Nem vagyok önmagam - 5. fejezet

Ismerd meg magad!

Koji és Takeru szemtől szemben állt egymással, vagyis önmagukkal, miközben a többiek csak értetlenül nézték a hívatlan vendéget. A két fiú számára olyan volt, mintha megfagyott volna az idő. Bár Takeru szánt szándékból állt a fiú elé, még őt is sokkolta a látvány, a tény, hogy valóban magát látja. A többiek persze nem értették, miért viselkednek így.

- Takeru, ki ez? - kérdezte Shunsuke, a dobos.

- Ne haragudjatok - felelt Koji le sem véve a szemét a küszöbön álló fiúról. - Magunkra hagynátok egy kicsit?

Mindenki engedelmesen távozott. Ahogy a fiúk, és Kasumi elmentek Takeru mellett, a fiú próbált nem rájuk figyelni. Azonnal megölelte volna Kasumit és talán még a többieket is. Nem is képzelte, mennyire hiányozhatnak pusztán egy napig. Aztán átfutott az agyán, hogy vajon csak azért hiányoznak annyira nagyon, mert van rá esély, hogy soha többé nem térhet vissza a saját életébe és nem lehetnek együtt.

Közben a banda megszavazta az új helyszínt, ami Shohei háza volt. A két fiú pedig magára maradt. Takeru csoszogva lépett előre, mint aki bármelyik pillanatban összeesik. Becsukta maga mögött az ajtót, amíg Koji csak nézte. Aztán leült az asztal másik végébe.

- Te… te vagy… - dadogott Koji. - Add vissza az életem, te idióta!

A fiú szinte átugrott az asztalon és úgy támadta le Takerut. Megfogta a két gallérját és egyenesen a szemébe nézett. A tekintete szinte lézereket lőtt.

Takeru feldúltan rázta le magáról. - Ezt én is mondhatnám. Nézz már magadra!

Ezután néma csend telepedett le a kis házban. Végül Koji szólalt meg halkan. - Mi a fene történt velünk?

- És miért? - tette hozzá Takeru.

Ezután Koji elkezdte kérdőre vonni a másik fiút, mégis hogy tud egy ilyen házban élni, és mit csinál egész álló nap, hogy csak ennyire futja. Takeru erre azt mondta: - Nem kéne ennyire lenézni a másikat. Biztos vagyok benne, a vagyonod felét nem saját magad szerezted? Hanem a nagyapád miatt.

- Nem tehetek róla, hogy ő a nagyapám.

- Nem, de akkor se kéne lenézned engem - felelte Takeru. - Én is dolgozok és megteszek minden tőlem telhetőt. De azt hiszem - itt hangsúlyt váltott és folytatta, miközben körbenézett a kis házon -, ez a feladat mostantól rád vár. - Rákacsintott Kojira. - Mindent bele!

- Komolyan úgy gondolod, hogy ezt így folytatni kéne, és nem tenni semmit, hogy visszafordítsuk?

- És mégis mi a rákot tudnék tenni? Ha nem vetted volna észre, nem vagyok varázsló!

- Én nem adom fel. Csak azért vagy ilyen, mert megkaphatsz mindent. De ajánlom, hogy ne érj Mai-hoz egy újjal se!

- Kit érdekel! - vágott vissza Takeru. - Viszont nagyon úgy tűnt, Kasumi-val elég jól kijöttök. Csakhogy tudd, ő az én barátnőm.

A kiabálás után megint csend lett, amit most Takeru tört meg.

- Egy darabig bírjuk ki, aztán majd csak rájövünk mi is történt.

Koji csendben volt. Még mindig úgy gondolta, a fiú csak a nagy ház és a pénz miatt nem akar tenni semmit. Aztán eszébe jutott a mai nap. Régen érezte magát ennyire jól. Végre nem kell elviselnie Kazuyát és a többieket, nem kell emberek élete miatt aggódnia.

- De tudod, mit csinálsz? - kérdezte Takerut. - A kórházban emberi életekről van ám szó.

- Nem mondod - felelte Takeru poénosan. - Nyugi, kézben tartom a dolgokat. Viszont neked sem lesz könnyű. Tudsz gitározni? - Koji csak bólintott. - Akkor már csak a dalírás van hátra és az ének. Bár az én hangommal simán menni fog.

Szinte már magát dicsérve mondogatta ezeket. Koji csak mosolyogva nézett rá. Nem volt benne biztos, hogy rábízhatja az eddig apránként felépített karrierjét egy ilyen srácra, de nem volt más választása. Meg kellett bízniuk egymásban.

Ezután, hogy mindketten tisztábban látassanak, és ne égessék le magukat és egymást, elkezdtek mesélni magukról. Takeru megtudta, hogy hogyan telnek Koji mindennapjai. Elmondta a kórházi dolgozók neveit, bár azokat a fiú követni nem tudta, csupán egyet jegyzett meg, akit Koji jól hangsúlyozott: Kamenashi Kazuya. Végül Koji elmondta neki, hogyan kezdődött a kapcsolatuk Mai-val.

Takeru elmesélte, hogyan állt össze a banda, hogyan találkoztak Kasumi-val, mi a tagok neve és szerepe a bandában, és hogy hol dolgozik hétköznaponként.

Egyik helyzet sem tűnt könnyebbnek a másiknál, mindent bele kellett adniuk és bízni egymásban.

Takeru a beszélgetés végén végignézett Kojin, vagyis saját magán.

- Mi ez a ruha?

Akkor látta meg, hogy a fiú nem az ő ruháját hordja, hanem valami hasonló pólót, mint amit ő talált Koji házában.

- Ma vettem - Koji boldogan kezdte, ám hirtelen beugrott, hogy talán mégsem volt jó ötlet, hogy erről tud.

Takeru felállt és a zoknis fiókhoz rohant. Sietve nyitotta ki, előkapta a pénzt és elkezdte számolni. Koji várta a reakciót.

- Ebből vettél? Mennyit költöttél el? Mindet, amit elvettél? - támadta a kérdésekkel Takeru.

- Nem. Kaját vettem és ezt a pólót. A te ruháid… - mondta Koji, miközben elővette a maradék pénzt a zsebéből.

- Ez a pénz - lengette Takeru a fiú szemei előtt - apránként gyűlt össze, hogy vehessek egy új gitárt. Még sok hiányzik, szóval ne költsd el! Megértetted!

Takeru hirtelen feldúlt lett, és kikapta a maradék pénzt Koji kezéből, majd visszarakta a fiók rejtekébe. Ezután a másik szekrényhez ment, ahol a ruhái voltak, és a kupac pólót kidöntve elővett egy kis dobozkát.

- Ebből vehetsz kaját, de csak mértékkel - mondta Koji-nak. - Amint láthatod, nem vehetek mindent, amit csak szeretnék, szóval mostantól ezzel kell beérned. Nem vagyok csóró. Csak épp nem költekezek túlságosan. A zenei felszerelésre és ruhákra elmegy egy jó része, de ajánlom, hogy ilyen vacakot még egyszer ne vegyél - mutatott a pólóra. - Nekem is ki kell bírnom a te ruháidban, akkor neked is az enyémben. Őszintén gondoltam már rá, hogy átszabok párat.

A végén poénos hangsúlyra váltott, Koji pedig egész idő alatt csendben maradt. Takeru ránézett az órára, már majdnem két órája volt ott.

- Lassan mennem kéne.

- Sok szerencsét, Koji! - nyújtotta Koji a kezét egy kézfogásra. Fura volt kimondani a saját nevét, de egy darabog hozzá kell szoknia az új nevéhez.

- Viszont, Takeru.

Kezet ráztak, majd Takeru elment. Végigsétált azon az útvonalon, amin jött és beszállt az autóba. Seiichi még mindig ott volt. Türelmesen várta a fiút a sorőrülésben üldögélve. Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, elindultak és jó egy órán belül már otthon is voltak.

Takeru az úton arra gondolt, hogy másnap már nem fogja megúszni a melót, szóval mindent bele kell adnia. Ahogy Koji-nak is mondta nemrég, nem volt varázsló, saját erőből kell megoldania.

Koji eközben letusolt és bevetette magát az ágyba. Sokáig csak forgolódott. Az aznapi eseményekre tudott csak gondolni. Hihetetlen volt szemtől szembe találkozni saját magával. Előre tartott a holnaptól és az utána követező napoktól. Nem tudta, mire is számítson. De volt egy fura érzése. Egy számára eddig ismeretlen érzés, ami most egyre jobban a hatalmába kerítette őt.

First kiss 4. fejezet

Shou pov

Sikeresen megfáztam az éttermes baleset után, így elhalasztottuk a próbákat, de a beígért rajongói találkozót már nem mondhattuk vissza. A srácoknak viszont nélkülem kellett elmenniük. Úgy éreztem, cserbenhagyom a rajongókat, akik vártak ránk, de a többiek ott lesznek, és fel se tűnik majd a hiányom. Nem kockáztathattam, vigyáznom kellett a torkomra, hogy mielőbb rendbe jöjjek. Nem fájt, annyira, de énekelni nem tudtam volna, így is a lehető legkevesebbszer erőltettem meg. A fantalálkozón, ami egyben volt egy kisebb sajtótájékoztatóval, gondoltam, Tora majd beszél helyettem is, úgyse bírja soha befogni. Ha egyszer belelendül, senki se állíthatja meg. Ezért is ő az MC az Alice Nine channel-ben. Sokkal magabiztosabb a kamerák előtt, mint én.

Az egész élőben ment, így otthonról láthattam az egészet. Elég sokan eljöttek, aminek csak örülni tudtunk. Hangos ujjongással köszöntötték a srácokat, amint megjelentek. Odaálltak a hatalmas plakátunk elé a kis színpadra, a rajongóktól pedig egy alacsony korlát választott el őket. Meghajolva köszöntötték őket, majd Tora szólt néhány bevezető mondatot. Ezek után jöttek a kérdések. Kitértek arra is, miért nem vagyok közöttük, amire Tora csak azt felelte, hogy nem éreztem jól magam, de hamarosan minden rendben lesz, és nem kell aggódniuk. Ezután következtek az érdeklődések a tevékenységünkkel kapcsolatban, majd kitértek a legújabb dalunkra és az utóbbi koncertre is.

A tájékoztató után a korlátot kinyitották, a rajongók pedig engedelmesen és türelmesen felsorakoztak, majd sorban kezet fogtak a tagokkal. Jó volt látni, hogy már ennyitől ilyen boldogok.

A napok ezután gyorsan teltek és jó darabig nem találkoztunk. Minden kezdett visszaállni a régi kerékvágásba. Egyre inkább csak a munkára koncentráltam, és igyekeztem nem ábrándozni. A hangom is egyre jobban rendbe jött.

- De ha mondom, hogy így történt! – ellenkezett Tora.

Épp az autóban voltunk, hazafelé mentünk a próbáról. Ma viszonylag korán befejeztük, így a nap hátralevő részében pihenhettünk.

- Nem igaz! Saga volt az, nem Nao – ragaszkodtam az igazamhoz.

- Én biztos nem – védekezett Saga.

Hiroto az anyósülésen hallgatta a zenét, míg mi hátul csak vitatkoztunk. Hatalmas volt a hangzavar, amit annak köszönhettünk, hogy senki se engedett. Végül feladtam, tudtam, hogy nem fogom őket meggyőzni. Mosolyogva megráztam a fejem, és kinéztem az ablakon, amíg a többiek folytatták a veszekedést.

Lassítani kezdtünk, ahogy a közlekedési lámpákhoz értünk. És akkor megláttam. A túloldalon ott volt az a lány. Épp kiszállt egy autóból, intett, majd elindult a velünk ellenkező irányba, az autós pedig tovább hajtott. Közben a lámpa váltott, mi pedig elindultunk.

- Állj meg! Állj meg! – kiáltottam a menedzsernek.

Megijedhetett, amilyen hangosra és hirtelenre sikerült, ugyanis olyan gyorsan fordult le és állt meg, hogy egy hajszálon múlt, hogy lefejeltük az ülés fejtámláját.

- Mi az? Mi a baj? – fordult hátra a menedzser inkább mérgesen, mint aggódva, viszont én már ott sem voltam. Amint megálltunk, felhúztam a maszkot, a baseballsapit a fejembe, majd kinyitottam az ajtót és becsapva magam után, elkezdtem rohanni. Gyakran rápillantottam a lányra félve, hogy szem elől tévesztem, de figyelnem kellett, hogy a forgalomban neki ne menjek valaminek, vagy valakinek. Még így is sikerült több vállba beleütköznöm. A zebra felé fordult, én is megálltam és vártunk, hogy váltson a lámpa. Szemben álltunk egymással, de nem vett észre. Aztán váltott a lámpa és elindultunk. Végig őt néztem, várva, mikor pillant felém. Láttam a fülhallgatóját, ujjait ütemre mozgatta, miközben válltáskájának a szíját fogta.

Már csak pár lépés választott el minket. Megálltam, és ő is megtorpant, lehúztam a nyakamra a maszkot, hogy mindenképp felismerhessen. Meglepődve emelte rám tekintetét, míg én csak mosolyogtam. Egymásra meredve álltunk egyhelyben pár méter távolságra egymástól az út közepén, miközben több száz ember ment a dolgára körülöttünk. Aztán a lámpa váltott, és mi egyedül maradtunk az úton. Odaléptem hozzá és átöleltem, vigyázva, hogy ne legyünk útban az autósoknak. Ahogy elszáguldottak mellettünk, mi csak álltunk a felezővonalon. Fejem a vállára helyeztem és behunytam a szemem. Nyugalmat és boldogságot éreztem, mint aki megtalálta a helyét.

Hikaru pov

Úgy döntöttem, nem megyek vissza az étterembe, így újabb állást kellett keresnem.

- Normális vagy? – támadt rám Ran miközben leült hozzám az asztalhoz. Én közben az újságokat bújtam. – Most mégis miért nem tudsz ott maradni?

- Viccelsz? Azok után, ami történt? – vágtam vissza. – Ha Shou nincs ott, én már nem lennék itt.

- Már megint Shou – sóhajtott a szemét forgatva.

Megálltam a lapozgatásban és oldalra döntött fejjel meredtem rá, mint aki nem hiszi el, amit hall. – Mégis mi az, hogy megint Shou? Nem tehetek róla, hogy ő volt ott. Akárki más is lehetett volna, de ez nem lényeges. Az a lényeg, hogy azon a helyen nem figyelnek eléggé az emberre. Veszélyes – tettem hozzá az utolsó szót már alig hallhatóan.

- És mi van vele? – váltott témát Ran.

Hirtelen azt sem tudtam, kire gondol. – Kivel?

- Hát vele!

- Shou? Már eddig is nagy rajongójuk voltam, de most személyként is nagyon kedvelem. Kedves, figyelmes, és törődik másokkal. Akárhányszor találkoztam vele, mindig önzetlenül viselkedett, és nem is figyelt arra, hogy ez esetleg neki jó-e, vagy rossz.

- De ne feledd, hogy ő egy sztár! – emlékeztetett Ran, mintha szükséges lett volna. – Az a dolga, hogy kedves legyen a kamerák előtt. Én is bírom a bandát, de nem bízhatsz meg bennük teljesen, csak azért, mert jól néz ki és tehetséges. Ha jobban megismered, talán kiderül, hogy egészen más természet, mint eddig gondoltad.

- Ez úgysem jönne össze – sóhajtottam, majd kezeimet összerakva a plafonra néztem és ábrándozva megjegyeztem. – Ő olyan, mint egy csillag. Egy csodálatosan ragyogó, elérhetetlen csillag.

- És miért ez a csillag kell neked, ha van annyi más? – kérdezte Ran, majd rövid csend után folytatta. – Észre se veszed, hogy ellent mondasz magadnak.

- Álmodozni szabad, nem? – vágtam vissza.

- Viszont egy tizenkilenc éves lány ne nagyon ábrándozzon egy harminchárom éves pasiról! Hány év van köztetek?

- Csak tizennégy – vontam vállat.

- Csak.

Erre én csak poénosan kiöltöttem rá a nyelvem, majd nevettünk. Elraktam az újságokat, és elkezdtünk készülődni. Be akartam menni vásárolni, és Ran felajánlotta, hogy bevisz a városba munkába menet.

Hamarosan már a forgalomban próbáltunk előrébb jutni. Szerencsére Ran le tudott húzódni az egyik bolt közelében, ahova menni akartam. Sietve kiszálltam, majd hagytam, hogy minél előbb mehessen, hátha nem tud elindulni a hatalmas forgalom miatt. Integetve elbúcsúztam tőle, majd elindultam. Közben bedugtam a fülest a fülembe, és a zenétől felszabadultan kezdtem lépkedni. Pár méter után az első zebrához fordultam. Vártam, míg vált a lámpa, majd elveszve a gondolataimban, elindultam. Nem sok kellett hozzá, hogy elkezdjek énekelni, annyira élveztem az épp lejátszott dalt. Megfogtam a kis válltáskám szíját magam előtt, és ütemre kezdtem mozgatni rajta az ujjaim. Ekkor váratlan dolog történt. Újra.

Ahogy az út közepe felé közeledtem, úgy tűnt, mintha valaki megállt volna előttem pár méterre. Ránéztem. A nagy, lökdösődő tömegben mi két idióta álltunk az út közepén egymást bámulva. Szóhoz se jutottam. Egyenesen rám mosolygott. Vajon ez most véletlen volt? Fényes nappal sétálna ennyi ember előtt?

Amint a lámpa pirosra váltott, az emberek elfogytak a zebráról és csak mi ketten álltunk azóta a pillanat óta dermedten, hogy megláttuk egymást. Viszont nekem nagyon úgy tűnt, ez a találkozás csak engem ért váratlanul. Az autók elindultak, mire ő magához ölelt. A középvonalon álltunk, miközben körülöttünk száguldoztak az autók.

Annyira felkészületlenül ért az egész, hogy nem tudtam mit reagálni rá. Csak álltam a kezeimet a testem mellett tartva, amíg Shou átölelt. Fejét a vállamra hajtotta. Úgy éreztem, a világ lassított felvételként mozog körülöttünk, mégis olyan hamar eltelt az a pár perc. Hamarosan engedett az ölelésen, de még mindig közel állt hozzám, figyelve, hogy ne kerüljünk az autósok útjába. Talán nem volt szerencsés, hogy ott a forgalom közepén, de egyszerűen lehengerlő érzés volt. Hihetetlenül boldog voltam, mégsem bírtam felfogni, hogy ez valóban velem történik meg.

A lámpa váltott, és ahogy az emberek újra elkezdték ellepni a zebrát, Shou tett egy lépést hátra. Én még mindig csak álltam, mint akit megbabonáztak. A legtöbb ember csak elment mellettünk, viszont szerencsétlenségünkre akadt néhány tini, akik felismerték Shou-t. Először bizonytalanul közeledtek felé, „Ez nem Shou?” – kérdezgetve, majd egyre többen álltak körénk. Végre visszatértem a valóságba. Körülnéztem, majd megoldáson gondolkodva Shou-ra néztem. Szemével jobbra-balra nézelődött, de ő maga nem mozdult. Aztán hirtelen megragadta a kezem és a tömegen keresztül vergődve elkezdett húzni maga után. Lerohantunk az útról, de nem álltunk, meg elfordultunk jobbra, majd egy kis utcán át folytattuk tovább az utunk. Szerencsére nem jöttek utánunk, de a biztonság kedvéért nem álltunk meg. Futás közben Shou nem nézett hátra. Tekintetem az enyémet fogó kezére vándorolt. Elmosolyodtam. Szívemben újra éreztem azt a zaklatott lüktetést.

Nemsokára lassítottunk és csak sétáltunk. Shou valamiért nem engedte el a kezem, én viszont annyira zavarban voltam tőle, hogy elrántottam a kezem. Megköszörültem a torkom, amíg ő bocsánatot kért.

- M-mit keresel itt? – kérdeztem zavartan.

Rengeteg mindenre kíváncsi voltam, de fogalmam sem volt, hogy tegyem fel neki a kérdéseimet.

- Megláttalak és most itt vagyunk – felelte kissé bizonytalanul, félénken. Nem nézett rám miközben beszélt, ami csak még édesebbé tette. – Még a nevedet sem tudom.

A nevem? Mi van a nevemmel? – gondoltam magamban.

- Hikaru – nyögtem ki végre.

- A barátnőm a Takara’s étteremben dolgozik – hoztam fel valamilyen témát séta közben. – Ha lesz kedvetek, ellátogathattok néha. Bár tudom, sok a gond a rajongókkal és a riporterekkel, de megoldhatjuk. Nem messze van a Szivárvány plázától.

Teljesen megfeledkezve a napi teendőimről sétálgattam vele a város egyik lehető legnyugalmasabb részén. Próbáltam valami jó témát felhozni, de ideges voltam és semmi sem jutott eszembe.

- Oké – felelte mosolyogva.

Rövid csend után újra én szólaltam meg. - Olvastam néhány érdekes infót rólatok.

- Azokat olvashatsz – felelte nevetve.

- Igaz, hogy szereted a kávét? – kérdeztem aztán. Magam sem tudom, miért pont ezt, gyorsan ki akartam találni valamit.

Elmosolyodott és bólintott.

- És az, hogy első szerelmed az ovónénid volt?

Ahogy kimondtam, megbántam. Mégis mi közöm nekem ehhez? Jó lett volna, ha nem hallja meg, vagy gyorsan eszembe jut valami más, de mielőtt újra megszólalhattam volna, megelőzött.

- Az. De akkorra már általános iskolás voltam.

Bólintottam, majd rövid szünet után halkan azt mondtam: - Szerintem, aki ilyen korán szerelmes, az vagy nagyon romantikus, vagy perverz.

Felnevetett. - És én melyik vagyok? – kérdezte poénosan. Rám nézett, de én csak előre bámultam. Nem mertem ránézni.

- A romantikus – válaszoltam, majd poénból hozzáraktam: - Talán.

- Talán? – nevetett fel újra.

Nevetésének édes hangja volt, ami maga boldoggá tett. Gyönyörű mosolya volt, és élőben még szebb, mint a tévében.

Hamarosan elkezdett sötétedni. Már jóval kevesebb gyalogos volt az utcákon, de még mindig nem vehette le a sapkát. Hűvösebb is lett, így összehúztam magamon a kabátot. Shou megállt, rám mosolygott, és miután magáról levette, az én nyakamba tekerte a sálját.

- Ez tényleg nem szükséges – mondtam, de ő csak mosolygott.

Nem tudtam, miért ilyen velem. Egyáltalán miért keresett, de nagyon boldog voltam. Épp meg akartam tőle kérdezni, mikor hirtelen valaki megjelent. Váratlanul feltűnve egy lány ugrott Shou nyakába, olyan lendülettel, hogy a férfi megtántorodott és hátra kellett lépnie. A lány szorosan átölelte, majd engedett az ölelésen, majd Shou mindkét arcára adott egy-egy puszit.

Hirtelen rosszul éreztem magam. A lány szép volt, valamivel magasabb és idősebb is nálam. Tehetős családból lehetett való, amit első ránézésre megállapítottam a ruhái alapján.

- Sayuri – ismerte fel Shou. – Mit keresel te itt?

- Pár órája jöttem vissza Amerikából – felelte a lány végre elengedve az énekest. – Úgy örülök, hogy látlak. Rengeteg mesélni valóm van.

Azzal megfogta Shou kezét és húzni kezdte maga után. A férfi nem tudott mit tenni. Gondolom, nem akarta megbántani a lányt sem, de így meg nekem volt rossz. Azt hittem, már semmibe vesznek, de akkor Shou még visszanézett, száján némán egy „Sajnálom”-ot tátogott, majd bocsánatkérően rám nézett, elmosolyodott, és lassan eltűnt a lánnyal együtt.

Egy ideig csak néztem őket, amíg már a sötét miatt semmit sem láttam belőlük. Dermedten álltam, két kezemmel megmarkolva a sálat. Shou sálát. Sóhajtottam egyet, majd elindultam hazafelé.

First kiss 3. fejezet

Hikaru pov.

Már éreztem, hogy nem bírok sokáig eszméletemnél maradni, amikor mintha valami hangot hallottam volna, bár lehet, hogy csak képzelődtem. Egyre közelebbről hallottam, de erőm azonban már nem volt se felkelni, se megszólalni. Pár perc múlva, az ajtó kinyílt és éles fényt tört be a félhomályos raktárba. Valaki odajött hozzám, és szólítgatni kezdett, azonban az ajtó mögötte becsukódott. Próbáltam szólni neki, de egy szót sem bírtam kinyögni, így csak reméltem, még nem késő, és ki tud menni, viszont úgy tűnt, már elkésett. Nem telt el sok idő és hamarosan úgy éreztem, mintha már kevésbé fáznék. Azonban a következő pillanatban minden elsötétült, és másra nem emlékeztem.

Egy fehér szobában tértem magamhoz. Pislogtam párat, először az éles fehér fény bántotta a szemem, de hamar hozzászoktam. Első dolog, amit észrevettem az infúzió volt a kezemben. Vastag takaró volt rajtam, ami egészen a nyakamig befedett, csak az infúziós kezem látszott ki. Nagyon jó meleg volt.

- Mi lesz, ha nem ébred fel? Mi lesz velünk nélküle? – hallottam egy kétségbeesett hangot kintről.

Megkerestem a gazdáját. Szemben egy ablak volt, aminél Ran állt öt másik alakkal. Ahogy jobban megnéztem őket, az Alice Nine négy tagját ismertem fel, a másik fickót még sosem láttam. Csak épp Shou-t nem láttam sehol. Ran ekkor észrevehette, hogy felébredtem, mert az ajtó kivágódott, ő pedig az ágyhoz sietett. A többiek is bejöttek, de engem semmibe véve elhaladtak mellettem és a mellettem lévő ágyat állták körül. Valóban az Alice Nine tagjai voltak. Meg sem lepődtem, hogy csak úgy elmentek mellettem. Miért is érdekelném őket. Nem is ismernek.

A másik ágyon csak feltételezni tudtam, hogy ki fekszik, ugyanis mire odanéztem volna, már közénk álltak. A fiúk szólítgatni kezdték, amiből már levontam a száz százalékban biztos következtetést: Shou feküdt ott.

- Shou! Hallasz? Hallod, amit mondok? – kérdezgették kórusban.

A választ vagy nem hallottam, vagy nem is volt.

- Hikaru? Hikaru? – szólítgatott Ran, miközben kezével megfogta a kint lévő kezem, amibe az infúziót kötötték. – Jól vagy? Nagyon megijesztettél ám, leányzó.

- Bocsi – mosolyogtam rá, majd újra a szomszéd ágy felé néztem, ám a fiúk még mindig nem álltak el onnan.

- Mégis mi történt ott? – kérdezte Ran, mire újra felé fordultam. – A telefonban azt mondták, a raktárban találtak meg titeket eléggé átfagyva.

Nem feleltem. Próbáltam visszaemlékezni. Rémlett az új munkám, a raktár, meg a szerencsétlen eset, hogy bezártam a magam, végül pedig egy árnyék alakja villant be. Akkor tehát Shou volt. Ekkor tudatosult bennem minden. Miattam Shou is átfagyott és most kórházban van. Nem, az nem lehet! Mit keresne ő itt, egy levegőt szívva velem? Az képtelenség! Próbáltam magam meggyőzni, ám ez valóban az igazság volt. Valami csoda folyamán Shou mentett meg. Vagyis megpróbált. Eszembe jutott, hogy egy pillanatra, mintha melegséget éreztem volna a hátamon. Vajon ő csinált valamit? De mégis mit keresett ott?

- Az étterem igazgatója telefonált, hogy esetleg ad még egy lehetőséget, ha még érdekel – folytatta Ran. – Elvégre nem a te hibád volt, és a saját épséged árán sem hagytad, hogy helyetted inkább az áru romoljon meg. Erre nem mindenki képes.

- Szerencsére nem voltam benn sokáig, és nem fagytam halálra – mondtam, de aztán rájöttem, hogy kár volt.

- Ilyet soha többé ne csinálj, rendben? – nézett rám aggódó arccal legjobb barátnőm.

A munka. Még csak eszembe se jutott. Túlságosan aggódtam. Nem is magam miatt. Shou miatt.

Csend lett. Senki sem szólt. Shou állapotáról nem tudtam, ugyanis a fiúk nem tágítottak felőle. Még mindig képtelenségnek tűnt, de még jobban, mikor magamban kimondtam. Megszólalni nem mertem, de nagyon aggódtam és őszintén reméltem, hogy nincs baja. Ha én tovább voltam benn, miért nem ébred már fel?

- Nem hiszem el, hogy egy szál pólóban volt, mikor megtalálták – mondta halkan mellettem az egyik tag.

Már nem emlékszem, ki volt az és azt sem, hogy válaszolt-e egyáltalán valaki. Mély álomba merültem. Mire felébredtem, már csak ketten voltunk. El se tudtam hinni, hogy magunkra hagytak. Először csak azt hittem, hogy kint várakoznak, amíg mi pihenünk, de az időközben megjelenő orvos megerősítette, hogy elmentek. Shou még mindig nem ébredt fel. Arca olyan nyugodt volt. Az oldalamra fordultam, kezem a párna alá helyeztem és egy ideig csak néztem őt. Hamarosan azonban ujjai megmozdultak, pillái megrebbentek, majd kinyitotta szemét. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és idegesen bámulni kezdtem a plafont.

Két nővér jött be, akik megvizsgáltak minket. Megállapították, hogy minden rendben, pihenést javasoltak, de megengedték, hogy távozzunk. Újra csak ketten maradtunk. Mindketten átöltöztünk, majd megvártuk a papírokat. Éreztem, hogy elpirulok, valamiért zavarban voltam, így átfordultam a másik oldalamra, házat fordítva a másik ágynak, és egészen a nyakamig húztam a takarót. Előttem a falon volt egy óra, ami este tíz órát jelzett.

- Jól vagy? – hallottam egyszer csak Shou aggódó hangját magam mögött. Váratlanul ért, így megijedtem és hirtelen azt sem tudtam, mit kéne mondanom. Már abban sem voltam biztos, hogy mit kérdezett, mikor feleltem.

- I-igen - rebegtem fülig elvörösödve, de még mindig hátat fordítva neki.

Egyszerűen tudtam, hogy nem lennék képes ránézni. Már az is álomnak tűnt, hogy a koncerten láthattam, de az, hogy így összefutunk, az képtelenség, hogy pont velem történjen.

Hallottam, hogy elkezdett pakolni, majd megindult az ajtó felé, mire én gondolkodás nélkül felpattantam.

- Hálás vagyok, amiért megmentettél. Köszönöm – mondtam meghajolva.

Ekkor jöttem rá, mekkora hülyeség volt. Jó, persze meg kell köszönnöm, de ha így meglátja, hogy nézek ki…

A már kitárt ajtóban állt, készen arra, hogy kilépjen. Pár percnyi feszült csend után hallottam, hogy megfordul.

- Nincs mit – felelte, mire felnéztem rá. Mosolygott. Aztán a tekintete megváltozott. Olyan volt, mint aki meglepődött, szemei tágra nyíltak, szája ki-be csukódott, nem tudta, mit mondjon. – Te… - kezdte, ám itt megállt. Elkapta a tekintetét, majd mosolyogva elköszönt és becsukta maga mögött az ajtót.

Összeszedtem magam és a cuccaim, és én is elindultam. Mivel nem laktam messze, gyalog indultam el. Nem mintha lett volna más választásom, ugyanis pénz az nem volt nálam, anélkül meg semmire sem megyek.

Bár késő este volt, így is nagy volt a forgalom. Ahogy elindultam, előttem pár méterre Shou-t pillantottam meg. Épp zsebre rakta a telefonját, és sétált előre. Elgondolkodtam, vajon jönnek-e érte, vagy egyedül megy haza. Zsebre dugtam a kezeim és a földet bámulva battyogtam mögötte pár méterre. Kínos lett volna mellette menni, de nem akartam kerülőt tenni. A szívem hevesen vert. A fejemben zűrzavar volt, már azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Mostanában sok minden történt, sok elképesztő dolog, aminek az égvilágon semmi lehetősége nem volt eddig, hogy igaz legyen.

Csendben sétáltunk, amíg szerencsésen neki nem mentem valaminek. Vagy inkább valakinek. Felnéztem. Shou volt az. Arra várt, hogy a gyalogos lámpa zöldre váltson. Meg sem mozdult, fel se vette, hogy nekimentem.

- Bocsi – mondtam zavartan.

Mellé léptem. Idegesen néztem egyszer a talajra, egyszer meg a vele ellentétes irányba. El tudtam volna ásni magam. Túlságosan is zavarban voltam. Neki talán semmit sem jelent, de nekem egy napra sok volt.

A szemem sarkából ránéztem, de ő csak a lámpát figyelte. Majd hirtelen megindult, amint váltott a lámpa, én pedig követtem, így már egymás mellett sétáltunk. Idegességemben a karkötővel kezdtem babrálni, ami még mindig a zsebemben volt, mire ügyesen kiejtettem. Gyorsan felkaptam, felzárkóztam Shou-hoz, majd elkezdtem letisztítani, és épp visszaraktam volna a zsebembe, mikor Shou megtorpant és megragadta a karom, amiben az ékszer volt.

- Az…? – kérdezte volna, de nem fejezte be.

Még jobban zavarban voltam, így elkezdtem minden félé összebeszélni, mint aki magyarázkodik. – Úgy találtam. Egyik nap a koncertetek után volt egy kis balesetem és valaki megmentett. Egy kis rendelőben tértem magamhoz, ahol ezt találtam.

Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg nem kíváncsi az őrült sztorimra, így befogtam. Shou nem szólt semmit, megköszörülte a torkát és továbbment.

- Csak nem… - futottam utána. – Tudod, kié? Esetleg el tudod juttatni a tulajdonosának?

Felé nyújtottam a karkötőt, mire olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem megint belé ütköztem. Átvette az ékszert, de nem rakta el, ehelyett megfogta a karom és a csuklómra rakta.

- Tartsd meg! Nálad jobb helyen van – mondta.

Reméltem, hogy nem csak képzelődtem és valóban kimondta. Éreztem, hogy elpirulok. Nem akartam tudni, milyen vörös lehetek. Ez már túl sok volt. Már annak a tudata, hogy vele sétálok, vagy, hogy ő mentett meg, és akkor még ez is…

- Köszönöm. Én most megyek – hadartam el olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, aminek következtében majdnem elharaptam a nyelvem, majd villámgyorsan futásnak eredtem a zebra felé. Nem mertem vissza nézni. A szívem rendellenesen gyorsan vert, azt hittem, kiugrik a helyéről. Ilyet még sosem éreztem azelőtt.

Körül se néztem, úgy léptem le az útról. Ekkor minden mintha egy másodperc alatt történt volna, de én lassított felvételként néztem végig, vagy tapasztaltam meg. Az autó fényszórói a szemembe világította, dudálást hallottam. A következő pillanatban valaki megragadta a karom, magához rántott, és szorosan átölelt. Egyik kezével a fejemet fogta, míg a másikkal a hátam karolta át. Az autó sebesen elhaladt mögöttem, amíg én csak álltam Shou karjaiban. Nem jutottam levegőhöz. Éreztem teste melegét és a szíve lüktetését. A szívem még gyorsabban vert. Az arcom már rákvörös lehetett.

- Mindig ráveszel, hogy megöleljelek. Mit csinálsz te velem? – szólalt meg Shou halkan, szinte suttogva.

Attól féltem, hogy a végén elájulok. A szívem már a torkomban dobogott, sokkal gyorsabban, mint azt kellett volna. Mégsem csináltam semmit. Meg se mozdultam. Arcom hozzáért a mellkasához, kezeim félúton megálltak, miközben azon voltak, hogy átkarolják őt, így csak tehetetlenül megérintették a kabátját. Újra és újra megismétlődött a fejemben Shou utolsó két mondata, mintha végtelen visszhangot vert volna a fejemben.

Aztán lassan elengedett, és megköszörülte a torkát. Én tettem egy lépést hátra, miközben a földet bámultam.

Hamarosan már otthon feküdtem. Fejemben még mindig csak Shou hangját hallottam. Egész végig csak forgolódtam az ágyban, tudtam, hogy lehetetlen számomra már, hogy elaludjak. Egyszer erre, egyszer arra fordultam, de akárhányszor csuktam be a szemem, Shou mindenhol ott volt. Végül a hátamra fordultam és idegesen rúgtam le magamról a takarót. A plafonra néztem, miközben kezemet a szívem fölé helyeztem. Még mindig nem szűnt meg az a rendellenes dobogás. Azon gondolkodtam, vajon honnan ismerhette a karkötőt, és hogy mit értett az utolsó kifejezésében a mindig-en. Vajon ő volt az, aki a háziorvosi rendelőbe vitt? A hátamra fordultam, az arcom a párnába temettem, majd két kezemmel elkezdtem püfölni az ágyat. Igyekeztem megszabadulni minden ilyen gondolattól, különben abszolút lehetetlen volt, hogy elaludjak. Rég elmúlt éjfél. Ran tőlem nem messze békésen aludt. Rájöttem, hogy hosszú éjszaka elé nézek.

Shou pov

„Mindig ráveszel, hogy megöleljelek. Mit csinálsz te velem?” Mi a fenét mondtam én? Megőrültem? Jesszus! Idióta! Akkora idióta vagyok. Hogy mondhattam ezt? Fogalmam sem volt, mi ütött belém.

Több órán keresztül csak forgolódtam az ágyban, azt hittem, sosem fogok már elaludni. A szívem hevesen vert. Ritkán fordult elő ez velem. Még akkor sem, amikor a fellépések előtt izgulok. Teljesen más volt attól, egy teljesen más szinten volt.

Másnap arra ébredtem, hogy a fiúk egy dalt játszanak a csengőmmel. Hosszú-hosszú percekig csak nyomkodták azt a vackot, különféle módon. Azt hittem, megőrülök. Hulla fáradt voltam. Valahogy kitaláltam az ágyból, majd megpróbáltam eljutni a bejárati ajtóig. Sikeresen nekimentek a szobám ajtófélfájának, majd egy hatalmas ásítás közepette kitártam az ajtót. Tora állt előttem, majd megjelent Hiroto, Saga és Nao is. Mind elképedve néztek rám, mint akik még sosem láttak fáradt embert.

- Gyertek be! – intettem nekik, majd otthagyva őket elindultam befelé és ledobtam magam a legközelebbi kanapéra, a nappaliban.

- Mi az, hogy gyertek be? – kérdezte Tora hitetlenkedve. – Tudod, te mennyi az idő? Mégis mi a frászt csináltál te? Vagy ezerszer hívtunk a telefonodon, de még csak meg sem hallottad?

- Hagyd már! – lépett közénk Hiroto. – Tegnap elég… nem hétköznapi napja volt.

Tora duzzogva dobta le magát a fotelba, miközben én szép lassan felültem és az órát kezdtem keresni. Megdörzsöltem a szemeim és akkor láttam, hogy már kilenc óra is elmúlt. A próbát pedig vagy hétkor el kellett volna kezdeni.

- Miért nem jöttetek előbb? – pattantam fel hirtelen, majd berohantam a szobámba átöltözni.

Átugorva a kis puffot és a széket rohantam a szekrényhez. Kikaptam a legfelül lévő nadrágot és pólót, majd gyorsan elkészültem.

- A mi feladatunk, hogy felkeltsünk? – kérdezte Saga, már majdnem hogy szemrehányóan, miközben én épp a fogamat mostam.

- Mi történt veled tegnap este? Mivel jöttél haza? – kérdezte Tora szinte már aggódó hangnemre váltva.

- Sétáltam – válaszoltam tömören a fogkefével a számban.

- Sétáltál? Miért nem hívtál fel?

- Miért? Eljöttél volna értem? – kérdeztem, mire nem felelte egyszerre.

- Persze – mondta, bár cseppet sem tűnt őszintének.

Hiroto vitt el minket a próbaterembe. Gyorsan kipattantunk és igyekeztük minél előbb elkezdeni, hogy behozzunk a lemaradást. Útközben tájékoztattuk a menedzsert, aki meglepő módon nem volt kiakadva. Délutánra semmi különöset nem terveztek, de hamarosan el kellett döntenünk ki fog szerepelni a következő Alice Nine Channel-ben.

- Shou! Shou!

Saga kiabálása zökkentett ki a gondolataimból. Annyira máshol jártam a próba közben, hogy elfelejtettem énekelni. A többiek mindent jól csináltak, én pedig csak bambultam ott középen. Túl sok minden járt a fejemben, egyszerűen nem tudtam a dalra koncentrálni.

- Minden rendben? – jött oda Hirot aggódva, mire feléjük fordultam és bólintottam.

- Csak szedd össze magad! Akarsz szünetet tartani? – ajánlotta fel Tora.

- Nem kell, folytassuk!

Igyekeztem mindent beleadni, és csak a dalra figyelni. Ezután már jobban ment, de időnként elfelejtettem a dalszöveget. A fiúk is láthatták rajtam, hogy nem voltam formában. Mielőbb össze kellett szednem magam, mielőtt még letámadnak a kérdésekkel, és magyarázkodhatok. Utáltam azt. Sosem elégszenek meg csak azzal a válasszal, amit kapnak, tovább kell faggatniuk.

Pár óra alatt befejeztük a próbát, majd elmentünk bowlingozni. Muszáj volt valahogy elterelni a gondolataim, amihez jól jött a játék. Két csapatra váltunk, és megegyeztünk, hogy a vesztes fizet egy italt mindenkinek.

Este letusoltam és csak bedobtam magam az ágyba. Kezeim összekulcsoltam a fejem felett és csak bámultam a plafont. Kíváncsi voltam, mit tartogat a holnap. Valamiért nem tudtam kiverni a fejemből azt a lányt. Még csak a nevét sem tudtam, de ő minden bizonnyal ismert engem. Akárhova mentem, mostanában mindig belebotlottam. Elgondolkodtam, a koncert után, amikor beleesett a kútba, az vajon miért volt. És vajon mit keresett bezárva abban a raktárban. Váratlanul aggódni kezdtem érte. Oldalamra fordultam, egy kezem a fejem alatt maradt, míg a másikat elém raktam. A csuklómra néztem, ahonnan még mindig hiányoltam a karkötőt. De már tudtam, hogy hol van. És úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetne.

First kiss 2. fejezet

Hikaru pov

Mikor felébredtem, egy számomra ismeretlen helyen voltam. Egy kis helyiségben feküdtem, aminek undorító zöld falai halványan repedezni kezdtek, foltosak voltak és néhány helyen le voltam omolva. Balra egy asztal volt, rajta egy naptárral, és még pár dologgal, amit csak a háziorvosoknál szoktam látni. Ekkor gondoltam arra, hogy esetleg valami ahhoz hasonló helyen lehetek. Viszont fogalmam sem volt, hogy kerültem oda és mi történt tegnap.

Az ágy mellett egy szék volt, amire rápillantva felismertem a pólót, amit előző este vettem a koncerten. Hirtelen minden lepörgött előttem. A koncert izgalma, ahogy Shou-val találkozott a tekintetünk, az érzések, amik egész végig keveredtek bennem, végül pedig a három liba és a kút, amibe beleestem.

Eléggé fáztam, így jobban összehúztam magamon a pulóverem. Kissé le voltam gyengülve, de tudtam, hogy nem maradhattam ott. Ran, a barátnőm, akivel együtt laktam, biztosan aggódott már értem. Ahogy lecsúsztam az ágyról és felálltam, valami koppanással a földre esett. Egy karkötő volt az. Inkább fiús volt, de nagyon szép. Ismerős volt, viszont, nem tudtam rájönni, hol láthattam már azelőtt. Mindenesetre addig a pulcsim zsebébe csúsztattam. Reméltem, találok valakit, aki megmondja, kié, és azt is, hogy kerültem ide.

Az ágy mellé volt helyezve a cipőm. Gyorsan beleléptem és kiléptem a kis szobából. Egy másik ugyanolyan helyiségbe jutottam, szintén egy lélek sem volt.

- Hahó! – szólaltam meg kissé félénken, majd megismételtem valamivel hangosabban. Hahó!

- Oh, helló!

Ijedtemben közel voltam hozzá, hogy felsikoltsam és ugorjak egyet. Mikor megfordultam egy öregemberrel találtam szembe magam. Mögötte nyitva volt az ajtó, ami amellett volt, amin át én jöttem ki. Gondoltam, ott volt.

- Öhm, jó napot! – szólaltam meg félénken.

Ekkor a férfi közeledni kezdett felém. Hirtelen megijedtem. Elképzelni se tudtam, mit akar.

- Jobban vagy már? – kérdezte, majd megérintve a homlokom nyugtázta, hogy lement a lázam.

- Meg tudná mondani, hol vagyok és hogy kerültem ide? – kérdeztem ekkor.

A férfi mosolygott majd azt felelte. – Tanaka Jiro vagyok. Azt én sem tudom megmondani pontosan, mi történt veled. Egy fiatalember hozott téged ide az éjszaka kellős közepén. A ruháid csurom vizesek voltak, te pedig teljesen lehűltél. Ha kint maradtál volna, ki tudja, mi lett volna veled.

Az öreg nem volt hajlandó elárulni, ki volt a megmentőm, így annyiban hagytam. Minél több nap telt el, egy ideje már egyre jobban hittem abban, hogy minden okkal történik. És ha a sors úgy akarja, úgyis találkozni fogunk még. Így nyugtattam magam, miközben a buszváró felé lépdeltem. Ugyanakkor elkezdtem vitatkozni saját magammal és mindezek ellenére is csak arra tudtam gondolni, vajon ki lehetett az. A környéken nem ismertem senkit, és egyik ismerősöm sem jött el a koncertre. Bárhogy próbáltam, nem bírtam kiverni a fejemből. Még zenét is kapcsoltam be, hogy eltereljem a figyelmem, de fölöslegesen szólt, ugyanis semmire sem figyeltem belőle.

Nemsokára már a buszon ültem és bámultam kifelé az ablakon. Még mindig nem adtam fel, hogy a zenétől majd elterelődik a figyelmem, így továbbra is szólt a zene a fülesből. Egyszer csak éreztem, ahogy korgott a gyomrom. Nem volt meglepő, hiszen tegnap délben ettem utoljára, most meg lassan már tíz óra felé járt. A koncert miatt semmit nem tudtam volna enni délután, és még most is izgulok, ha visszagondolok rá, pedig már túl vagyunk rajta.

Sóhajtottam, majd a zsebembe dugtam a kezem. Akkor azonban észrevettem, hogy valami volt a zsebemben.  Hirtelen fogalmam sem volt, mi lehetett az, így elővettem.

- Jaj, ne már! – dörmögtem.

A karkötő volt az. Elfelejtettem odaadni az öregnek. Már mindegy volt. Vissza úgysem találtam volna, örültem, hogy a buszváróhoz is eljutottam. És amúgy sem volt semmi kedvem visszafordulni. Hamarosan hazaértem és ki tudja, mire érek újra vissza, ha most megint elmegyek az öreghez csak emiatt. Tokyo agglomerációjában lévő kis településnek ezt a részét nem is ismertem. Még a koncertre is elindultam egy órával előbb, mint szükséges lett volna, hogy legyen időm bóklászni. Mondanom sem kell, a tájékozódás nem tartozott az erősségeim közé.

Visszaraktam a karkötőt a zsebembe és behúztam a cipzárt, vigyázva, nehogy elhagyjam, majd felálltam és jeleztem a sofőrnek leszállási szándékom. Amint elhajtott a busz, vettem egy mély levegőt. Igyekeztem minden kínos és kellemetlen gondolattól megszabadulni és képzeletben visszatértem a koncertre. Ránéztem a kezemben szorongatott pólóra, és mint egy idióta, szorosan magamhoz öleltem és még a szemeim is behunytam. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem. Egy életre szóló élmény volt. Sasszézva mentem vissza a házunkba, amit Ran-nal közösen béreltünk.

Mikor benyitottam, finom illat csapta meg az orrom, amitől csak még éhesebb lettem. Hangosan köszöntem Ran-nak, aki a zörgésből ítélve a konyhában volt. épp az asztalt terítette, mikor beléptem. Helyet foglaltam, és már alig vártam, hogy nekilássak.

- Merre jártál? – kérdezte miközben leült velem szembe. – Már kezdtem aggódni. Felhívhattál volna.

- Bocsika – feleltem, majd mohón nekiláttam az evésnek. Közben elkezdtem neki mesélni. Igyekeztem semmit sem kihagyni. Ő is Alice Nine rajongó volt, de annyira nem, mint én. Ő jobban kedvelte a pop zenét és a női előadókat, mint például Fujita Maiko, Yui, vagy a Scandal. Ugyanakkor nagyon jól megértettük egymást, és már kiskorunk óta a legjobb barátok voltunk.

- Találtam neked egy állást – bökött az állával az asztalon lévő napilapra, miközben megengedte a vizet a mosogatáshoz.

Az újság ott volt kinyitva és még be is karikázta nekem. Egy konyhai kisegítőt kerestek, aki mielőbb be tudott állni. Mosogatni kellett és az alapanyagokért felelni. Majdnem olyan volt, mint a konyháslány szerepe. Azonnal felhívtam őket, és meg is beszéltünk egy időpontot délutánra. Azt mondták, akár azonnal kezdhetnék is egy gyakorló napra, aztán majd meglátjuk, hogy működik, és maradhatok-e.

Pár óra már a konyhafőnök vezetett körbe. Elárulta, hogy eddig sajnos én vagyok az egyetlen jelentkező, és szükség lenne rám, így ha tűrhető a munkám, akkor nagy esély van rá, hogy maradhatok. Megmutatta, mit hol találok, leginkább a konyhában és a raktárban, úgyis ott lennék egész időben, így az a legfontosabb számomra.

Bemutatkoztam a szakácsoknak, akik elsőre nagyon kedvesnek tűntek. Nagyjából fél óra után elkezdtem a munkát. Állandóan futkostam a raktártól a mosogatóig, onnan pedig a szakácsokig. Hol alapanyagot kértek, hol új eszközt, hol pedig elfogyott a tiszta serpenyő, akkor pedig villámgyorsan mosogatnom kellett. Fárasztó volt, de valójában élveztem. Bár arra is számítottam, hogy ez idővel majd változni fog.

Estére lefoglaltál az éttermet, és én bolond azt gondoltam, ez kevesebb munkával fog járni. De nem. Bár csak harminc emberről volt szó, így is rengeteg volt a munka. Mindent beleadtam és minden rendben is ment egészen hét óráig. Az egyik szakács nagyon összeveszett a konyhafőnökkel, de azt nem értettem, miről is vitatkoztak, én épp a raktárban válogattam az alapanyagokat. Egyszer csak az igazgatót hallottam, akinek a hangját azonnal megjegyeztem, amikor egyszer bejött ellenőrizni a munkát.

- Gyertek az irodámba! – utasította a szakácsokat. – Mindenki!

Erre én is felkaptam a fejem. Nekem is kellene? Fogalmam sem volt róla. Nem tudtam, miről folyt a vita, így gondoltam, nem tartozik rám. Gyorsan befejeztem, amit épp csináltam és az ajtóhoz mentem. Kinézve az ablakon viszont csak egy üres konyhát láttam. Sehol senki.

- Vajon nekem is mennem kéne? – kérdeztem fennhangon.

Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit kellene tennem. Ha elhagyom a konyhát anélkül, hogy befejezetem volna a feladatom, még a végén azért hordanak le. És ha valamelyik vendég még kér valamit? Én ugyan nem tudtam volna elkészíteni, de ha esetleg italról lett volna szó, az talán még ment volna, vagy, ha nem legalább tudtam róla, és értesíthettem valamelyik szakácsot.

Végül úgy döntöttem, kimegyek, és körülnézek, nem maradt-e véletlenül benn valaki. Azonban amikor ki akartam nyitni az ajtót, valamiért nem sikerült. Mintha bezárták volna. Sehogy sem akart engedni. Elkezdtem kiabálni, de senki sem felelt. Előkerestem a telefonom, mikor eszembe jutott, hogy az öltözőben hagytam. Munka közben úgysem lehetett használni, és amúgy is féltem, hogy valami baja eshet. Beleesik valami löttybe és lőttek neki. Most viszont nagyon jól jött volna.

Feladtam a kiabálást, és elkezdtem valami megoldáson törni a kis fejem. Egyre hidegebb lett, gondoltam, automatikusan beindult a hűtőrendszer. Ez viszont nekem nem jelentett jót. Egy ideig csak fel-alá sétáltam, de hamar megszédültem a körözéstől, és egyre jobban fáztam is. A pulcsim ujját ráhúztam a kézfejemre, majd leheletemmel és dörzsölgetéssel próbáltam felmelegíteni a kezem és lábam szárát. Végül lekuporodtam hátul. Magamban állandóan egy kérdést ismételgettem: miért én? Miért mindig én? Még egy ilyen csődtömeg nem volt, mint én. Valahogy mindig úgy jöttek össze a dolgok, hogy sose sikerüljenek úgy, ahogy én azt elképzeltem.

Nem tellett el sok idő, mire egyre gyengébben éreztem magam. Nagyon fáztam, és már a szemeim is alig bírtam nyitva tartani. Láttam a kapcsolót, de ha lekapcsoltam volna, akkor meg az lett volna a baj, hogy megromlanak az alapanyagok. Megint kirúgtak volna. Ráadásul most a próbanapomon. Ezután mégis miben reménykedtem még?

Shou pov

Már reggel hatra be kellett menni az ügynökségre. Alig aludtam valamit az éjjel. Megkaptuk a napi programbeosztást, amit a szokásos regélést követett. A menedzser a tegnap estére is kitért, bár csak fél füllel figyeltem. Így részletekről nem tudnék beszámolni. Mindig ugyanazokat hajtogatta, mintha nem tudnánk már magunk is. Hogy mégis csináljak valamit, ilyenkor mindig a karkötőmmel szoktam babrálni. Most viszont nem volt a csuklómon, amikor érte nyúltam. Nem tudtam elhinni. Eddig fel se tűnt. De hogyan? És mikor?

Felpattantam és elkezdtem keresni a kanapé körül, amin ültünk. Még a párnák alá is benéztem. Átkutattam a zsebeimet, de sehol sem volt.

- Mit keresel? – kérdezte Tora.

Mindenki csendben volt és felvont szemöldökkel engem nézett.

- A karkötőm – feleltem. – Tegnap még rajtam volt.

- Ugyan már – legyintett Nao, majd hátradőlt a kanapén. – Van még ezer olyan, nem igaz?

- Nem – vágtam rá valamivel hangosabban, mint terveztem. – Ez volt a kabalám. Még az első oneman turnén adta Tora.

- Talán most is szerencsét hoz – kacsontott rám a bandatársam, majd újra a menedzserre nézett, aki folytatta a regélést.

Csak én reagálom ennyire túl? Tényleg szükségem volt rá. Nélküle olyan furcsa volt. Az első oneman turnénk idején csaptunk bulit, amivel megünnepeltük, hogy átléphettünk egy újabb lépcsőfokot. Adtunk egymásnak egy kis apróságot, és Tora-tól ezt a karkötőt kaptam. Azóta mindig rajtam volt, bár az idő nem volt túl kegyes hozzá. Ha rajtam volt, magabiztosabbnak éreztem magam. Nem szoktam kötődni a tárgyakhoz, és nem nagyon hittem a talizmánokban és a szerencsét hozó dolgokban, de mondhattam rá, hogy ez a kabalám volt.

Végül feladtam és visszaültem a helyemre.

Délután öt körül befejeztük az aznapi felvételt, és a fotózást is. Mint mindig, most is élveztük a stábbal való dolgozást. Sokat törődtek velünk, odafigyeltek ránk, mindig kedvesek, barátságosak és türelmesek voltak. A stylist-tal is jókat szoktunk beszélgetni, amíg előkészíti a ruháinkat. Fiatal volt, de nagyon jó abban, amit csinált, és a beszélgetéssel kedvet vitt a munkába. Nem volt olyan kínos csend, mint a többinél. Leginkább Hiroto és Nao kapcsolódtak be a beszélgetésbe, mi csak hallgattuk a sztorijait. Mindig volt valami új témája.

A munka némileg el is felejtette velem a karkötőt. Már beletörődtem, hogy nem lesz meg. Már csak egy lehetőségem volt: a lakásom. Ott meg megkereshettem, ha hazaérek. Addig mást úgysem tehettem. Ha ott lesz, megnyugodtam, ha nem így jártam.

- Meghívlak titeket egy korai vacsorára – jött oda a menedzser, amikor épp végeztük az öltözködéssel és elbúcsúztunk. – Benne vagytok, ugye? Mindenki jöjjön. Az egész stáb benne van, szóval ti sem húzhatjátok ki magatokat alóla.

Sok kedvünk nem volt hozzá, de nem akartuk megbántani, így elfogadtuk a meghívását. Végül is, ha már ő fizet, miért is ne. Csak arra kellett figyelnünk, hogy ő ne igya le magát, mert akkor van csak a baj. És még minket féltenek!

Lefoglalt egy éttermet, hogy nyugodtan lehessünk. Mindenkit meghívott, aki a fotósorozaton dolgozott, ami nem kevés ember volt. Bő fél óra alatt mindenki elkészült, és újabb fél óra telt el, mire megérkeztünk az étterembe. Pont időben, öt órára léptünk be. a pincérek az asztalokhoz vezettek minket, majd megkaptuk az étlapot. Mi öten egy asztalhoz ültünk, majd a menedzser is csatlakozott hozzánk. Én elsősorban a díszítéssel voltam elfoglalva. Elég sok munkát láttam benne. Kíváncsi voltam, csak miattunk készítették-e el. Hangulatos volt, szép, de ugyanakkor visszafogott is. Nem volt túl csicsás, remekül illett az étteremhez.

Hiroto és Tora egész este be nem fogta a száját. Egy idő után már követni sem bírtam őket. Csak attól megfájdult a fejem, hogy hallottam őket. Mire kihozták az első fogást, már annyira röhögtek a saját hülyeségükön, hogy a könnyeik folytak. A menedzser is sokkal felszabadultabb volt, velünk együtt mulatott, és jól szórakozott. Nao és Saga is elfoglalta magát, időnként a telefonnal babráltak és áttanulmányozták az összes étlapot. Én egész este alig szóltam pár szót. Csak csendben figyeltem őket, időnként elmosolyodtam, de semmi egyebet nem csináltam.

Az étel finom volt, de akkor jöttek a szokásos mániájukkal. Étterembe nem lehet vizet, vagy üdítőt inni. Ez már valami mottóvá vált az ügynökségnél. A menedzser sake-t és pezsgőt is rendelt. Nem is egyszer. Fogalmam nem volt, ünneplünk-e valamit, vagy csak egyszerűen ilyen kedvében volt. Viszont azt jól tudtam, hogy nem bírom az alkoholt, így fél pohár sake után megálltam és inkább ittam volna kólát. Nem érdekelt, mit szólnak a többiek. Inkább ez, mint a másik mód. Körülnéztem, de az asztalunkon nem láttam mást a sake-n és a pezsgőn kívül, ahogy a többiekén sem, viszont pincéreket sem találtam, így felálltam, és a konyha felé indultam. Kopogtam, bekukucskáltam, beszóltam, de sehol nem volt senki. Az egész személyzet eltűnt valahova. Se pincérek, se szakácsok. Nagyon furcsának tűnt ez az egész.

- Hahó! Van itt valaki? – szóltam be a résnyire nyitott ajtón benézve.

Nem értettem, hova lettek. Itt így volt szokás? Kiszolgálják a vendégeket, aztán lelépnek? Bár tudtam, hogy nem lenne szabad, nem is volt jó ötlet, és tétovázva ugyan, de benyitottam és elkezdtem keresni a kólát. Megnéztem az összes szekrényben, alul-felül, de sehol sem láttam egy üveget sem. Nem csak kólát, más sem volt. Ez egyre rosszabbnak bizonyult.

Épp indultam volna kifelé, amikor a raktár felől zörgést hallottam. Remélve, hogy találok valakit, közelebb mentem és bekukucskáltam az ablakon. Az viszont párás volt, így sok mindent nem láttam, így benyitottam. Azonnal megcsapott a hideg levegő, és megborzongtam. Kételkedtem benne, hogy lett volna valaki abban a hidegben. Tele volt mindenféle alapanyaggal, de a félhomály miatt nem tudtam volna megmondani, mik voltak azok.

- Van itt valaki? – kérdeztem.

Hirtelen valami megmozdult hátul, de nem tudtam, kivenni mi volt az. Először kissé megijedtem, aztán jobban szemügyre véve rájöttem, hogy egy személy volt az. Dideregve kuporgott a hidegben egy vékony pulóverben. A hőmérsékletből ítélve eléggé fázhatott, de nem tudtam volna megmondani, miért, és mióta lehetett bent.

Odarohantam hozzá, miközben hallottam, hogy az ajtó halkan becsapódik mögöttem.

- Jól vagy? – kérdeztem.

Nem tudtam, ez a vérfagyasztó hőmérséklet egy ilyen helyen hétköznapi volt-e vagy sem, de a lány egyáltalán nem nézett ki valami jól. Ahogy hozzáértem, az ujjaim égni kezdtek a hidegtől. Megdörzsölgettem a hátát, és a karjait, hogy egy kis melegséget adjak neki, de sok eredményét nem láttam.

Hallottam, hogy motyog valamit, de nem értettem mi volt az. Ekkor lassan felemelte a kezét és remegve az ajtó felé mutatott. Hátranéztem, de nem jöttem rá, mire gondolt. Odamentem az ajtóhoz, ám legnagyobb rémületemre sehogy sem tudtam kinyitni. Vajon erre akart figyelmeztetni? Félni kezdtem. Újra visszamentem a lányhoz. Valamit tennem kellett, ha úgy hagytam volna, még a végén megfagy. Amúgy is tél volt, mi a fenét csinál valaki egy ilyen jégveremben. Miközben elküldtem a személyzetet a pokolba, amiért csak így itt hagytak valakit, levettem a pulcsim és ráterítettem. Tudtam, sokat nem ér, de a semminél több volt. Viszont rajtam is csak egy vékony póló volt alatta, de ezt akkor nem tartottam fontosnak. Jól voltam, de őt mielőbb ki kellett juttatnom innen.

Eszembe jutott a telefonom. Elővettem és tárcsázni kezdtem a srácokat. Térerő alig volt. egy hívást sikerült indítanom, addig csörgött, amíg a hangposta nem jelentkezett, de nem vették fel. Utána meg már sehol sem találtam a térerőt, így annyi volt a tervnek. Állandóan náluk van, csak vészhelyzetben nem lehet senkire sem számítani, mi?

Ezután maradtam a másik megoldásnál és elkezdtem kiabálni, remélve, hogy valaki majd meghall. Tenyeremmel ütöttem az ajtót is, de még ezt sem hallotta meg senki. Egyre hidegebb lett. Tétlennek éreztem magam. Ötletem sem volt, mihez kezdjek. Egyszer a lányhoz fordultam és őt próbáltam dörzsölgetéssel melegíteni, majd elkezdtem ugrálni, hogy magam se fagyjak meg. A talaj már eléggé csúszott is, ami csak még jobb hírnek számított. Nem adtam fel a kiabálást, többször megpróbáltam, de sikere az nem volt. végül odamentek a lányhoz. Átöleltem és úgy maradtunk. Kezemre ráhúztam a pólóm ujját, bár nem sokat ért.

Elvesztettem az időérzékem. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mire egyszer csak elkezdett berregni a telefonom a zsebemben. Akkor viszont már alig bírtam megmozdulni, mire előkapartam, már lerakták, tárcsázni meg nem voltam képes. Ki is esett a kezemből. Reméltem, hogy egyikük elkezdett már keresni. Nagyon ajánlottam nekik.

Nem telhetett el sok idő, mire feladtam és elvesztettem az eszméletem.

Nem vagyok önmagam 4. fejezet

Amikor találkoztam önmagammal

Koji félig térdelve, félig guggolva, ledermedve két mozdulat között a lány kezét fogta és valami elfogadható magyarázaton gondolkodott. Utált hazudni és utálta, ha hazudnak neki. De most ez volt az egyetlen választása.

- Igazad van - engedte el végül a lányt, aki egész eddig dermedten állt és hallgatott. Majd felállt. - Azt hiszem, nem aludtam jól az éjjel.

Kasumi megfordult. - Tegnap este is elég furcsán viselkedtél. Mégis mi történt? A koncert jól sikerült, nem?

- Igen - bólintott Koji. Gyorsan, gyorsan, mondj már valamit! - De… nem éreztem jól magam a végén. Hirtelen elkezdett fájni a fejem és szédültem. Talán csak pihenésre van szükségem.

A lány egy fél pillanatig habozott csupán majd hirtelen átölelte Kojit. A fiú meglepődött és érezte, hogy elpirul, de viszonozta az ölelést. Talán sikerült kimásznia a bajból, most nem ronthatja el.

- Feküdj le és pihenj egyet - mondta aztán a lány, miután elengedte. - Itt a hétvége. Ha már jól vagy, elmegyünk együtt valahova, holnap meg megírjuk együtt az új dalt. Rendben?

Koji csak mosolyogva bólintott, mire Kasumi folytatta. - Csörgess meg, ha mehetünk.

A lány elment, Koji pedig lefeküdt a matracra. Kíváncsi volt, vajon a munkája miatti fáradtság jött ki rajta hirtelen, vagy a testcsere készítette ki ennyire. Bárhogy is, úgy érezte, valóban ráfér a pihenés. Ugyan az éjjel aludt, de mivel hajnalban értek haza, és kora reggel megébredt, korántsem pihent eleget. Egy ideig most is csak forgolódott, aztán végre elaludt.

Délután fél háromkor kelt fel. Úgy érezte, teljesen feltöltődött. Már meg sem lepődött azon, hogy nem otthon volt. Úgy emlékezett, tegnap óta nem fürdött, így beállt a zuhany alá, és hagyta, hogy a langyos víz teljesen felfrissítse. Utána megnézte, mit milyen ruhái vannak. Nem csalódott. Csupa sötét, rojtos, láncos holmi. Mindegyik pólón volt valami felirat, vagy egy kép, de mindnek a zenéhez volt köze. Jó pár koncert póló volt. Az összesben az volt a közös, hogy valószínűleg mind a turkálókból lett véve, esetleg kiselejtezett, leárazott holmik. Nagy bajuk nem volt, csupán agyonhordtak voltak.

Koji megnézte, mi van a fiókban. Mindenhol vezetékek. Fejhallgató, hosszabbító, hangosító és a többi. Az alatta lévőben egérrágta füzetek és ceruzák. Belenézett az egyik füzetbe. Dalszövegek voltak, sok-sok áthúzkodásokkal és hangjegyeknek tűnő ákombákomokkal. A következőben zoknik voltak. Viszonylag jó minőségben. Ahogy matatott közöttük, a keze megakadt egy kicsit sem zokninak tűnő dologban. Kivette. Egy kisebb köteg pénz volt.

- Szóval ennek is van egy kis pénze - suttogta magának.

Végre vehet valamit, amit szeretne. Hirtelen ezer, meg ezer étel villant fel a szemei előtt. A reggeli nem volt rossz, de nem volt elég egész napra. Tudta, valahogy be kell osztania, de legalább egy kicsit nem baj, ha elkölt. Elvett pár ezer yent, és zsebre vágta, a többit pedig gondosan visszaásta a zoknik rejtekébe.

Öltözködés közben először azon gondolkodott, mit enne most legszívesebben, aztán kíváncsi lett, vajon a fiú mivel szerzi a pénzt. Már azt is kinézte belőle, hogy tolvaj. De azért odáig talán mégsem süllyedne. Ahogy elnézte a tükörben, nagyjából egyidősek lehetnek, ami azt jelenti, hogy már nem iskolás, hacsak nem jár egyetemre. Az pedig lehetetlen.

Zsebre vágta a telefonját és kilépett az ajtón. Bezárkózott, majd eszébe jutott, hogy szólnia kéne Kasumi-nak. Mivel halványlila gőze sem volt, mégis hol keresse a lányt, kikereste a számát a névjegyzékből és felhívta.

- Minek telefonálsz? - szólt bele Kasumi köszönés nélkül. - Na, felébredtél? Akkor máris megyek.

Azzal lerakta, meg se várta, míg Koji megszólal. A fiú a házának ajtaja előtt várt, ami nem tartott sokáig, mivel néhány perc múlva a szomszéd házból előbukkant Kasumi.

- Mehetünk? - kérdezte. Koji csak bólintott. Kasumi folytatta: - Szóltál már a többieknek?

- Még nem - vallotta be miközben kiértek az utcára. - Máris hívom őket.

Megnézte a névjegyzéket. Sok név nem volt benne. Kasumi-n kívül még négy férfinév, akik valószínűleg a bandatagok lehettek, anyja, apja, plusz még egy, amihez nem volt név. Koji kapott az alkalmon és próbálta memorizálni a négy nevet. Gondolta, ha már azokat tudja, már csak be kell azonosítania, melyik kié.

- Mit vacakolsz már? - kérdezte Kasumi türelmetlenül.

Koji hagyta, hogy a lány vezesse, amíg ő telefonált. Végül úgy döntött, felhívja az elsőt, Hiro-t. Amíg a telefon kicsöngött, Koji megkérdezte Kasumi-t, pontosan mit is kellene mondania.

- Kérdezd meg hol vannak? Ha még a karaoke bárban, akkor ott találkozunk, utána meg elmehetnénk a játékterembe - felelte a lány miközben határozott léptekkel haladt Koji mellett.

A fiú úgy tett, ahogy mondta. A fiúk még mindig a karaoke teremben voltak. Amikor megérkeztek, a zene szólt, de mindenki a kanapén kidőlve szinte már feküdt.

- Veletek meg mi történt? - kérdezte Kasumi, ahogy beléptek.

- Osamu-nak szörnyű hangja van - jelentette ki a háttérvokálos fiú, eljátszva a haldoklót. - Egész eddig ő énekelt. Kivagyok.

- Annyira nem rossz - mondta kacsintva az említett srác két korty kóla között. - És örömmel énekelek még nektek. Bírom, ahogy így kinéztek.

Hangosan felnevetett, mire a dobos nekivágott egy párnát a fele alól.

- Látom jól elvoltatok - mondta Kasumi. - De most felállni. Mind itt vagyunk, szóval a szoba újraéled! Gyerünk, mindenki énekelni!

Nagy nehezen mindenki talpra állt és megragadott egy-egy mikrofont, amiből Koji is kapott egyet. Elindult a zene a videoklippel együtt, alul pedig a zeneszöveggel. Mindenki a maga rémes hangján kornyikálni kezdett, miközben szórakozottan ugrándoztak, nevettek és lökdösték egymást.

Koji egy ideig csak mosolyogva nézte. Valóban felhőtlenül boldogok voltak. Élvezték a szabadságot. Arra gondolt, milyen remek barátai lehetnek ennek a Takeru-nak. Minden nap a zene, a szórakozás. Így kellene neki is élnie?

Egyszer csak a dobos srác hirtelen a hátára ugrott, amitől meglepődött, de aztán csak nevetett. Tényleg olyan volt, mintha az öccse lenne. Ezután már ő sem volt félénk és örömmel beszállt a buliba. Egyébként is jól barátkozott. Voltak olyanok, akikkel nem jött ki jól, de olyanok is akadtak, akiktől sosem akart elválni.

Remekül élvezték magukat a karaoke bárban, majd elmentek a játékterembe, ahol sokszor megszívatták egymást, de talán épp ettől volt olyan jó. Koji egyáltalán nem gondolt a kórházra és Mai-ra, vagy a többiekre. Kiélvezett minden pillanatot és teljesen a jelennek élt.

Takeru eközben bealudt az első könyv felett, amit levett a polcról. Mivel nem tudta, mivel kezdje, találomra levett egyet, leült az asztalhoz, és elkezdte lapozgatni. Viszont csak nézte a betűket, és úgy elunta magát, hogy teljesen elálmosodott. Hatalmas fejfájásra ébredt, amit Mai-nak köszönhetett, aki egy könyvvel épp jól kupán vágta.

- Áu! Mi a…! - pattant fel félálomban.

- Mi az ördögöt művelsz te itt? Nem beteg vagy? - kérdezte a lány feldúltan.

- Mennyi az idő? - kérdezte válasz helyett Takeru.

Talán valami szokássá vált a házban, hogy kérdezel és nem válaszolsz, ugyanis a lány is egy kérdéssel folytatta. - Minden rendben? Mit csinálsz itt?

- Már jobban érzem magam - felelte Takeru mosolyogva. - Gondoltam, eltöltöm egy kicsit hasznosan az időt, és átnézegetek pár dolgot.

- De hát ezeket már mind tudod.

- Persze, de szeretném felfrissíteni az adatokat. A múltkor teljesen leblokkoltam, így úgy érzem, még mindig nem tudok eleget.

- Csinálj, amit akarsz - felelte a lány már majdnem sértődötten, majd azonnal lágyabb, aggódó hangra váltott. - Ne erőltesd túl magad!

Nyomott egy puszit Takeru homlokára, majd távozott. A fiú egy ideig csak bámult a semmibe. Kedvelte Kasumit, de Mai is nagyon kedves volt hozzá. Tudta, hogy fogalma sincs, hogy ő épp most nem a barátja, de még így is egyre jobban kezdte kedvelni, és örült, ha látja.

Ezeket a gondolatokat elhessegetve, újra visszafordult a könyvhöz. Nézegette a képeket és a szövegeket. Bal kezével forgatott, miközben a jobb kezén lévő ujjaival egy ritmust dobolt az asztalon. Mikor a ritmusra már dudorászni is kezdett, akkor ugrott be neki, hogy ő egy zeneszerző. A bandának ő írja az összes dalnak a szövegét, és nagy szerepe van a zene írásában is. Ha valahogy dalba foglalná az anyagot, se perc alatt megjegyezné.

Pár óra múlva teljesen feladta. Minden asztal és még a padló is tele volt könyvekkel, ő pedig közöttük feküdt. Úgy érezte, most felemésztette az összes erejét. Hirtelen hatalmas hiányt érzett. Őrülten hiányoztak neki a barátai, Kasumi és a fellépések. Újra megpróbálta elérni a saját telefonját, de valamiért most sem kapcsolt. Kíváncsi volt, mi lehetett a baj.

Ránézett az órára. Délután hat volt. Ha most elindul, egy óra alatt odaérne Kyoto-ba. Csak ellenőrizné, minden rendben megy-e. Láthatná a barátait, Kasumi-t. bár ők nem ismernék fel, legalább tudná, hogy vannak. Nem bírja ki tovább nélkülük.

- Mai, egy kis időre ellépek valahova - kiáltott fel az emeletre a lépcső aljáról. - hamarosan jövök, ok?

Meg se várta a választ, azonnal kirohant. Seiichi volt olyan kedves és elvitte Kyoto-ba. Bár először úgy tervezte, busszal megy, így mégis kényelmesebbnek ígérkezett. Nagyjából egy óra alatt oda is értek. Takeru nem vitette el egészen a házáig, kitetette magát az egyik buszmegállóban, majd onnan gyalog ment tovább. Seiichi azt mondta, ott megvárja.

Öt percnyi rohanás után haza is ért. A szobából fény és hangok szűrődtek ki. Minden bizonnyal már otthon voltak. Mikor felért a lépcsőn hallotta, Kasumi boldog nevetését, és ahogy Shohei beszól Hiro-nak. A kilincshez nyúlt, de hirtelen lebénult. A tény, hogy ilyen jól szórakoznak, és ő nem lehet köztük elszomorította. Már nem is akart másik életet. A sajátját akarta, a barátait, az otthonát, az életét. Nem bírta látni, hogy valaki más van a helyében.

Aztán egy hirtelen mozdulattal elfordította a kilincset és kitárta az ajtót. Mindenki elhallgatott és minden szem rászegeződött. Koji vele szemben ült és kikerekedett szemekkel nézett a küszöbön álló fiúra. Önmagára.

A banda többi tagja csak értetlenkedett. - Takeru, ki ez?

Takeru számított rá, jól tudta, hogy úgysem fogják felismerni, de ahogy hallotta, sokkal jobban fájt, mint azt el tudta volna képzelni. Osamu közben elsütött egy poént a kinézetéről, amin a többiek jót nevettek. Még Koji is. Pedig valójában róla van szó. Ő tehet a kinézetéről. Akkor miért Takeru az egyetlen, akinek fáj?