos összeállítás volt. Rizs, szeletelt répával, uborkával és citrommal, négy sushi tekercs, egy csipet wasabi-val és savanyított gyömbérrel.
Az étel hamar elfogyott, majd a többiek elmentek a karaokebárba, amíg Koji maradt takarítani. Kasumi nem engedett a fiúnak, így végül ő maradt egyedül segíteni. Koji a gondolataiba mélyedve próbálta megtalálni a dolgok helyét, míg Kasumi azon gondolkodott, mivel törje meg a nyomasztó csendet.
- Történt valami, amiről nem tudok? - kérdezte végül. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg a gondolatait. Egyszerűen csak nem szerette, ha titkolóznak előtte, legfőképp nem a barátja. Márpedig látszott rajta, hogy van valami, amit elhallgat mindenki elől.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezett vissza a fiú miközben még épp időben kapta el a hirtelen meginduló CD kupacot, amikor a polcra akart rakni egyet.
- Valami történt, megváltoztál - felelt a lány és elgondolkodva állt meg a pakolásban.
- Nem hinném, minden rendben - próbálta bizonygatni Koji, és tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A fiúk és az a lány biztosan közelről ismerik azt a Takeru-t és mindent tudhatnak róla. Ha nem úgy viselkedik, ahogy ő szokott, akkor lebukik. Viszont ebben a kupiban nem bírt volna tovább maradni. Ez az egy, amit változtat, és talán nem kockáztat nagyot.
Kasumi gondolt egyet és odasétált a fiúhoz. Megérintette a vállát, aki épp háttal állt neki. Koji megfordult és amint szemben állt a lánnyal, az hirtelen megcsókolta. A száján. Mikor Koji túllépett a meglepetés erején, finoman eltolta magától a lányt.
- Ezt nem szabad - suttogta.
Nem is gondolt a következményekre. Nem akart olyasmit tenni, ami úgy tűnik, megcsalja Mai-t. Szerette a lányt és nem engedhette el maga mellől. Máris hiányzott neki. Őrülten. Pedig még csak alig egy napja van, hogy nem látta.
- Tudtam, hogy hazudsz - lógatta a fejét Kasumi. Könnyek gyűltek a szemébe, majd dühösen kapta fel a fejét, egyenesen a fiú szemébe nézett. - Áruld el, mit titkolsz!
Koji megijedt. Nem akarta megbántani a lányt. Gondolkodott, hogyan menthetné meg magát. Mindent elszúrt. Ilyen hamar.
- Van másik barátnőd? Ki az? Jobb, mint én? - támadta a lány a kérdésekkel.
Koji őszintén meglepődött. Eszébe se jutott volna ilyet mondani. Az igazat sem akarta elmondani, de akkor is. Neki ott van Mai.
Ekkor jutott eszébe, hogyha ő ennek a srácnak a testében van, akkor a srác meg az ő testében. Ő él a villájában, együtt Mai-val. Igazán aggódott. Egy idegen fiú a barátnőjével és a lány még csak nem is gyanítja. Azonnal meg kell találnia.
Elindult volna, hogy valami módon eljusson Osakába. Ám mielőtt kiléphetett volna az ajtón, Kasumit hallotta. Sírt. Azon nyomban megfordult és visszament a lányhoz. Kasumi a földön ülve zokogott.
- Ne, ne, kérlek, ne sírj!
Koji leült mellé. Nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg. Mindent elrontott. Vajon helyes lenne, ha ezek után megölelné? Megpróbálta, de a lány ellökte magától.
- Ne érj hozzám! - kiáltotta zokogva.
Koji tétlennek érezte magát. Mindent elszúrt. Más életét teszi tönkre.
- Kérlek, ne haragudj! Én csak…
- Te csak mi? - kérdezte a lány, ám a fiú nem felelt.
Kasumi abbahagyta a sírást, letörölte a könnyeit, majd szembefordult a fiúval és megfogta mind a két vállát. - Nézz a szemembe és mondd el az igazat őszintén!
Koji tudta, hogy, ha most elszúrja, mindennek vége. A lány szakít Takeru-val, holott nem is az ő hibája, és biztos volt benne, hogy mindketten szeretik egymást. Ahogy belenézett a lány szemébe, elveszett benne. Gyönyörű barna volt.
- Nem… nem… - csak dadogott, de nem jutott eszébe semmi kifogás. - Nem én vagyok Takeru.
Mindennek vége. Azonnal felfedte magát.
A lány azonban természetesen egy szavát sem hitte el.
- Ne bolondozz már! Hülyének nézel? - kérdezte a lány.
Felállt, és próbált elmenni, de Koji megfogta a csuklóját. - Most az egyszer higgy nekem! Tudom őrültség, még én sem hiszem el! Viszont ez az igazság. A színtiszta igazság.

Takeru az étkezőben volt, Mai-val reggeliztek együtt. Kiadós ételt kapott, rég nem evett olyan jót. Sok előnye van, ha az ember gazdag.
Minden rendben ment, amíg el nem indultak a kórházba. Dolgozni. Orvosként.
- Ah, ez nekem nem fog ma menni. A’sszem kiveszek egy szabadnapot - jelentette be a fiú. Próbálta elkerülni a kórházat. Hiszen semmit sem tudott az orvosok munkájáról. Utálta a vér látványát és magát a kórházakat is. Ebből a szempontból a másik srác az ő testében ezerszer könnyebb helyzetben van. Ha van egy fikarcnyi érzéke is a gitárhoz, a hangjával nem lesz gond. Hiszen az az övé.
Nem tudta, hogy menekülhetne el, így csak felrohant a szobába, becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. Mai sóhajtott egyet, majd utána ment. Mivel nem tudott bemenni, az ajtón keresztül kiabált hozzá.
- Mi a baj, Koji? - kérdezte aggódva. - Rosszul érzed magad?
- Nem, én… - válaszolt Takeru, ám ekkor rájött, nem is olyan rossz kifogás. - Vagyis, igen. Nagyon fáj a fejem és nem hiszem, hogy most megfelelő állapotban vagyok a műtétekhez.
Rövid gondolkodás után Mai megszólalt. - Rendben. Akkor ma maradj itthon. Majd kimentelek valahogy. Pihenj és hamar gyógyulj meg, oké?
És már ott sem volt.
Takeru erre egészen eddig nem is gondolt. Mit fog ő most csinálni. Visszament volna a saját életébe, de azt nem tehette. Ha ebben a testben állít be, nem fogják tudni, hogy ő az. Viszont nagyon kíváncsi volt rá, mit csinál az a fiú az ő testében.
- Biztos most teszi tönkre a karrieremet - gondolkodott hangosan Takeru immáron az ágyban fekve. - Milyen karriert? Hiszen még csak épphogy belekezdtem. Mit kellene most tennem?
Még maradni akart ebben a házban. Nagyon élvezte a kényelmet. Végre megvehet bármit, amit akar. Hiányzott a zene, a gitárja és a barátai. Ha maga alatt volt, mindig fogott egy darab papírt, vagy épp a telefonját és a gitárját és kreált egy fantasztikus dalt. De most nem volt nála a gitár. Most nem egy énekes volt. Orvos volt.
Végül is szerette a kalandokat. Ez is felért eggyel. Szépen gyűjtöget már lassan egy éve egy jobb gitárra, mivel a mostani még az apjáé volt. Arról álmodozott, ha egyszer majd sikeres lesz és elismerik, híres lesz, lesz pénze, körbeutazza a Földet. Szeretett volna minél több emberrel találkozni, különféle kultúrákat látni, és már híres zenészekkel barátkozni. Most azonban elbizonytalanodott. Ezt a kalandot együtt tervezték a bandával. Minden nap együtt voltak eddig, amióta találkoztak. Sosem gondolta volna, hogy egyszer több kilométer távolságra lesz tőlük.
Egész délután csak feküdt az ágyon és töprengett. Időnként Seiichi benézett, de ő úgy tett, mintha aludt volna. Remélte, nem faggatják.
Végül arra jutott, hogy megpróbálkozik ezzel az élettel. Valami oka biztosan van, hogy ez történt. Egy ideig meg csak kibírja nélkülük. És nem is kellett nélkülük. Mikor ez eszébe jutott, felugrott és a telefonjához kapott. Tárcsázta a saját telefonszámát. Arra gondolt, ha beszélne a fiúval, aki most az ő életét éli, kialakíthatnák, hogy barátok legyenek. Újra láthatná a barátait és az a Koji is az övéit. Azonban a szám nem volt elérhető. Pedig biztos volt benne, hogy jól ütötte be.
Csalódottan dobta a telefont az ágyra, majd újabb dologra jött rá. Ha itt marad és Koji helyébe lép, nem hozhat szégyent a fiúra, és nem változtathat sok dolgon, mert akkor lebukik. Még a végén diliházba küldik. Orvosnak kell lennie. Egy orvosnak pedig gyógyítani kell. Ahhoz pedig nem elég csak a szándék. Valami halvány fogalma kell, hogy legyen a dolgokról.
Odament a szekrényhez és megnézte a könyveket. Remélte, hogy talál valamit, amiből a fiú tanult. Azonban a polcok tele voltak regényekkel és mangákkal. Ekkor lépett be újra Seiichi.
- Keres valamit, fiatalúr? - kérdezte és a fiú mellé lépett.
- Nem tudja véletlenül, merre vannak az orvosos könyveim?
- Azokra gondol, amikből tanult?
Takeru bólintott. - A dolgozószobájában, természetesen - felelte a férfi.
- Áh, tényleg, köszönöm - mondta Takeru. Majd magában hozzátette: És az mégis hol van?
Pár pillanat alatt összeállt egy terv a fejében. Hülye lenne megkérdezni, hol van a dolgozószobája, ahova nap, mint nap bejár. Ehelyett magának kell megkeresnie, és hogy ne legyen fura, kellett valami, amit kereshet. Ha valamit elkezd keresni, bejárhatja az egész házat, anélkül, hogy furcsállnák.
- Azt hiszem, valahol elhagytam a telefonomat - füllentett, miközben igyekezett feltűnés nélkül a nadrágja hátsó zsebébe csúsztatni az említett tárgyat, majd ráhúzta a pólóját. - Megyek, megkeresem.
Már indult is volna, ám a férfi megállította. - Hagyja csak! Bízza rám! Kérem!
Gondolta, hogy nem fog olyan simán menni. - Nem kell, köszönöm - felelte. - Szeretném egyedül csinálni. Nem hagyatkozhatok mindig másra, nem igaz?
- Mindig olyan kedves, fiatalúr - mosolygott az öreg. - De tényleg nem okozna gondot. Önnek bármit szívesen megteszek.
Mikor ez elhangzott, Takeru arra gondolt, talán nem is csinálja rosszul. Bírta a színészkedést, és egész jól ment neki. Gondolatban agyon dicsérgette magát. Aztán úgy nézett a férfira, mint aki sértődött. - Seiichi!
A férfi csak nézett rá. Látszott rajta, hogy nem akar engedni, de végül belement.
- Addig csak csinálja, amit szokott - mondta neki Takeru mosolyogva. Elindult. Jobb oldalon kezdte, a fürdőszoba felé. Két ajtó volt, az egyik a fürdőszobába, a másik a mellékhelységbe vezetett, majd a folyosó véget ért. Visszafordult és elindult a másik irányba. Itt már négy ajtó volt. Az egyik az erkélyre vezetett, ahonnan csodaszép volt a kilátás. Gondolta, majd egyszer visszanéz ide, kellemes volt ott.
Továbbment. A következő zárva volt. A másik kettő pedig hálószobának tűnt, talán Seiichi-é és a többi szolgálóé volt. Eltöprengett rajta, vajon hányan vannak. Eddig egyedül Seiichi-tlátta, de gondolta, nem ő főz, és sok mást sem csinálhat ő. Biztos volt benne, hogy se ő, se Koji nem takarít, nem mos, vagy ilyenek.
Lement a lépcsőn. A helyiségből három ajtó nyílt. A lépcsővel szemben a bejárati ajtó volt. Takeru baloldalon folytatta a keresgélést. Reggel már járt arra. Egy előszobán át az étkezőbe ért, ahonnan egy újabb ajtón lehetett a konyhába jutni. Újra visszafordult. Már csak egy hely maradt. Átment a jobb oldalra és ott is egy nappaliszerűség fogadta. Teljesen tükörképe volt az előzőnek. A nappali egy kis előszobába jutott, ahol csak székek voltak, onnan újabb három ajtó nyílt, három irányból. Balról kezdte. Megtalálta, az volt a dolgozószoba. Azért megnézte a másik kettőt is. Az egyik az udvarra vezetett, ami a ház mögött volt. Az utolsó szoba pedig mindenféle orvosi eszközt rejtett. Úgy volt berendezve, mint egy átlagos orvosi rendelő.
- Itt gyakorol vajon? - kérdezte fennhangon, de suttogva magától. - Gondolom ilyen házba nem fogad betegeket.
- Megtalálta, fiatalúr? - hallotta Seiichi hangját a háta mögött.
A meglepetéstől ugrott egyet, és sikeresen fejbe vágta magát az ajtóval, amit épp be akart csukni.
- Oh, elnézést kérek! Röstellem, hogy megijesztettem. Megsérült? - kérdezte a férfi, miközben odarohant hozzá.
- Semmi bajom - mosolygott Takeru. - Megtaláltam.
Előhúzta a zsebéből a telefont és meglengette az öreg szemei előtt. Majd azt mondta: - Ha valaki keresne, a dolgozószobában leszek.
Bement, becsukta az ajtót, és elkezdett keresgélni a könyvek között. A szobában három nagyobb asztal volt, és három könyves szekrény. Két asztal tele volt pakolva könyvekkel, füzetekkel, míg a harmadik üres volt. Takeru azt sem tudta, mivel kezdje.

2014. december 14., vasárnap

Nem vagyok önmagam 2. fejezet

Most ez komolyan a valóság?
A koncert sikeresen véget ért, a fiúk pedig boldogan jöttek le a színpadról.
- Hát ez egyszerűen eszméletlen volt - jött be az öltözőbe izgatottan a basszeros.
Koji egész végig egy széken ült ott bent. Óvatosan letette maga mellé a gitárt, úgy vigyázott, mintha porcelánból lenne, vagy a legkisebb ütődéstől is felrobbant volna. Csak bámult maga elé, és azon gondolkodott, hogy is került ide, de választ nem kapott. Bárhogy is legyen, a betegek várnak rá, sietnie kell haza. De merre van a haza? Gondolta, megvárja, míg a fiúk végeznek, aztán megkérdezi tőlük, hol van. Azok, akik a backstage-ben nyüzsögtek, egy másodpercet nem szakítottak rá.
A terem olyan volt, mint a filmekben az igazi sztároké, akik fellépésre készülnek, nem volt olyan luxus, de amik voltak, épp elegek voltak azoknak, akik ebben a klubban lépnek fel. A szoba egyik falának nagyjából harmadát egy keskeny tükör borította, ami épp olyan magasságban volt, hogy a székben ülve lássák magukat. A tükör előtt három asztal volt és öt szék. Az asztalon mindenféle hajlakk és egyéb hasonló dolgok voltak. A szoba másik felében egy alacsony kanapé volt és két fotel.
A fiúk ledobták magukat a székbe, majd mindenki elővett egy üveg hideg italt és egy húzásra kiürítették a fél literes pet palackokat.
- Mi a fene ütött beléd, Takeru? - nézett kérdőn Kojira a háttérvokálos fiú, aki az utolsó dalt énekelte. - Remek előadást nyújtunk, erre te pont az utolsó dalnál blokkolsz le?
Koji még mindig nem értette, miért néz rá a fiú, mikor egy bizonyos Takeru-hoz intézi szavait. De vajon melyikkőjük Takeru?
Végig nézett a négy fiún. A háttérvokálosnak világosbarna haja volt, és volt benne valami, ami egyszerre késztette az embert arra, hogy jó barát legyen vele, és arra, hogy féljen tőle. A gitárosnak fekete, vállig érő haja volt, visszahúzódónak és kicsit nemtörődömnek tűnt. Látszott rajta hogy sokat törődik a külsejével, abban a pillanatban is épp a hajával babrált, miközben a tükörben ellenőrizte kinézetét. A basszus gitáros kedvesen mosolygott Kojira, mikor az ránézett. A sarokban ült egy fotelen és épp valamin vitatkozott a dobossal, de elég halkan beszéltek ahhoz, hogy Koji is értse. A dobos vidám srácnak tűnt, akire a tagok a kisöccsükként tekintenek.
- Hé, figyelsz te rám? - kérdezte türelmetlenül a háttérvokálos srác.
Koji, miután rájött, hogy a kérdés neki szólt, bizonytalanul bólintott. Hirtelen ideges lett, és egy szót nem tudott kinyögni.
- Miért blokkoltál le a színpad kellős közepén? - hallatszott a következő kérdés.
Koji nem válaszolt, mire a srác felállt, megragadta a vállát és a leültette a székbe, amiben az előbb ő ült, majd a tükör felé fordította.
- Nézd! Látod, amit én látok? - kérdezte. - Egy menő rocker srácot látok, aki előtt szép jövő áll. Magabiztos és tehetséges…
Koji nem figyelt arra, amit a fiú mondott. Épp azzal volt elfoglalva, hogy megeméssze, nem látja magát a tükörben. Helyette valaki mást látott. Elkezdte mozgatni a jobb kezét, mintha integetne a tükörképének. A tükörben lévő srác pontosan azt csinálta, amit ő. Koji ezután végig nézett a saját, majd a tükörben lévő fiú ruháin. Ugyanolyanok voltak.
Mégis mi folyik itt? Mi történt velem? - kérdezte magában rémülten. Kiáltani akart, de már így is elég kínos helyzetben érezte magát. Még a végén elmebetegnek tartanák.
Lassan kezdett összeállni a kép. Még nem tudta, milyen oknál fogva, de ő most az a fiú volt, aki ennek a bandának az énekese és a neve Takeru. Ennek még csak a gondolata is az őrületbe kergette. Ki kellett találnia, hogy juthat vissza a valóságba. Szüksége volt egy kis időre, és magányra.
- Én csak… - próbált valamit dadogni. Rémisztő, még a hangja sem a sajátja volt. - Én csak túl izgatott lettem a sikertől. Szükségem van egy kis friss levegőre. Elnézést!
Azzal kirohant, mielőtt bárki is reagálhatott volna. A többiek meglepődve néztek utána, majd folytatták, amit eddig csináltak. A háttérvokálos srác leült, és elkezdte összepakolni a cuccait.
Koji azt sem tudta, hol a kijárat. Ha jól emlékezett, ők jobbról érkeztek az öltözőbe, így ő onnan kifutva rögtön balra fordult és egy ajtón át egy sötét folyosóra jutott. Halvány fény világított valahonnan felülről, épp csak annyi, hogy az orráig ellásson. A kezével maga előtt hadonászva indult előre, majd pár lépés múlva kitapintott valami ajtószerűt. Megkereste a kilincset és kinyitotta. Szerencséje volt. Kint volt az utcán. Egy sikátorhoz hasonló mellékutcán volt, ahol embereknek semmi jele nem volt. Az ajtótól nem messze balra szemetes zsákok és kukák voltak. Ment pár lépést jobbra, majd leült a falhoz.
Haza akart menni. Minden vágya ez volt.

Takeru a folyosón ült a műtőszoba előtt lévő széken. Általában azok várakoztak ott, akiknek az ismerősüket műtötték és azért aggódtak. Ám most senki nem volt ott. Egyedül volt magával és az összezavarodott gondolatokkal. Bárhogy is szerette volna, nem talált választ arra, hogy került hirtelen a klubból egy kórházba. Ráadásul itt mindenki ismerte őt, viszont ő senkit sem ismert, még soha életében nem látta ezeket az embereket.
Meg kellett találnia a módot, hogy juthat vissza a bandához. A közönség vár rá, még egy dal hátra van. Biztosan már nagyon türelmetlenek, hogy csak úgy eltűnt. Talán már el is mentek. Elszúrt mindent.
- Nem tehetek róla. Nem az én hibám - mondta.
A tény, hogy beszélt, de valaki más hangját hallotta, sokkolta. Hirtelen hatalmas rémültség töltötte el egész testében.
- Mi nem a te hibád? - szólalt meg valaki.
Az előbbi lány volt az, aki berángatta a műtőbe. Épp most jött ki.
Takeru cseppet sem figyelt rá. Szélsebesen elrohant. Találnia kellett egy tükröt. Úgy érezte, valami nem stimmel vele. Valami nagyon nem volt rendben. Ahogy rohant, majdnem sikerült fellöknie egy nővért, aki egy halom papírt és mappákat cipelt, néhányuk a földön landolt. Keresgélt, nézte az ajtókon a feliratokat, már majdnem feladta, mire megtalálta a férfi mosdót.
Már azt hittem nincs is - gondolta dühösen. Bement és körbenézett. A falak fehér csempével voltak körberakva, de üresek voltak. Sehol egy aprócska tükör. Most mégis mit tegyen? A lány mosdóba nem mehet be. Amíg azon tűnődött, mi legyen, úgy érezte, friss levegőre van szüksége, így odament az ablakhoz és kinyitotta.
Ha csak úgy kimegy, megint elrángatják valahova, és azt már nem ússza meg ennyivel. Ha nem jött volna az az orvos, ki tudja, mi történt volna azzal a beteggel.
Kihajolt és mélyen beszívta a hűvös, éjszakai levegőt. Kicsit lenyugodott, jobban érezte magát, viszont még mindig rettegett. Mi történhetett vele? Megfordult és nekidőlt a falnak, majd oldalra pillantott és ekkor észrevette. Az utcai lámpák és a Hold elég fényt biztosított, hogy az ablak visszaverhesse. Az üvegben nagyon halványan, de képes volt látni magát. Az arcának egy bizonyos részét látta csak, ami meg volt világítva, de még így is felismerte, hogy az nem a saját arca volt az.
Nem az én hangom, nem az én arcom. Mi a pokol van itt? - gondolta magában.
Ha így állna a fiúk elé, azt sem tudnák, ki ő. Tuti nem hinnék el, ha elmondaná. Viszont ennél fontosabb volt, hogy visszajusson a klubba. Ha már ott van, onnan kitalálja a többit, de oda hogyan menjen.
Ekkor jutott eszébe a lift. A liftben volt, amikor idekerült. Valószínűtlennek és butaságnak hangzott, de ezen az estén ezek után már semmi nem lehetetlen.
Mikor kilépett a folyosóra, hirtelen azt sem tudta, melyik irányból jött. Elindult jobbra, de közben úgy lopózott, hogy lehetőleg senki se vegye észre. Elcsodálkozott, hogy még ilyen későn is mennyien vannak a kórházban. Néhány nővér jött ment, de mindenki el volt foglalva a saját dolgával.
Sikeresen megtalálta a liftet, és beszállt. Ne tudta, melyik emeletre menjen, így csak megnyomott egy gombot. A lift elkezdett felfelé mozogni, majd megállt, az ajtó pedig kinyílt. Semmi sem történt. Gondolta, megpróbálja újra. Visszament arra az emeletre, ahonnan jött, az ajtó kinyílt és újra semmi sem történt.
Még egyszer - gondolta.
Kész volt, hogy megnyomja a gombot, ám ekkor egy kéz a semmiből megragadta a karját és kihúzta a liftből. Az előző lánnyal találta szemben magát.
- Mégis mi a fenét csinálsz te? Megőrültél? - kérdezte bosszúsan. - Mi volt az az előadás a műtőben? Le akarod járatni magad Kazuya és mindenki előtt?
Kell valami mentség, valami kifogás gyorsan. Takeru agya gyorsan kattogott, de nem jutott sokra. Elege volt a ma estéből és ebből a lányból is, aki úgy tesz, mintha ismerné.
- Sajnálom - mentegetőzött. - Elég fáradt vagyok és fáj is a fejem.
Próbált olyan arcot vágni, hogy hihető legyen. Sok színész készségre nem volt szüksége, tényleg belefájdult a feje, ha a jelen helyzetére gondolt. Kínos helyzetben érezte magát, így nem tudta hova nézzen. Szemei a lány névtábláján akadtak meg, ami a mellkasa bal oldalára volt feltűzve. Tanaka Mai. Szóval így hívják.
- Mondtam neked, ugye? Túl sokat dolgozol, hogy versenghess Kazuyával - váltott együttérző hangra a lány, majd hirtelen megölelte Takerut. - Mire jó ez az egész?
Takeru teljesen lefagyott. A „támadás” váratlanul érte és tehetetlen volt. Nem akarta megbántani a lányt azzal, hogy próbálja elhárítani, és amíg arra gondolt, hogy szabadulhatna minél előbb, rájött, mennyire jó érzés. Meleg és szeretetteljes ölelés. Érezte, hogy elpirul.
Aztán a lány elengedte, majd a zsebében kezdett valamit keresni. - Menj haza és bízd rám a többit! Sietek, addig te nyugodtan menj és aludj! Van másik kulcsom, így nem kell megvárnod.
Egy kulcsot adott a kezébe, majd puszit nyomott az arcára és elindult. Takeru az arcához kapott. Neki már volt egy barátnője, nem teheti ezt vele ez a lány. Kasumi már várja őt, sietnie kell.
Kasumi, Kasumi, Kasumi - hajtogatta a nevet magában a végtelenségig ismételve. Arra nézett, amerre az előbbi lány eltűnt és hirtelen hiányt érzett. Ránézett a kulcsra a kezében, és amikor eszébe jutott, mit is mondott a lány, ugrott egyet, és úgy dobta a kulcsot a földre, mintha tűzforró lenne.
Van másik kulcsom, így nem kell megvárnod. Mégis mit jelentsen ez?
Felvette a kulcsot és elindult megkeresni, vajon merre vannak a cuccai. Gondolta, ennek a srácnak is, aki most jelenleg, neki is van holmija, nem üres kézzel jön dolgozni. Útközben megnézte a köpenyén a névtábláját.
Seto Koji.
Ránézett a képre és még mindig nem tudta elhinni, hogy most ennek a fiúnak az életét éli. A névtábla alapján hamar megtalálta a szekrényt az öltözőben. Talált benne egy pulcsit, pólót és egy farmernadrágot, alul pedig egy válltáskát. Fel volt háborodva. Sehol egy lánc, sehol egy rojt. A pólón is valami rajzfilmfigura mosolygott.
- Jesszus, de béna - mondta halkan.
Egyedül volt az öltözőben. Gyorsan átöltözött, behajította a köpenyt a szekrénybe, kivette a táskát és becsapta a szekrényajtót. Mivel azt sem tudta, melyik lakás kulcs az, amit a lánytól kapott, elkezdte keresni a srác személyijét. Talált egy színes igazolványtartót, ami tele volt különféle kártyákkal. Szerencsére megtalálta, amit keresett és elindult.

Koji még mindig a falnál ült, és már majdnem el is aludt, amikor egy hangot hallott.
- Takeru? Takeru, te vagy az? - kérdezte egy női hang.
Koji felnézett. Egy aranyos, fiatal lány volt az. Hosszú, fekete haja két kontyba volt feltűzve.
- Ki az? - nézett rá a fiú félálomban.
- Kasumi vagyok, te ütődött - felelte a lány sértődékenyen. - Mi az ördögöt csinálsz itt kint? Mi van a koncerttel?
- Kasumi? - ismételte a nevet halkan motyogva, miközben felállt.
Nem ismerek semmilyen Kasumit. Ki lehet ő? Milyen kis aranyos - gondolta magában, mikor a lány rá mosolygott, amit ő viszonzott is.
- Gyere, hazakísérlek - karolta át a lány, majd elindultak. - Hol a cuccod?
Koji hagyta magát vezetni, miközben tekintete és gondolatai elvesztek a lány szemében.
Nagyjából negyedóra séta után a lány megállt egy kicsi, háromszintes emeletes ház előtt, és felment a külső erkélyen át az első emeleti 3-as számú szobához. A fiú megbabonázva követte. Kasumi kérte Kojitól a kulcsát, a fiú pedig lázasan kutatni kezdett. Végül a hátsó nadrágzsebében találta meg és odaadta a lánynak.
Koji elképedve látta a zsúfolt kis házat, ami akkora volt, mint egy egérlyuk. Minden helyiség egyetlen egy szobába volt bezsúfolva. Talán egy kivételével, ugyanis a fürdőszobának szerencsére külön szoba volt kialakítva. Mindezek mellett a ház kupis volt. Ruhák, cd-k szétdobálva mindenhol, tál félig elfogyasztott étel minden asztalon, az ágy bevetetlenül.
- Akkor jó pihenést. Ha kell valami, tudod, hol találsz meg - mondta Kasumi, majd megajándékozta Kojit egy puszival és távozott.
A fiú elpirulva kapott az arcához és a becsapódó ajtót nézte, majd észhez tért és elkáromkodta magát a szoba látványán. Korgott a gyomra, így megnézte, mi van a hűtőben, azonban az szinte üres volt. Egy üveg víz és egy dobozos leves volt benne, semmi több. Leült a nappalinak látszó kis részre egy asztalhoz, a ház közepén, és megkóstolta az ott maradt ételt. Ha ez az ő háza - ami lehetetlen, de - akkor ez a kaja is az övé.
Ha ezt csak álmodom, kérlek, azonnal keltsetek fel! - gondolta keserűen.
Evett pár falatot, majd ledobta magát a matracra, ami feltehetőleg az ágyat helyettesítette és azon nyomban el is aludt.

Takeru taxival ment el a kártyán található címig. Szerencsére talált pár yent a táskában. Egy hatalmas kétszintes házhoz ért, ami kicsit sem látszott csóró épületnek. Ahogy elindult, és egyre beljebb jutott, inkább hasonlított egy hotelhez.
 - Fiatal úr, végre hazatért - jelent meg egy öltönyös ember. Takeru csak bólintott és elindult a nagy előszobán keresztül. Felment egy félkör alakú lépcsőn. A folyosó olyan volt, mintha maga a császár lakosztálya lenne. Mindenhol képek voltak a falon és rengeteg ajtó nyílt.
- Kíván vacsorázni, vagy inkább megengedjem önnek a fürdővizet? - jelent meg a férfi a lépcső legfelső fokán, mire Takeru ugrott egyet ijedtségében.
- Köszönöm, inkább csak fürdenék - felelte kínos mosollyal.
Gondolta, élvezi a helyzetet, amíg teheti. Ez volt az álma. Híres énekesként egy olyan házban élni, amit maga a császár is irigyel tőle.
Egy ideig elnézegette a falon a képeket, amíg a férfi elindult balra, és a folyosó végén jobbra fordult. Takeru ezután már csak a víz csobogását hallotta. Tehát ott a fürdőszoba. El is indult arra, ám az egyik képen megállt a tekintete. Egy férfi volt egy kisfiúval, mindketten boldogan mosolyogtak. A fiú feltehetőleg ez a Koji lehetett, hasonlított rá, de a férfit előbb felismerte Takeru. Igaz csak a tévében látta. Az igazságügyi miniszter volt az, Seto Akio.
- Várjunk csak! - kezdett el magának beszélni fennhangon. - Seto Koji és Seto Akio. Csak nem… Az unokája? Ez de állat!
Belépett a fürdőszobába. Nagyobb volt, mint az egész háza. Még maga a kád is talán, akkora volt, mint egy medence.
- Minek ekkora kád egy embernek? - kérdezte fennhangon.
- Parancsol? - kérdezte a férfi.
- Semmi - mosolygott Takeru.
A meleg fürdő igazán jól esett neki. Utána a férfi bevezette a szobájába. A fiú már meg sem lepődött, mekkora volt. Bedobta magát a nagy ágyba és boldogan sóhajtott egy nagyot.
A szoba hatalmas volt, mégis alig volt benn valami. Egy ágy, egy asztal, két fotel, négy szekrény, egy nagy plazmatévé és egy laptop. Középen pedig egy hatalmas tér.
Ha ez egy álom, hagyj még egy kicsit aludni - gondolta magában, mielőtt elnyomta volna az álom.